Kedves Testvérek! 

Nagyon sok töprengés és még több ima után írom ezt a levelet. Csak a Bibliára és az abból kiiskolázott lelkiismeretre hagyatkozva szeretném mindenek előtt Jehova tetszését elnyerni döntésemmel. Célom, hogy szent Fiának az Úr Jézus Krisztusnak a nyomában járjak, miközben kérem a Mennyei Atyától Szent Szelleme vezetését az életemben és az Ő igazsága megértéséhez; hiszen Lk.11,13. ígérete így szól:

“Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tõle kérik.”

Kérlek, hogy ti is előítélettől mentesen, imateljes lelkülettel olvassátok el amit írtam. Akkor valószínűleg könnyebb lesz megérteni - és esetleg végiggondolni - érvelésemet.

35 évvel ezelőtt, 1957. júliusában merítkeztem alá, mint Jehova Tanúja. Néhány esztendőtől eltekintve boldog időszak volt. Meggyőződésem szerint Teremtő Édesatyánkat és testvéreimet szolgálhattam sokféle módon. A Jehovával történt önátadásomat ma is érvényesnek tartom, és a közösségben tanult sok-sok fontos alaptanítást meggyőződéssel vallom. Például a lélek, a tüzes pokol, földi örökélet, Jehova neve, Krisztus Királysága, Armageddon közelsége és még sorolhatnám hosszan. Azonban hosszabb ideje sok bibliaolvasás és tanulmányozás eredményeként jó néhány tanításban és eljárásban különbséget találtam a Szentírás szavai és a szervezet tanítása között. Természetesen amíg az ember valamilyen megbízásban szolgál, addig - csúnya, de kifejező hasonlat - benne van a taposómalomban. Nem ér rá szétnézni, elmélkedni, igazán tanulmányozni. “Szervezeti” ember lesz, és nem a Jó Pásztorhoz vezető eszköznek látja a Társulatot, hanem lojális elkötelezettséggel annak a követőjévé válik. Ha valami ellentmondással találkozik, akkor lehetőségei szerint enyhíti, feloldja, vagy egyszerűen a “szőnyeg alá söpri” Ilyenkor születnek a megállapítások: “Nem erre kell nézni”, “ezek emberi tökéletlenségek”, “várj Jehovára, majd ő kiigazítja”, stb. stb. És az ember saját magának megmagyarázza - vagy valaki más teszi ez ő érdekében - hogy “mégis ez Jehova szervezete”. “Fogadd el engedelmesen a hű és bölcs rabszolga vezetését”. “Légy alázatos és ne lázadozz.” Közben az ember megfeledkezik arról, hogy a zsidó nép kétségtelenül Isten gyülekezete volt - nem kell részletezni a bizonyítékokat - és ehhez az elfogadott, helyeselt, igaz valláshoz küldte Jehova a prófétákat feddő, elmarasztaló, helyreigazítást sürgető üzenettel. Persze a hivatalos egyház és vezetői üldözték, megverték, megölték őket. Lázadók vagy eretnekek voltak? Vagy ők voltak az igaz Isten szócsövei?

Gondolkodjunk el Jézus szavain:

“A gyülekezetekbõl kirekesztenek titeket.” Jn.16,2.

Nem arra gondolt a Mester, hogy tanítványai a judaizmus szektái valamelyikébe lépnek be és onnan zárják ki őket! Azt ők hagyták el! Nem is valamilyen pogány vallási közösség jöhetett szóba. Csakis nyilván a keresztény közösség. Illetve az ilyen közösség már csak nevében keresztény (Krisztusi), nem a gyakorlatban. Olyasmi, mint az I. szd. végére a Ján.II.10-ben leírt helyzet. Diotrefesz vezetésével a hűségesekkel szemben: “... akadályozza és az egyházból kiveti.” Pontosan a Jn.16,2. teljesedése. És most 1900 évvel később mi a helyzet?! Ezrével nevezik magukat Krisztusinak a különböző közösségek. Talán még az Isten és Krisztus elleni megnyilvánulásokat elnézik tagjaiknak, de ha a szervezet bármely dolgát megkérdőjelezi valaki, akkor “a gyülekezetből kirekesztenek titeket.”

Sajnos, Jehova Tanúinál sem más a helyzet. Hivatalosan valljuk, hogy nem ihletett a hű és bölcs rabszolga. Például az Őrtoronyról állítjuk, hogy a múltban nem mindenben volt igaza. A jövőben is tévedhet. És akkor mondjuk a fényes dél felé haladó világosságot (Lásd Pl. 4,18.). Azonban próbálja meg valaki, hogy nem a múltra vagy a jövőre, hanem a jelenre vonatkozóan jelentse ki: Itt nem értek egyet az Őrtoronyban leírtakkal, netán azt, hogy ez meg ez nem így van! Ugye hallani lelki füleinkkel: Lázadó! Tévtanító! Hitehagyó! Isten-káromló!

Azután az ember esetleg olyan helyzetbe kerül, mint amilyenben én voltam és vagyok - és ideje, módja lesz az Isten Igéjére sokkal, de sokkal jobban odafigyelni. Új megvilágításban, tiszta fényben kezdenek ragyogni százszor olvasott igehelyek, és az ember úgy fordul Jehovához, mint Jób: “...én kérdezlek, te pedig taníts meg engem!” (Jób 42,4.) Ami pedig a magunk bölcsességét (!?) illeti “Íme én parányi vagyok, mit feleljek neked? Kezemet a szájamra teszem.” (Jób39,37.)

Néhány, számomra “új” igét szeretnék megosztani veletek. Ezek mindegyike olyan, hogy nagyon sok újat mond, ha az ember elég időt szán a felette való elmélkedésre.

• Kor.II.3,17.  Ahol az Úrnak (Jehovának u.v.) lelke, ott a szabadság.
• Rm.3,4. Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug.
• Kor.II.1,24. Nem vagyunk a hitetek urai, hanem az örömötök munkatársai.  (u.v.)
• Kor.I.7,23. Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái. (rabszolgái  u.v.)
• Rm.14,4. Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját?
• Rm.14,10. Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? ... Mindnyájan oda állunk majd  a  Krisztus ítélőszéke elé.
• Jn.8,32. És megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.
• Gal.5,1.  A szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és  ne kötelezzétek mg ismét magatokat szolgaságnak igájával.
• Thess.I.5,21. Mindent megpróbáljatok (megvizsgáljatok u.v.), ami jó, azt  megtartsátok.

Ezeknek a verseknek a szelleme az egész további mondanivalómat átszövi. Ha egy-egy általam leírt mondat megütközést kelt, érdemes lesz ide visszalapozni, és a megfelelő bibliavers segíteni fog.

Két területről említek néhány tényt, melyek nagy szomorúsággal töltenek el.

A Társulat emberi, szervezeti része illetve némelyik hittétel, tanítás kérdése.

Az Őrtorony már évtizedekkel ezelőtt azt tanította - nagyon helyesen -, hogy nem az az igazi baj, ha egy vallásszervezet vezetői, lelkészei súlyos hibákat, bűnöket követnek el: hanem az, ha ezek után is megmaradhatnak az állásukban. Akármennyire fáj is kijelenteni, de ez az igazság, hogy nagyon sok ilyen eset van nálunk is.

Jehova Tanúi tanítása szerint a kiközösítés az örök megsemmisülést jelenti az elmarasztalt számára, ha ebben az állapotában éri a halál vagy Armageddon. Mégis nevüket adják vének ilyen döntésekhez úgy, hogy nem is ismerik azt, aki felett - akár távollétében - ítélkeznek. Úgy vesznek részt kiközösítési döntésben, hogy utólag elmondják, hogy nem értettek azzal egyet. Olyan ítéletek születtek, melyeket előre megfogalmaztak felsőbb fórumon. Nagyon szomorú, hogy így van, de a bibliai mércéken kívül a szervezet szabályait is áthágva járnak el országunkban a legnagyobb felelősséget viselő testvérek is. Az Elnöklő Bizottság tagjai vének nagy csoportja előtt kivizsgált ügyekben állást foglaltak - és évek óta nem szereztek érvényt annak, amit ők is igaznak láttak. Sajnálatosan távol áll az Írás szellemétől, hogy magas állást betöltők következmények nélkül véthettek a Szentírás és a Társulat előírásai ellen. Van úgy, hogy a rosszul értelmezett barátság nyújt “védelmet” annak, akinek a javára az válna, ha helyreigazítanák.

Ezek az emberi tényezők természetesen nem a legfontosabb ügyek. Hiszen még a választott nép választott vallásának papjairól is elmarasztalóan ír a Biblia. Gyakorta bálványimádók voltak. A bírák haszonlesésből elferdítették az ítéletet. Mindezeken tehát könnyebb lenne túltenni magát az embernek. Nem is kívánok ezzel tovább foglalkozni, bár nagyon soká tudnám folytatni konkrét esetekkel.

De más a helyzet a hit, a tanítás dolgaiban. Az alábbiakban, ebben a témakörben említek néhány példát.

Móz.V.4,15-16-ből: “semmi alakot nem láttatok akkor, a mikor a tűznek közepébõl szólott hozzátok az Úr a Hóreben; Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok  magatoknak, férfi vagy asszony képére.”  
És.40,18.: “És kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Ő róla?”

És mindezek ellenére a “Jelenések” könyv és az utóbbi Őrtornyok emberi alakokkal lerajzolják Jehovát. Még nem szentképek! De a katolikus egyházban is csak később váltak azzá! Különben is, a Teremtő ezt bálványkészítésnek nevezi!

Most leírom a legfájdalmasabbat, amit a legkevésbé hallgathatok el.

Jn.14,6-ban ezt mondja Krisztus: ”Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”

Jn.6,44-ben pedig ez az Úr Jézus kijelentése:

“Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt.”

Ez a csodálatos egység és tökéletes útmutatás a célba érkezés garanciája. Nincs szó arról, hogy valaki vagy valakik kell, hogy kiegészítsék az Atya és Fia közötti harmóniát, hogy üdvösségre juthasson egy keresztény.

János 10. fejezete leírja a jó Pásztor és juhai kapcsolatát. Néhány gondolat és néhány vers nagyon fontos.

3. vers. “A juhok hallgatnak annak szavára és a maga juhait nevükön szólítja és kivezeti őket.”

4. vers: “És a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját.”

16. vers: “Azokat is elő kell hoznom és hallgatnak majd az én szómra: és lészen egy akol (nyáj u.v.) és egy pásztor.”

27-28. vers: “Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket és követnek engem. És én örök életet adok nékik: és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből!”

A jó Pásztor és juhai szeretetteljes és közvetlen (!) kapcsolatát ismerjük fel a leírásból. Hívja az övéit, ismeri őket, azok bizalommal követik és közvetlenül a nyomdokain haladnak. Nem mondja az Úr Jézus, hogy be kell iktatni egy napszámost vagy bármilyen minőségben jelenlevőt, aki majd megmondja, hogyan és hol lehet megtalálni Krisztust, a pásztort. Sehol nem szól arról az evangélium, hogy Ő valakinek külön elmondja a mondanivalóját, és az továbbítja a nyáj felé: hiszen a juhok hallják és ismerik is - nem másnak - hanem a pásztoruknak a hangját. Nem úgy, mint pl. az 1992. 03. 01. Őrtorony 20. oldalán olvasható a nagy sokasággal kapcsolatban:

“Ezek Sába királynőjéhez hasonlóan a Föld legtávolabbi részeiről jönnek, hogy hallják a Nagyobb Salamon, Jézus Krisztus bölcsességét, ami a hű és bölcs rabszolgán keresztül jut el hozzájuk.”

A Tim.I.2,5. megállapítja: „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus.” Arról sehol nincs szó, hogy Krisztus és az emberek, a nyáj, a gyülekezet - vagy akárhogyan nevezzük - közé egy további közbenjáró kellene, vagy lenne beiktatva.

Tudjátok ti is jól, hogy nem fogynánk ki a példákból, ha mindent sorolni akarnánk, ahol a vezetőtestület olyan kiemelése történik, mely embert nem illet meg. Az anyagok lojalitást követelnek a szervezet iránt. Kizárólagos hűséget jelent ez a szó! Kit illet meg? Több hivatkozás történik a rabszolgára és az általa kiadott irodalomra, mint Krisztusra és a Bibliára. Csak egy példa az 1992. májusi királyságszolgálat cikke, “Naponkénti szellemi táplálék létfontosságú a keresztény család számára”. Tízszer ajánlja a napszöveget, egyszer az Őrtornyot, és egyszer sem a Bibliát. Így jobban érthető, hogy az elnöklő bizottság két tagja annak a véleményének adott hangot, hogy a Biblia olvasása csak úgy elfogadható, ahogy a hű és bölcs rabszolga értelmezi. Másképpen, például kis baráti, testvéri közösségben vizsgálva nem is volna megengedett. Ugye ez a szellem, és ez a megnyilvánulás nagyon fájdalmasan ismerős a régmúlt századokból!

Amikor én kapcsolatba kerültem a Tanúkkal, a katolikus vallásom azt tanította, hogy más vallásos irodalom elolvasása a tüzes pokolba juttathatja az embert. A testvérek nagyon ésszerűen arra biztattak, hogy vizsgáljak meg mindent, amint a Bereai keresztények; és ami igaz, annál maradjak. Ma is a legfontosabb tevékenysége Jehova Tanúinak, hogy a Társulat irodalmának segítségével felkeresik az embereket, és buzdítják őket az elfogulatlan vizsgálódásra. Ugye nem lehet nem észrevenni a kirívó ellentmondást, hogy a “királyságszolgálat” és más források a tanúkat eltiltják attól, hogy a meglátogatott személy más vallásos irodalmát elolvassák. Mi hívjuk az embereket gyülekezeteinkbe, nyilvános előadásokra, és megnyugtatjuk őket, hogy ez semmire nem kötelezi őket. Biztatjuk, hogy vizsgálódjanak. Felháborodunk, amikor a nagy egyházak papjai a szószékről felszólítják híveiket, hogy ne fogadják és ne látogassák Jehova Tanúit. Ha viszont közülünk valaki meghallgat egy más vallású előadást, akkor felelősségre vonják - kiközösítik. Ha most megáll valaki, és őszintén végiggondolja ezt az ellentmondást, könnyű a Pl.20,20-ra gondolni: “... a kétféle mérték utálatos az Úrnál!”

Egy következő fájdalmam az ítélkezésnek az a szelleme, amellyel az örök élet és örök halál kérdéseit elrendezzük. A Társulat hivatalos álláspontja, hogy aki nincs Jehova látható földi szervezetén (azaz Jehova Tanúi vallásszervezetén) belül, vagy nem tanúsít érdeklődést tanulása által, az megsemmisül, hiszen Armageddon ugyanolyan ítéleti időszak lesz, mint Noé vízözöne volt. Ha pedig valaki már hallott az igazságról (“igazság” az általunk tanított nézetek), akkor különösen övé már a felelősség és mi “tiszták vagyunk az ő vérétől”. Az ítélkezésnek ez a szelleme és az a tanítás, hogy egyedül a Jehova Tanúi vallásszervezet éli túl a gonosz rendszer végét, két ijesztő következményhez vezet. Az első az a hamis biztonság, melyben sok testvér elveszti az éberségét. Eszembe jut, hogyan mondogatták Izraelben is: ez Jehova  háza, ez Jehova  háza. Nem jöhet veszedelem.

A másik még komolyabb következmény: Jn.5,22-ben ez áll:

“Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta.”

Tehát az ítélőbíró egyedül Krisztus. Amennyiben a fenti módon ítélkezem embertestvéreim felett, elveszem a Király jogkörét.

Az Antikrisztus szerepét két módon töltheti be az ember. Vagy tagadja, hogy az Úr Jézus a testben megjelent Krisztus, vagy pedig az Ő helyére tolja magát, az Ő jogkörét próbálja birtokolni. Az Antikrisztus sorsáról jól tudott, hogy mit mond az Szentírás. Még ajánlanám ehhez a kérdéshez a következők megszívlelését. “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Valamint: “Amilyen mértékkel mértek, olyannak mérnek nektek is.”

Jellemző és elgondolkodtató, hogy a legtöbb testvér természetes igazságérzete tiltakozik is a hivatalos álláspont ellen. Nem tudják elképzelni, hogy például az életét leprások ápolására szentelő, keresztényi életet élő “kedves nővér”-t örök halállal sújtja a szeretet Istene csak azért, mert az illető nem reagált kedvezően a hozzá juttatott Őrtorony-cikkekre.

Van egy további szeretetlen eljárás, mely az igehelyek félreértésén alapul. A kiközösítettekkel való bánásmódunkról van szó.

Pál apostol természetesen azt ajánlja, hogy azt, aki testvér létére parázna, szidalmazó, részeges vagy más cégéres bűnök gyakorlója, kerülje a gyülekezet, ne is egyen az ilyennel. Legyen olyan számukra, mint a pogány vagy vámszedő, akik ott éltek közöttük, a mindennapi életben, nem ápoltak velük barátságot, de természetes kapcsolataik voltak. Például nem is egy római katonáról írnak az evangéliumok illetve a Cselekedetek könyve, akikről a zsidók szolgáltak jó bizonysággal. Máté, Zákeus és a többi vámszedő pedig soha nem lett volna Krisztus Urunk követője, ha a velük való bánásmód azt jelenti, hogy nem is köszönnek nekik. A köszöntési tilalom csak János második levelében szerepel. Ott is csak azokkal kapcsolatban, akik Jézust nem vallják a testben megjelent Krisztusnak! A szervezet pedig minden kiközösítettre automatikusan alkalmazza.

További megvizsgálandó kérdés, hogy mit jelent a köszöntés. Az első században a keleti embernél a köszöntés szertartás, és a figyelmességek sora volt. A tiszteletadás külső jeleitől kezdve a beinvitáláson, megvendégelésen át a hosszú eszmecseréig. Mást jelent a köszönés (nem köszöntés!). Egy napszaknak megfelelő üdvözlést. Ha ezt a két dolgot összetévesztjük, vagy keverjük, akkor érthetetlen lesz számunkra az a jelent, amikor Jézus kiküldi a 70 tanítványt: “ne hordozzatok erszényt, se táskát, se sarut, és az úton senkit ne köszöntsetek.” Lk.10,4. Nyilván elbarátkozgatni nem volt idő, de egy “béke veled” köszönés nem maradhatott el. Különben a neveletlen magatartás miatt senki nem hallgatta volna meg őket.

Végezetül arra szeretnék kitérni, hogy mi - Jehova Tanúi - mindig hangsúlyoztuk az állam és a vallás különállását. Elrettentő példaként a legnagyobb egyházakat említettük, melyek összefonódnak a politikával, támogatását élvezik, anyagi hasznot húznak belőle, és így lekötelezettjévé válnak. El sem tudom mondani megdöbbenésemet, amikor azt olvastam egy hivatalos lapban, hogy a legtöbb (nem mind!) egyházhoz hasonlóan a magyarországi Jehova Tanúi is állami támogatást igényeltek és kaptak tevékenységükhöz.

“A Magyar Köztársaság 1992. évi költségvetéséből és az államháztartás viteléhez 1992. évi szabályairól szóló 1991. XC tv. 21. paragrafusa (3) bekezdésében biztosított 1.931,5 millió Ft felosztásáról az Országgyűlés a következők szerint határoz:

I. Az egyházak működési, hitéleti támogatására szolgáló 980 millió forintot az alábbiak szerint kell szétosztani:   
. 
. 
- Magyarországi Jehova Tanúi  0,9 millió Ft  
. 
. 
II. Az egyházi ingatlanok felújítására és beruházás-fejlesztés támogatására elkülönített 731,5 millió Ft felosztása a következőképpen történik:  
 
. 
. 
- Magyarországi Jehova Tanúi 1,5 millió Ft”

Megjelent: Magyar Közlöny 1992/18. szám 664-666. oldal.

Bizonyára lehet magyarázni ezt a tényt. Mégis azt hiszem, hogy Jézus Krisztus véleménye ebben a dologban is ez: “az én országom nem e világból való” Jn.18,36. Valamint amit Pál apostol ír a Kor.II.6,14-ben: “mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?”

Talán úgy érzitek, hogy kicsit hosszú lett a levelem. Úgy gondolom, mindez szükséges ahhoz, hogy érthetővé váljék a döntésem. Mivel ezeket a dolgokat látom, és így vélekedem felőlük, nem tudok tovább a Szervezetnek tagja lenni. A Rm.14,23. azt mondja: “Ami pedig hitből nincs, bűn az.” Ez az Ige szüntelenül vádolná a lelkiismeretemet, ha maradnék, miután több tanítással és eljárással a Szentírás alapján nem tudok egyetérteni. Én a szó elsődleges értelmében mindig szeretnék Jehova tanúja lenni, de nem szeretnék egyetlen emberi vallásszervezetnek sem a tagja maradni vagy azzá válni. Hiszem, hogy mindenkinek személyesen és alaposan - nem a hosszú évek berögződése alapján - meg kell vizsgálnia a Jel.18,4-t.

“Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból.”

Ha a vizsgálódás azt mutatja, hogy én bűnnek tartok bizonyos dolgokat, akkor kötelességem lépni. Természetesen, ha valaki lelkiismeretesen az ellenkező meggyőződésre jutott, akkor örömmel maradjon a közösségben, ahol éppen van, és ne szűnjön meg keresni Isten helyeslését. Meggyőződésem, hogy a szegény özvegy két fillérje nemcsak fizikai és szellemi talentumokkal való helyes sáfárkodást példázzák, hanem az igazság felismerésével és a bibliailag kiiskolázott lelkiismerettel való élésünket is. Mindenki azért felel Jehova  előtt, amit és amennyit megismert az Ő akaratából, és hogy ezt teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből követed-e?! (Lásd Mk.12,30.)

Hiszem, hogy egy vallásfelekezet nagyon nagy áldás és segítség tud lenni. Mint a mankó a törött lábú egyénnek, mint a járóka a kisbabának. De ha lekerül a lábról a gipsz, és egészséges lesz a láb, vagy felcseperedett a gyermek, akkor az említett eszközök nemcsak feleslegesek, de akadályoznak is. Félre kell tenni őket.

Tudom, hogy sokkal kényelmesebb egy csónakban ülni, evezni. Biztonságosabbnak is tűnik. De hiszem, hogy lehet “a vízen járni” is. Csak sokkal több felelősséget és erőfeszítést igényel. Amíg Péter az Úrra nézett, járt a vízen. Amint a hullámokat, a vihart figyelte - és levette a szemét Krisztusról - süllyedni kezdett. Ha magunkra, másokra, a minket körülvevő szörnyű világra nézünk, menthetetlenek vagyunk. Ha a jó Pásztorunkra függesztjük szemeinket, akkor megtörténik velünk is a csoda. Átlábalunk a “viharos tengeren”.

Nem a magányos, remete- kereszténységet propagálom. A Mester ezt mondta: “ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt.18,20. Meggyőződésem, hogy Krisztus gyülekezete nem egy meghatározott karám, hanem a nyáj! Az ő juhainak összessége, melyet szellemi ismérvek azonosítanak, nem emberi jellemzők.

Amikor a Király, Krisztus a juhokat és a kecskéket szétválasztja, az evangélium szerint nem különböző vallásos cselekmények, vagy hittételeken való vitatkozás az ítélkezés alapja. Sokkal inkább a krisztusi lelkület, a krisztusi gyakorlat. Az Ő követése:

“Mert éheztem, és ennem  adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.  
 Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?   
És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én  velem cselekedtétek meg.” Mt.25,35-40.

És ezeket a dolgokat nem lehet másként magyarázni. Itt nem kell teológiai elmegyakorlatokat végezni. Az értelmünket, megértésünket az Ő országában egy pillanat alatt helyreigazíthatja Mennyei Atyánk. De a szívünket az Ő segítségével most kell olyanná alakítani, amilyen a fentebb vázolt juhszerű személyeké lehetett. Ellenkező esetben - a talán ragyogó elménkkel, ismeretünkkel együtt - az Ember Fia balkeze felé kerülünk.

Még egy további ok, amiért ezt a levelet írom, hogy a gyülekezet véneinek joguk van tudni, hogy én bizonyos dolgokban másként gondolkodom. Joguk van tudni, hogy én a kiközösítettek közül sokat - nem a megrögzött tolvajt, paráznát - testvéremnek tekintek és ápolom velük a kapcsolatot. Jogotok van megismerni azt a véleményemet, hogy más vallásos irodalomból, sőt összejövetelből is lehet kereszténységet tanulni. (“mindent megvizsgáljatok, ami jó azt tartsátok.” Thess.I.5,21.)

Ha az eddigiekből nem volt világos, akkor most szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy semmilyen vallásközösséghez sem szándékozom csatlakozni. Korábbi kiközösítésemkor azt találták ki egyesek, hogy karizmatikus lettem, feleségemről most is pletykálják, hogy baptista lett, - holott ő sem kíván semmilyen felekezetnek tagja lenni.

Nagyon nehéz volt a fentiekben leírt elhatározásra jutnom. Az elmúlt 35 esztendő, a rokonok, családtagok, barátok, ismerősök mind ide kötnek. Szeretett testvérek sokasága is, akiket én továbbra is testvéreimként szeretek és tekintek, de akiknek velem kapcsolatban ezt a szervezet előírásai nem engedik meg. Ezt a nehéz döntést mégis meg kellett hoznom, mert a Mt.10,37-ben Jézus egyértelműen fogalmaz:

“A ki inkább szereti atyját és anyját,  hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.”

És én a lelkiismeretem szerint most úgy mutathatom meg Krisztus iránti szeretetemet, ha megteszem ezt a lépést.

Továbbra is imádkozom mindnyájatokért, hogy

“az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, őrizze meg szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil.4,7.)

Ha valami nem volt egyértelmű vagy úgy gondoljátok, hogy további, személyes beszélgetésre van szükség, szeretettel a rendelkezésetekre állok.

Budapest, 1992. aug. 19.