„Az írástudók és a farizeusok Mózes székébe
ültek. Mindazt tehát amit mondanak
nektek, cselekedjétek, és tartsátok meg, de tetteik
szerint ne cselekedjetek, mert ők mondják,
de nem cselekszik.” - Máté 23:2, 3

Az Őrtorony Társulat kiadványaiban sok értékes és hasznos értekezést találhatunk. A cikkek gyakran a Teremtőbe vettet hitet erősítik, támogatják az egészséges családi életet, becsületességre intenek, kihangsúlyozzák az alázat és a további erények szükségét, mindezt bibliai alapon. Más cikkek erőteljesen felemelik hangjukat a vallási csalások és képmutatások ellen. Figyeljük meg például az Őrtorony egyik számában megjelent anyag egyik részét.

Hűségesek lehetünk-e Istenhez,

miközben elfedjük a tényeket?

Hová vezethet, ha figyelmen kívül hagyjuk a hazugságot? Nem segít-e a hallgatás a hazugságnak, hogy igaznak tűnjön, hogy szabadabb útja legyen másokat befolyásolni, talán saját kárukra?

Mi történik, ha megengedjük, hogy a helytelen cselekedetek vagy az erkölcstelenség tovább folytatódjon leleplezés és elítélés nélkül? Nem olyan ez, mint a fertőző betegség titokban tartása, anélkül hogy bármit tennénk gyógyítására vagy terjedésének meggátolására?

Amikor az embereket nagy veszély fenyegeti olyan oldalról, ahonnan azt a legkevésbé várják, vagy félre vannak vezetve olyanok által, akiket barátaiknak hittek - vajon nem kegyes dolog figyelmeztetni őket? Lehetséges, hogy nem hisznek majd a figyelmeztetésnek. Sőt, az is lehetséges, hogy rossz néven veszik. Ezáltal az ember már felszabadult a figyelmeztetés erkölcsi felelőssége alól?

Amennyiben azok közé tartozol, akik hűségesek akarnak maradni Istenhez, akkor ezek a kérdések életbevágó jelentőségűek lesznek neked. Miért? Azért, mert a történelem minden szakaszában Isten szolgáinak szembe kellett nézniük ezen vitás kérdések kihívásaival. Le kellett leplezniük a hamisságot és a helytelen cselekedeteket, figyelmeztetniük kellett az embereket a veszélyekre és a hamisságra - nemcsak általánosságban, hanem konkrétan, a tiszta imádat érdekében. Könnyebb lett volna hallgatni, vagy azt mondani, amit az emberek hallani akartak. De Isten iránti hűségük és a felebaráti szeretet indította őket, hogy szóljanak. Felismerték, hogy „jobb a nyilvánvaló dorgálás a titkos szeretetnél” (Példabeszédek 27:5).

A folytatódó minta

Gondoljuk át az ókori Izrael helyzetét és a példát, amit Isten igaz prófétái adtak. Ez a nemzet válogatás nélkül cselekedte a rosszat. Becstelenség, erőszak, erkölcstelenség és alakoskodás szentségtelenítették meg Isten nevét, akit az izraeliták állítólag tiszteltek. Vajon a nép szívesen fogadta az Istentől jövő helyreigazítást? Ellenkezőleg, a Biblia szerint ezt mondták a látóknak:

„Ne lássatok; és a prófétáknak: Ne prófétáljatok nekünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat! Hagyjátok el az utat, térjetek le már az ösvényről” (Ézsaiás 30:10-11)

A vallási vezetők legtöbbje népszerűségének érdekében pontosan ezt próbálja cselekedni: megbocsátják, és tisztára mossák a vétkezést, Isten igazságos mértékeinek és útjainak megszegését. De Isten parancsait, amit igaz prófétáinak adott, jól mutatja az a példa, amit Ezékielnek mondott:

"És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsd őket az én nevemben”.

Jobban szeretnéd elrejteni a tényeket …

… vagy meg akarod tudni a tényeket?”

Az Őrtorony Társulat egész történelme alatt sohasem volt vétkes abban, hogy „megbocsátotta és tisztára mosta volna a helytelen cselekedeteket és Isten igazságos mértékeinek és útjainak megszegését” a különféle vallási szervezetek és vezetőik részéről. Az Őrtorony kiadványok jeleskednek abban, hogy bármilyen helytelen cselekedetet, vagy képmutatás bizonyítékát ezekben a szervezetekben rendíthetetlenül nyilvánosságra hozzák szerte a világon. Rámutatnak a hasonlatosságra az ilyen vallási vezetők csalárdságai és a Jézus napjaiban élt farizeusok csalárdságai. Világosan értésre adják saját álláspontjukat az igazságos mértékek, az erkölcsi feddhetetlenség és a mindenkivel szembeni egyenes és becsületes eljárás iránti szigorú ragaszkodásról.

Éppen ezért okozott nagy nyugtalanságot egy információ, amely ugyanabban az időben került napvilágra, amikor Jehova Tanúi Vezető Testülete az alternatív szolgálat kérdéseiről tárgyalt.

A hír Mexikóból érkezett. Maga az információ is meglepő volt, de ennél jobban nyugtalanított az a éles ellentét, ami a Társulat állásfoglalásáról derült ki ezzel az országgal szemben, összehasonlítva azzal az állásponttal, amit egy másik országgal, a Kelet-Afrikai Malawival (azelőtt Nyasszaföld) szemben fogadtak el.

A megértéséhez bizonyos mértékben szükséges ismerni a hátteret.1964-től kezdve Jehova Tanúi az üldözés és az erőszak modern időkben szokatlan mértékét szenvedték el Malawiban. A megvadult tömeg rosszindulatú támadásainak és brutalitásának egymást követő hullámai söpörtek végig rajtuk 1964-ben, 1967-ben, 1972-ben, majd újból 1975-ben. Az első támadásnál felégették vagy más módon elpusztították 1081 malawi család kis lakóházát, és 588 család termőföldjét perzselték fel. Az 1967-es támadásnál a Tanúk több mint ezer közéjük tartozó asszony megerőszakolását jegyezték fel. Egy anyát hat különböző férfi erőszakolt meg, tizenhárom éves leányát pedig három. Majdnem negyven nő jelentette, hogy ennek köszönhetően elvetélt. Az erőszak, bántalmazás, kínzás és a gyilkosságok is tulajdonképpen anélkül mentek végbe mindegyik hullám során, hogy a hatóságok ezt meggátolták volna, és olyan erősekké váltak, hogy családok ezrei menekültek el otthonukból és földjeikről a szomszédos országokba. 1972-ben hivatalos becslés szerint a menekültek száma Zambiában 8975, Mozambikban pedig 11600 volt. Abban az időben, amikor az erőszak enyhült, a családok visszaszivárogtak a szülőföldjükre. De egy újabb erőszakhullám ismét menekülésre kényszerítette őket. Az egész tragédiához még hozzájárultak a menekülttáborokból érkező hírek, ahol az orvosság és orvosi kezelés hiányában kisgyermekek haltak meg [1].

[1] Példák ezekről a támadásokról és a viszonyokról a menekülttáborokban, megtalálhatok Jehova Tanúi Évkönyvében 1965, 171. oldal; az Ébredjetek! folyóiratban 1968. február 8, 16-22 oldal; Őrtorony 1968. február l, 71-79 oldal; Ébredjetek! 1972. február 8, 9-28 oldal, és 1975. november 8., 3-13 oldal.

Miben rejlett a probléma, ami körül az erőszaknak ez a visszatérő vihara forgott? Abban, hogy a Tanúk elutasították az uralmon lévő politikai párt igazolványának a megvásárlását. Malawi egypártrendszerű ország volt, melyet a Malawi Kongresszusi Párt tartott hatalmában, pártvezérén, Dr. H. Kamuzu Banda által, aki az ország „örökös” elnöke volt. Jehova Tanúinak, akik érdeklődtek a Társulat fiókhivatalánál, azt mondták, hogy az ilyen pártkönyvecske megvétele keresztény semlegességük megszegése lenne, megalkuvás, tehát Isten iránti hűtlenség. A fiókhivatal állásfoglalását a világközpont is támogatta, és az Őrtorony Társulat kiadványaiban részletekbe menően hírül is adta. A malawi Tanúk többsége szilárdan betartotta ezt az álláspontot, noha ez nekik nagyon sokba került.

A védtelen malawi emberek ellen elkövetett brutalitást sohasem lehet igazolni. Erről nincs a legapróbb kétségem sem. A kormány és a pártfunkcionáriusok eldöntötték, hogy a politikájukkal szembeni totális behódolást érik el államukban azzal, ha mindenkinek pártigazolványa lesz; a hatalmon lévő kormányzati rendszer iránti odaadás kézzelfogható bizonyítékának tekintették ezt. A cél elérésének érdekében használt módszerek elfajultak és bűnözőkhöz illőek voltak.

Ellenben komoly kételyeim vannak a Brooklyn-i központ által támogatott fiókhivatali állásfoglalást illetően. Ennek a kérdésnek számos oka van.

1975-ben azt a feladatot kaptam, hogy írjak anyagot a malawi tanúk ellen irányuló utolsó terrorhullámról. Annak magyarázatánál, miért tekintik Jehova Tanúi a pártkönyvecske megvételét olyan jelentősnek, a korábban már nyilvánosságra hozott információt használtam fel, amely az ő állásfoglalásukat összehasonlította az első századi keresztények állásfoglalásával, akik elutasították, hogy egy csipetnyi tömjént helyezzenek el áldozatként a romai császár nagyságának az oltárán [2]. Amikor ezeket írtam, a bizonytalanság érzete fogott el - teljesen helyénvaló ez a hasonlat? Tömjént helyezni az oltárra, vitán felül imádati tettnek tekintethető. De a pártkönyvecske megvétele is ugyanilyen világosan imádatot kifejező tett volt? Ebben az irányban nem találtam semmilyen jelentős érvet. Akkor tehát a keresztény semlegesség és feddhetetlenség megszegése volt Isten előtt?

[2] Ez az érvelés az Ébredjetek! 1972. november 8-ai számában a 20. oldalon jelent meg. Az általam írott cikkek ugyanannak a kiadványnak az 1975. november 8-ai számában jelentek meg.

Nem állítom, hogy az én akkori gondolataim erről a kérdésről annak idején teljesen kikristályosodott volna, és most sem vagyok ebben a pontban dogmatikus. De eszembe jutottak a következő gondolatok, amik annak átgondolására kényszerítettek, milyen szilárd alapja van a szervezetnek, amelynek most Vezető Testületi tagja vagyok, arra a világos és hajlíthatatlan álláspontra, mellyel elítéli az igazolvány megvételét, mint az Isten iránti hűtlenséget kifejező tettet:

A kérdés azon tény körül forgott, hogy az az igazolvány, „politikai” igazolvány volt, és egy „politikai” pártban való tagságot jelentettek. Sokaknak, és különösen Jehova Tanúinak az a szó, hogy politikai, valami eredendően rosszat jelent. A megvesztegethető politikusok az évszázadokon át hozzájárultak a kifejezés manapság gyakori, szégyenteljes árnyalatához. Ugyanezt azonban el lehet mondani például olyan szavakról is, mint az „áhítatos”, amely néhány vallásos egyén képmutatásának köszönhetően gyakran az álszentség és hamis kegyesség látszatát kelti. Ennek ellenére az „áhítatos” szó valóban összefügg az Isten iránti igazlelkű tisztelettel és őszinte odaadással; ez az alapvető értelme. Ehhez hasonlóan a „politikai” szónak is van alapdefiníciója:

„A kormány, vagy közigazgatás szilárd, vagy szabályszerű rendszere; a polgári kormányhoz és annak közigazgatásához kapcsolódó; az államvezetésben és a nemzet ügyeinek irányításában részt vevő; a nemzethez vagy államhoz, a nemzetekhez vagy államokhoz tartozó, a polgáritól vagy helyhatóságitól eltérő; a politikáról vagy kormányzásról értekező; lásd politikai pártok.” [3]

[3] New Webster’s Dictionary, Deluxe Encyclopedic Edition.

Tudtam, hogy a „politikai” szó, akárcsak a „politika”, a görög polis szóból ered, amely egyszerűen várost jelent (ahogy a „metropolisz” szóban). A görög polites szó polgárt jelentett, és a politikos melléknévnek (amiből a politikai szó ered) „polgári, állami” volt a jelentése. Az angol (és a magyar nyelv is) a latinból vette át ezeket a szavakat, és a latin politia kifejezés egyszerűen „polgárságot, kormányzatot, igazgatást” jelent. Ugyanebből az alapszóból ered például a sok nyelvben különböző formákban megtalálható „police” (rendőrség) szó is.

A kormány a szó ilyen alapértelmében nyilvánvalóan politikai. A föld minden kormánya politikai egység; egy bizonyos kormányformába szervezett emberek alkotják az „politikai egységet” (a görög politeia szóból). Bármilyen ország polgárának lenni, azt jelenti, hogy egy ilyen, politikai állam tagjai vagyunk, élvezve ennek a tagságnak az előnyeit és vállalva az ezzel járó felelősséget. Annak mértéke, mennyire rendeli magát alá az ember az ilyen politikai állam követelményeinek, eltérő lehet; de az tagság attól még mindig valóság marad.

Az ilyen politikai államokról és uralkodókról ír Pál apostol a rómaiaknak írt levél 13. fejezetében, és arra buzdítja a keresztényeket, hogy vessék alá magukat ezeknek, mint „Isten szolgájának”. Az igaz, hogy a politikai tevékenység korrupt lehet - és kétségtelen, hogy Róma politikai állama hihetetlenül korrupt volt - ez önmagában azonban nem azt jelenti, hogy minden, ami politikai, eredendően rossz. Ugyanolyan kevéssé rossz önmagában véve az, ha valaki egy nemzet polgára, vagyis tagja egy politikai államnak vagy nemzetnek. Hatalomért vívott harcuk közben a politikai pártokat nagy felelősség terheli azért, hogy a „politika” szó ilyen kiegészítő, mellékjelentést kapott (nem ez az alapvető vagy legfőbb jelentése), vagyis hogy „a személyes hatalom, dicsőség, helyzet és hasonlók megszerzésére szőtt cselszövéseket, szervezkedéseket” jelenti. Ez tényleg rossz, de nem azért, mert minden, ami a politikai tevékenységgel függ össze, rossz, ugyanis a politikai tevékenység hiánya köznapi értelmében a kormányzás hiányát jelenti.

És ez elvezet kérdésem második indokához. Meg tudom érteni, ha egy ember szeretne lelkiismereti okokból elkülönülni a politikai harctól és a vad versenytől, ami a pártpolitika általános jellemzője. A körülmény, amely arra késztetett, hogy komolyan elgondolkodjam a malawi helyzetről, az volt, hogy Malawi egypártrendszerű állam volt és a közelmúltig az is maradt. A Malawi Kongresszusi Párt volt az ország uralkodó pártja, és más pártokat nem engedélyeztek. Ezért de facto értelemben ugyanaz, mint maga a kormány, a „felsőbb hatalmasság”. Ha egyszer az egyén polgára, tehát tagja lehet a nemzeti politikai közösségnek anélkül, hogy megszegné Isten iránti feddhetetlenségét, mi bizonyítja, hogy az olyan nagy kihágás, ha alárendeljük magunkat a hatalomnak, amely kitart amellett (ahogy az állam feje kinyilatkoztatta), hogy mindenki vegye meg a hatalmon lévő párt könyvecskéjét? Eltűnődtem, és még mindig tűnődöm, milyen nagy ebben a különbség?

Mindenekelőtt saját magamat kérdezem, ha Ábrahám, Dániel, Jézus és az apostolai, vagy az első századi keresztények a bibliai időkben hasonló helyzetben találták volna magukat, az ilyen hatalommal szembeni alárendeltségre ugyanúgy tekintettek volna-e, mint ahogy a Szervezet azt bemutatta? Való igaz, Malawiban valójában nem fogadtak el semmilyen törvényt, amely megkövetelné az igazolvány megvételét. De Jézus Krisztus a dolog eme technikai részét olyan jelentősnek tekintette volna, ha az uralkodó hatalom ezt országosan kihirdette? [4] Hogyan értelmezték volna ezt az első századi keresztények az apostol intelmeinek a tükrében: „Adjátok meg mindenkinek, ami megilleti, aki az adót kívánja meg, annak az adót, aki az illetéket, annak az illetéket, aki a félelmet, annak a félelmet, aki a tiszteletet, annak a tiszteletet.” (Róma 13:7)

[4] Hasonlítsd össze a Máté 17:24-27-et, ahol Jézus kijelenti, hogy bizonyos adó valójában nem vonatkozik rájuk, de Péternek mégis azt mondja, hogy fizesse ki, nehogy „megbotránkoztassuk őket”.

Mint akkoriban, most is lennének néhányan, akik az ilyen követeléseknek való engedelmeskedést úgy ítélnék meg, mint „kompromisszumot” és a politikai hatalmak követelései előtti „kapitulációt”. De biztos vagyok benne, hogy Jézus napjaiban sok odaadó zsidó úgy érezte, hogy a gyűlölt Római Birodalom katonatisztjei követeléseinek engedni és hordozni bizonyos csomagokat egy mérföldnyi távolságra, éppoly megvetendő volt; sokan inkább eltűrték a rossz bánásmódot és bántalmazást, mint hogy engedjenek. Ennek ellenére Jézus azt mondta, hogy engedelmeskedjünk, és ne csak egy, hanem két mérföldre menjünk! (Máté 5:41) Sok hallgatójának bizonyosan ellenére volt ez a tanács, gyáva kapitulációtól bűzlött, és nem volt hajthatatlan ragaszkodás ahhoz az állásponthoz, hogy egyáltalán nem működnek együtt az idegen, pogány hatalmakkal.

Végezetül egy dolog biztossá lett előttem: mielőtt az elfogadott álláspontot védeni, vagy terjeszteni fogom, teljesen meg akarok győződni róla, hogy szilárdan Isten Szaván alapszik, nem pedig emberi okoskodáson, kivált hogy ilyen komoly következményei vannak. Most már nem voltam biztos benne, hogy a Szentírás egyértelműen és vitathatatlanul támogatja a malawi helyzettel szembeni álláspontunkat. Megértem, ha az embert a lelkiismerete kényszeríti, hogy utasítsa vissza az ilyen könyvecske megvételét, és ha ez így van, akkor az ilyen embernek, összhangban az apostol rómaiaknak írt levelének 14. fejezet 1-3. versében és a 23. versben adott tanácsával, vissza is kellene azt utasítania [5]. De nem volt világos előttem, miért kellene valakinek ebben az ügyben rákényszerítenie a saját lelkiismeretét másokra, vagy miért kellene az ilyen álláspontot úgy bemutatni, mint szigorú szabályt, amihez másoknak tartaniuk kell magukat, kivált ha a Szentírás, vagy a tények jelentősebben nem támogatják.

[5] Ezekben a versekben ez áll: „Fogadjátok szívesen azt, akinek a hitében gyengeségek vannak, de ne azért, hogy aggályok felől hozzatok döntéseket. Az egyik hiszi, hogy mindent megehet, de aki gyenge, az zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne nézze le azt, aki nem eszik, és aki nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, mert az Isten őt szívesen fogadta.” ; „Ha azonban kételyeid vannak, már el is van ítélve, ha eszik, mert nem hitből eszik. Bizony, ami nincsen hitből, az mind bűn.” 

TOVÁBB