Hogyan vészeljük át az álmatlan éjszakákat? Hogyan lehetséges a hittel kapcsolatos nagy csalódást feldolgozni? Mit lehet tenni, ha kihúzzák lábunk alól a talajt, ha hirtelen annyira egyedül érezzük magunkat és nem tudjuk, hogy legyen tovább?

Ez a nyugtalanság tart fogva és a hitemben eljutottam egy pontra, ahol úgy érzem, feje tetejére állt a világ. És azt kérdezem magamtól, vajon a helyeset hittem és reméltem. De nem ugyanígy van másokkal is és Bibliai személyek nem tapasztalták meg ezt ugyanígy? Csak nekem új ez, mert erre sosem számítottam?

Aki mérlegel, az megfontolt lesz

Elgondolkodom és Étánnál, az ezrahitánál kötök ki, aki feltehetőleg a 89. zsoltárt írta. Nem tudom, mikor élt Étán, a Biblia nem ad róla tájékoztatást. De mindegy ki volt Étán, egy ember volt, aki nem látta elvárásait beteljesülni és ezért válságba került. A dal első részében Étán reményéről van szó. Azt várta, hogy az Isten királyságába vetett reménye Dávid uralkodása alatt beteljesül. Nem teljesült be, vagyis nem úgy, ahogy Étán elképzelte. Dávid királyságának hirtelen vége lett!

Csalódottságát fejezte ki, miután a 35-37. versekben megemlíti a szövetséget, melyben Isten egy állandó királyságot ígér:

„Ám te eltaszítottad és megveted őt, bősz haragra gerjedtél felkented ellen.

Elvetetted a te szolgád szövetségét,

Megszentségtelenítetted diadémját egészen a földig.“ (38-39. versek, ÚVF)

Ebből pedig azt veszem ki, hogy egy ember nem értette többé a világot. Olyan mélyre hatott a csalódása, hogy még azt is meg kellett kérdeznie, vajon hiábavaló volt-e Istennek megteremtenie az embereket. Minden értelmetlennek és üresnek tűnt számára. Reményét hirtelen már semmi sem táplálta. Végezetül azt kérdezi: „Hova lettek szerető kedvességed egykori tettei, ó, Jehova?“ (49.vers)

A zsoltárt ezek a szavak zárják: „Áldott legyen Jehova időtlen időkig! Ámen, ámen.“

Egyszerűen nem tudott többet mondani Étán. Feltehetőleg úgy gondolta, mint sokunk, akiknek csalódást kellett megélni a hitünkben: Mindegy, hogy alakul a dolog, először is nem értek belőle semmit, de egyet mindig tudni akarok: Áldott legyen Jehova! Nem ugyanígy beszélt a keményen elnyomott Jób is? Dehogynem. Ő is élete romjai előtt állt és mégis azt mondta: „Dicsértessék Jehova neve!“ Így ő is, amikor már semmi értelmet nem látott a történésekben, fél vagy teljes lemondással mindent Istenére és Atyjára hagyott és megadta magát a pillanatnyi helyzetnek.

Látom Étánt és Jóbot. Mit lehet erre mondani? Megértem az érzéseiket és a nyugtalanságukat az álmatlan éjszakákkal és a sok zavaró gondolattal. Majd magamra gondolok és együtt érzek velük.

A „Szervezet“ becsapott engem. Nem érdemes ezzel kapcsolatban arról még többet mondani, akinek nem sikerült egy olyan hitet megőriznie, melynek középpontja Jehova és Jézus Krisztus. Hogy miért nem sikerült, annak nem csak a „Szervezet“ az oka, hanem mindazok, akik hozzá tartoznak. Így pedig át kellett gondolnom, mit csináltam rosszul, amikor egy romhalmaz előtt álltam.

Megéri átgondolni

Amikor valaki megismerkedik Jehova Tanúival, az egész ügy úgynevezett vasárnapi oldalát látja. Őszinte, kedves embereket lát, látja komoly törekvéseiket, hogy az életben keresztényekként járjanak és észreveszi Isten szellemének hatását az egyes embereken. A gyülekezetekben legtöbbször baráti szellem uralkodik és az ember elkezdi otthonosan érezni ott magát. A baráti szellem megfertőz és az ember utánozni szeretné a többieket. Így idővel a gyülekezet elfogadja az embert. Miután megértette az ember a Biblia alapjait, napjaink általános, vértelen kereszténységével szemben feljebb valónak érzi magát. Egy bizonyos ideig magával sodor a lelkesedés hulláma.

Azután pedig telik az idő és az élet. Az ember érik, ha foglalkozik a Bibliával, mert az Isten szava élő és erőt fejt ki (Héberek 4:12). Érezzük ezt az erőt és így néhány szirtet az életben veszélytelenül körbehajózunk, ha Jehovához tarjuk magunkat és az ő szavát és saját lelkiismeretünket figyelembe vesszük. És az sem marad el, hogy (remélhetőleg) tapasztalatokat szerzünk mennyei Atyánkkal. Hamarosan más tapasztalatokat is szerzünk, amik először zavarba hoznak – olyan, mintha egy hideg szellő súrolna. Mintha nem stimmelne teljesen a kép. Ellentmondás keletkezik Biblián alapuló tudásunk és a szép kulisszák mögötti valóság között. Általában alig tudjuk szavakba önteni ezt az érzést, hajlamosak vagyunk saját magunkat „megfegyelmezni“, hiszen azt tanultuk, ne legyünk túl kritikusak és először fogadjunk el mindent és várjuk, hogy bizonyos dolgokat megváltoztatnak, igen, helyreigazítanak, vagy pedig mi változtatjuk meg gondolkodásunkat. A közösségünk arra nevel, hogy ne kritizáljuk a vezetőket.

Talán hallunk valamit a száj elé tett kéz mögül, de legtöbbször nem. Állandóan hangsúlyozzák, milyen jók vagyunk a „Szervezetben“, milyen kiemelkedőek vezető testvéreink és mennyire szeretnek bennünket. Újra és újra kiemelnek bizonyos érdemeket és újra és újra megkérdezik, hol is lennénk a „Szervezet“ nélkül. Tehát hálásnak kell lenni, és aki kritizál, az nem hálás. Ha valaki ilyen sortűznek van kitéve, szégyell kritizálni. Az ember azt hiszi, a körülmények kritizálása Isten kritizálása, hiszen a „Szervezet“ ugye – úgy képzeltük be magunknak, hogy Isten „Szervezete“. Az ember azt mondja magának, hogy várjon „alázatosan“ - és tartja a száját. A testvéri közösség számos előnyére fordítja az ember a figyelmét, tehát azon fáradozik, hogy a jót lássa és egy időre megnyugtatja magát.

Ez alatt az önfegyelem alatt tartottam a számat. És mégsem éreztem jól magam. A lelkiismeretem és Biblia ismeretem újra és újra megzavarták belső békém és nem találtam nyugalmat. Egy napon pedig elkezdtem sok kérdést feltenni magamnak. Beszéltem vénekkel. Ők megpróbáltak megnyugtatni és érveltek. Megpróbáltak valamit „el“-magyarázni, ami nem volt eltörölhető. Szelíden rendre utasítottak és kifogásolták kételyemet. „Üres kifogásokkal félretolva“ éreztem magamat (Ézsaiás 29:21b).

Ezzel próbáltak megbénítani. De akkor már nem tudtam megbékélni ezzel és elkezdtem válaszokat keresni. Néhányan ebben a helyzetben elkezdik a Bibliát különféle fordításokban olvasni, konkordanciákat és szótárakat használnak, elkezdik első alkalommal idegen szemüveg nélkül olvasni a Bibliát. Talán imádkoznak is bizonyos helyeknél. Vagy szörföznek az interneten és itt is találnak kritikus pontokat, melyek gyakran tárgyilagosan megalapozottak. Én ugyanígy csináltam.

És egyre több kritikus ponttal nőtt a csalódottságom. Nem annyira a „Szervezet“ helytelen Biblia értelmezése miatt, hanem inkább helytelen viselkedése miatt. A morális hibája zavart. A magas erkölcsi igényeik és helytelen, erkölcstelen viselkedésük közötti durva ellentét volt az, ami zavart. Az eget felülmúló gondolatok és alvilági szokások kombinációja.

„Mibe mentem bele? Miért hagytam, hogy hazudjanak? Igen, lehetséges egyáltalán, hogy Isten egy ilyen „Szervezettel“ szolgáltatja magát?“ Ezek a kérdések álltak egyszer csak előttem.

Belső őszinteség és bátorság az igazság érdekében

Ha az ember abban a jó helyzetben van, hogy van bátorsága pontosan azt tenni, amit a „Szervezet“ megtiltott, vagyis saját maga kutatni, akkor találni fog olyan érveket, melyek kételyeit a „Szervezetben“ megerősítik, de olyan érveket is, hogy ne kételkedjen Istenben. Ha pedig van ehhez bátorsága az embernek, akkor ahhoz is van, hogy belsőleg elszakítsa magát az üzemtől. Ezen az úton fogja fel az ember (talán első alkalommal), mit jelent a belső őszinteség. A Biblia azt mondja, hogy a belső őszinteség Istennek tetsző. De mit értek alatta? A 139. zsoltár tette számomra érthetővé: Isten előtt nem lehet olyan szerepet játszani, ami nem illik hozzánk, a Leghatalmasabbat nem lehet semmivel se becsapni. Tisztességből és igazság iránti vágyból nyíltan és őszintén akarok Istennel érintkezni. Csak ezen az alapon lehetséges az érintkezés Istennel!

Amikor pedig az embernek nincs elég bátorsága a saját gondolkodáshoz, vagy akár képtelennek tartja magát arra, hogy kételyeit a Bibliával a kezében tisztázza? Akkor ez biztosan ahhoz vezet, hogy az ember keserű szájízt érez és becsapottnak érzi magát, olyankor dühös lehet azokra, akik csalóként léptek fel, amennyiben helytelent tanítottak nekünk Istenről, Fiáról és a Bibliáról. Bensőnkben fel vagyunk háborodva a tény miatt, hogy valamiféle embereket követtünk. Dühösek vagyunk, mert becsapottnak érezzük magunkat. A csalódott szeretet talán még gyűlöletbe is átcsap. Hogy ez a gyűlölet vakká is tehet, azt néhány csalódotton leolvastam. Odáig is elmehet, hogy még a Teremtőt is, aki minderről nem tehet, elfelejti az ember, kitépi a szívéből. Saját gondolataink és érzéseink újra és újra e fölött a probléma fölött köröznek, mint fekete keselyűk a dög fölött – idővel megmérgeznek bennünket.

Önmagunkat rendre felhívni

Le akartam küzdeni ezt a rossz állapotot, és ehhez szükséges volt, hogy rendre hívjam fel magamat. Nem jó, ha még mélyebbre temetkezünk a csalódásban és magunkat hibáztatjuk, amiért hazudtak nekünk. Igen, a tisztességgel, a bizalommal és a szeretettel visszaéltek! Ebben a tekintetben semmivel sem vádolhatom magamat, hacsak nem, hogy túlságosan bíztam emberekben. Kihasználták a jóindulatomat és gyanútlanságomat, hogy leigázzanak. De most felébredtem, ha fájdalmas is volt. Ezzel pedig lehetőségem van egy újrakezdésre.

Újrakezdés? Nem teljesen, mert hitéletünk alatt értünk és növekedtünk. Sok boldogító tapasztalást tettünk égi Atyánkkal, megtudtuk mit jelent a hit, a remény és a szeretet. Csak egyetlen kicsi hibát követtünk el: túlságosan bíztunk az emberekben, a „Szervezetben“. És itt lehet számomra az új kezdet!

Milyen hatalmat engedünk meg más embereknek fölöttünk? Egyáltalán szabad nekik hatalmat gyakorolni felettünk? És ha ezt megengedjük, milyen messze mehet el hatalmuk? Hol van a határ, amit nem léphetnek át?

Átkozott, aki földi emberben bízik

Megpróbálom ezt a határt Isten szavainak segítségével meghatározni. Melyikünk nem ismeri ezeket a szavakat a Jeremiás 17:5-8 -ból? De felhasználtam egyszer is a „Szervezetre“? Végül is itt is emberekről van szó! Néhány testvérem gondolkodásában a „Szervezet“ egészen felül rangsorolt! Itt azt hallhatjuk, csak a „Szervezeten“ belül menekülhetünk meg, csak ő vezet el bennünket az új rendhez, csak benne világít az igazság fénye, stb. - stb. - stb. De mit mond nekünk Isten Jeremiás által? „Átkozott az az életerős férfi, aki földi emberben bízik… és akinek szíve elfordul Jehovától!“ Nem vette fel a „Szervezet“ időközben egy bálványkép minden vonását? És akkor hagyjam, hogy hatalmat nyerjen felettem? Ez nem lehet! Az életem árán sem lehet!

Nem szokatlan, hogy emberek hatalmat akarnak gyakorolni mások felett, ez a kereszténységben sem új. Pálra gondolok, aki több mint egy évtized után Kisázsiából Jeruzsálembe jön. Amint felkeresi a jeruzsálemi gyülekezetet, nyugtalan lesz! A gyülekezetben (és ez lenne az akkori Vezető Testület gyülekezete, - így mondja a „Szervezet“) olyan embereket talál, akik kikémlelték a testvérek keresztényi szabadságát, hogy rabszolgává tegyék őket:

„De a feltűnés nélkül behozott hamis testvérek miatt, akik azért lopakodtak be, hogy kikémleljék a Krisztus Jézussal egységben meglevő szabadságunkat, hogy teljesen rabszolgává tegyenek bennünket...; ezeknek mi nem engedtünk azzal, hogy alávetettük volna magunkat nekik, nem, egy órára sem...” (Galácia 2:4-5, i. sz. 50/51-ben írva)

Hol kezdődik mások hatalma felettünk?

Más emberek végzetes hatalma felettünk mindig ott kezdődik, amikor lelkiismeretünket manipulálják! Mindig ott, amikor belekényszerítenek, hogy szemrehányást tegyünk önmagunknak, más emberekre jobban hallgatunk, mint amennyire az jó nekünk. Mindenütt, ahol nem vagyunk szabadok lelkiismereti döntéseinket illetően, ahol elveszik tőlünk a saját gondolkodást és döntést, ott elkezdődik a külső ellenőrzés és függőség. Mindig, amikor jezsuita érvelés uralkodik, akkor elkezdődik a rabszolgásítás. És mindig, amikor egy csoport viselkedése és propagandája által nyomást gyakorol ránk, veszélyessé válhat, ha észrevétlenül elhagyjuk az egyenes utat. Az a veszélyes a csoportkényszerben, hogy elcsábíthat és blokkolja az egyéni gondolkodást és döntést: az ember úszik az árral és nem gondolkodik azon, mi történik, hogy az helyes vagy helytelen.

A sarlatánok és vallási csalók mindig jó pszichológusok, akik gyorsan megállapítják, mit kell tenniük, hogy a tömeg a kezükből egyen. Ha az ember meg akarja tartani keresztényi szabadságát, akkor kerülnie kell a tömegek veszélyét. Ha nem akarjuk megengedni, hogy a rendes életöröm megkeseredjen, bátornak kell lennünk, hogy ebből a végzetes befolyásból kihúzzuk magunkat. Én már megéltem, hogy az embert egy tömegben a közösség érzése annyira befolyásol, hogy olyan dolgokat tesz, amiket normál esetben nem tenne.

Annak érdekében, hogy megvédhessem magam a tömeg befolyásától, biztosnak kell lennem abban, milyen felelősségem van Isten előtt és nem szabad hagynom, hogy emberektől való félelem támadjon bennem. Kitől kell félnem? Csak a Teremtőmtől! Senki mástól. De hányszor kínzott emberektől való félelem? Sajnos túl gyakran. Emlékszem jó néhány szolgálati hétre, amikor testi nyugtalanság betegített meg, mert egy öntörvényű körzetfelvigyázó megfélemlített bennünket (a szóválasztás nem egészen szerencsés). És bár feltettem magamnak a kérdést, hogy ennek így kell-e lennie, mégis mindig együttműködtem – és magamon vettem erőszakot.

Istenfélés kontra emberfélés

Sokáig elgondolkodtam az istenfélelmen. Egy mondás segített: „Jehova félelmében erős a bizalom...” (Példabeszédek 14:26). Az istenfélelem bizalmat teremt? Ez számomra teljesen új volt. Miért terem bizalmat az istenfélés? Mi a félelem, ha bizalmat teremt? A félelemhez semmi köze, ahogy János hangsúlyozza, amikor ezt írta: „A szeretetben nincs félelem, hanem a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet.” (1János 4:18)

Ez a Jehova félés biztosan azzal a meggyőződéssel kapcsolatos, hogy Istennél biztonságban és jó kezekben vagyunk. Istennek ez a szeretete nagyobb, mint szívünk és ahhoz vezet, hogy bízzunk Istenben. De félelem? Ez talán nem a megfelelő szó. Itt mutatkozik a nyelv elégtelensége, ami gyakran homályos fogalmakat képez. És az is lehet, hogy szavakkal sem Isten nagyságát, sem szeretetét, sem igazságosságát nem lehet találóan és átfogóan leírni. És az érzés? Talán az érzés az, aminek nincs szüksége szavakra.

Az istenfélelem bizalmat teremt, mert a Mindenhatót láthatóvá teszi számunkra, közelebb visz hozzá, mert csak VELE mehetünk és mert minden embert normál méretűre kicsinyít. Bizalmat teremt, mert arra tanít, hogy Istennek vagyok felelős, nem előbb az embernek, hanem a Leghatalmasabbnak! Az istenfélelem összeköt Istennel, mert neki kell – és neki akarok - mindennel elszámolni, és neki inkább kell – és inkább akarok - engedelmeskedni, mint embereknek. (Cselekedetek 5:29)

Mert mi egy ember? Egy pára, egy árnyék, egy szárnyzümmögés, egy semmi. De a Mindenható ismer engem, mert átadtam neki magam, mert neki ajándékoztam szívem, mert hozzá tartozom.(2Timóteusz 2:19)

Isten próbára tesz bennünket

De miért kerültem olyan helyzetbe, ami ilyen sok gondot okozott nekem? Miért engedte meg Atyám az égben? Szabad ilyet kérdezni? Igen, szabad! És a kérdést odáig menve szeretném megválaszolni, hogy nekem azt mondja a Biblia, hogy hitünket próbára kell tenni.

Amikor a zsidók sínai vándorlásuk vége felé jártak, Isten azt mondta Mózes által: „Emlékezzél az egész útra, amelyen Jehova a te Istened vándoroltatott téged ez alatt a negyven év alatt a pusztában, hogy alázatosságra neveljen, próbára tegyen, s hogy megtudja mi van szívedben.... Alázatosságra nevelt és hagyott éhezni, majd mannával táplált,… hogy tudtodra adja, nem csak kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember.” (5Mózes 8:2,3)

Nehéz körülmények között tárul fel az emberi szív

A Teremtő szeretné tudni, mi van a szívemben! Próbára tesz. És a próba alatt saját magamról is kioktat: felismerem magam, mi foglalkoztat engem, mit hiszek én, kiben bízok én. Felismerem bizonyos körülmények között a saját gyengéimet. Ez pedig segíthet nekem, hogy Istennel történő változásomat szabad elhatározásból korrigáljam. Ez az önismeret közelebb visz Atyámhoz az égben. És van még egy haszna: ha egy próba alatt Jehovára támaszkodom, megkapom erejét és érzem segítségét, akkor hitem és bizalmam benne erősödik.

Akkor a próbán erősebbként esek túl, mint előtte voltam. Megtapasztaltam azt a csodálatos dolgot, hogy a Leghatalmasabb velem volt! Nem voltam magamra hagyva, „tűzön” és „vízen” mentem keresztül Atyám kezét fogva és nem „égtem meg”, nem „borítottak el folyók”! (Ézsaiás 43:2,3)

Mert „a hitetek próbája kitartást eredményez” és örömet. (Jakab 1:3, 1Péter 1:7) A sikeres próba után tudom, hogy a Leghatalmasabb értem, a pici emberért, a jelentéktelen „földlakóért” volt.

Saját magamon tapasztaltam meg tevékenykedését! Sötét gondolataimmal és fájdalmas érzéseimmel nem maradtam magamra. A Szellem milyen szép vigaszát kaptam meg Isten szavaiból! Milyen gyakran dorgált meg égi Atyám Szelleme és hányszor ajándékozott belátást! És ez egy „csodálatos Szervezet” közvetítése és segítsége nélkül is ment. És egyszerre csak tudtam, hogy Pálnak teljesen igaza volt, amikor azt írta a Korintusziaknak: „Ez a kincsünk azonban cserépedényekben van, hogy a szokásosnál nagyobb erő Istennél legyen, és ne magunkból való. Minden módon szorongatnak bennünket, de nem vagyunk annyira beszorítva, hogy ne tudnánk mozogni; tanácstalanok vagyunk, de nem úgy, hogy egyáltalán ne lenne előttünk kivezető út; üldöznek minket, de nem vagyunk cserben hagyva; leterítenek bennünket, de el nem pusztulunk.” (2Korintusz 4:7-9)

Így szabadultam fel az emberfélelemből és szolgaságból. Bizonyos büszkeséggel mondhatom, hogy köztem és az Atya között az égben csak Jézus Krisztus áll. Ilyen módon visszataláltam a hit alapjaihoz és néha azt gondolom: „A vége felé minden egyszerűbbé válik”.

Hol lakik Isten és kire tekint?

„Ezt mondja Jehova:” Az egek a trónom, a föld pedig lábzsámolyom”. Ugyan hol az a ház, amelyet építeni tudnátok nekem?” „Hisz mindezeket a saját kezem alkotta, így jöttek létre mindezek.” (Ézsaiás 66:1,2)

Milyen vallási közösségre van szükségünk, hogy Jehovához imádkozzunk? Hol van az a ház, melyben helyet kellene találnia? Melyik szervezetben lenne Isten „otthon”? Melyik közösségre tekint a Teremtő? Szüksége van egy szervezetre, amit „saját szervezetének” nevezne? Nem minden szervezet csupán szerény eszköz a célhoz? Jó esetben nem többek útmutatónál. De mire tekint Isten?

„Én arra tekintek, aki lesújtott és megtört szellemű, és aki remeg a szavamtól.”

Ezt így és nem máshogy tapasztaltam meg! De meglehet, hogy nekem is meg kell tapasztalnom, amit ugyanazon fejezet 5. verse ír le:

„Halljátok meg Jehova szavát, ti, akik remegtek a szavától: „Testvéreitek, akik gyűlölnek benneteket, akik kirekesztenek titeket a nevem miatt, azt mondták: »Dicsőség Jehovának!« Meg is jelenik majd örvendezésetek közepette, és ők lesznek azok, akik megszégyenülnek.”

Meglehet, és el akarom azt akkor úgy fogadni Istenben és Fiában, Jézus Krisztusban bízva. Akkor majd Ézsaiás könyvének egy másik szövegére fogok gondolni:

„Van aki szüntelen igazságosságban jár és egyenesen beszél, aki elutasítja a csalással szerzett, jogtalan nyereséget, aki kezeit rázva elutasítja a vesztegetést, aki bedugja fülét, hogy vérontást ne halljon, és aki becsukja szemét, hogy rosszat ne lásson.

Az ilyen a magasságban fog lakozni, fellegvára a nehezen megközelíthető sziklás hely lesz. Megadatik neki kenyere, és nem fogy el a vize.” (Ézsaiás 33:15-16)

Meglehet, hogy egy hegycsúcson magányos az ember, de egyedül soha sem vagyok!

Forrás: http://www.bruderinfo-aktuell.de/index.php/erschuetterung/

Fordította: rea23