A három egyeduralkodó

„Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és
nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne
így legyen közöttetek.” - Máté 20:25,26, Károli

Jehova Tanúi történelme bizonyára 1879. július 1-jétől, az első Őrtorony megjelenésétől íródik. Az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatnak nevezett szervezet egy 1881-es határozattal alakult meg, majd 1884-ben jegyeztették be. Az valóban igaz, hogy ez a Társulat nem alkotta meg, nem vezette, uralta vagy igazgatta (hogy az alelnök szavait használjuk) az Őrtorony követőinek Vezető Testületét. Ez azért volt lehetetlen, mert a „Vezető Testület” egyszerűen nem is létezett.

Charles Taze Russell az Őrtoronyt mint saját újságját kezdte kinyomtatni, és egyben ő volt az egyedüli kiadója is. Amíg élt, mindenki, aki az Őrtorony Társulathoz felsorakozott, őt ismerte el egyedüli pásztorként. Az igaz, hogy megalakulása után a Társulatnak igazgatótanácsa is volt (eredetileg közéjük tartozott Russell felesége Maria is), de ezt az Igazgatótanácsot nem tekintették Vezető Testületnek, és nem is volt az. És mégis, az Őrtorony 1971. december 15-ei számában (angolban) a 760. és 761. oldalon (magyarban: 72/1 17-24. oldal) ezt a kijelentést olvashattuk:

„Ahogyan azt a hozzáférhető tények mutatják, összefonódás jött létre a Vezető Testület és a Pensylvániai Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat között. Charles Taze Russell a 19. század utolsó negyedében szemmel láthatóan az akkori Vezető Testülethez tartozott.”

Alig értem, hogyan írhatta Fred Franz azt, hogy a „hozzáférhető tények mutatják”, hiszen ő már Russell idején kapcsolatba került az Őrtorony Társulattal, és személyesen tudta, mi a valóság. Mit mutatnak valójában „a hozzáférhető tények”?

Ami az igazgatótanácsot illeti, maga Russel a Sioni Őrtorony 1894. február 25-ei különleges kiadásában, az 59. oldalon ezt írja (angolban):

„Mivel 1893. december 1-jére, az összesen hatezer-háromszáznyolcvanhárom (6383) szavazatból háromezer-hétszázöt (3705) szavazat a miénk, Russell testvérnő és természetesen én választjuk ki a tisztviselőket, és ezzel a Társulatot uraljuk. Az igazgatók ezt így is értelmezik az elejétől kezdve, természetes, hogy az ő hasznosságuk majd előtérbe kerül a halálunk esetén.” [1]

[1] Russel asszony a férjével való nézetkülönbsége miatt 1886-ban visszalépett társkiadói tisztségéből, és 1897. november 9-én elhagyta a férjét. De 1900. február l2-ig a Társulat igazgatója volt. 1906-ban váltak el.

Abból az irányvonalból, amit Russell oly alapossággal követett, nyilvánvaló, hogy sem az igazgatókat (de senki mást sem), sem saját magát egyszerűen nem tekintette Vezető Testületnek. Az Őrtorony 1923. március 1-jei számában a 68. oldalon ezt írja (angolban):

„Mások gyakran feltették a kérdést: ki is az a hű és értelmes szolga? Russell testvér mindig így válaszolt: Vannak, akik azt mondják én, mások azt, hogy a Társulat.”

A cikk így folytatódik:

„Mindkettő megfelel az igazságnak, mert Russell testvér a szó valódi értelmében maga volt a Társulat, mert függetlenül bárkitől a világon irányította a Társulat politikáját és irányvonalát. Néha tanácsot keresett azoknál, akik a Társulathoz tartoztak, meghallgatta ajánlásaikat, majd a saját belátása szerint cselekedett, miközben hitte, hogy az Úr akarja, hogy így haladjon előre.”

C. T. Russell, 1906-ban néhány Őrtorony-olvasó kérdésére így felelt:

„Nem, az igazságokat, melyeket Isten szócsöveként mutatok be, nem jelentek meg sem látomásokban, sem az álmaimban, sem az Úr hallható hangján, vagy mind egyszerre, de fokozatosan, főleg 1870-től és 1880-tól érezhetően. Az igazság ilyen tiszta feltárása nem származott emberi furfangból sem, éles elmétől sem, csupán azon egyszerű tényből, hogy eljött az Úr valós ideje, és ha nem én szólalok meg vagy nem találtatott volna más közvetítő, a kövek is kiabáltak volna.” [2]

[2] Őrtorony, 1906. július 15., 299. o. (angol).

Mivel hitte, hogy ő maga „Isten szócsöve” (God’s mouthpiece), és az igazság megjelenítésének a hírnöke, érthető, hogy semmi szükségét nem látta a Vezető Testületnek. Egy évvel az után a kijelentés után megírta végakaratát és végrendeletét, amely halála évében, 1916-ban meg is jelent az Őrtorony december 1-jei számában. Mivel semmi sem mutatta jobban, hogy Russellnek milyen hatalma volt az Őrtorony Társulat felett, a végrendelet eredeti és egész szövege megtalálható e könyv függelékében. Itt megfigyelhetjük mit ír a végrendelet második bekezdésében:

„Amikor az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatnak ajándékoztam a Sioni Őrtorony-t (Zion's Watch Tower), a Negyedévente megjelenő Régi Hittudomány (Old Theology Quarterly) újságokat, és a Bibliai Tanulmányok (Millenial Dawn Scripture Studies) című könyvek jogdíját, különböző brosúrákat, énekeskönyveket stb., tettem ezt azon kizárólagos feltétellel, hogy amíg élek, teljes körű felügyeletet gyakorolhassak a kiadványokkal kapcsolatos mindennemű ügyintézés felett, és hogy halálom után határozott akaratom szerint tovább kell vezetni az ügyeket. Itt közlöm akaratomat - végrendeletemmel összhangban.”

Habár Russell az Őrtorony folyóiratot (a bejegyzéskor, 1884-ben) odaajándékozta a Társulatnak, teljesen egyértelműen a saját újságjának tekintette, és halála után az akarata szerint kellett volna kiadni. Utasítást adott, hogy halála után az Őrtorony kiadásának teljes felelőssége legyen átruházva az általa kiválasztott és kinevezett, öt emberből álló kiadói bizottságra [3]. A szavazati joggal rendelkező összes részvényt, végrendeletileg átruházta öt nőre, akiket az igazgatótanács tagjaivá nevezett ki. Abban az esetben, ha a kiadói bizottság valamelyik tagjánál kétség merül fel megbízhatóságát illetően, ezek a nők, továbbá a társulati igazgatók és a kiadói bizottság többi tagja, bírói tanácsként működnének, amely döntene a kiadói tanács vétkes tagjáról [4].

[3] Russel nem nevezte meg Rutherfordot ezen öt férfi között, de beosztotta őt egy másik öttagú csoportba, mint olyan helyetteseket, akiket szükség esetén kell felhasználni.

[4] Az 1959-ben kiadott Jehova Tanúi az isteni tervben című könyv a 64. oldalon az olvasható, hogy Russel halálával a szavazatok is érvényüket veszítették.

Mivel az egyén sohasem alkothat kollektív testületet, ezek a tények igazolják, hogy Russell életében, tehát 1916-ig még csak a látszata sem volt a Vezető Testületnek. Az őt követő Joseph F. Rutherford elnöklete alatt sem volt másképpen. Az ember azt gondolhatná, hogy a kiadói tanács tagjai, az igazgatótanács tagjaival ilyen Vezető Testületet alkottak, de a tények azt mutatják, hogy ez nem így volt.

A Társulat 1917-es évi közgyűlésén, Russellt követő elnökként Ruthefordot választották meg az elnöki posztra. Az elnöklése kezdetén a hét igazgató közül négy (a többség) konfliktusba került vele, nézetük szerint az ő önkényes tevékenysége miatt. Nem ismerte el az igazgatótanácsot, nem működött közre velük, sőt egyoldalúan döntött és cselekedett, és csak később közölte velük, mit szándékozik tenni. Ez a négy igazgató úgy érezte, hogy ez egyáltalán nincs összhangban Russell, a „hű és értelmes szolga” irányvonalával. Az, hogy hangot adtak fenntartásaiknak, a gyors eltávolításukhoz vezetett [5].

[5] Jellegzetes volt Rutherfordnak az a döntése, hogy megjelentesse „A befejezett titok” című könyvet, melyet Russell, halála után megjelent könyveként állítottak be, de amit valójában Clayton J. Woodworth és George H. Fischer írt. Nem elég, hogy Rutherford nem tárgyalt az igazgatókkal a könyv megírásáról, de ők még csak nem is tudtak a kiadatásáról, amíg Rutherford be nem mutatta a „Bétel-családnak”, a főhivatal személyzetének. A későbbi Őrtorony kiadványok, beleértve a Jehova Tanúi az isteni tervben című könyvet (70., 71. oldal) azt a látszatot keltik, hogy ez volt a négy igazgató ellenkezésének a legfőbb és kiváltó oka. Ez a valóság elferdítése, mert Rutherford ugyanazon a napon (1917. július 17.) jelentette be a négy igazgató elbocsátását, amikor bemutatta „A befejezett titok” című könyvet a főhivatal személyzetének. Az igazgatók elbocsátásáról szóló bejelentés valójában előbb hangzott el, mint a könyv bemutatása.

Rutherford rájött, hogy bár C. T. Russell személyesen válogatta ki ezt a négy személyt az örökös igazgatói posztra, de igazgatóságukat sohasem igazolta le a társulati közgyűlés. A. H. Macmillan, a főhivatal akkori prominens munkatársa szerint Rutherford tanácskozott egy külső jogásszal, aki egyetértett vele abban, hogy az ilyen tények alapján, jogi szempontból el lehet őket bocsátani [6].

[6] A. H. Macmillan: Faith on the March (Englewood Cliffs: Prentice-Hall, Inc., 1957), 80. o. A könyv előszavát N. H. Knorr írta.

Rutherford választhatott. Figyelembe vehette volna az elöljáróság többsége ellenvetéseit és megjavulhatott volna. (Ha ezekre a férfiakra úgy tekintett volna, mint a „Vezető Testület” többségére, ahogy azt 1971-es Őrtoronyban leírták, akkor ez erkölcsi kötelessége lett volna). Vagy igénybe vehette a már említett jogi tanácsot, és kihasználva elnöki tekintélyét a vele ellenkező igazgatókat elbocsátja.

A második lehetőség mellett döntött, és helyettük saját maga nevezett ki új igazgatókat.

És a kiadói tanács? Az 1938. június 15-ei Őrtorony a 185. oldalon rámutatott, hogy ennek a bizottságnak a többsége 1925-ben „erőteljesen ellenezte” „A Nemzet Születése” című cikk megjelenését (a cím arra utalt, hogy „a királyság elkezdte működését” 1914-ben). Az Őrtorony leírja, milyen következményekkel szembesültek azok, akik nem értettek egyet az elnökkel:

„… de Isten kegyelméből ez (a cikk) megjelent, és ez a vég kezdetét jelentette a kiadói bizottságnak, mert kiderült, hogy szervezetünket maga az Úr irányítja.”

Tehát a Kiadói Bizottság meg volt semmisítve. Rutherford, az egyeduralmi hatalma ellen irányuló bármilyen ellenszegülést hatékonyan lesöpört az asztalról.

Ebben az összefüggésben az az érdekes, hogy egész idő alatt, nemcsak a „A befejezett titok” című könyvben (ami a civódás oka volt 1917-ben), hanem a Őrtoronyban is határozottan azt tanították, hogy Russell pásztor valóban az a „hű és értelmes szolga” volt, akit az Írások megjövendöltek, és akit az Úr kinevez „javai fölé intézőnek” [7]. Az Őrtorony 1922. május 1-jei számának 132. oldalán megjelent szavak világosan mutatják, milyen formában használták fel ezt a tanítást arra, hogy sürgetve a teljes megadásra bírjanak mindenkit:

A hűség odaadást jelent

Hűségesnek lenni odaadást jelent. Az Úr iránti hűség azt jelenti, hogy szót fogadunk Neki. Elhagyni és elveszejteni az Úr által kiválasztott eszközt, egyenlő maga az Úr elhagyásával és elvesztésével azon az alapelven, hogy aki visszautasítja a szolgát, akit az Úr küldött, visszautasítja magát az Urat.

Ma senki sincs a jelen igazságban, aki becsülettel elmondhatja, ismereteket szerzett volna az isteni tervről más forrásból, mint Russell testvér közvetítésével, akár közvetlenül, akár közvetve. Jehova előképezte Ezékiel prófétán keresztül a szolga szolgálatait, úgy írva le őt mint gyolcsruhába öltözött férfit, akinek "íróeszköz van a derekán'', és megparancsolta neki, hogy haladjon át a városon (a kereszténységen), és vigasztalja meg a sóhajtozókat, felvilágosítva elméjüket Isten nagy tervével kapcsolatban. Figyeljétek meg, hogy ezt a kiváltságot nem ember adományozta, hanem maga az Úr. De Isten tervével összhangban, embereket felhasználva. Ez az ember, aki az Úr kegyelméből ezt a szolgálatot elvégezte, Russell testvér volt."

[7] Lásd: The Finished Mystery (A befejezett titok), 4. 11. o.; Őrtorony, 1922. március 1., 72., 73. o.; 1922. május 1., 131. o.; 1923. március 1., 67., 68. o.

Úgyszintén az Őrtorony 1923. március 1-jei száma 68. és 71. oldalán „Az odaadás próbája” címmel a Russell tanítása és módszerei iránti alárendeltséget az Isten akaratának való alárendeltséghez hasonlították:

„Hisszük, hogy akik most örvendeznek a jelen igazságnak, beismerik: hogy Russell testvér hűségesen töltötte be az Úr különleges szolgájának a hivatalát, és hogy az Úr egész vagyona fölé lett állítva.

- - - - - - - - -

Minden szolgatárs megmutatta rátermettségét és tehetségét, oly mértékben erősödve; amilyen örömmel alárendelte magát az Úr akaratának azzal, hogy az aratás mezején az Úr útjaival összhangban dolgozott. Az Úr felhasználta Russell testvért, hogy megmutassa ezt az utat, mivel Russell testvér töltötte be a „hű és értelmes szolga” hivatalát. Az Úr munkáját az Úr útjai szerint cselekedte. Ha tehát Russell testvér az Úr útja szerint cselekedett, akkor bármilyen más út a fordítottja az Úr útjainak, tehát nem lehet szó hűséges gondoskodásról az Úr királysága érdekében.”

A dolog egészen világos volt. Vagy felsorakozik az ember a többiek mögé és alárendeltje lesz a 'vagyonkezelő’ (Russell) tanításainak, vagy Jézus elutasításával lesz vádolva, tehát hitehagyott. Csak ritkán léptek fel ilyen hatékonyan az emberi tekintély érdekében.

Különleges figyelmet érdemel az a tény, hogy pár évvel Russell halála után és pont eme bizonygatások idején, minden elrendezést, amit Russell még életében megtett, valamint a saját maga által vezető pozíciókra kiválasztott férfiakat, az új elnök már félreállította. Nem vették figyelembe azt, amit Russell a végrendeletében hátrahagyott, mintha sem jogi, sem erkölcsi üzenete nem lett volna. Az Őrtorony 1931. december 15-ei száma a 376. oldalon ezt állította:

„A jól ismert tények, melyeket Jézus prófétai szavaira, lehet alkalmazni, ezek: Jehova 1914-ben trónjára ültette a királyát. Az azonnal rákövetkező három és fél évben alkalmat adott azoknak, elfogadták a királyságba való hívását, hogy bebizonyíthassák önzőek-e vagy önzetlenek. Az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat elnöke 1916-ban meghalt. Megtaláltak egy aláírt papírlapot „utolsó akarat és végrendelet” címmel, amely valójában nem volt végrendelet. Később kiderült, hogy Russell testvér pár évvel a halála előtt rájött, nem készíthet végrendeletet. Isten szervezetének munkáját nem ember uralja, és nem is uralhatja semmilyen más teremtmény. Ezért nem lehetett a Társulat művét az Úr dicsőségére és becsületére úgy cselekedni, ahogyan az le volt írva abban a bizonyos végrendeletben.”

Csupán 8 évvel ezelőtt, ’Isten szócsöve’, az Őrtorony azt bizonygatta, hogy Russell ’az Úr művét az Úr útjai szerint cselekedte’, tehát ’bármilyen más út fordítottja az Úr útjának’. Most nyolc évvel később, bárki, aki ellenezte, hogy Rutherford félresöpörte annak a férfinak az útmutatásait, akit az Őrtorony oly makacsul védett mint ’hű és értelmes szolgát’, most azok a férfiak úgy lettek bemutatva, mint olyan emberek, akiket rosszakarat és ellenségeskedés hajt, mint a jogtalanság cselekvőit:

„Az a kiválasztott, vagy elutasított osztály azonban sír, sóhajtozik és testvéreire fogait vicsorgatja, azt mondván, hogy 'nem veszik figyelembe Russell testvér akaratát, és hogy az Őrtorony nem úgy jelenik meg, ahogy azt Ő elrendelte' felemelik kezüket szörnyülködésben, és krokodilkönnyeket hullatnak, mert az Úr szervezete nem emberi útmutatás szerint van felhasználva. Más szóval, ezt az ürügyet használják fel sírásuk, jajgatásuk és szomorúságuk okaként. Jajgatnak, zokognak, óbégatnak, mivel már nincs a kezükben a Társulat vezetése. Csikorgatják a fogukat azok ellen, akik Isten művén munkálkodnak, és felsorakoztatják a rosszindulat, ellenségeskedés és a hazugság minden fokozatát azok ellen, akikről valaha azt állították, hogy testvéreik. Júdás levelében találhatunk leírást egy hasonló osztályról, és szavai pontosan meghatározzák azt az időt, mikor kezdik el a sírást és jajgatást. Mégpedig akkor, amikor Urunk Jézus Krisztus Jehova templomához érkezik, hogy ítélkezzen. Azt mondja: 'Ezek zúgolódók, panaszolkodók, a magok [önző] kívánságai szerint járok, szájuk kevélységet szól [azt állítják, ők maguk azok, akiket Isten helyesel], haszonlesésből személyimádók [más szóval csodálatukat fejezik ki más ember iránt, vágyakozván, hogy maguk is csodálva legyenek, viselkedésük és cselekedeteik pontosan megegyeznek az apostol szavaival]'. Feltűnően bizonygatják egy ember, nevezetesen Russell testvér iránti odaadásukat és szeretetüket, de világosan megmutatják, hogy ezt önző szándékból, kiváltságszerzésből teszik. Ezen dolgok megemlítése, és az Úr valószínű akarata, megengedni népének, hogy ezt megértsék, azt a célt szolgálja, hogy védve legyenek a jogtalanság munkálói ellen.”

Nehéz megmagyarázni ezt az ingatag, állhatatlan, kiszámíthatatlan folyamatot, és mégis, ezt az úgynevezett közlési csatornát, Jézus olyannyira kifogástalannak tartotta, hogy kinevezte az emberek irányítása egyedüli eszközének.

Valójában Rutherford 1925-től feltétel nélkül uralta a Társulatot, és a rákövetkező években csak megerősítette befolyását a Szervezet minden területén [8].

[8] A. H. MacMillan a Faith on the March (A hit diadalútja) című művében a 152. oldalon ezt írja: „Russell jobbára az egyénekre bízta, hogyan teljesítik kötelességüket. … Rutherford ezzel szemben egységesíteni akarta a prédikáló munkát, és fokozatosan ő lett a szervezet fő szóvivője, ahelyett hogy hagyta volna, az egyének mondják el a saját véleményüket arról, mi a helyes és aztán saját elképzelésük szerint cselekedjenek. Úgy gondolta, hogy ezzel lehet majd fennakadás nélkül elmondani az üzenetet.”

Ide tartozott az a korlátlan hatalom is, hogy ki döntötte el, milyen szellemi táplálékot kapjanak a világ minden részén levő gyülekezetekben az Őrtorony és más kiadványok által. Emlékszem, nagybátyám az irodájában egyszer elmesélte, egy alkalommal Rutherford hogyan terjesztette megvitatásra a Bétel-család elé egy probléma új értelmezését [9]. Nagybátyám elmondta, hogy bibliai szempontból visszautasította az új értelmezést. De annak ellenére, hogy világosan Rutherford értésére adta, hogy nem tartja biblikusnak, személyesen őt bízta meg az új értelmezést támogató anyag elkészítésével.

[9] Már nem emlékszem, hogy a kérdéses pont az az új nézet volt-e, hogy a Róma 13:1-ben említett „felsőbb hatalmak” nem a földi kormányzati hatalmak, hanem Jehova.

Egy másik alkalommal azt mesélte, hogy a Rutherford „bíró” későbbi elnöklete alatt kitűzték azt a szilárd alapelvet, hogy az Őrtorony csakis olyan cikkeket hozhat le, amelyben a próféciákat és a prédikálást fogják kiemelni. Ezért történt, hogy az Őrtoronyban éveken keresztül nem kerültek anyagok a szeretetről, jóságról, könyörületről, türelemről és hasonló más tulajdonságokról.

És így, Russell és Rutherford majdnem 60 évig tartó elnöklése alatt, az elnöki pozíciójuk jogán, saját elképzeléseik szerint gyakorolták kiváltságos jogaikat, anélkül hogy bármi is utalt volna egy „vezető testületre”.

A szervezet 1993-ban (magyarul 1997-ben) kiadott egy új történelemkönyvet, melynek címe Jehova Tanúi — Isten Királyságának hirdetői, és ez felváltotta a korábbi művet, melynek címe Jehova Tanúi az isteni tervben volt. Nyilvánvaló, hogy a könyv több ponton is megpróbálja ellensúlyozni annak az információnak a hatását, mely az elmúlt években nyomtatott formában megjelent, beleértve azt, amit ennek a könyvnek, a Lelkiismereti válságnak az 1983-as eredeti angol kiadása, ennek a folytatása, az In Search of Christian Freedom 1991-es kiadása, valamint Carl Olof Jonsson A 'pogányok ideje' - vajon véget ért című könyve tartalmazott (ez először 1983-ban jelent meg angolul, magyarul pedig 2000-ben lett kiadva). Bizonyos tényeket először ebben az új történelemkönyvben ismernek el, talán azért, hogy csillapítsák a hatásokat, nehogy a tagok más forrásból szerezzenek tudomást ezekről. A könyv elején a szerkesztők biztosítják az olvasókat, hogy igyekeznek „tárgyilagosak lenni, és elfogulatlan történelmet bemutatni” [10].

[10] Lásd a Jehova Tanúi - Isten Királyságának hirdetői című könyv előszavát. Arra, hogy a könyv olyan információt ad közre, amit már más források is közzé tettek, csak egy példát említek: a könyv a 200. oldalon közöl egy képet, melyen a Brooklyn-i Bétel-család látható a karácsony megünneplése közben 1926-ban. Ez a fénykép az 1991-ben kiadott, In Search of Christian Freedom című könyv 149. oldalán már megjelent. Az új történelemkönyv az Őrtorony-kiadványok közül első alkalommal közölte le ezt a képet. De a kép már 67 éve a birtokukban van.

Jehova Tanúi túlnyomó többsége nem fér hozzá a múltra vonatkozó adatokhoz, és személyesen nem is ismeri a szervezet kialakulásával kapcsolatos eseményeket. A központi hatalmi rendszer és az ezt a belső hatalmi központot alkotó emberek működési módja éppolyan ismeretlenek előttük. Ezért gyakorlatilag teljesen ki vannak szolgáltatva ennek az 1993-ban megjelent, állítólag tárgyilagos, „elfogulatlan történelmet” közlő kiadvány szerkesztőinek.

Nem sűrűn olvastam még ennyire „megszűrt”, kevésbé „tárgyilagos” könyvet. A szervezet történelméről és eljárásmódjairól benne festett kép igencsak eltér a valóságostól. Ez igaz arra, ahogyan Russell és Rutherford elnökségének az időszakát tárgyalja.

A Máté 24:45-47-ben szereplő „hű és értelmes rabszolga” azonosításával kapcsolatban a könyv végre elismeri (a 142., 143. és 626. oldalon), hogy „néhány éven át” az Őrtorony folyóirat valóban azt állította, hogy Charles Taze Russell volt a kiválasztott „hű és bölcs szolga”, és hogy 1896 után Russell maga is „elismerte” ennek a nézetnek a „látszólagos ésszerűségét”. Nem ismeri el viszont azt a tényt, hogy Russell nem csupán „ésszerűnek” tartotta azt, hogy ezt a kifejezést egy személyre (őrá) alkalmazzák mint különlegesen kiválasztott „hű és bölcs szolgára”, hanem (ugyanazokban az Őrtornyokban, melyre a könyv a lábjegyzetben hivatkozik) kifejezetten síkra szállt emellett az alkalmazási mód mellett, mint ami jobban összhangban van a Szentírással 1881-es kijelentésénél, amikor „Krisztus testének” egészére alkalmazta ezt (he actually argued for it as the true Scriptural application, rather than the position he had taken back in 1881. Rather than acknowledge this, the new history book misleadingly continues to place emphasis on Russell’s 1881 statement in which he applied the figure to the entire “body of Christ.”).

A könyv nem mondja el olvasóinak azt, hogy az Őrtorony 1901. október 1-jei számában Russell az „ellenfeleiként” írt azokról, akik a „hű és bölcs szolga” kifejezést nem egy személyre, hanem „Krisztus egyházának összes tagjára” alkalmazzák. Azt sem mondja el az olvasóknak, hogy az Őrtorony 1916. október 16-ai különszáma kijelentette, hogy bár Russell nyíltan nem vallotta magáénak ezt a címet, „magánbeszélgetésekben elfogadta”.

És bár végre elismerik, hogy Russell halála után éveken keresztül az Őrtorony maga támogatta a nézetet, hogy ő volt „a szolga”, a könyv semmit sem árul el olvasóinak arról, mennyire kitartóan tették ezt, mint például amikor kijelentették, hogy mindenkinek, aki ismeri Isten tervét, őszintén el kell ismernie, hogy „ezt az ismeretet annak alapján szerezte, hogy a Bibliát a Russell pásztor írásaival együtt tanulmányozta; hogy azelőtt még csak nem is tudta, hogy Istennek van terve a megmentésre”. Azzal is ezt a nézetet támogatták, amikor azt mondták mindenkire, aki kétségbe vonta Russell bármelyik tanítását, hogy „elvetette az Urat”, mivel elvetette különleges szolgáját [11].

[11] Lásd: Lelkiismereti válság (angol kiadás), 207-210. o.; valamint In Search of Christian Freedom, 78-84. o.

TOVÁBB