Hitre alapozott közösségek szociálpszichológiai megközelítésben
 

Kiss István pszichológus

Bizonyára találkozott már Ön is különféle vallásos szekták képviselőivel, olvasott híreket különleges életükről. Vajon mivel lehet rávenni fiatal (és kevésbé fiatal) embereket, hogy kopaszra nyírott fejjel, sárga leplekbe burkolózva hirdessék hitüket a járókelőknek? Vagy éppen elegáns öltönyben, mindig szolid és jól fésült frizurával - kis névtáblával zakójuk hajtókáján - tegyék ugyanezt?

Sokan talán az átütő erejű isteni kinyilatkoztatások megnyilvánulásának tartják, mások agymosásról, különleges idomítási eljárásokról tűnődnek. S nem kevesen fejüket ingatva csodálkoznak. Értetlenül állnak a helyzet előtt.

Anthony Pratkanis és Elliot Aronson - mindketten amerikai szociálpszichológusok - A rábeszélőgép című könyvükben fellebbentik a titkot borító fátylat. Kövessük útmutatásaikat, és nézzük meg, milyen, tudományosan megragadható folyamatok zajlanak egy modellközösség életében.

Mit kell tennünk, hogy sikeresen alapíthassunk egy hitre alapozott közösséget, gazdaságosan működtethessük azt - akár hiszünk az általunk hirdetett elvekben, akár nem?

Első lépésként ki kell választanunk azokat az embereket, akiket vezetni szándékozunk. Nekik, és szigorúan csak nekik feltárhatjuk jövendő közösségünk állítólagos céljait, értékrendjét. Így kizárható, hogy bárki más objektíven értesülhessen a nálunk folyó közösségi életről. Titkaink és céljaink a kívülállónak érthetetlenek lesznek, a szükséges értelmezési háttér hiányában. Ezzel egyidőben gondoskodnunk kell arról is, hogy a már megnyert jelöltek - - általunk kialakított, új - értékrendjét semmi, de semmi a világon ne áshassa alá. Az elképzelésünkhöz nem illeszkedő, kívülről érkező információkat ezért ki kell rekesztenünk. Mondjuk úgy, hogy megtiltjuk a közösség tagjainak bizonyos tömegközlési eszközök használatát. Még jobb, ha saját irodalmat, televíziós vagy rádióprogramot bocsáthatunk rendelkezésükre. Ha igazán tökélyre akarjuk fejleszteni a módszert: saját csoportnyelvet kell kialakítanunk. Ezzel tökéletesen elszigetelhetjük a behálózottak csoportját a külső társadalmi valóságtól, s ha sikerült megfelelő szabályrendszert kidolgoznunk - megakadályozhatjuk a kitörés szándékát is.

Ha már így összegyűjtöttük követőinket, következő lépésként kiválasztottságuk tudatát kell fokoznunk. Az mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy különlegességük miatt sok támadásban lesz majd részük (gondoljunk csak arra, hogy nem sokan próbálnak sárga lepelben végiggyalogolni a Váci utcán, bár ha ez lenne a legújabb divat, tán lenne követője).

A szerzők által vakcsoportként definiált - a továbbiakban hitre alapozott közösségként emlegetett csoport azonban speciális ideológiai rendszerünkben gondolkodva, kiválasztottsága tudatában tevékenykedve, egyre inkább azonosul elképzeléseinkkel. Mit tegyünk azokkal, akiket nem tudtunk megnyerni? Nos, a kívülállók csoportja a továbbiakban kezelhető ellenségként, megtérítendő tévelygőkként, bűnösökként - ahogy azt ideológiánkba leginkább be tudjuk illeszteni. Mondhatjuk azt, hogy ők is közénk tartoznak, csak még nem élték meg a megtisztulás élményét - de elkezdhetjük kiirtani is őket... (Ugye, ismerősek ezek a gondolatok?)

Most már van tehát egy kis csoportunk, hitünk, ellenségeink és feladatunk. Harmadik lépésként gondoskodunk kell arról, hogy a tagok elköteleződése egyre szilárdabbá váljon. Persze nem állhatunk elő azonnal azzal a követeléssel, hogy menjenek és hirdessék tanainkat. Csak apró lépésenként haladhatunk.

Kezdjük mondjuk úgy, hogy vágják le hajukat egy megszabott modell szerint. (Ha meggondolnák magukat, és ki akarnának lépni, még megtehetik. A hajvágás nem fájdalmas, legfeljebb várni kell, míg visszanő.) De viselhetnek speciális formaruhát is, vagy részt vehetnek csodára felkészítő tanfolyamokon is. (Ahol az előrehaladás függvényében egyre nagyobb részvételi díjat kérünk majd...)

Ha ügyesen válogattuk össze a feladatokat, egy idő után a kiválasztott csoporttag már úgy érzi, annyi mindent feláldozott csoportjáért, az ÜGYért, hogy egyszerűen lehetetlen meghátrálnia, végig kell járnia az utat - s el fogja érni a hőn áhított célt. (A végcél természetesen fakultatív, kizárólag csoportunk számára meghirdetett különleges jutalom lesz majd.) Fantomként lebegtethetjük az örök életet, a teljes lelki békét, az önmegismerés csodálatos beteljesülését, a tiszta tudást, de alkalomadtán megteszi a tökéletes testkontroll is... ami a lényeg: a cél csak csoportunk keretein belül, engedelmes együttműködés által elérhető.

A csoporttag a külvilágot lassanként fenyegető, félelmetes helynek érzi majd, ami ellen védelmet talál saját, meghitt csoportjában. Aminek persze ára van - és ezt mi szabtuk meg. Innentől kezdve pedig folyamatosan emeljük is. Ha már sikerült apró kérések teljesítését elérni, jöhetnek a keményebb feladatok. Mondjanak le földi javaikról (szigorúan közösségünk javára!), s érezzék - veszélyben van csoporttagságuk, ha nem engedelmeskednek. Kitaszíthatjuk őket, bűnösnek bélyegezve. S elúszik a nagy cél is...

Ha már eddig eljutottunk, ideje, hogy fölpolírozzuk a vezető imázsát is. Valami indokot kell ugyanis találnunk arra, hogy miért érdemes ilyen óriási áldozatok árán is követni. Legjobb, ha a vezető életéből apró, kellemes epizódokat fújunk fel hősi mítosszá - s arra hivatkozunk: megszületése/működésének kezdete egyben egy új világ születését is jelenti. Karizmatikus ereje képes megvédeni minden bajtól, elég ha varázsigeként mormoljuk nevét a nehéz pillanatokban (ha mégsem tenné, és nem élné túl a csoporttag, legfeljebb arra hivatkozunk: nem volt igazán elkötelezett... védekezni úgysem tud már...) Ugye, érezzük a logikai csavart a dologban?

Ezek után már küldhetjük követőinket téríteni. Ezzel megalapozzuk egyrészt gazdasági hatalmunkat, (a szélesedő adakozó körből), másrészt szimpatizánsokat szerezhetünk magunknak. Nem utolsó sorban azonban tovább fokozzuk eredeti híveink elköteleződését is. A térítőmunka során ugyanis rengeteg támadás éri majd nézeteiket. Azonban ha felkészítettük őket (jól kigondolt ideológiánkkal megtámogatva) hamar gyakorlatot szerezhetnek az általunk sugallt nézetrendszer védelmezésében. Minél több kritika és kifogás - annál nagyobb rutin a védekezésben. S annál erősebb hit a saját hívő közösség gondolkodásának helyességéről. Persze, ehhez nagyon jól szervezett ideológiát kell kreálnunk!

Most már elkötelezett, hitük védelmezésében gyakorlott csoporttagjaink vannak. Előttünk áll azonban még mindig a feladat: nem gondolkodhatnak érdekeinktől eltérő módon. Egy percre sem szabad engednünk, hogy elkalandozzon a figyelmük, szárnyaljon fantáziájuk vagy gondolkodjanak. Mindig szigorúan a csoport érdekeit (és ezzel áttételesen vezetői szándékunkat) szolgáló feladatokkal foglalkozhatnak. Az újonnan beszervezettek számára folyamatos elfoglaltságot kell keresnünk - ne legyen idejük gondolkodni döntésük helyességéről. A régebbi tagok unalmas idejét is ki kell töltenünk, nehogy a "nem kívánatos" gondolatok feltörjenek. Legyen az dalolás, ima vagy tánc, kéregetés, prédikálás vagy térités, hidegzuhany vagy még durvább módszerek - megfelelően alkalmazva mindegyik képes ellátni ezt a funkciót. Jó módszernek tűnik a nem kívánatos gondolatokat egyenesen a Sátán művének bélyegezni - felidézve a közösségből való kitaszítás lehetőségét - s egyben közösségünk nemes céljának érdekében a szembeszállásra felszólítani.

Már csak egy fontos feladatot kell teljesítenünk, hogy profi módon szervezett közösségünk valóban betöltse hitvallásában vállalt kötelezettségét. Újra és újra emlékeztetni kell csoportunk tagjait az egy és igaz út, a nagy cél "fantomjára", arra a (ki tudja, talán valóban csak a mi fantáziánkban létező) célra, amiért érdemes küzdeni, szenvedni, lemondani. Persze, hogy igazán vonzó legyen - valami egészen újat, hihetetlenül nagyot és elérhetetlent kell lebegtetnünk követőink szeme előtt. Közben pedig folyamatosan hangsúlyozandó: a cél csak Velünk, és csak az általunk kijelölt úton érhető el.

E gondolatmenetet követve, megfelelő ideológiai töltés behelyettesítésével, számos történelmi, politikai, illetve vallásos esemény modellezhető. Ezek után jól látjuk: mindennapjainkban nem rejtélyes és megmagyarázhatatlan erők, hanem igenis jól azonosítható tényezők vezetnek váratlan, kívülállók számára érthetetlen cselekedetekhez. Precízen alkalmazva a fent említett tényezőket, akár öngyilkosságba is vihető a vezetett embercsoport - bármiféle mágikus trükk, delejezés vagy földöntúli erő alkalmazása nélkül is. Az egyetlen teendő: módszeresen, kőkemény elhatározással, lépésről lépésre közelíteni a cél felé.

Miután már láttuk, hogyan szervezzünk egy ideológiailag jól körülhatárolható, szándékaink szerint működtethető közösséget, ideje lenne elgondolkodnunk azon is, mi a teendőnk, ha minket vesz célba a rábeszélőgép, s próbál egyvágányú gondolkodásra szorítani. Azaz: mit tegyünk, ha erőnek erejével próbálnak mindenféle módon befolyásolni - érzelmekre ható, a figyelmet túlterhelő, racionálisan szinte nem is követhető - propagandamódszerekkel idegen célok irányába vezetni.

Az 1950-es évek Amerikájában szinte mindenki a tudatalatti befolyásolás veszélyétől félt. Attól, hogy a televízó, mozi képkockái közé iktatott felszólításoknak akkor is eleget teszünk, ha nem tudunk szándékosan visszaemlékezni az üzenet tartalmára. A későbbi kísérleti ellenőrzések során azonban nem jelentkezett ez a hatás. Mint kiderült, lényegtelen volt, milyen üzenet átvitelével próbálkoztak, a kísérleti alanyok a helyzetről alkotott személyes elképzeléseiknek megfelelően viselkedtek - s azt gondolták: a "titkos üzenet" erre, a saját elvárásaiknak megfelelő viselkedésre szólította fel őket. (Ezért aztán az, aki magnókazettáját memóriajavító meditációs gyakorlatként hallgatta, ugyanolyan jónak ítélte, mint aki ugyanazt a szalagot testsúlycsökkentő segédeszközként kapta - - holott mindként szalagon ugyanaz a zene szerepelt. Még akkor is kitartottak a hatásosság mellett a vizsgálati személyek, ha az állítólagos csodatevő kazettájukat "véletlenül" elcserélték, s a fogyókúrás üzenet dünnyögött ingerküszöb alatti erősséggel a memóriáját csiszolni vágyó alany fülébe...)

Mindent egybevetve nem rossz magyarázóelv, ha valamilyen kényelmetlen tettünk után arra hivatkozhatunk: a Sátán (vagy bármilyen furcsa és misztikus erő) kényszerített egy egyébként nehezen magyarázható cselekvésre üzenetével, vagy valaki más hatott ránk delejes erejével. Nem rossz, de sajnos ingatag lábakon álló magyarázat. A tudatalatti manipulációba vetett hit ezzel megrendült - s lehetett folytatni a keresést más, igazolható tényezők után. A rábeszélőgép nem volt már többé misztikus masina, kifürkészhetetlen erők birtokosa. S ha már sikerült előrángatnunk a Démont a misztikum félhomályából, gondolkodhatunk arról is, hogyan védekezhetünk "titokzatos ereje" ellen.

Az egyszerű figyelmeztetés, ismeretterjesztés csak rövid távon nyújt hatásos védelmet a rábeszélési próbálkozások ellen. Hiába van tisztában az alany a ténnyel, hogy most bizony meggyőzni próbálják - ha nem szentel külön figyelmet az érvek lehetséges cáfolataira: rábeszélődik. Legyen szó fogkrémről, politikai pártról vagy vallásról - a reklám mennyisége, gyakorisága és tetszetőssége győzni fog. A tv reklámját még szkepszissel fogadjuk - a boltban mégis az ismert nevű márkáért nyúlunk...

Akkor mit tehetünk?

Elsőként: a szerzők ajánlása szerint meg kellene tiltani, hogy csalárd módon, a meggyőzés mellékútját alkalmazva hassanak ránk a rábeszélőgép működtetői. Csak tisztességes, érv érv ellen, a tájékoztatást szolgáló üzenetek lennének engedélyezettek. A probléma csak az, hogy egy ilyen típusú cenzúra nem egyeztethető össze a szólásszabadsággal. A meggyőzés potenciális alanyait kell ezért felvérteznünk az önvédelemre.

Ideális esetben tehát mindig mérlegelnünk kellene a számunkra, mint alanyok számára küldött üzenettel kapcsolatban: miért úgy, és az adott formában érkezik, ahogyan teszi, mik lehetnek a rábeszélő érdekei, mik a saját elképzeléseink az ügyben s van-e valamilyen más megoldás, ami rendelkezésünkre állhatna ugyan, de nem hívták fel rá a figyelmünket. (S nyilván okkal: mert a rábeszélő saját malmára akarja hajtani a vizet...) Arról is érdemes elgondolkodni, mi történik, ha nem követjük az ajánlott utat.

Jellegzetes hiba, hogy a modern tömegtájékoztatási eszközöket egyszerű szórakoztató intézménynek tekintjük. Az kevésbé látványos tények, kisebb eredmények kiszorulnak a tájékoztatásból, csak a rendkívüli, a fantasztikus (véres és különlegesen erőszakos) cselekmények érdemesülnek tudósításra - különben vészesen csökken a nézettségi, keresettségi index. Egy valós érvekkel, tényekkel operáló politikai, kereskedelmi vagy vallásos műsor aligha élvezhet pár percnél hosszabb figyelmet az átlag televíziónéző otthonában. Valaha a cenzúrázás feladatát erre kijelölt - - s rendszerint igencsak megvetett - hivatali személyek végezték - ma a néző/hallgató önkiszolgáló módon válogat az információözönből. (Persze, csak abból, amit felkínáltak - lehetőleg tálcán, konyhakész állapotban...)

Csak saját, (sajnos csak és kifejezetten) aktív közreműködésünk nyújthat bármiféle védelmet a rábeszélési próbálkozásokkal szemben.

A legkecsegtetőbb eredményre vezető megoldásként a beoltási technikát alkalmazhatjuk befolyásolással szembeni harcunkban. Már volt szó róla, hogy egy nézetrendszert finoman megtámadva, annak képviselője megerősödik igazsága védelmezésében. Ezt használhatjuk fel saját javunkra is. Gondolkodjunk el azon, mi minden és miért fontos számunkra - s önmagunkat, céljainkat jobban megismerve képviselni tudjuk saját érdekeinket. Ezt a módszert lehet felhasználni arra is, hogy a fiatalabb generációk bizonytalan önértékelését erősítsük (csak a megfelelő helyen kell megpiszkálnunk az értékrendet!), s ezzel védelmet biztosítsunk drogok, eszmék, szerencsétlenségek ellen.

Az írás alapjául szolgáló könyv:
PRATKANIS, A. és ARONSON, E.: A rábeszélőgép. Budapest, AB OVO, 1992.