Nos hol is kezdjem a történetem...
Ma bukkantam erre a blogra és úgy érzem itt "kibeszélhetek" magamból mindent, hisz itt megértenek. Kiközösített személy vagyok, tanú családban nőttem fel. 2 éve szakítottam a szervezettel, nehéz volt... Édesapám elnöklő felvigyázó. Nos már 14 éves koromban szerettem volna kilépni ( kereszteletlen hírnök voltam akkor), de apa és a többi vén azt mondták, míg kiskorú vagyok, kötelező a gyülibe járnom. "Megbánást" tanúsítottam.(muszáj volt)! Aztán telt múlt az idő és folyamatos megjegyzéseket kaptam, hogy mikor akarok megkeresztelkedni, mert mégiscsak egy vén lánya vagyok, stb. Megkeresztelkedtem...17 éves voltam, soha nem felejtem el azt a napot... A nagy meglepetés az volt hogy a kongresszuson a keresztelkedési beszédet apa tartotta. Sírtam, persze azt hitték, örömkönnyek. De a fájdalom könnyei voltak, mert tudtam, ha nagykorú leszek és független kilépek. Sírtam mert azt éreztem elárultam azt az embert ki a legjobban szeretett engem...Édesapámat. Leérettségiztem és tovább tanultam( persze csak szakmát, a felsőoktatás szóba sem jöhetett). Az iskola, ahova jártam más városban volt, így sokat utaztam. Utazás közben megismertem egy srácot, kis idővel szerelmesek lettünk. Kapcsolatunkat titkoltuk, hisz Ő nem volt tanú.(én nem akartam akkoriban férjhez menni érettségi után rögtön, mint sok más lány, akik a mai napig boldogtalan házasságban sínylődnek.) Persze lebuktunk és a kálvária elkezdődött: apám egyszer kedves egyszer dühös volt velem. Odáig fajultak a dolgok, hogy nem vacsorázhattam velük az asztalnál... az idegeim nem bírták, elköltöztem Páromhoz. Nem sokkal a költözés után telefonon zaklattak a vének, hogy megmentsenek. Mikor meguntam, hogy naponta többször hívnak, közöltem velük hogy zaklatás miatt értesíteni fogom a rendőrséget, azóta békén hagynak. Édesapám megenyhült, többször hívott minket ebédre, vacsorára és soha sem beszélt a vallásról. Egyszer aztán egy hétfői napon (vasárnap kongresszuson voltak!) meglátogattam őket, jött Párom is, csak volt valami elintézni valója, így előre mentem. Apa szó szerint elzavart a házból, de valami ocsmány módon... Sírva rohantam ki, remegtem...Párom akkor ért a kapuhoz. Kérdezte mi történt, de a könnyektől beszélni sem tudtam, csak sírtam megállás nélkül... Szerettem édesapámat, de attól a pillanattól kezdve, valami megszakadt, van hogy hiányzik, de már nem tudok rá szerető apaként tekinteni. A testvéreimet 1 éve nem láttam, őket félelemben tartja, nem is kereshetnek( a netes közösségi oldalakra sem regisztrálhatnak!) Édesanyámmal tartjuk a kapcsolatot, de ritkán, titokban. Nehéz volt végig csinálni a kilépést de nem bántam meg! (Paráznaságért közösítettek ki, de akkor nem történt semmi ilyesmi, még érintetlen voltam)
Most boldog vagyok, boldogabb mint valaha, harmonikus párkapcsolatom van és még mindig nagyon szerelmes! Szabadnak érzem magam, nincs lelkiismeret-furdalásom, ha megnézek egy filmet, meghallgatok egy zenét, vagy böngészek a neten! És végre hordhatok dekoltált ruhát, miniszoknyát és elmehetek egy hangulatos szórakozóhelyre vagy egy koncertre.
Nos ez az én történetem.

CicaMica

update:

Szeretném megosztani veletek azt a verset, amit akkor írtam, mikor apa elzavart a házából. Jól tükrözi az akkori érzéseimet.

Szenvedés

Miért teszi velem ezt a sors?
Miért van ennyi kín és gond?
Ha van isten az égben,
Miért engedi, hogy ez történjen velem?!
Édesapám elhagytál,
Megtagadtál, elzavartál,
Pedig szerettelek,
S azt hiszem még most is így érzek...
Hiányzik a család,
De eldobott, mint egy rongybabát...
Mert a vallás ezt követeli,
Noha a szeretetet hirdeti.
Remélem egyszer rájönnek majd,
S akkor elmúlik minden baj,
Hogy a gyermekük vagyok,
És ők kérnek majd bocsánatot. 

CicaMica