A keresztényeknek „a világ” felé mutatott hozzáállásáról sok minden elmondható. Az alábbiakban csupán néhány rövid megjegyzést fűznénk az Őrtorony 1993. július 1-jei számának „A korai keresztények és a világ” című cikkéhez.
A bekezdéseket kétségtelenül ügyesen írták meg. Azt a módszert használják, hogy szelektív részleteket idéznek egyházatyáktól és modernkori egyháztörténeti munkákból egy olyan kép kialakítására törekedve, amely szerint az első keresztények olyannyira hasonlítottak a ma élő Jehova Tanúihoz, amennyire csak lehetséges. Ezután a szerző erre a képre alapozva felteszi a kérdést: „Melyik az a világméretű vallásszervezet, amely minden tekintetben megfelel a korai keresztényekről szóló történelmi leírásoknak?” A válasz természetesen már nyilvánvaló a Tanúknak. Ahhoz, hogy igazán „bizonyítsák” ezeket a dolgokat, bemutatnak egy sor gondosan válogatott idézetet a Tanúkról különböző folyóiratokból, könyvekből és enciklopédiákból, ideértve a New Catholic Encyclopedia-t is, amelyek összességében olyan képet alkotnak Jehova Tanúiról, amely ránézésre (felületesen) megegyezik azzal, amit az első keresztényekről kaptál. A hasonlóság, amelyet ezzel a módszerrel sikerül kialakítaniuk, igen lenyűgöző, azonban nagyon megtévesztő is.
Először is „az első keresztények” között nem létezett az az egységről alkotott elgondolás, amiről az Őrtorony megpróbál (hamis) benyomást kelteni. A kereszténységnek ebben a nagyon korai szakaszában a különféle témákról alkotott igen változatos nézőpontok és álláspontok voltak jellemzőek, és ez már az Újszövetségben is visszatükröződik. Számos tudományos tanulmány létezik a korai kereszténység sokszínűségéről. Az egyik példa erre Walter Bauer Ortodoxia és eretnekség a korai kereszténységben című könyve (Fortress Press, 1971). A kereszténység már az apostoli egyház utáni évszázadok alatt is sok különféle szektára és gyülekezetre osztódott, körülbelül 80-ra vagy többre a 300-as évek elején. Nagyon félrevezető lehet részleteket idézni a különböző egyházatyáktól, mint például Tertullianus írásaiból, annak „bizonyítására”, hogy miben hittek „az első keresztények” és hogy hogyan viselkedtek különböző helyzetekben és környezetben. Tertullianus imerősként csatlakozott a montanizmushoz, egy karizmatikus szektához, mely az i. sz. 2. század második felében bukkant fel. A korabeli kereszténységnek egy másik, még korábbi csoportja volt a markioniták, akik már az i. sz. 2. század közepén szétterjedtek az egész korabeli világban.
A „világ” (görögben „cosmos”) kifejezést illetően is fontos világossá tenni, hogy a Biblia milyen jelentést ad valójában ennek a szónak, mivel ez különböző dolgokat jelenthet a különböző szövegkörnyezetekben. Isten „annyira szerette a világot (cosmos), hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy megmentse azt” (János 3:16). Továbbá felszólítja a keresztényeket: „ne szeressétek a világot (cosmos)” (1János 2:15). Nyilvánvaló, hogy a két szövegben a „világ” (cosmos) szó jelentése különböző. Amikor Jakab arra hív minket, hogy tartsuk meg magunkat „szennyfolt nélkül a világtól (cosmos)” (Jakab 1:27), szükséges tudnunk, mit is ért a „világ” szó alatt: A „világ” vajon egyenértékű a teljes emberi társadalommal, annak politikai, kereskedelmi és társadalmi életét is beleértve? A „világ” szó a nem keresztény emberek összességét jelenti? Vagy a „világ” szó mindenkinek ugyanazt jelenti, beleértve az úgynevezett „kereszténységet” is, az ő saját kis szektájukon kívül? Vagy a „világ” azokat az emberi kölcsönhatásokat és tevékenységeket jelenti, amelyek a bukott emberi természet, büszkeség és önzőség eredményei? (Vö. 1János 2:16)
Szintén számításba kell vennünk, hogy „a világ” az első század után nem egy állandó dolog volt. Az akkori jövőbeli világot nagymértékben befolyásolták különféle pogány szekták, a császárkultuszt is beleértve. A keresztények ebbe a világba küldettek, nem azért, hogy elkerüljék, hanem hogy befolyásolják és megváltoztassák azt. Ők lettek a „világosság” és „a föld sója”. És amint a kereszténység meghódította a Római Birodalmat, háttérbe szorította a pogány kultuszokat, az emberi társadalmat egyre inkább a keresztény értékek kezdték jellemezni. (vö. Máté 13:31-33) Természetesen nem szabad tisztára mosnunk (erkölcsileg tisztáznunk) azt a társadalmat, amely a kereszténység befolyása alatt alakult ki. A “hulladékot” is összegyűjtötték ugyanebben az időszakban, és ez mély hatást gyakorolt. (Máté 13:24-30, 36-42) Azonban még mindig nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a mai „világ” a „keresztény” országokban még mindig erősen a keresztény értékek befolyása alatt áll. A „világ”, amelyben élünk, nem teljes egészében gonosz. Ha ez így lenne, az kereszténység teljes bukása volna. Napjainkban a kereszténység több mint két milliárd személyt, azaz az emberiség egyharmadát foglalja magában. Ez a keresztényiesített terület, amit maga Jézus a szántóföld konkolyáról szóló prófétikus példabeszédében az ő „királyságaként” írt le (Máté 13:41, ÚVF), nem csak hitehagyott és gonosz keresztényekből áll. Nem csak a „gonosznak fiai”, hanem a „királyság fiai” is itt élnek (Máté 13:38, ÚVF). A magukat keresztények vallók mindkét típusa számára megengedett, hogy „nőjön együtt mind a kettő az aratásig”, amely a „vége a dolgok egy rendjének” (Máté 13:30, 39, ÚVF). Csak akkor fogják majd a „gyomokat”, a „gonosznak fiait” „összeszedni és tűzben elégetni” (Máté 13:40-42, ÚVF). Mivel Krisztus „királyságában” még nem gyűjtötték össze és nem égették el a “gyomot”, még mindig egy olyan világban élünk, amelyben a „keresztények” mindkét fajtája „együtt” él, egymás mellett.
A mai „világban” egy kereszténynek el kell döntenie, hogy milyen dolgokban kell szeplőtelennek maradnia. Egy ilyen „világban” nem mindig könnyű meghatározni, mi jó vagy rossz, tiszta vagy tisztátalan, igaz vagy hamis, de még mindig van valami, ami minden egyes keresztényre egyénileg hárul, mégpedig, hogy személyesen mérje fel és értékelje Isten szavának használatát, továbbá, hogy tudásának és hitének legjobbját nyújtsa. Ezt a választást nem lehet könnyedén egy olyan vallási fenhatóságra hagyni, amely igényt tart a „Krisztus földi helytartója” címre vagy Isten egyetlen földi kommunikációs csatornájának vallja magát, legyen az a katolikus pápa, a mormon Joseph Smith, az adventista E. G. White, az Őrtorony társulat „hű rabszolgája” vagy bármely másik csoport vagy személy, aki urasdit akar játszani a társai felett.
Az Őrtorony 1993. július 1-jei száma a korai keresztények buzgó „tanúként” való leírásával kezdődik (13. oldal). Az Apostolok cselekedetei 1:8 Jézus „tanúiként” beszél róluk, viszont ezt az Őrtorony nem hangsúlyozza, mert azt a benyomást akarja kelteni, hogy az első keresztények Jehova Tanúi voltak. Azonban amint tudjuk, a legcsekélyebb bizonyíték sincs arra, hogy a korai keresztények „Jehova Tanúinak” hívták volna magukat; és arra sincs, hogy szóban vagy írásban használták volna Isten héber nevét. A korai keresztények bizonyára a legnagyobb tisztelettel voltak a név iránt. De Jehova Tanúi olyan hatalmas hangsúly fektetnek Isten héber nevének használatára, mintha ez elengedhetetlen feltétele lenne a megváltásnak; ez hiányzik mind az első keresztények, mind az Újszövetség, az apostoli atyák és az egyházatyák esetében is. Ebben a korai kereszténységet illető hatalmas méretű anyagban a legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy az isteni nevet egyáltalán használták volna! Ezt a Jehova Tanúi és az első keresztények közötti fontos különbséget az Őrtorony teljesen eltörölte. Természetesen semmi rossz nincs Isten héber nevének használatában. Ami rossz, az az, hogy e név használatát az igaz kereszténység meghatározásának kritériumává teszik, az üdvösség egyik feltételévé nyilvánítják, továbbá hamisnak és hitehagyottnak kiáltják ki keresztények százmillióit, akik nem használják ezt a nevet.
Az Őrtorony a korai keresztényeket a mai Jehova Tanúihoz olyannyira hasonlóan ábrázolja, amennyire csak lehetséges. A 6. és a 7. oldalon bukkan fel a buzgó térítőmunkájuk. Természetesen igaz, hogy a korai keresztények különböző módokon, különböző helyzetekben buzgón terjesztették a hitüket. De vajon jártak-e módszeresen házról házra, ahogy ezt Jehova Tanúi teszik manapság? Erre sem az Újszövetségben, sem a Biblián kívüli írásokban nincsenek konkrét bizonyítékok. Az Őrtorony 6. oldala szerint Celsus, az i. sz. 1. században élt római filozófus volt „kritizálta a keresztény prédikálási módszereket”. Ezt olvasva egy Tanúnak rögtön az a benyomása támad, hogy Celsus az ő, az igét házról házra (ajtóról ajtóra) hirdető módszerüket kritizálta, amit a 7. oldalon levő kép is próbál megerősíteni. De ha utánajárunk és megnézzük, mit is írt Celsus pontosan (az Origenész Contra Celsus c. könyv 3. rész 49. fejezetének megfelelően), nem találunk arra utaló jelet, hogy a korai kereszények házról házra jártak volna. Celsus kritikája szerint a keresztények leginkább a műveletlen és könnyen rávehető emberekhez fordultak. Ezt a „prédikálási módszert” kifogásolta, s ezt a kritikáját utasította vissza Origenész.
Még egyszer: nyilvánvalóan nem probléma házról házra járni a keresztény üzenettel. Azonban nem tisztességes azt állítani, hogy ez volt a korai keresztények fő prédikálási módszere, mivel ennek nincs konkrét történelmi bizonyítéka. Az ok, amiért az Őrtorony mindenképpen az első keresztények nyakába akarja varrni ezt a prédikálási módszert, nyilvánvalóan az a törekvése, hogy úgy mutassa be őket, hogy „minden tekintetben” a mai Jehova Tanúihoz hasonlítsanak. Nehéz elképzelni, hogy Krisztus hajlandó keresztény erényként megdicsérni ezt a történelemhamisítást.
Az Őrtorony azt állítja, hogy Jehova Tanúi a korai keresztényeket utánozva „ellenzik az ökumenizmust”. (16. oldal) „Bizonyítékként” Latourette történészt idézik, aki azt írta, hogy a korai keresztények azt állították, hogy „náluk van a tagadhatatlan igazság”, és ezért nem voltak nyitottak a különféle hitnézetek összefonódására, hanem „elleneztek más vallásokat”. (6. oldal) Keresztény szóhasználatban az “ökumenizmus” szó nem azt jelenti, hogy keresztény és nem-keresztény vallások közötti egyesülésért dolgozik az ember. Nagyon kevés „keresztény” gyülekezet áll készen (nyitott) valami hasonlóra. Az ökumenizmus „az általános keresztény közösségre vonatkozik” (Bonnier kézikönyve). A keresztény ökumenizmus célja: megpróbálni túllépni a keresztény közösségek között létező ellentmondásokon, továbbá megvalósítani a keresztények közötti egységet és együttműködést. Az első keresztények ellenséges érzéseket tápláltak volna ezzel kapcsolatban? Nem voltak-e már az apostoli időkben is kísérletek arra, hogy megelőzzék a szakadásokat, és áthidalják az ellentéteket? Ebben az értelemben már ökumenikusnak nevezhető a i. sz. 49-ben Jeruzsálemben megtartott, a körülmetélkedés témakörét megtárgyaló találkozó is. Maga Pál is keményen dolgozott azon, hogy egységet hozzon létre a különböző keresztény csoportok között, és kész volt nagyon messzire elmenni azért, hogy ezt tegye. Zsidókkal és zsidó keresztényekkel érintkezve élt, a teljes törvénynek megfelelően, hogy megelőzze a szükségtelen szakadásokat. Amikor görögökkel foglalkozott, görögként élt. Ő és a többi apostolok is olyan személyek voltak, akik sok hit- és gyakorlatbeli különbséget megtűrtek a keresztények között (Róma 14:1 - 10). Csakis a központi keresztény igazságok veszélyeztetése esetén voltak hajlandók / készek megvédeni ezeket a megosztástól. Egy „keresztényt”, aki nem vallotta „Jézus Krisztus testben való eljövetelét”, nem fogadtak el testvérként, hanem elutasították. (2. János 7, 10, 11)
A apostolok utáni korszak folyamán továbbra is próbálták ökumenikus szellemben feloldani a különféle témákbeli nézeteltéréseket. Az első században támadt például a híres, egyházszakadással fenyegető “húsvéti vita”, mivel Viktor, a római gyülekezet vezetője keményen akart fellépni a Kis-Ázsiai gyülekezetek eltérő látásmódja és szokásai ellen: fel akarta kutatni és ki akarta zárni ezeket.
De más korabeli keresztény vezetőknek sikerült meggyőzniük Viktort, hogy egy másik irányba, az ökumenizmus felé menjen. Bár az e tárgyban a különböző zsinatokon tartott párbeszédek és levelezések által nem sikerült áthidalni a véleménykülönbségeket, azonban sikerült megelőzni egy jelentős zavart, és fenntartani a keresztény egységet azon gyülekezetek között, amelyek érintettek voltak az ügyben.
Természetesen a kereszténység, Krisztussal a középpontban a végső igazság egy keresztény számára. Azonban ez más, nem-keresztény vallásokra és szektákra is vonatkozik. Egy keresztény számára egyetlen út létezik, ami az üdvösségre vezet, a Jézus Krisztusban való hit. De azok a keresztény csoportok, akik saját felekezetüket, a saját egyéni magyarázatukat és álláspontjukat hirdetik, mint az egyedüli, végső igazságot, és elutasítanak minden más keresztényt, bár elfogadták Krisztust, mint megváltójukat, egy új, Krisztuson kívüli utat készítettek a megváltáshoz. Saját magukat és a közösségüket tették az üdvösség egyik feltételévé.
Azok a személyek és csoportok, amelyek elsősorban hozzájárultak az egyháztól való leszakadáshoz, azok voltak, akik semmilyen párbeszédre nem álltak készen, amelyek a saját speciális értelmezéseiket és hitnézeteiket látták a végső igazságnak, és minden más keresztényt hitehagyottnak tekintettek. Ezek az egyének és csoportok, melyek az egyetlen keresztény igazság monopóliumának igényével tűnnek fel, mindig is a kereszténységen belüli vallásos megosztottság fő előidézői voltak. Visszautasítottak bármiféle együttműködést más keresztény felekezetekkel és szervezetekkel, továbbá melléjük helyezkedtek, és rájuk mutatva azt mondták: „Nézzétek, milyen viszálykodás és megosztottság van a keresztények között, mi azonban egységesek vagyunk és mindenben egyeznek a nézőpontjaink! Tehát csak mi vagyunk az igaz keresztények!” Nem veszik észre, hogy a szétválás pont annak az önbíráskodó hozzáállásnak az eredménye, amihez ők folyamodtak, és hogy a szekta, amit saját maguk alkottak a visszautasításukkal, csupán egy újabb hozzájárulás a kereszténységben levő megosztottsághoz.
Nem, Jehova Tanúi ökumenizmust illető felfogása nem egy eredeti keresztény jelenség. Bár egyesek vonhatnak párhuzamokat a korai kereszténységgel, de körül kellene nézniük az eretnek szekták között is, amiket Iréneusz és más egyházatyák leírtak, és erősen kritizáltak / lelepleztek az írásaikban.
Ezek a példák elegendőek lehetnek. Sokat lehetne még mondani a Jehova Tanúi és a korai keresztények közötti egyéb „hasonlóságokról”, amiket az Őrtorony megemlít, de ez túl hosszú ideig tartana. A 16. oldalon például azt állítják, hogy az első keresztények, épp mint a mai Jehova Tanúi, visszautasították, hogy „Krisztust Istenként fogadják el.” Bár a háromság-tan elfogadása bonyolultnak tűnhet, kétség sem férhet ahhoz, hogy a korai keresztények a legkorábbi időktől (a kezdetektől) fogva Istenként tekintettek Jézusra, és nem nehéz idézeteket felsorolni egészen a 100-as évektől az egyházatyák ezt bemutató írásaiból. Ezután a kérdés az, hogy hogyan is értették ezt. Világosan látszik, hogy egyenlővé tették őt a Mindenható Istennel. Már János apostol is kifejtette azt, hogy „Isten volt az Ige” (János 1:1). Még ha ezt meg is változtatják, mint ahogyan Jehova Tanúi olyan nyugtalanítóan tették: „a Szó (egy) isten volt”, ettől még nem változik az a tény, hogy Krisztust istenségnek tekintették, és „Istenként” írták le ill. jellemezték. Ha a korai keresztények képesek lettek volna és az “isten” szót ebben a szövegben kis kezdőbetűvel írták volna le, mint ahogyan ezt az Őrtorony Társulat tette a fordításában, arról nem tudunk, és nem is lenne nagy jelentősége. Az Újszövetséget ismereteink szerint eredetileg csupa nagybetűkkel írták. Az Újszövetség és a Biblián kívüli írások is azt mutatják, hogy a korai keresztények imádkoztak Jézushoz, és segítségül hívták az ő nevét (1. Korintus 1:1, 2 és egyéb helyeken). Ez már magában is rendkívül figyelemre méltó és óvnia kellene minket attól, hogy túl magabiztosan nyilatkozzunk Jézus természetének kérdéseiről, és annak lényegéről, hogy az ezt érintő vita oly intenzív volt néhány ökumenikus tanácskozáson a 300-as évektől kezdődően.
Carl Olof Jonsson
Fordította: Laura, Johnny Joker
Olvasd el ezt is:
Az utolsó 100 komment: