Egy újabb régi történet, avagy az első kétség

A helyszín ugyanaz a békés kertvárosi gyülekezet. Az idő szintén a kilencvenes évek eleje-közepe. A nagy átrendeződés során új arcokat, új sorsokat ismerhettünk meg. Akikkel először kapcsolatba kerültünk fiatalok, nagyjából velünk egyidősek voltak. Jellemzően a "legöregebbek" is csak néhány éve csatlakoztak a szervezethez.

Itt azonban olyanokat ismertünk meg, akik évtizedek óta, generációkon keresztül, a legnehezebb időszakokban is ide tartoztak! A nálunk alig idősebb, sőt velem inkább egykorú pár, aki átvette a tanításunkat, a férj megjárta a börtönt is, felesége, ahogy náluk ezt mondják "beleszületett az igazságba". Sőt édesanyja és nagyanyja is (a férjek már nem éltek) ősi kövületnek számított.
Mindezek ellenére, a hölgy, aki az ősanya nevét viselte, rendkívül művelt, imponálóan értelmes, és nagyon liberális gondolkodású volt. Férje egyszerű iparosemberként dolgozott, bár kicsit kilógott a sorból, vállalkozóként kuriózumnak számított.., Évike a felesége (mindenki így hívta) adminisztrátor volt, de mindig tanult, főiskolára járt, pénzügyi befektetésekkel is foglalkozott, csinosan öltözött, és mindig miniszoknyában járt! Kaptak is érte hideget-meleget, de igazán nem mertek vele tengelyt akasztani. Apukája már nem élt ekkor, de az évtizedek során akkora tekintélyt szerzett (én már csak hallomásból ismertem) hogy nem kezdtek ki a lányával sem. Másrészt olyan káprázatos ismerete és gondolkodása volt, hogy simán zsebre tette bármelyik okostojást, úgy hogy az is csak akkor vette észre magát, amikor már mindenki rajta röhögött. Ennek ellenére nem viselkedett tiszteletlenül, lekezelően, nem szállt el magától.
Édesanyja, aki ekkor nagyjából ötvenes évei végén járt nagyon beteges, törékeny asszony volt, de szintén káprázatosan művelt és intelligens! Férje elvesztésébe teljesen belebetegedett. Mi is mint mások is próbáltuk vigasztalni, hogy majd a feltámadás után újra együtt lehetnek és boldogok lesznek, ő szomorúan mondta: már soha nem lesz olyan, mint előtte. Nem lehetnek újra házasok, nem születnek gyerekeik. És ekkor találkoztam először az Őrtorony tanítás-bástyáján egy jókora réssel: Lukács evangéliumából igazolta állítását, néhány társulati anyaggal megerősítve. Eszelősen kutatni kezdtünk, akkor még az Őrtorony irodalomban, és egyre nagyobb bizonytalanságba kerültünk. Illetve feleségem egy idő után azt vallotta, hogy "túl kell lépni" a kérdésen, én viszont elkezdtem keresni a választ - máshol. Látni kellett, hogy egy kedves, okos és hűséges ember hogy gyötrődik, és a szeretetet hirdető közösség nem tudja, és nem is akarja enyhíteni kínjait. Ennek ellenére, mint egykor Jób szenvedett, és állhatatos maradt! Ő és lánya is, amikor beszéltek, megelevenedett a múlt, az ódon bibliai szövegek - ekkor még nem volt magyar nyelvű újvilág ferdítés, a Károli-bibliát használtuk - szintén élővé váltak. Valahogy a társulati kiadványok is érdekes oldalukat mutatták.
A sütemények csak úgy teremtek körülöttük, vendégszeretetük elkápráztató volt.
A tanulmányozásokat persze a férje vezette, néha el-el bóbiskolt, Évike valósággal sziporkázott. Fejből idézett és citált írásszövegeket, cikkeket, régi előadásokon, kongresszusokon elhangzottakat. Szemléltetéseket, példázatokat mondott, és amit azóta sem tapasztaltam: gondolkodott! Anyukája gondjával ő sem tudott mit kezdeni.

Ekkor láttam először, hogy a látszólag kerek egész tanítás korántsem az. Ma sem értem, hogy ezt ők hogyan tudták mégis összhangban tartani életvitelükkel, mert nem tűntek megalkuvónak, sőt még csak kettős életűnek sem, mert bár vádak érték őket, de ők ezt is tudták kezelni!

Később megszakadt a kapcsolat, elköltöztünk, csak hírfoszlányok jutottak hozzánk.
Mindenesetre ők is jellemeztek számomra egy korszakot, amikor még nem csak fafejűek ültek a sorokban, egy-egy kistanuláson, Őrtornyon érdekfeszítő és aktuális kérdések kerülhettek terítékre. Nem szolgalelkű emberek nyelvcsapásokkal tarkított hűség-kinyilatkoztatásai, hanem hasznos gondolatok és álláspontok hangzottak el.
Na már megint nosztalgiázás, és múltba révedés lett belőle, pedig csak arra akartam rávilágítani, nem a mi készülékünkben van a hiba...

bobibá