Ha valaki így érez, az még nem akadálya annak, hogy felismerje, valóban létezik Isten nyája, egy olyan gyülekezet, amelyet Jézus Krisztus vezet. Hogyan lehet valaki ennek a tagja? Egyetlen tényező, és kizárólag egyetlen tényező a meghatározó ebben. Nem az számít, hogy valaki tagja-e valamely felekezetnek, vallásos csoportnak vagy szervezetnek. A Szentírás szerint ennek nincs jelentősége ebből a szempontból. Az emberek azzal mutathatják ki, hogy a hívők e testületének a tagjai, ha a Fejéhez, Isten Fiához kapcsolódnak, pozitívan reagálnak a Fej vezetésére és irányítására, és egyedül ez a meghatározó számukra. Isten elrendezésében csak egy közvetítő van, és ez Jézus Krisztus, és egyetlen emberi szervezet sem helyezheti bele magát ebbe a szerepbe mint társközvetítő vagy kiegészítő közvetítő. (Efézus 4:11-16; 1Timóteusz 2:3-6) A gyülekezethez tartozó hívők között kölcsönös kapcsolat és egymásrautaltság van, nem azért, mert valamiféle szervezeti struktúrának a részei, hanem azért, mert „tagjai vagyunk egymásnak”, és így nem valamiféle tekintélyelven működő csoportnak vagyunk alávetve, hanem egymásnak, mert a Biblia azt mondja: „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” - Efézus 4:25; 5:21.

Isten Fia biztosított bennünket arról, hogy mindig lesznek igaz követői, nemcsak az első században, vagy most, a 20, században, hanem a kettő között is, minden században, mivel ezt mondta: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”[1] Noha össze voltak keveredve a „gyomokkal”, akiknek el kellett jönniük, Krisztus tudta, kik az igazi tanítványai, nem azért, mert valamilyen szervezethez tartoztak, hanem amiatt, amilyenek mint emberek voltak. Akárhol is voltak, akármilyen megkülönböztethetetlen is lehetett emberi szemszögből nézve, hogy ők Jézus gyülekezetéhez tartoznak, Ő századokon keresztül ismerte őket, nem csupán kollektíven, hanem egyénenként is, és vezette őket, mint Vezetőjük és Uruk. Jézus apostola ezt mondja nekünk: „Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: ’Ismeri az Úr az övéit’.”[2] Miért kételkednénk abban, hogy ez továbbra is így folytatódik, egészen a mi időnkig? Isten Szava azt mutatja, hogy nem az emberek feladata – és nem is lehetséges emberek számára – hogy különválasszák az embereket, hogy elmondhassák, hogy most már összegyűjtötték a búzát egy jól elkülönített helyre. A Szentírás világosan megmondja, hogy ez a beazonosítás csak akkor fog nyilvánvalóvá válni, akkor Isten Fia már megismertette az ítéletét[3].

Nagyon jó érzés, hogy most szabadon találkozhatom emberekkel, és nem érzem úgy, hogy mindig valamiféle 'címkét' kell keresnem rajtuk, hogy tudjam, hogyan is tekintsek rájuk. Nem érzem annak a szükségét, hogy automatikusan vagy „Tanúként” vagy „világiként” osztályozzam őket, vagy aszerint, hogy „az Igazságban vannak-e” vagy „Sátán szervezetének részét képezik-e”, hogy vajon olyanok-e, akikre, ha rajtuk van a „Tanú” címke, automatikusan „testvérként” vagy „testvérnőként” tekinthetek, vagy, ha ez nincs rajtuk, olyan személyek-e, akinek „tanúskodni” kell, de nem érdemesek arra, hogy baráti kapcsolatot ápoljak velük. Mindezt felváltotta egy olyan egészséges érzés, hogy képes vagyok azt tenni, ami helyes, pusztán azáltal, hogy részrehajlás nélkül tudom felmérni, hogy valaki milyen – mint ember. Nagyon megnyugtató érzés, hogy ezt meg tudom tenni, mert tudjuk, hogy „nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”[4]

Bizonyos, hogy sokak számára, akik megpróbálnak hűek lenni a lelkiismeretükhöz, az egyik legfájdalmasabb tapasztalat, amikor felismerik, hogy a Tanúk közösségén belül milyen gyorsan véget érhetnek hosszú távú barátságok, és a látszólagos szeretet légköre milyen gyorsan jeges bizalmatlansággá válhat. Egy Tanú az egyik déli államban, aki a legaktívabbak közé tartozott a gyülekezetében, kezdte észrevenni, milyen távol sodródott a szervezet az Írásokon alapuló tanítástól. Egy ismerősének elmondta, hogy ennek ellenére nem gondolkodik azon, hogy kilépjen. Érzéseit így fejezte ki: „Rengeteg olyan ember van a gyülekezetünkben, akikkel én tanulmányoztam a Bibliát, és akiket segítettem, hogy kapcsolatba kerüljenek a gyülekezettel. Mély szeretetet érzek irántuk, és mások iránt is, és emiatt úgy érzem, maradnom kell. Nem tudom itt hagyni ezeket az embereket, akiket szeretek.” Nem sokkal ezután a vének, miután megtudták, hogy néhány tanítással kapcsolatban fenntartásai vannak, elkezdték kétségbe vonni a „lojalitását”. Majdhogynem egyik napról a másikra, a többiek iránta való viselkedése megváltozott. A gyülekezeti gyanúsítgatás és pletyka céltáblájaként kezdte érezni magát. Amint elmondta: „Rájöttem, hogy a mély szeretet, amelyről azt hittem, hogy létezik, valójában egyoldalú dolog volt. Anélkül, hogy megkérdezték volna tőlem, hogyan is érzem magam, azok az emberek, akiket a szívem mélyéből szerettem, elhidegültek tőlem.”

Amikor az Isten iránti minden tiszteletedet, odaadásodat és feddhetetlenségedet bemocskolták - a lehető legnagyobb rágalmakkal - dermesztő élmény azt hallani valakitől, akit egy megbízható barátnak tekintettél, hogy „Én nem tudom mi történt és inkább nem is akarom tudni.” Vagy megtudni, hogy egy ilyen ember azt mondta: „Nem ismerem a tényeket, de bármit tett is a szervezet, arra jó oka lehetett.”

A túlságosan gyakran magasztalt szeretet, amelyről azt állítják, része a „szellemi paradicsomnak” elég felületesnek mutatja magát. Egy közeli államban élő, még mindig aktív Tanúval folytatott telefonbeszélgetésben elmondta nekem, hogy a férjére, aki egy neves vén a városukban, egy ideje jelentős nyomást gyakorolnak a helyi vének. „Ha bármit is találnának ellene, akkor felakasztanák a legmagasabb fára”, mesélte. Erre azt mondtam neki, hogy ez azt a mondást jutatta eszembe, amely így hangzik: „Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségekre?” „Nem is tudod, hogy milyen sokszor ismételgettük már ezt”, válaszolta.

Az érzéseim olyanok, mint amiket egy szintén hideg elutasítást megtapasztaló személy fogalmazott meg az egyik levelében:

„Az örömöm még azt a fájdalmat is tompította, amit akkor éreztem, amikor számos korábbi személy, akikkel hosszú évek óta voltunk barátok, úgy döntött, hogy elhiszi ezeket a történeteket. Tették ezt ahelyett, hogy megkerestek volna engem, hogy megtudják mi az igazság ezekről. Fájdalmam még az a tudás is csökkentette, hogy az ok, amiért így tettek a bennük lévő félelem. Igazán, a szívemből meg tudok bocsátani nekik, mert igazán tudom, hogy hogyan éreztek - a legjobb esetben is úgy, hogy én elhagytam Jehovát (azzal, hogy elhagytam a szervezetét) és a legrosszabb esetben, hogy engem Sátán tévesztett meg és vezetett tévútra. Bárhogyan is éreztek, az egy megközelíthetetlen helyzetbe hozott engem. Nagyon sajnálom az összes fájdalmat, amit nekik vagy bárkinek a szervezetben okoztam. Nagyon szeretem őket és minden tőlem telhetőt megtennék, hogy elérjem őket és megpróbáljam elmagyarázni nekik az igazságot arról, hogy mi történt velem.”

Az érzéseim egybeesnek, mert úgy vélem, hogy egy ember szeretetének és ragaszkodásának kikapcsolása, látszólag oly könnyen, mint egy villanykapcsoló lekapcsolása, szintén a szervezeti betanítás és kiképzés eredménye és nem valami normális dolog a legtöbb ember természetes érzései szerint.

Bármi legyen is a helyzet, a Tanú, aki hallgat a saját lelkiismeretére, valóban úgy találhatja, hogy szinte minden barátsága megszűnt, amivel rendelkezett. Ilyen körülmények között az egyénnek biztosan el kell sajátítania a zsoltáros által hangoztatott hozzáállást:

„Ha apám és anyám elhagynának is, Jehova magához fogad engem.”[5]

Csak az Istennel és az ő Fiával ápolt barátság fokozott tudatossága képes kompenzálni, ez képes minden más kapcsolatot abba a megfelelő perspektívába helyezni, amely megfelel a relatív értéküknek. Bár lehet, hogy időbe telik, jó okunk van bízni abban, hogy más barátságok köttetnek majd, ha hajlandóak vagyunk a szükséges erőfeszítések megtételére. És fennáll annak a valószínűsége, hogy ezek sokkal tartósabbnak bizonyulnak majd, a szeretet lesz a meghatározó és nem egy szervezeti tagság, nem egyfajta „klubszellem”, hanem az, hogy milyen az az ember valójában, a bizonyított keresztény tulajdonságok és az ember szívének valóságos érzései. Én személy szerint egyáltalán nem vesztettem el az összes barátomat. De mindenki helyébe, akit elvesztettem egy másikat találtam. Ezek olyan személyek, akik világossá tették eltökéltségüket abban, hogy nem hagyják, hogy a nézet- vagy véleménykülönbségeknek zavaró hatásuk legyen a barátságunkra. Ez következik az alábbi tanács megfogadásából:

„Teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.”[6]

A Héberek 10:24, 25 sokat idézett szavaiból gyakran más mondanivalót hoznak ki, mint ami valójában az üzenetük. Ha szeretjük Istent és az ő Fiát, akkor azokat is szeretni fogjuk, akik osztoznak ebben a szeretetben. Keresni fogjuk a társaságukat, osztozni szeretnénk az eggyütléten velük, a javunkra szolgálnak majd és mi is azon leszünk, hogy a javukra szolgáljunk. A Héberekhez írt levél írója semmit sem mond ennek az idejéről, helyéről vagy módjáról. Nem valamilyen formalizált szolgálatról vagy gyülekezésről beszél, amelyet szervezetileg hoztak létre és felügyelik. Minden ilyen dolog, amit beleolvasnak a szavaiba, az túl megy a leírtakon. Az író egyszerűen a más hívőtársakkal való összejövetelről beszél és ezen nem néhány konkrét egyházi tanításban való elmélyülést ért, hanem egymás kölcsönös építését és egymás jó cselekedetekre bátorítását. A korai keresztények között ezt szokás szerint tették az otthonokban és nyilván gyakran a közös étkezésekkel kapcsolatban[7].

Talán nehéz lehet egy alázatosabb és sokkal szerényebb kilátással csökkenteni az elvárásainkat az ilyen területeken, mivel oly sok idő alatt hozzászoktunk már ahhoz, hogy a szervezet rendkívül nagy hangsúlyt fektet a számokra, eredményekre és, hogy a számok növekedése az isteni vezetés és áldás bizonyítéka. Elsőre eljuthatunk oda, hogy értékeljük és becsben tartjuk Jézus biztosítékát arra, hogy ’ott, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő jelen van köztük’. Saját tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy csupán egy vagy két másik emberrel együtt olvasva és megvitatva a Szentírást teljesen kielégítőnek és hasznosnak bizonyult. Igaz, amikor időnként több személly társaságában osztoztunk, nagyobb fokú érdeklődés és számos megjegyzés volt a jellemző. Azonban Isten Szavának alapvető erősítő ereje és gazdagsága nem csökkent azokban az esetekben, amikor csupán „ketten vagy hárman” voltunk jelen. Őszintén mondhatom, hogy minden ilyen esetben végül olyan élményekkel és gondolatokkal távoztam, amelyekre sokkal jobban érdemes emlékezni, mint arra a sok-sok alkalomra a múlban, amikor a szervezetileg programozott funkciókban több száz, több ezer, több tízezer személlyel találkoztam.

Hitre van szükség, hogy bízzunk abban, ez lehet az eredmény. Azonban ez kapcsolatban áll egy másik előnyével is annak a szabadságnak, amelyet Isten igazságának tisztelete hoz. Nevezetesen, hogy egy szigorúan fegyelmezett, egy emberi hatalmi struktúra által készített „diéta” fogyasztása helyett az egyén újra felfedezheti Isten Szavát annak valójában, annak eredeti mondanivalóját. Meglepő, hogy milyen felüdítő a Szentírást egymagában olvasni és egyszerűen hagyni, hogy magáért beszéljen, kontextus szerint, és anélkül, hogy ezt „felülírnák” az emberek hagyományos tanításai. Egy nő, aki egy déli államban él negyvenhét éve, mióta Tanú, egyetlen hónapban sem hagyta ki a munkajelentés leadását és az összes összejövetelen rendszeresen részt vett, így fejezte ki, milyen izgalmas felfedezést tett a Szentírás olvasása közben: „Az Őrtorony olvasása soha sem motivált annyira, hogy hajnali 2-ig maradjak fent, de most pont ezen kaptam magam a Biblia olvasása közben.”

Miután hozzászoktunk a bonyolult értelmezésekhez, összetett érvelésekhez és a Szentírás fantáziadús allegorizálásához, talán nehéz lehet felismerni és elfogadni a Biblia valódi üzenetének figyelemre méltó egyszerűségét. Nehéz lehet felismerni, hogy Jézus szó szerint értette azt, amit mondott, miután lefektette azt az alapelvet, hogy „úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek bánjanak”, azzal folytatva, hogy „ez a törvény és a próféták tanításának lényege”[8]. Ez azt mutatja, hogy az akkoriban létező egész ihletett Szentírásnak az alapvető iránya a nők és a férfiak szeretetre tanítása volt. Ez összhangban áll Jézus azon kijelentésével, hogy az Isten iránti és a felebaráti szeretet két parancsolata „az egész Törvény és a próféták írásainak alapja”[9]. Figyeld meg, hogy nemcsak a törvénynek, hanem „a prófétáknak” is.

Az akkor lejegyzett próféciának nem az volt a célja, hogy végül valami spekulatív, erősen fantáziadús magyarázattá fejlődjön bizonyos modern kori dátumokra és eseményekre vonatkoztatva (amely magyarázat gyakran változik, amint az idő múlása alkalmatlanná teszi), sem pedig az, hogy valamilyen módon támogassa és magasztalja egy szervezet feltételezett felsőbbrendű kapcsolatát Istennel. Minden próféciát úgy terveztek, hogy elvezessen bennünket „Isten szeretetének fiához”, hogy szeretetet tanulhassunk rajta keresztül és olyan szeretetben éljünk, amilyen szeretetben ő élt. Így azt olvassuk, hogy „A Jézus mellett való tanúságtétel ihleti a prófétálást.”[10]

Valahányszor a Szentírást más módon alkalmazzák, valahányszor a dogmatizmus és a szektás érvelés beárnyékolja és túlbonyolítja az Szentírásnak ezt az egyszerű felépítését, az jól mutatja, hogy azok, akik így érvelnek, nem értették meg a Biblia valódi célját.

Azok, akik úgy gondolják, hogy a próféciák bonyolult és gyakran zavaros értelmezései – melyeket kevesen tudnak úgy elmagyarázni, hogy ne lenne a kezükben egy bizonyos kiadvány – jelentenék „Isten mélységes dolgait”, azok elárulják, hogy fogalmuk sincs arról, hogy a Szentírás szerint ez a fogalom mire vonatkozik. Ha hagyjuk, hogy a Biblia önmagát magyarázza meg, akkor megértjük, hogy a Szentírás igazán „mélységes dolgai” arra vonatkoznak, hogy megismerjük „ Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélységét”, főként ahogyan a Jézus Krisztuson keresztül nyújtott kegyelmében kifejeződik, hogy „dicsőségének gazdagsága szerint, …hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni…: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig.”[11]

Azt, hogy a „jó hír” pontosan Isten Krisztus általi kegyelmének erre a kifejeződésére és Krisztus áldozatára összpontosul, bárki igazolhatja, aki rászánja az időt és egy konkordancia segítségével kikeresi ennek a kifejezésnek az összes előfordulását. A Bibliában „jó hír” kifejezésnek több, mint száz előfordulása közül nyolc beszél a „királyság” jó híréről, de rengeteg utalás van a „Krisztusról szóló” jó hírre. Ez azért van, mert Isten Királysága, a királyi szuverenitás kifejeződése, teljesen a Fia köré összpontosul, és azok köré a dolgok köré, amelyeket Isten ő általa tett, és még fog tenni. Figyelmünknek és érdeklődésünknek Jézus Krisztusra, nem pedig valamiféle emberi szervezetre kell koncentrálódni, mert „benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve.”[12] Összehasonlítva az Isten kegyelmének, szeretetének és jóságának pontosabb megértésére összpontosított tanulmányozással, meditációval és imával, a próféciák egyes magyarázatainak megfogalmazásai, bármilyen bonyolultak, rejtelmesek és exotikusan legyenek is, valójában felszínesnek bizonyulnak.

Nagyon jól esik tehát úgy olvasni Isten Szavát, hogy nem kötelező abszolút pontossággal meghatároznunk minden egyes rész jelentését, vagy minden prófétai kijelentést ellentmondást nem tűrő módon megmagyaráznunk. Mert amit Pál apostol írt, még mindig érvényes:

„Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes… Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”[13]

Ha azáltal, hogy olvassuk a Szentírást, Isten, a Fia és embertársaink iránt szeretetünk nő és épül, akkor ez az olvasás már kétségtelenül betöltötte elsődleges szerepét. Sok olyan rész van a Szentírásban, amelyekhez a megfogalmazási módjuk miatt egyszerűen nem lehetséges egyetlen helyes értelmezést hozzárendelni. Ha vannak alternatív értelmezések, amelyek mindegyike összhangban van a Szentírás többi részével, és mindegyik hozzájárul a hit, remény és szeretet építéséhez, akkor miért kellene beleesnünk abba a szektás csapdába, hogy ezek közül csökönyösen csak egyhez ragaszkodunk?

Milyen valódi jó származik abból, hogy olyan problémák vagy tantételbeli kérdések fölött folyik a vita, amelyeknek egy része nincs is világosan kifejtve a Szentírásban? Még mindig az az legfőbb kérdés, milyenek vagyunk mi emerekként? Mennyire tudjuk visszatükrözni mennyei Atyánk és Fia tulajdonságait? Az életünk, és az a mód, ahogyan másokkkal bánunk, vajon az ő tanításaikat példázza? Bármely tanítás, szervezeti vagy egyéni, amely nem járul hozzá igazán ahhoz, hogy együttérzőbbek, megértőbbek és segítőkészebbek legyünk másokkal, sohasem származhat Istentől, mert „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is”.[14]

Az eseményekről szóló beszámolómban utaltam különböző emberekre, és néha idéztem is tőlük, akik az enyémhez hasonló tapasztalatokat éltek át, de sem őket, sem magamat nem olyan szerepben mutatom be, amelyre másoknak modellként kellene tekinteniük. Hiszem, hogy ez a beszámoló hűen tükrözi a leírt események idején vallott álláspontjukat és szellemi beállítottságukat. Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy számunkra csak egyetlen utánozni való modell létezik, és ez Isten Fia. Előfordulhat, hogy emberek csalódást okoznak nekünk, és végül megbízhatatlannak bizonyulnak, de Isten Fia sohasem fog. A Szentírásban fel van jegyezve az élete, valamint mások, Pál, Péter, János és Jakab élete is, akik hű tanítványainak bizonyultak, és akiknek az írásai megbízhatóan mutatják be a tanításait.

Néhány korábbi Tanú amiatt aggódik, hogy úgy érzik, a jelenlegi életük túlzottan csendes, úgy érzik, hogy „valamit tenniük” kellene, hogy többet kellene tenniük, többet kellene elérniük. Úgy tűnik, az Őrtorony szervezettel a múltjukban az emberekben gyakran hátramarad valami olyasféle érzés, hogy az Istennek, Krisztusnak, és az embereknek végzett szolgálatnak valamilyen szempontból szokatlannak és különlegesnek kell lennie, olyan tevékenységnek, ami önmagában is megkülönbözteti őket a többiektől. Azokban az időkben, amikor a férfiaknak napkeltétől napnyugtáig, akár napi 12 órát is dolgozniuk kellett, a nőknek pedig a mai, munkát megkönnyítő eszközök közül egyik sem állt még a rendelkezésükre, és amikor sok keresztény a Római Birodalom megközelítőleg 60 millió rabszolgája közé tartozott, eléggé valószínűtlen, hogy az első századi keresztények többségének a napi tevékenyégeit az újonnan megtalált hitük túlzottan megváltoztatta volna[15]. A napi időbeosztásuk és tennivalóik feltehetőleg alapvetően nem változtak, azonban egy új mozgatóerő jelent meg az életükben, akár abban, ahogyan a munkás urának a szolgálatát végezte, akár abban, ahogyan egy feleség a férjéről és gyermekeiről gondoskodott, vagy az életük bármely más kapcsolatában és területén. Egy újfajta szellemiség vált nyilvánvalóvá bennük, és azáltal, amit tettek, és ahogyan tették, és a kimutatott szeretet által, engedték, hogy hitük fénye szétsugározzon, és ez új lehetőségeket nyitott arra, hogy az Isten Fiáról szóló jó hírt másokkal megoszthassák. A különbség nyilvánvalóan nem valamiféle szokatlan napirendben állt, hanem abban, hogy ezt a hitet a szívükbe fogadták, és abban, hogy ez a hit milyen hatást gyakorolt az emberekhez való hozzáállásukra, és a velük való mindennapi viselkedésükre.

Jézus az egyik királyságról szóló példázatában, azt a kenyér készítésekor a tésztához adott élesztőhöz hasonlította. (Lukács 13:20, 21) Miután hozzáadták, eltűnik a szem elől. Mégis megvalósítja a célját - csendesen és láthatatlanul, harsonaszó és ragyogó megjelenés nélkül, semmivel sem vonva magára a figyelmet. Némileg hasonló módon, még ha az életünk és cselekedeteink csendesnek és egyszerűnek tűnnek is, és kevés jól látható vagy jelentős eleme van, ez nem jelenti azt, hogy nem érünk el semmit. A hitünk eredményei és annak hatásai nyilvánvalóvá válnak idővel. Bármit is teszünk és bármilyen jellemzők is csatlakoznak a cselekedeteinkhez, úgy tűnik, mindig szem előtt kell tartanunk azt, hogy az oly nagyon elenyésző összevetve azzal, amit Isten szelleme valójában elér. Ahogyan Pál fejezte ki: „sem az ültető nem valami, sem az öntöző”, - gyakorlatilag semmi összehasonlítva „a növekedést adó Isten”-nel. (1Kor 3:5-7) Isten és a Fia azok, akik a valódi terhet viselik és a nehezebb igát húzzák. - Máté 11:28-30.

Talán szükségünk lehet az elménk felszabadítására az alól a sztereotip, konvencionális elgondolás alól, hogy mit ért a Szentírás amikor a „jó cselekedetekről” beszél. A „cselekedetek” kifejezés a görög ergon szóból ered és nem hordoz semmilyen implicit gondolatot valami formális vagy programozott tevékenységről. a „jó cselekedetek” egyszerűen „jó tetteket” jelent, ahogyan a kifejezést gyakran fordítják még. A kifejezés szövegkörnyezete árulkodó lehet. Amikor Pál a Tituszhoz írt levelében „jó cselekedetekben buzgó népről” beszél, a korábbi beszédében az idősebb és fiatalabb férfiakkal és nőkkel, illetve a rabszolgákkal foglalkozik és mindezen csoportok buzdításakor - nem valami különleges, programozott tevékenységről, hanem - a mindennapi élet jellemzőiről és a hétköznapi életvitelről, magatartásról beszél. (Titusz 2:1-14) Amikor Jakab arról beszél, hogy legyünk „cselekvői a szónak” és, hogy mi a „tiszta és beszennyezetlen imádati forma”, kiemeli, hogy „gondot viselni az árvákra és az özvegyekre nyomorúságukban” mennyire fontos amellett, hogy szennyfolt nélkül tartsuk meg magunkat a világtól. (Jakab 1:22, 26-28) És amikor arra mutat rá, hogy a valódi, élő hit a hit cselekedeteire ösztönöz, példaként a keresztény hittársak testi szükségleteiről való törődést hozza fel. (Jakab 2:14-17) János ugyanígy tesz, amikor arra sürgeti a testvéreit, hogy „ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem tettel [ergon] és igazsággal”. (1 János 3:17-18) Mindezek tehát azon „jó cselekedetek” vagy „jó tettek” között vannak, amit megtehetünk, hogy a fény ragyoghasson bennünk és ezáltal mások is dicsőséget adhassanak mennyei Atyánknak. - Máté 5:14-16.

Felmerül a kérdés, Akkor hová menjek? Mi lesz velem?

Nem érzem szükségét, hogy „mennem” kellene valahova. Mert ismerem Őt, akinél „az örök élet beszédei vannak”[16]. Nagyra értékelem azok megerősítő társaságát, akikkel összebarátkoztam (személyesen vagy levelezés útján) és remélem, hogy a jövőben még több olyan őszinte személlyel ismerkedhetek meg, akiket az igazság érdekel, nem csupán tanításokban, szavakban, hanem az életmódjukban[17].

Ezért hát egyszerűen csak próbálok keresztény lenni, Isten Fiának egy tanítványa. Nem értem, hogy miért akarna bárki is valami más lenni. Nem tudom megérteni, hogy hogyan remélheti bárki is, hogy ennél valami több lehet.

A múlt már elmúlt. Sok mindenért hálás vagyok, viszonylag kevés dolgot bánok. Ezzel nem a hiba súlyosságát szeretném minimalizálni. Amikor az élet homokórájában az idő homokja kezd megfogyatkozni, a káros hatásai annak, hogy bármilyen mértékű hibával is, amit elkövetett az ember, amely hatással volt valakinek a korábbi döntéseire és életvitelére, kétségtelenül sokkal fájdalmasabbá válhatnak. Nem sajnálkozom a múltban elszenvedett nehézségek miatt. Úgy érzem értékes tanulságokat vontam le belőlük. Az erős bizalomról, amelyet egy emberi szervezetnek adtam, azonban bebizonyosodott, hogy rossz helyre került. Nem sajnálkozom a múltban elszenvedett nehézségek miatt. Úgy érzem értékes tanulságokat vontam le belőlük. Az erős bizalomról, amelyet egy emberi szervezetnek adtam, azonban bebizonyosodott, hogy rossz helyre került. Miután az életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy törekedtem az embereket Istenhez és az ő Fiához irányítani, arra jöttem rá, hogy ez a szervezet saját nyájaként tekint ezekre a személyekre, akik számadással tartoznak nekik és kötelesek mindent a szervezet akarata szerint tenni. Ennek ellenére boldog vagyok abban a tudatban, hogy személy szerint arra törekedtem, hogy az ilyen embereket bátorítsam arra, hogy Isten Szavára építsék a hitüket, mint a biztos alap. Bízom abban, hogy ez a munkásságom nem bizonyul majd hiábavalónak.

Más korombeli személyek a nyugdíjas éveiket tervezgették, én pedig azon törtem a fejemet, hogy miként fogok gondot viselni anyagilag magamról és a feleségemről. Ám a Bibliaíróval együtt bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?”[18] Egyáltalán nem bántam meg, hogy a lelkiismeretemre hallgattam - az ebből fakadó jó sokkal értékesebb, mint az átélt kellemetlenségek.

Isten szavának hibás értelmezéséből eredően hoztam néhány látszólag visszafordíthatatlan döntést. Továbbra is összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy gyermekek nélkül hagyom hátra a feleségemet, akik érzelmi támogatást tudnának majd nyújtani neki. Azonban tudom, hogy a jelenlegi élettel nincs mindennek vége, és az isteni ígéretekbe vetettem hitem nyugtatja meg a szívemet.

Nem érzek vágyat rá, és feladatomnak sem tekintem, hogy ítélkezzek azok felett, akik elutasítottak engem, bár bizonyos lépéseiket teljesen érthetetlennek tartok, és úgy érzem, nekik sincs joguk én felettem ítélkezni. Tiszta szívemből remélem, hogy jobbra fordul az életük a jövőben, mert úgy érzem, hogy sokkal teljesebb és kielégítőbb életet élhettek volna, ha nem korlátozzák be magukat.

Bízom benne, hogy tanultam a múltbeli hibáimból, és bár tudom, hogy továbbra is biztosan fogok hibákat elkövetni, remélem, hogy egyre kevesebbet, a mások és saját jólétem érdekében. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen bocsánatot kérni mindenkitől, akinek így vagy úgy kárt okoztam, és imádkozok azért, hogy ne érje őket maradandó károsulás, valamint bízom benne, hogy Isten segíteni fog nekik azokon a területeken, ahol én nem tudok. Remélem, a hátralévő évek során némi nyugalomban tudunk majd élni a feleségemmel, és Isten áldása fogja kísérni a szolgálatáért tett együttes erőfeszítéseinket.

Miután Edward Dunlapot egy gyors eljárás keretében eltívolították a nemzetközi központból, Oklahoma City-be indult, hogy új életet kezdjen, és útközben megállt Alabama-ban. Ezt mondta nekem a beszélgetésünk során: „Úgy látom, hogy nem tehetünk mást, mint azt, hogy igyekszünk keresztény életet élni, és próbálunk segíteni másoknak a lehetőségeinkhez mérten. Minden más Isten kezében van.” Később az előrehaladott életkora miatt kénytelen volt abbahagyni a tapétázást, de több mint 80 éves koráig képes volt eltartani magát és feleségét. Szellemileg tevékeny maradt, bibliai beszélgetéseket folytatott az otthonában a környékbeliekkel és levelezett sokakkal az Egyesült Államok területéről és más országokból is. Nem bánta meg amit tett, és a tapasztalatai megerősítették a hitét. 1999 szeptemberében halt meg 89 évesen.

A jelen könyvem megírásakor (2004), 82 éves vagyok. Edhez hasonlóan én is örvendezek a keresztény szabadság által megtapasztalt gazdag áldásoknak, az Istennel és fiával ápolt közelebbi kapcsolatnak, amelyet ez a szintű szabadság tesz lehetővé. Korábban azt gondoltam, hogy bárcsak hamarabb ismertem volna fel a valóságot - talán egy évtizeddel korábban (57 év helyett 47 évesen) - amikor még könnyebb lett volna új életet kezdeni. Most viszont úgy gondolom, hogy ha hamarabb eljöttem volna a Központból, akkor nem tapasztaltam volna meg, hogy milyen a Vezető Testületben szolgálni éveken keresztül, és akkor nem tudtam volna segíteni ezekkel a tapasztalatokkal azoknak, akiknek nincs betekintésük ebbe a világba.

Az élet egy utazás, és ha folyton azon gondolkodunk, hogy hol voltunk a múltban, akkor nem tudunk előrehaladni; ez érzelmi válsághoz, sőt akár szellemi hanyatláshoz is vezetne. Ami megtörtént az megtörtént. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, a jelenen és a jövőn azonban céltudatosan dolgozhatunk. Az utazás mindig tartogat kihívásokat, de buzdíthat minket az a tudat, hogy előre haladunk, mégha csak kis lépésekkel is, és biztosak lehetünk benne, hogy az előttünk álló életszakasz be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket — Zsoltárok 5:8; Példabeszédek 3:6; 16:9; Jeremiás 29:11.

A személyes körülményeinktől függetlenül mindannyian bízhatunk az apostol szavainak hitelességében: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.” (Róma 8:28). Ha hallgatunk a lelkiismeretünkre, és igazak maradunk a Vezetőnkhöz, Isten fiához, akkor semmi maradandó kár nem fog érni bennünket, hanem értékes és maradandó áldások kísérnek majd. Az apostollal együtt így fogunk érezni:

„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért… egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” — Filippi 3:7, 13, 14.

***