Erdélyi Napló - 2003. július 1.

A Jehova Tanúi teológiai vargabetûi

Csak az a világvég…

Kelet-Közép-Európában fôként 1989 után épültek egyre-másra a Jehova Tanúinak imaházai, centrumai, különféle rendeltetésû ingatlanai, és vett nagy lendületet hittérítô tevékenységük. A hol diktatúrák üldözte, hol meghökkentô gyógyászati önmegtartóztatásai okán szem elé kerülô, magát kereszténynek valló közösség nem mindennapi teológiai vargabetûkkel jutott el jelenlegi hitelveihez. A világszerte 6 millió hívet számláló vallási közösség (egyes megfogalmazások szerint szekta) létszáma igazából sem Romániában, sem Magyarországon nem volt soha jelentôs, pár tízezerre tehetô, bár az utóbbi években igen aktív propagandamunkával és rendszeres tömegrendezvényekkel hívta fel magára a figyelmet.

Az alapító, az 1852-ben protestáns szülôk fiaként az Egyesült Államok Pennsylvania államában született Charles Taze Russell leginkább csak autodidakta módon tanulmányozta a Bibliát. S mivel kora ifjúságától ki nem állhatta a pokol gondolatát, olyan – természetesen a Bibliával alátámasztani vélt – hitelveket dolgozott ki, amelyek nem engedték meg a tradicionális keresztény egyházak által vallott örök kárhozat létezését. Tanítását nyomatékosítandó, magát egy Máté evangéliumából vett példázat nyomán "hû és értelmes rabszolgaként" aposztrofálta, aki sok évszázadnyi "lelki sötétség" után visszavezeti az Istent keresôket az elsô század igazi kereszténységéhez.

A helyes út kijelölését kétfrontos offenzívával kezdte meg. Egyrészt néhány munkatársával elindította a The Watch Tower (Az Ôrtorony) címû, máig a közösség által fô üzenetforrásként használt periodikát, amellyel eleinte szimplán bibliakutatóknak nevezett követôit biztatta tanai hirdetésére. Másrészt nagy léptékû jövendölésekbe is kezdett. Az 1870-es évek végén például bejelentette: kiszámította, hogy hatezer év telt el az ember teremtése óta, ami – szerinte – azért fontos, mert Krisztus a hetedik évezred elején, 1874-ben láthatatlan módon visszatért, sôt 1878 óta királyként uralkodik.

Az említett uralkodás továbbra is láthatatlan maradt ugyan, ám ez nem akadályozta meg, hogy az 1889-ben megjelent The Time is at Hand (Az idô elérkezett) címû Russell-könyv közelebbrôl sehol meg nem jelölt "erôs bibliai bizonyítékra" hivatkozva, a világ tudomására hozza, hogy: "Isten királyságának teljes megalapítása" és a hívek mennybemenetele 1914 végén fog befejezôdni. Kevésbé szakszerû szóhasználattal: ekkor jön el a világvége. A határidô közeledtével azonban egyre "puhult" a prófécia, mígnem Az Ôrtorony 1914. január 1-jei számában a szerkesztô ekképpen volt kénytelen revideálni több évtizedes jövendölését: "Semmiképpen sem bízunk abban, hogy ez az év (…) olyan (…) gyors korszakváltásról fog tanúskodni, mint ahogy vártuk".

Pedig ha az elsô világháborúra, majd az azt követô gyors korszakváltásaira gondolunk – hát éppen csak a világvége nem jött össze. Az e feletti elmélkedésre azonban Russellnek már nem adatott túl sok ideje, mivel 1916-ban meghalt. Igaz, rögtön támadt utóda: Joseph Franklin Rutherford, aki A beteljesült titok címû dolgozatában 1918-ra vizionálta a teljes kereszténység és – persze a bibliakutatókat kivéve – mindenki más pusztulását. A többi egyház felháborodását utóbb csakis a jövendölés kudarca enyhítette valamelyest, ám Rutherford támadásban maradt, és 1925-re olyan ószövetségi "nagyágyúk" hirtelen életre kelését ígérte be, mint Ábrahám, Izsák és Dávid király. Az elhunyt ôsökkel való találkozás szintén elmaradt ugyan, ám az adományokból számukra megépített San Diegó-i luxusvilla átadása szerencsére nem. Rutherford pedig rövidesen pont ilyesfajta környezetben vélte megtalálni az Isten által számára kijelölt munkahelyet.

A múltból tanulva Jehova legrangosabb Tanúi ezután sokáig még a második világháború sok apokaliptikus találgatásra okot adó eseményei nyomán sem engedtek a jövendölési kísértéseknek. Az e téren tanúsított önmegtartóztatás egészen a hatvanas évekig tartott, amikor az egyház 1966-os baltimore-i kongresszusán a késôbbi "egyházfô", az 1992-ig, 99 éves koráig vezetô szerepet betöltô Frederick William Franz megkockáztatott – igaz, konkrétumok nélküli – egy 1975-ös tippet. Óvatosságára mindenesetre jellemzô, hogy csupán annyit közölt: "az idô fogy – efelôl nincs kétségünk".

De kár lenne csupán az ilyen momentumokra koncentrálni, hiszen mindeközben fokozatosan kristályosodott a Tanúk teológiája is. Sôt bátran beismertek korábbi tévedéseket. Ilyen volt például a gízai Kheopsz-piramissal kapcsolatos nézetük, miszerint a sok ezer éves építmény Isten kôtanúja, és méreteinek összevetésébôl isteni kronológiai adatokra lehet következtetni. Errôl az álláspontról azonban 1928-ra megállapították, hogy nemcsak "ellentmond az Írásoknak", hanem teljesen téves, mivel a kôgúlát a fáraók egyenesen az "ördög irányításával" építették, sôt az maga a "Sátán Bibliája".

Hasonlóan hosszas evolúció során alakult ki az az 1935-tôl vallott nézetük is, amely szerint az Újszövetség számos ígérete csakis a kiválasztottakra, a "felkentekre" érvényes. Mégpedig akként, hogy az igazán elkötelezett Tanúk, akik összesen – egy, a Jelenések könyvében szereplô, a hagyományos bibliaértelmezések szerint a zsidó népre vonatkozó passzus szerint – 144 ezren vannak, Jehovával és Jézussal együtt kormányozzák majd a Földet. Még az sem okozott (azóta sem) zavart, hogy a kinyilatkoztatás évére a keretszám nagyjából már betelt, így az azóta Jehova követôivé váltak már nem részesülhetnek a Föld kormányzásának már említett kiváltságában. Számukra az nyújthat vigaszt, hogy Jehova legalább biztosan feltámasztja ezen "kis" követôit az utolsó napon, és örökké élhetnek a megújult Földön. Nem így azok, akik nem hisznek Jehovában, ezek ugyanis semmiféle garanciát nem kapnak, és kedvezôtlen esetben örökre a nemlét állapotában maradhatnak.

A pokol ilyetén tagadása mellett leginkább azt kifogásolja a katolikus és protestáns bibliatudósok többsége, hogy Jehova Tanúi tagadják a Szentháromságot. Sôt Krisztust – jóllehet az emberiség bûneinek bocsánatáért hozott áldozatát nem vonják kétségbe – angyali szintre "alacsonyítva" profán módon Mihály arkangyallal azonosítják. A Tanúk szerint viszont éppen hogy a "hagyományosan" keresztény, mintegy 1,8 milliárdnyi többség tévelyeg. Jehovát, azaz a Teremtô Istent ugyanis, akit az Újszövetség Mennyei Atyának nevez, csakis az ô közösségükben lehet igazán megismerni – mi több: csak Jehova néven lehet megszólítani. Ennek bizonyítására a Tanúk arra hivatkoznak, hogy az Újszövetség eredeti görög szövege állítólag tartalmazta volna a Jehovára utaló betûket, de a korai egyház pogány származású tagjai ezeket a görög isten vagy úr (theosz, küriosz) kifejezésekkel helyettesítették. Ezért a Jehova Tanúi által 1950-ben angolul kiadott A keresztény görög iratok (Újszövetség) új világfordítása sietett "helyrehozni" az állítólagos ókori bibliahamisítást, és 237-szer szerepel benne Jehova neve.

Persze Jehova Tanúi hosszú évtizedeken át nem emiatt, hanem például a katonai szolgálat megtagadása okán váltak szélesebb körben ismertté. Ám ebbéli nézeteik is folytonosan változtak. A katonai szolgálatot például a múlt század elején még nem, csak 1939-tôl, a második világháború kitörésének évétôl tiltották, 1983-tól pedig már fegyvertelen, "alternatív" szolgálatot sem engedélyeztek a híveknek. Egészen 1996. május 1-jéig, amikor is Az Ôrtorony már az egyén lelkiismeretére bízta, vállal-e polgári szolgálatot. Nehéz helyzetben voltak azok a hívek, akik 1931 és 1952 között beoltatták magukat valamilyen betegség ellen, mivel e tettük azonnali kiközösítést vont maga után. Nem így 1931 elôtt és 1952 után, amikor már nem érte kifogás az ilyen egészségügyi beavatkozást. Hasonló történt aszervátültetés "engedélyeztetésekor" is. 1967 és 1980 között Jehova Tanúi nemes egyszerûséggel kannibalizmusnak bélyegezték a transzplantációt, ám 1980-ban átkerült a "saját lelkiismereti megítélés" kategóriájába, ha valaki idegen szaruhártyát, netán vesét fogad a testébe.

A legellentmondásosabb Tanú-tétel kétségkívül a vérátömlesztés elutasítása; ennek nyomatékosításául a szektatag – pl. baleset esetén – közli az orvossal, hogy semmilyen körülmények között nem kíván sem teljes vért, sem vérplazmát, vörösvértestet, fehérvérsejtet, sem pedig vérlemezkét kapni. Ám ennek a tételnek is idô kellett a beéréshez. 1940-ben ugyanis egy autentikus Jehova Tanúi-kiadvány, a Vigaszmég hôsként ünnepelt egy orvost, aki vészhelyzetben saját vére negyedét adta egy sérültnek. Öt évvel késôbb Az Ôrtoronyban már kritikával illették, de nem tiltották, 1958-ban viszont kifejezetten elítélték az idegen vér elfogadását. A szankciók bevezetésére azonban 1961-ig kellett várni, ekkor azonban rögtön a Tanúk háziállataira is kiterjesztették a vérátömlesztési tilalmat. 1975-tôl három éven át még a vérzékenységben (hemofíliában) szenvedôk sem kaphattak vérplazmafaktorokat, aztán e tiltást 1978-ban felülírták, és a legújabb szabályok szerint a Tanúk ma már csontvelô-átültetésben is – ami pedig tartalmaz némi vörösvérsejtet – részesülhetnek.

A csalóka látszatok elkerülése érdekében Az Ôrtorony ez ügyben az alábbi útmutatást adja: "Jehova látható szervezete idônként olyan magyarázatokat közöl, amelyek mintha helyesbítenének korábbi nézeteket". Ám rögtön meg is nyugtat: ez csupán – hajózási szakszóval – "lavírozás" a cél irányába. A még mindig tamáskodóknak pedig azt tanácsolja, hogy saját életükben "harcoljanak a független gondolkodás ellen (…), ami a büszkeség jele".

forrás: http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/2003/3en-26/3en-2626.htm