„Dávid valójában nem ment fel az egekbe, hanem ő maga mondja: »Így szólt Jehova az én Uramhoz: ‚Ülj az én jobbomon…” (ÚVF)
„Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe, hiszen ő maga mondja: „Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől…” (MBT)

A Cselekedetek 2. fejezete Dávid próféciáját használja fel a testi feltámadásról. Péter világossá teszi, hogy Dávid próféciája nem utalhat Dávidra, mivel Dávid meghalt, és teste megtapasztalta a rothadást, sírja pedig a látható, mint ennek bizonyítéka. Az ellentét Dávid sírban található elrothadt holtteste és az élő, halhatatlanul feltámadt Krisztus közt van. Dávid teste romlást látott, Krisztus teste pedig nem, hanem halhatatlanul feltámadt és romolhatatlan. Krisztus tehát világosan magasabb rendű Dávidhoz képest, és ezért Ő Dávid Ura.

Az Őrtorony idézi a Cselekedetek 2:34 versét Dávidról, aki nem ment fel a mennybe és azt állítja, hogy ő földi örök életre lesz feltámasztva - a mennyei élet helyett. Azonban pusztán azért, mert Dávid nem azonnal ment a mennybe a halálakor, ez nem azt jelenti, hogy őt kizárták az ószövetségi szentek közül, akik a mennybe jutottak Krisztus feltámadásakor.

Továbbá, távol attól, hogy az Őrtorony ezt a verset használja annak bizonyítására, hogy Dávidnak van-e avagy nincs mennyei reménysége, a szövegkörnyezet semmit sem említ Dávid feltámadásáról, hanem inkább Krisztuséról és arról, hogy Ő hogyan teljesítette be a Dávidnak adott ígéreteket. Így láthatjuk, hogy amikor Jehova Tanúi ezt a verset Dávid feltámadásával kapcsolatos nézetük bizonyítékaként használják, az teljes mértékben megalapozatlan.

Szalai András írja: „Észrevetted, hogy a Társulat nem korrekt módon idézi a Csel 2:34-et? Pontos szövege ugyanis ez: ‘Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe’, hanem Krisztus, akiről Dávid írt a Zsolt 110:1-ben. Megint figyeld meg csak magát a szöveget! Mit gondolsz, Péter valóban Dávidról és az ő örök sorsáról beszélt, vagy Jézusról prédikált? Péter szerintem arra használta Dávid sorait, hogy Jézus feltámadását igazolja. Éppen azt bizonygatja, hogy Dávid a zsoltárban nem önmagáról beszélt (hiszen meghalt, a sírja közismert, 2:29), hanem Jézusról prófétált (vö. Mt 22:43). Nem lehetne Dávid sorsát inkább Feltámadt Ura kezében hagyni?” (Szalai András: Jehova és a Szervezet, Apológia Kutatóközpont, Bp. 2001. p. 29.)

Segítségünkre van a helyes értelmezésben, ha megvizsgáljuk a tágabb szövegösszefüggést. Péter azt szeretné bizonyítani, hogy Jézus feltámadását megprófétálták, s az ószövetségi prófécia nem teljesedhetett be Dávidban, mivel ő nem támadt fel Jézushoz hasonló módon. Egyedül Jézus testét nem találták a sírboltban. Ez a szembeállítás Jézus feltámadását akarja hangsúlyozni, de nem árul el semmit Dávid állapotáról az örökkévalóságban.

A valódi kérdés, amit Jehova Tanúinak meg kell válaszolniuk, hogy hol lesz Dávid a feltámadásban? Az Őrtorony azt tanítja, hogy az ószövetségi próféták a földre fognak feltámadni, mivel ők nem tagja a 144000 kiválasztott Jehova Tanújának, akik a mennybe mennek. Ezzel szemben a Biblia azt tanítja, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob a mennyben lesz. Jézus azt mondta: „De mondom nektek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában.”

Mi tehát a helyes válasz, Dávid a mennybe ment, vagy sem? Végül, igen. Két szempontot kell figyelembe venni: 1. Amikor Dávid papírra vetette az idézett szöveget, ő még a földön élt. 2. Ma már Dávid lelke a mennyben van. Azonban a teste még nem támadt fel, és az nincs is a mennyben, erre is utal a Cselekedetek 2:29.

Jézus tehát bizonyosan nem zárta ki az ószövetségi szenteket a mennyek országából. Jób is előretekintett arra az időre, amikor ő a mennyek országában lesz, és valóban látni fogja Istent, „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19:25-27)

Jób hitte, hogy eljön az idő, amikor emberek megláthatják Istent, és hitte, hogy őmaga is megláthatja Isten saját szemeivel. A Jelenések könyve 21. fejezete ígérettel erősíti meg ezt a reményt, „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük… és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon.” (Jelenések 21:3 & 22:4)

Az a közösség, amelyet Ádám elvesztett Istennel a kertben végül helyre lesz állítva az emberiség számára a Jelenések könyve szerint. Szemben az Őrtorony két különböző királyságról való tanításával (az egek királysága, és a föld királysága), a Biblia csupán egy Királyságról, az Isten országáról beszél, ahol az új Jeruzsálem (az Isten városa) alászáll a földre, és a föld királyai belépnek a városba. „A népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket.” (Jelenések 21:24) Hogyan léphet be valaki ebbe a Királyságba? Jézus azt mondta, hogy csupán egy út van, „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (János 3:3) Jézus elítélte korának vallási vezetőiket, amikor azok bezárták a mennyek országának kapuit a köznép előtt, „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.” (Máté 23:13)

Lásd még: Dávid és az ApCsel 2:34 « Őrtorony-figyelő

Az Apostolok Cselekedetei 2:34-ben van egy meglehetősen homályos kijelentés, amely kimondja, hogy "nem Dávid ment fel a mennyekbe". A nyilvánvaló kérdés, ami ebből a megjegyzésből ered, az az, hogy ki hitt abban valaha, hogy Dávid felment a mennybe? Ennek megválaszolásához más forrásokat kell megvizsgálnunk, a pszeudoepigrafákat. Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében lévő szöveg néhány érdekes nyomot ad. A szöveg egy kiterjedt midrás része a Zsoltárok 16:8-11-re, egy Dávid királynak tulajdonított zsoltárra. Ebben a mikhtam-ban Jahve mint örökség, Dávid kijelenti:

"Jahvéra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örvendezik a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség a te jobbodon." (Zsoltárok 16:8-11)

A legtöbb bibliatudós úgy értelmezi, hogy ez a vers eredetileg nem a feltámadásra utalt, hanem a haláltól való megmentésre; egyfajta "örök szeretet" reményét fejez ki, hogy kapcsolata Istennel olyan teljes és körülölelő, hogy még a halál sem törheti meg hűségét Jahvéhoz. Ezen az alapon néhányan később hitték azt, hogy valóban Dávid soha nem halt meg. Péter ezzel szemben azt mondja, hogy akire a zsoltár ténylegesen utalt, nem maga Dávid király volt, hanem az ő utódja, a trón örököse, aki meghalt, de valóban feltámadt, így teste "nem látott romlást" (a görög LXX megfelelője a héber "sírnak"). Ennek bizonyítéka, mondja Péter, az, hogy "senki sem tagadhatja, hogy a  maga Dávid patriárka meghalt és eltemettetett; sírja még ma is velünk van" (Apostolok Cselekedetei 2:29).

Valóban voltak, akik azt hitték, hogy Dávid és más ősatyák (pl. "ősi érdemesek") a paradicsomban maradtak megőrizve. De Péter bizonyítéka e nézet ellen, miszerint ezeknek az embereknek a sírjai léteznek, valójában egy félreértésen alapul. Énokot és Illést mindkettőt az Ószövetségben említik, mint akiket Isten testestül magához vett; Illés esetében fizikailag a mennybe (Mózes 5:24; 2 Királyok 2:1). Az ősatyák és Dávid paradicsomba való vitele nagyobb problémát jelentett, mivel haláluk és temetésük elfogadott tény volt, és sírjaikat szent helyként ismerték. Ezt a problémát a pszeudoepigrafikus testamentumokban úgy kerülték meg, hogy megjegyezték, minden ősatya lelke Istenhez került, bár a teste maga eltemettetett. Az Ábrahám testamentuma például így írja le Ábrahám halálát:

"Izsák fia odajött és sírva borult mellére. Akkor felesége, Sára is odajött és lábainál ölelkezve keservesen sírt. Szolgái, mind férfiak, mind nők is odajöttek és nagy sírással vették körül az ágyat. És Ábrahám belépett a halál mélységébe. És a Halál így szólt Ábrahámhoz: 'Gyere, csókold meg a jobb kezemet, és öröm, élet és erő jöjjön rád.' Mert a Halál megcsalta Ábrahámot. És megcsókolta kezét, és azonnal lelke a Halál kezéhez tapadt. És azonnal Mihály főangyal állt melléje angyalok sokaságával, és kezeikben vittek el a drága lelket isteni szövésű lenvászonban. És az igaz Ábrahám testét isteni kenőcsökkel és illatszerekkel ápolták halála utáni harmadik napig. És eltemették őt az ígéret földjén, a Mamré tölgyénél, míg az angyalok kísérték drága lelkét és felmentek vele az égbe, énekelve a háromszor szent himnuszt Istennek, a mindenek urának, és letették azt az Isten és Atya imádatára. És miután nagy dicséretben és dicsőítésben részesült az Úr, és amikor Ábrahám imádott, az Isten és Atya makulátlan hangja így szólt: 'Vedd hát barátom, Ábrahámot a paradicsomba, ahol az én igazaim sátrai vannak, és ahol az én szentjeim, Izsák és Jákob lakosztályai vannak az ő kebelén, ahol nincs fáradság, nincs bánat, nincs nyögés, csak béke és üdvrivalgás és végtelen élet.' " (Ábrahám testamentuma 20:6-14)

Ez a történet számos egyébként homályos dologra magyarázatot ad az evangéliumokban. Először is, van egy hivatkozás "Ábrahám kebelére" Lukács 16:22-23-ban, mint az igazak boldogságának helyére. Ez ugyanaz a hely, amire az Ábrahám testamentuma utal. A Lukács 16-ban található példázat valójában Ábrahámot ábrázolja még élőként, aki beszélgetést folytat a meghalt gazdag emberrel (Lukács 16:27-31), alapul véve a népszerű elképzelést, hogy Ábrahámot a paradicsomba vitték. Lukács 20:37-38 hasonlóképpen utal Istenre, mint "Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Most ő nem a holtak, hanem az élők Istene." Miközben Lukács ezt a feltámadásra alkalmazza, ez ismét a népszerű elképzelésekre épít, miszerint Ábrahám, Izsák és Jákob még mindig él a paradicsomban.

Az Izsák testamentuma 7:1-2 így említi Izsák paradicsomba való felvételét:

"Amikor Izsák ezt mondta, az Úr elvette lelkét a testéből, amely hófehér volt; birtokba vette azt és magával vitte szent szekerén az egekbe, miközben a kerubok dicséretekkel énekelték előtte, hasonlóképpen szent angyalai. Az Úr ráruházta az ég országát, és mindent, amit atyánk Isten bőséges áldásai közül kívánt, megkapott."

Az felvétel leírása valószínűleg Illés szekéren történő mennybemenetelének leírásától függ a Királyok Másik Könyvében. A Jákob testamentuma hasonló történetet mesél Jákobról:

"Ismét felvették Jákobot, ezúttal az égbe, ahol minden fény és öröm. Látja Ábrahámot és Izsákot, és megmutatják neki a megváltottak örömeit. Jákob visszatér a földre, utasításokat ad temetésére atyái földjén, és 147 éves korában elhunyt. Az Úr lejön Mihály és Gábor angyalokkal, hogy Jákob lelkét az égbe vigyék. József megbízza apja testének bebalzsamozását az egyiptomi módon." (Jákob testamentuma 5:10-14)

Ismét, a fizikai test temetése nem zárja ki az ősatya lelkének paradicsomba való felmenetelét. Az azonban jelentős kérdés, mi történik a testtel, tekintettel az ősatyák későbbi feltámadásának reményére az Ítélet Napján. Ez a kérdés különösen Mózes esetében merül fel, amely a Mózes mennybemenetele című irat történetének tárgya. Ahogy az Ábrahám, Izsák, Jákob és Illés felvételének történetei, ez a történet is Mózes lelkének paradicsomba való felmeneteléről szól, de említést tesz egy vitáról is Sátánnal Mózes testének sorsáról. Bár a történet eredeti befejezése elveszett, Júdás 9 összefoglalja a történetet:

"Pedig még Mihály angyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes holttestéért, hanem azt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!”'" (Júdás 9)

Tekintélyes ókori források, mint a Niceai Zsinat és mások is elismerik, hogy Júdás a Mózes mennybemenetele megnevezésű iratra utalt, és más irodalmi utalások is vannak Júdás könyvében (pl. Mózes mennybemenetele 10:5-6 = Júdás 12-13; Mózes mennybemenetele 7:3-4 = Júdás 18-19; Mózes mennybemenetele 7:9 = Júdás 16). Mihály arkangyal szerepe a Júdás 9-ben párhuzamos a szerepével Ábrahám testamentumában és Jákob testamentumában. Bár a Mózes holtteste feletti vita okát nem őrizték meg, valószínűleg valamit a későbbi feltámadással és ítélettel kapcsolatban kell érteni. A Mózes felvétele epizódja, ami mellesleg Józsuéval és Mózes által neki adott utolsó testamentummal is foglalkozik, kapcsolatban lehet Zakariás Józsuéval kapcsolatos látomásával Zakariás 3:1-2-ben, ami egy vitát foglal magában Józsué és Sátán között, és az "Úr angyala" így szól hozzá: "Dorgáljon meg téged az ÚR, Sátán! Dorgáljon meg téged az ÚR."

Az Ézsaiás mennybevétele című irat is kapcsolódik Ézsaiás mennybemeneteleéhez, és egy legenda Ézsaiás haláláról, amire a Zsidókhoz írt levél 11:37-ben utalnak. A Mózes apokalipszise, másként Ádám és Éva élete, szintén Ádám paradicsomba való szabadulásának történetét meséli el halála után.

De mi a helyzet Dáviddal? Néhány zsidó író szerint ő is felment a mennybe. Ezt a nézetet legvilágosabban az i. e. 1. században írt Szofóniás apokalipszise című mű fejti ki:

"Ekkor előjött egy nagy angyal, kezében arany trombitával, és háromszor megfújta fejem felett, mondván: 'Légy bátor! Ó, te, aki győztél. Győzz! Ó, te, aki győztél. Mert legyőzted az vádlót, és megmenekültél a mélységből és a Hádész-ből. Most átkelsz a keresztezőhelyen. Mert a neved fel van írva az Élet Könyvébe.' Ölelni akartam őt, de nem tudtam megölelni a nagy angyalt, mert dicsősége nagy. Akkor futott minden igazhoz, nevezetesen Ábrahámhoz és Izsákhoz és Jákobhoz és Énokhoz és Illéshez és Dávidhoz. Barát beszélt baráttal, mint ahogy egymással beszélnek. (Szofóniás apokalipszise 9:1-5)

Egy későbbi keresztény, Pál apokalipszise című mű, amelyet a 2 Korinthus 12:2-4-ben leírtak inspiráltak, tovább bővíti ezt a fogalmat:

"És láttam a város közepén egy rendkívül magas oltárt. És volt ott az oltárnál egy álló, akinek arca úgy ragyogott, mint a nap, és kezében zsoltárt és hárfát tartott, és dicséreteket énekelt, mondván: 'Alleluja.' És hangja betöltötte az egész várost. És amikor mindazok, akik a tornyokon és a kapukon voltak, meghallották őt, válaszoltak: 'Alleluja,' úgyhogy megrendültek a város alapjai. És megkérdeztem az angyalt, és mondtam: 'Ki ez, Uram, aki ilyen nagy hatalommal bír?' És az angyal nekem mondta: 'Ez Dávid. Ez Jeruzsálem városa; és amikor Krisztus, az örökkévalóság királya eljön birodalmának teljességében, ő ismét előtte fog menni, hogy dicséreteket énekeljen, és minden igaz együtt fog dicséreteket énekelni, válaszolva: "Alleluja" '. És mondtam: 'Uram, hogyan lehetséges, hogy csak Dávid áll a dicséretek éneklésének kezdetén a többi szentek fölött?' És az angyal válaszolt és nekem mondta: 'Mivel Krisztus, az Isten Fia az ő Atyja jobbján ül, ez a Dávid fog előtte dicséreteket énekelni a hetedik mennyben.'" (Pál apokalipszise 29)

Péter apostol nézete (vagy talán inkább Lukácsnak Péterről alkotott elképzelése) az Apostolok Cselekedetei 2-ben vitatja ezt az elgondolást, de nem sikerül megfelelően cáfolnia azt, mivel egy "szalmabábot" támad, rámutatva a sírban lévő fizikai holttestre, amikor Dávid mennybemenetelében hívők valószínűleg Dávid lelkének mennybe való felmenetelében hitték, amint azt a Zsoltárok 16-ban megfogalmazta (amely az eredeti héber szövegben nem említi Dávid testének "romlását", csak a lelkének elhagyatottságát a Hádészban és a "Sírban"). Pétert félrevezeti az LXX fordítása, amely a héber shachath ("sír") szót "romlás"-ként (gr. diaphthoran) fordítja, ami a 9. versben az "én húsom" (gr. sarx mou) említése mellett úgy tűnik, mintha a halálnál bekövetkező emberi hús bomlására utalna:

9 dià toũto ēuphránthē hē kardía mou, kaì ēgalliásato hē glō̃ssá mou, éti dè kaì hē sárx mou kataskēnṓsei ep᾽ elpídi, 10 hóti ouk enkataleípseis tḕn psukhḗn mou eis háͅdēn oudè dṓseis tòn hósión sou ideĩn diaphthorán.

De azok a Dávid mennybemenetelében hívők, akik nem a görög Septuagintára támaszkodtak (például az anyanyelvükön arámiul beszélők vagy akik héberül olvasták), nem feltétlenül értették ugyanúgy a Zsoltárok 16-ot, mint Lukács-Péter, és nem feltétlenül értették Jézus feltámadását, mielőtt teste megromlott volna, mint a Zsoltárok 16:9-10 beteljesedését.

Végül, János sokkal tovább megy, mint Lukács, amikor azt mondja János 3:13-ban, hogy "senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van." Habár Lukács megengedi Ábrahám jelenlétét a paradicsomban (ami homályosan helyezkedik el, mint az igazak lakhelye a Hádészban, bár akkoriban általános nézet volt, hogy a paradicsom kapuja a Hádészban van, de maga a Paradicsom a mennyben), János csak Jézus mennybemenetelét akarja engedni. Ennek oka teljesen világos, ha figyelembe vesszük az evangélium egyébként antignosztikus retorikáját (ami mellesleg egy gnosztikus Jézus-mondások forrását használja). A gnosztikusok úgy hitték, hogy az Istenség minden emberben lakozik, az emberek eredetileg a mennyből származnak, de a Demiurgosz által a földön romlásban születnek meg, és helyes önismerettel visszatérhetnek a mennybe, és élhetnek halhatatlansággal és romolhatatlansággal. János, aki a múltbeli mennybemeneteleket csak Jézusra korlátozza, cáfolja a gnosztikus nézetet és amellett érvel, hogy csak Jézusban való hit által, és nem bárki saját természetes jogán keresztül, kaphatnak az emberek "örök életet" (mivel a Fiú az élet forrása, János 5:25-26) és csatlakozhatnak hozzá a mennyben, amikor visszatér (János 6:40; 14:1-3).