Kedves Ismeretlen!

Véletlenül akadtam rá a blogra, ahonnan ez a cím is van.

Szerettem volna regisztrálni, mert lett volna kommentem, de a rendszer többször is visszadobott.

Magamról annyit, hogy 47 éves nő vagyok. Három éves koromtól JT családban nevelkedtem, így házasodtam. majd jöttek szépen a törések. Kb. 27-30 éves koromban már kételyeim merültek fel a szervezettel kapcsolatosan, és akkor a férjem lemondott a vénségről, s már jóformán csak az emlékünnepet látogattuk, vagy néha a kongikat. Mentális problémáim adódtak és 37 évesen megírtam az elkülönülő levelem. A házasságunk tönkre ment, s itt vagyok egyedül ezzel a megterhelt múlttal, melyre nincs radír.

Ahogy olvasom a blogot sok minden fel tőr bennem (még sírtam is). Furcsa, hogy azt sem tudom kinek írom e sorokat, de még is megteszem.

Hosszasan tudnék írni a sérelmeimről, de kár, a múltat már nem lehet megváltoztatni. Bűnbak gyártásnak sem sok haszna volna. De, tény, hogy a társulat elég rendesen elrendezte az életemet. Egy emlékkép: ülök a Cserkút utcában Völgyes Sándor a koloniál bútorok között a bőr foteljában, azt mondja nekem: testvérnő, tartsd el a férjed, hogy szolgálni tudjon nekünk (fordító volt a férjem), s akkor ott valami nagyon megfordult. Komolyan vettem az utasítást, otthon felcserélődtek a szerepek, s valami jó szándékból született dolog miatt nagyon megváltozott az irány. Ma már ezt tudom, akkor nem voltam ennek tudatában.

Mindent jól akartam csinálni, megfelelni. Ebből az következett, hogy mindent csináltam, de semmit sem csináltam jól (ma már tudom, hogy fizikai képtelenség lett volna). Állandó lelkifurdalásban éltem, a lelki békét még hírből sem ismertem, bár igen mélyen vágytam rá.

Amikor egy véntől megkérdeztem, hogy a valóságban hol találom azt, hogy: az Istennek békéssége mely minden gondolatot felülmúl hatja át szíveteket és gondolkodó képességeteket? Azt, mondta, hogy velem többet nem beszél, mert provokálom (Rakmányi Ernő volt). Nincs bennem bosszú vágy, de ezek az emberek vajon tudják, hogy mennyit ártottak?

A szolgálat nem öröm volt, hanem olyan teher ami alatt roskadoztam. Egyre nehezebben ment, kínszenvedés volt, szerekhez nyúltam, hogy kibírjam. Három gyereket neveltünk, a férjem (az akkor még férjem) két gyülekezetben volt elnöklő felvigyázó párhuzamosan. Egy magyar és egy angol nyelvű gyüliben, és ingáztunk vasárnaponként a két gyüli között. S jött a körzetfelvigyázó, aki itt Mo-n „úttörő gyárat” akart (ezek az ő szavai) s azt mondta rám, hogy szellemi gyenge vagyok aki elveszítette az örömét, mert nem jöttek el ebédre amikor készültem, mert valami fontos prédikálni való akadt. (Nem tudom ez a személy a saját hazájában, vagy a civil életében vitte-e volna valamire). (Bár lehet előítéletes vagyok, mert nem szeretem itt az idegeneket. Hitem szerint van itt elég okos, tehetséges ember ebben az országban).

Szóval vannak sebeim. Bőven. Amikor a mentális gondjaim okán a gyülekezetemhez fordultam, nem kaptam segítséget. Bár tény, hogy követtem el hibát (felhívtam a Bételt, hogy R. E-t váltsák le mert hiteltelen, a becsületről prédikálni a gyülekezet előtt, miközben biztos forrásból tudtam, hogy adót csal, mert nála dolgozott a sógorom). Meghívtak egy beszélgetésre a Királyság-terembe. Na, igen! Amikor ott ültem, akkor derült ki hogy ez egy bírói bizottság ülése. S én ott egyedül egy nő, négy férfival szemben (egy bizottság tudtommal három tagú) szóval négyen egy ellen, úgy, hogy nem is tudtam felkészülni rá. (Övön alulinak éreztem, az egész módszert).

S most egy kis kitérő. A függőségről. Sajnos az agyonhajszolás miatt, a megfelelési kényszer miatt kicsit többet ittam a kelleténél. Észrevettem,(bár a munkám  és a családom elláttam, éreztem, hogy ez nincs rendjén) segítségeket kerestem, pszichológus, stb. Ráakadtam, az A.A-ra. S, most ne kövezz meg kérlek! A tanúk között sokan küzdenek függőséggel, s én jóhiszeműleg azt hittem ez a feladatom, hogy nekik majd tudjak segíteni. Akkoriban olyan állapotban voltam, hogy éveket adtam volna az életemből, ha megszabadulok a függőségemtől.

S a vének erre azt mondták, hogy az A.A-ban a Sátánhoz imádkozunk.  Az A.A. imája ez: Istenem adj lelki békét annak elfogadására amin változtatni nem tudok. Bátorságot, hogy változtassak amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget. Le voltam taglózva. Az életem, a megkötözöttségemből való szabadulás volt a tét. S amikor azt mertem volt bátorkodni mondani, hogy talán tudom Isten miért engedte meg, hogy ez megtörténjen velem. Az a vén aki (Megette a maradékot a gyerekem tányérjáról) azt mondta nekem,: á, szóval azt mondod Jehova rossz? Akkor magamban (valójában kínomban felnevettem, hogy ebből nem jöhetek ki jól, minden szavam kifordítják) feladtam. Azt az alternatívát találták ki nekem (jelzem egy súlyos mentális lelki gondra), hogy XY tinédzser vén majd tanulmányozza velem az akkor aktuális favorit könyvet és majd attól meggyógyul a lelkem. Amibe még bele is mentem volna ha ezt egy hiteles idős testvérnővel tehetem. Közölték, hogy ezt felejtsem el.   Ezt követően írtam meg a levelem, hogy nem kívánok ide tartozni.

Megértelek, ha nincs dolgod a függőséggel. Sokan szeretik az asztal alá söpreni, de jelenség ami jelen van a társadalomban, a világban, a tanúk között is.

Nagyon nehéz volt felállni. Egyedül, segítség nélkül, csak az Isten kegyelméből. Más egy meggyőződésen alapuló hit és más egy személyes megtapasztaláson való hit. 

Köszönöm, hogy megoszthattam. 

Szeretettel: 
Jutka