Egy régi történet

Jó húsz évvel ezelőtt történt, a kilencvenes évek derekán. A gyülekezet, ahová akkor tartoztunk elég sajátos helyzetben volt. Az országban elsőként rendelkezett saját épülettel, egyik elhunyt tagjuk adományaképpen. Később a társulat persze lenyúlta az épületet. Ez a terem egy családi házból lett kialakítva, nem az Őrtorony irányelveknek megfelelő kialakítással. A tagok is zömében idősebbek voltak, ebben a kertvárosi részben amúgy is kevés fiatal élt, akkor még nem igazán lakhely szerint orientálódtak a legújabb tagok, sokszor családok is más-más gyülekezetbe jártak. Ekkortájt érkezett a rendteremtés első bajnoka, akinek szelídségéről sokat elárul, hogy a neve is fegyver... Persze erről ő nem tehet. De a nomen est omen megáll...
Ténykedése során "hazazavart" mindenkit a területéhez tartozó csoportba. Évtizedes barátokat szakított el egymástól, sok-sok fájdalmat okozva.
A másik következmény, ebbe a csendes nyugdíjas csoportba hipp-hopp fiatalok, mi több gyerekes családok kerültek, a békésen szunyókálós összejöveteleket gyerekzsivaj verte fel, a megátalkodott kis lurkók még ima alatt sem fogták vissza magukat. A lojálisabb szülők kicipelték a gyerekeket a mellékhelyiségben "lerendezték" őket, de például mi a feleségemmel és barátnője az egyidős babával nem követtük ezt, sőt, amikor az előtérbe kimentünk, ránk csukták az ajtót.
Természetesen ezt szóvá tettem az elnöklőnek. Ma ezért simán rám húznák a cinket, akkor még más szelek fújtak. Ő még többé-kevésbé becsületes és őszinte ember volt, éveket ült börtönben a hitéért, nem az újabb felfuvalkodott generáció, vagy inkább degeneráció szülötte volt. Elfogadta érvelésemet, hogy mit szólna ehhez Jézus, aki azt mondta: "engedjétek hozzám jönni a gyermekeket". Felvetettem neki mit tennének akkor, ha egy olyan fogyatékkal élő lenne közöttük, aki tikkel, vagy esetleg Tureth szindrómás?
Vasárnap a nyilvános előadást ő tartotta, amikor a fiúk megelégelték a műsort, és külön gőgicsélésbe kezdtek. A rendezkedők már készültek kitoloncolni az anyákat és becsukni az ajtót, amikor halk szelíd, de határozott hangon visszainvitálta az anyukákat, és közölte: senkit nem zárunk ki, a gyerekek a mi gyerekeink, elmondta, amit én elmondtam érvelésként! Az előadás befejeztével leült családja körébe, ölbe vette legkisebb lányunokáját, aki szintén fickándozós gyerek volt, és így vett részt aktívan az Őrtorony agymosáson.
Később, egy nagy családi viharunk során is rendkívül emberségesen viselkedett velem szemben.
Talán ennek is köszönhető, hogy ezt követően még több mint egy évtizedig nem szálltam ki a hajóból.
Sajnos mára ez az emberséges magatartás teljesen kiveszett, saját és mások tapasztalatai legalábbis ezt mutatják. Aki ennek a történetnek főszereplője, egy nagy költő nevét viselte, de nem bizonyult méltatlannak...

bobibá