- 37 -
3. Bétel-szolgálat
A vonat hamarosan befutott a Keleti-pályaudvarra, leszálltam, majd irány Metróval az Örs Vezér tere, és a 31-es busz. Ismertem már a járást, de most furcsa volt, hogy otthonról jövök és hova is megyek? Haza? Vagy most mi van? Megérkeztem a busszal a Cserkút utca aljába, felgyalogoltam a meredek emelkedőn a két táskával, mint valami hontalan, és mielőtt a recepcióba értem találkoztam Szegedi Sanyival, akivel sokat dolgoztunk együtt a nyári két hetes ott tartózkodásom alatt. Mondta, hogy éppen a Kövirózsába (az új Bétel-építkezés helye) indul, és ha akarom, akkor el tud vinni. Tudtam, hogy ott fogok lakni eleinte, ezért mondtam, hogy jelentkezek a recepción, addig várjon már egy kicsit, és ha minden OK, akkor megyek vele.
Találkoztam is Feri bácsival, mondtam, hogy megérkeztem, és hogy Sanyi ki tudna vinni a Kövirózsába. „Jóóól van” – mondta széles vigyorral a bajusza alatt, meleg hangon, fejét szokás szerint egy kicsit félrebillentve, és már úton is voltunk a „régi” cimborámmal. Megérkezésünk után egy igazi csepeli építkezési veteránnal találkoztam, Menyhért Zoltánnal, aki már ott kint lakott egy ideje. Mondta, hogy ő nem tudott az érkezésemről, de most költözött be az egyik szobába, és ugyan a lakókocsiban lévő ágyban már aludt egyszer, de nyugodtan beköltözhetek oda, és ne aggódjak, ő nem koszos, úgyhogy nyugodtan aludhatok az ágyában. Megszagoltam az ágyneműt, valóban nem volt büdös, úgyhogy bepakoltam a táskáimat a lakókocsiba, és végre már legalább volt lehajtani valahová a fejemet, még ha nem is részesültem fejedelmi fogadtatásban.
Másnap reggel bementünk a reggeli imádatra (napi szöveg megbeszélés, Bibliaolvasás), és utána közölte velem Feri bácsi, hogy éjjeliőri munkát szeretnének rám bízni a Kövirózsa utcában, és hogy ott is fogok lakni, de még azért a biztonság kedvéért megkérdezi Karlheinz testvért. „Ja, ja” – jött a válasz a koordinátortól, úgyhogy sorsomra pecsét került. Óvatosan megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy garnitúra ágyneműt, hogy áthúzzam az ágyat, mire csodálkoztak, hogy használt ágyban kellett aludnom. Ez a dolog is elrendeződött, és világos volt a munkamegbízatásom.
Minden reggel be kellett mennünk reggeli imádatra, és éjjel-nappal felváltva kettes csapatokban őrszolgálatot kellett biztosítani. Ebédet, ha nem felejtették el, akkor ételhordóban kihozták a takarítónők, vacsorára pedig úgy kellett zsákmányolni a konyháról ezt azt. Volt két hűtőnk, egy étkezőnk, meg egy gáztűzhely, ott gazdálkodtunk. Többször előfordult,
Memoire 30
|2010.
- 38 -
hogy elfelejtettek ebédet hozni, ilyenkor hideget ettünk, de mivel mindannyian szerettük a hasunkat, a későbbiekben jól bebiztosítottuk magunkat, hogy legyen bőven „ellátmány”.
Négyen voltunk állandó lakosok, és később egy szobába kerültem Menyhért Zolival, a másik szobában pedig Borbély Tamás és Saskó Zoltán voltak. 4 különböző hátterű fiatalnak éjjel nappal együtt lenni elfoglaltság nélkül nem kis feladatnak bizonyult. Persze az őrszolgálat volt a feladatunk, de hát nem volt onnan mit ellopni, az égvilágon semmi sem volt ott akkoriban, csak az üres épületek, meg az üres udvar. De hát persze érthető, hogy valahogy el kellett kezdeni az építkezést, ennek voltunk mi az úttörői.
Jól emlékszem, hogy pár napja lehettem még csak az új lakhelyemen, amikor apa befutott és átadta a szellemi örökségemet, egy jó néhány doboznyi kiadványt, bekötött Őrtorony és Ébredjetek évfolyamokat. Nekem gyűjtötte az évek során, és biztos gondolta, hogy na most már sínre került a fiú, ideje átadni neki az útravalót.
Az angol gyülekezetbe kerültem, aminek nagyon örültem, mert így gyakorolhattam az angolt. Általában Peltz Laci „barátommal” mentünk az összejövetelekre, aki ingyen és bérmentve elvitt a kocsijával. Rögtön az első összejövetelen bemutatkoztam neki, hazafelé úton mondtam neki, hogy olyan piaszagot éreztem azon a testvéren, aki a befejező imát mondta. Nagyon meglepődött, és mondta, hogy a testvérnek gyógyszert kell szednie ezért érezhettem rajta ezt a szagot. A testvér kb. egy év után ki lett közösítve, és megtudtam, hogy italozásért, úgyhogy azt a gyógyszert valószínűleg nem a gyógyszertárban váltotta ki. Egyébként Peltz Laci kezdett leginkább piszkálni amiatt, hogy miért kell olyan gyakran hazajárni. Eleinte két hetenként hazajártam. Érdekes módon az ő családja pár utcányira lakott a Bételtől, és hetente többször is otthon volt.
Teltek s múltak a napjaink a Kövirózsa utcában, volt, hogy napokig nem jött felénk senki, éltük az életünket a hideg osztályterem nagyságú szobáinkban, próbáltunk egymással jól meglenni, több-kevesebb sikerrel. Volt azonban egy viszonylag rendszeres látogatónk, a gyengén látó, elhízott Pénzár Zoltán testvér, akinek nem nagyon volt pénze a kis belvárosi lakását fűteni, és Futó Feri bácsi szponzorálásával nekünk segített az „őrszolgálatban”, és gyakran ott is aludt. Hát vele azért voltak érdekes történetek, pl. rendszeresen piszkosan hagyta maga mögött a WC-t, mert nem használta a kefét. Aztán rászokott, hogy a közös fürdőszobában mossa a hatalmas alsógatyáját, és ott szárította a mosdókagylón, ahol az ember adott esetben fogat szeretett volna mosni. Na jó, egy idő után Németh Zsolti a Bétel-irodáról elbeszélgetett vele, és felhívta a figyelmét
Memoire 30
|2010.
- 39 -
rá, hogy a WC-kefe azért nincs a takarítószertárba téve, hogy szükség esetén bárki használhassa WC használat után, és buzdította is a használatára.
Rendszeresen probléma volt az ételhordóban megkapott főtt étel beosztása is, hol ő nem hagyott nekünk sokat, hol mi nem hagytunk neki, akkor próbáltunk rendszereket kidolgozni magunk között, de nagyon nehezen mentek a dolgok, sok súrlódással és az állapotok olyan messze voltak a Bétel-színvonaltól mint ég és föld. El is gondolkodtam többször, hogy ugyan hova kerültem én! Egyszer a rendszertelen táplálkozás miatt nagyon komoly szorulásom lett, aminek a megdöbbentő részleteit itt most nem akarom leírni.
Volt egy történet, ami jól összefoglalja a hangulatot. Szilveszter este Pénzár testvér úgy 9-10 körül becammogott a „hegedűtok” méretű cipőjében – ahogy Menyhért Zoli fogalmazott – mi éppen az ebédlőben eszegettünk, és már messziről meghallottuk a jellegzetes járását. Volt kulcsa, így bármikor megjelenhetett. „A Futó testvér engedélyével itt alszok” – jelentette be nekünk köszönés helyett, és már ment is a „szobájába”, ahova csak egyszer néztünk be, de akkor is gyorsan kifordultunk, olyan büdös volt ott. Valaki szerzett egy szilveszteri trombitát, és úgy 11 körül elkezdtük fújkálni Borbély Tomival bent a folyosón. Persze zengett az egész épület.
Újra a jellegzetes cammogás, egyre csak közeledett. Na most ugyan mi lesz? „Ti nem szégyellitek magatokat, Isten házában kürtölni?” – hangzott a szigorú fegyelmezés, amitől azonnal leesett az állam, és elgondolkodtam, hogy tényleg, micsoda tiszteletlenség ilyet csinálni, pogány szokásokat gyakorolni és ráadásul itt Isten házában! Se köpni, se nyelni nem tudtam. Erre Tomi nyugodt hangon, rezzenéstelen arccal válaszolt: „De hát Zoli testvér! Az Izraeliták is kürtöltek!” Erre Zoli testvérnek esett le az álla, azonnal sarkon fordult és szó nélkül visszaballagott az odújába. Nem láttuk többet aznap este, de azért még egyszer kétszer belefújtunk a „kürtbe”. Utólag derült ki, hogy szegény utálja a szilveszteri trombitálást, ezért is menekült ki a belvárosból, és kérte a „Futó testvér engedélyét”.
A Kövirózsában töltött végeláthatatlanul hosszúnak tűnő 3,5 hónap alatt történt, hogy St. Pöltenbe mentünk az angol gyülekezettel az őszi különleges napra. Akkoriban volt az egyháznak egy régi kék 9 személyes Ford Transit kisbusza, és Menyhért Zolival ketten kaptuk a feladatot, hogy vezessük. Megegyeztünk, hogy odafelé ő vezet, visszafelé pedig én. A bécsi Bételben aludtunk. Minden szépen rendben is ment, de a kisbusz a hazautazás napján nem akart beindulni, lerobbant.
Kértük a bécsi Bétel segítségét, de nem tudtak azonnal segíteni. Gyorsan összedugtuk a fejünket, és kiderült, hogy a többi, hazainduló kocsiba befér
Memoire 30
|2010.
- 40 -
a kisbusz személyzete egy ember híján. Beszéltünk Budapesttel, és az a döntés született, hogy jöjjön mindenki haza, én pedig maradjak ott a kisbusszal, és a megjavítása után hozzam haza. Valami miatt akkor össze is vesztünk egy kicsit Menyhért Zolival. Nagyon örültem egyrészt a feladatnak, másrészt annak, hogy így még pár napig Bécsben maradhatok. A kocsinak elég nagy baja lett, és külső szerelőműhelyben tudták csak megjavítani. Jó pár napot Bécsben kellett maradnom, közben meglátogattam Kárli bácsit, azt a testvért, akinél 13 évvel korábban 1986-ban aludtunk a bécsi nemzetközi kongresszus alatt.
Elérkezett a hazaindulásom napja, és nagy meglepetésemre a 9 fős kisbuszt telis tele pakolták a bécsiek mindenféle holmival volt ott kispolc, irodaszer, mindenféle lom, meg 4 db autógumi Wolfgang Gruppe testvér részére. Mondták, hogy vigyem el Budapestre. Jól van gondoltam, engedelmes szolga lévén, tettem, amit kértek tőlem. Hogy mi lesz ezzel a határon – gondoltam magamban – azt nem tudom, de hát egy óra, és kiderül (Ez még ’99-ben volt, Magyarország EU tagsága előtt).
Szépen be is álltam a sorba és hamarosan jött is a vámos. „Ezek itt új gumik, vagy használtak?” – kérdezte szigorúan. Halvány lila sejtelmem se volt, nem mondott senki semmit csak, hogy vigyem el. Próbáltam kikerülni a választ, de újra csak rákérdezett. Mondom, nem tudom, de szerintem használtak. Jól van akkor, használt gumit tilos behozni, vigye vissza oda ahonnan hozta. Próbáltam vele alkudozni, hogy engedjen már el, de hajthatatlan volt, és visszafordított.
Visszafordultam, és leálltam az út mellett, hogy gondolkodjak, mit is tegyek most. Ha visszamegyek Bécsbe, akkor az azt jelentené, hogy a rám bízott feladatot nem hajtottam végre, és szegény Gruppe testvér sem kapja meg a gumikat. Úgy döntöttem hát, hogy újra beállok a sorba, hátha másik vámost kapok, és annak majd mondom, hogy új gumikat hozok, ha belekérdez. Miközben araszoltam a sorban másodszor, nagy örömömre teljesen véletlenül megláttam a másik sorban Prókai Attilát, aki akkoriban tudtommal az egyház vámügyeit intézte. Jaj de jó gondoltam, ő az én emberem, majd segíteni fog! Hát nem így lett. Odamentem hozzá, de alig ismert meg, és nagyon nem érdekelte, hogy mi az én bajom.
A két vámosból szerencsére a másik jött oda elsőként, kérdezte, hogy újak-e a gumik, vagy sem, mire mondtam, hogy bizony újak! Jól van akkor mondta, de addigra odaért az első vámos is. „Már megint maga az?” – kérdezte. Igen mondtam, de higgye el, hogy a gumik újak, kérdezze csak meg a kollégáját. Nagy szerencsémre a normálisabb vámos mondta, hogy
Memoire 30
|2010.
- 41 -
mehetek tovább. Így szerencsésen és sikeresen visszaértem Pestre, leadtam a kocsit a cuccal együtt, Karlheinz testvérnek beszámoltam a történtekről, bólogatott, de nem köszönte meg a segítséget.
December környékén lehetett, hogy kaptam egy házi postát, amiben kérték a segítségemet, hogy mivel jól tudok angolul, ezért az őrszolgálat közbeni sok időm alatt le kellene fordítani egy anyagot angolról magyarra. Neki is ültem egy üres teremben, mire Menyhért Zoli veterán barátom meg is jegyezte: „Apukám úgy látom, téged be fognak hívni irodára!” Hát gondoltam magamban, nem is nagyon bánnám, ha innen kikerülnék. A megbízás érdekessége csupán az volt, hogy a csomag feladója egy immáron jól ismert tag volt: Haraszti Zoltán.
A Kövirózsa utcában egyre jobban elszabadult a pokol, a fiúk egyre jobban nem bírták Pénzár testvért, mondjuk én se nagyon, de én tisztelettel bántam vele, és mindig bekapcsoltam neki a fűtést az őrbódéban mire reggel 6-ra megérkezett. Ezt nagyon díjazta. Január elején az egyik nap délután egyszer csak beállított Futó testvér, és mondta, hogy szeretne valamennyinkkel beszélni. Előadta, hogy ő látta Pénzár testvéren, hogy valami nyomja a lelkét és megkérdezte, hogy mi az, mire Pénzár testvér elmondta, hogy nagyon zavarja a viselkedésünk, és a Kövirózsa utcai állapotok.
Nagyon furcsán hangzott Feri bácsi szájából, hogy ő „látta Zoli testvéren, hogy valami nyomja a lelkét”, de mindegy gondoltam magamban. Megkérte Pénzár testvért mondja el, mi bántja, és ő szépen kitálalt, elmondta velünk kapcsolatban az összes búját, bánatát. A végén hozzátette, hogy „azért Gábor köztük a legrendesebb”, ami jól esett. Szörnyű egy beszélgetés volt, gondoltam magamban, hogy uram Isten hová kerültem én?!
Már-már gondolkodtam rajta, hogy akkor én is beszámolok Feri bácsinak a fejetlenségről, ami ezt az egész káoszt okozza, meg Pénzár testvér dolgairól, de erre nem került sor, mert a beszélgetés végén Feri bácsi mondta, hogy szeretne velem négy szem közt beszélni. Jaj istenem, mit akar mondani? Közölte, hogy a fiókbizottság úgy döntött, hogy szeretnék, ha én is a Bétel-család tagja lennék, és úgy 2 héten belül szeretnék, ha a munkámat a fordítói osztályon folytatnám tovább. Húú a mindenit, ez nem semmi, jól van mondom, akkor már nincs értelme az itteni fejetlenségről beszélni, mert hamarosan úgyis kikerülök innen. Aznap délután valami miatt Pestre mentem, de magamban szinte ugráltam, hogy végre az áldatlan állapotoknak vége lesz. Említette, hogy majd a szálláshelyem is változni fog, de még nem tudják pontosan, hol is fogok lakni.
Memoire 30
|2010.
- 42 -
A Feri bácsis közös beszélgetés hátteréről annyit, hogy évekkel később Benkő Zoli barátommal dolgoztunk egy irodában és szóba került ez a beszélgetés, és kiderült, hogy Benkő Zoli egy Tescoban találkozott akkortájt Pénzár testvérrel, aki kifakadt neki, hogy micsoda állapotok vannak a Kövirózsa utcában, és Benkő Zoli később beszámolt a beszélgetésükről Futó Feri bácsinak, aki azután már „látta Zoli testvéren, hogy valami nyomja a lelkét”. Így már értettem mindent, összeállt a kép.
Szóval előkelő megbízatásom lett, bekerültem az elit osztályba, a nagy fordítói osztályba, ahol olyan sok rejtélyes, titkos dolog folyik! Akkoriban Axel Günther volt a fordítói osztály felvigyázója, akkor nyáron jelent meg, ha jól emlékszem a Keresztény Görög Iratok Új Világ fordítása. Én kis zöldfülűként kerültem be, csendesen figyeltem, ahogy a „nagyok” megvitatják a dolgokat a fordítói megbeszéléseken, és csodálkoztam, hogy mennyi mindent tudnak, amit én nem.
Eleinte átolvasói munkát végeztem, amihez kaptam némi képzést, de nem tartottam magam jó szakembernek, és nem is voltam az. Egy kiadvány cikkeit általában 4 ember nézi át a fordító osztályról, egy fordító, utána a nyelvi ellenőr, majd két átolvasó, akiknek nem kell tudniuk angolul, de magyarul annál inkább.
Jól jött a férfiember az osztályra, mert a véneknek szóló leveleket és anyagokat testvérnők nem fordíthatták, és nem sok férfi volt az osztályon. Később kaptam egy-két Ébredjetek cikket fordításra, elég sok Évkönyvet fordítottam, de igazából úgy gondolom, hogy sohase nyújtottam a képességeim legjavát és nem is tartoztam a legjobb, legtermelékenyebb fordítók közé. Még az is lehet, hogy én voltam a legrosszabb, nem tudom, sohase értékeltek minket úgy, hogy tudtunk volna róla. Mai, kereskedelmi alapon működő fordítói sebességemtől kb. 10-szer lassabban fordítottam, de nem is volt elvárás a hatékonyság, legalábbis senki se beszélt róla.
Szóval a Kövirózsa utcai rezidencia után a XV. kerületi szállítási osztályra kerültem, ahol Faragó Pisti lett a szobatársam. Ő akkoriban már udvarolt, úgyhogy keveset tartózkodott otthon, az utca végén pedig volt egy sörfőzde, ahol olcsón lehetett sört kapni, jó kis hely volt, messze a „központtól”. Akkor kaptam apától az első saját járművemet, egy Wartburg gépkocsit. Nagyon örültem neki, és hasznos is volt, azzal jártunk be a Bételbe, az útiköltséget pedig el lehetett számolni, úgyhogy az autó fenntartási költségeit és a hivatalos utak üzemanyagköltségét az egyház fizette.
Memoire 30
|2010.
- 43 -
Kezdtem egyre jobban beépülni a rendszerbe, ahogy Ábel öcsém fogalmazott „már Bétel szagom” volt. Egyre otthonosabban mozogtam, és részt is vettem a Bételbe jövők iskoláján, ami új Bétel-családtagok részére volt megtartva a hétfő esti Őrtorony-tanulmányozás után, és eltartott egy pár hónapig. Magában foglalt oktatást a Bétel-családtagokkal kapcsolatos viselkedési, öltözködési, és ápoltsági követelményekkel kapcsolatban, valamint el kellett (volna) olvasni a teljes Bibliát, és részenként kiértékeltük a gyakorlati hasznát tekintve. Nem élveztem túlságosan, hozzászólni alig-alig szóltam hozzá, csak néhányszor. Az Őrtorony tanulmányozáson sem, meg a gyülekezetben sem, úgy kb. 1-szer szóltam hozzá minden második tanulmányozáson, hogy ne nagyon érje szó a házam táját.
A XV. kerületből hamarosan a Cserkút u. 18-as számba költöztettek, ahol egyedül voltam egy szobában, és a mellettem lévő ágyat átutazóban lévő vendégek használták, így az idő nagy részében nem volt szobatársam, ami inkább volt előny, mint hátrány. A kéthetenkénti hazautazásom egyre ritkább lett, volt, hogy havonta csak egyszer mentem haza. Kezdett kialakulni egy életritmusom, szabad időmben szerettem strandra, vagy fürdőbe járni, vagy időközönként a fiúkkal elmentünk ide-oda, pl. a pozsonyi, vagy prágai bételbe, ahol 2-2 napot ingyenesen aludhattunk a Bételben.
Kezdtem érzelmileg egyre inkább függetlenné válni a családtól, persze nagyon szívesen mentem mindig haza, hogy kiszakadjak abból a környezetből. Gyakran péntek este 17:01 perckor (a munkaidő 17:00-ig tartott) a Wartburg már úton volt lefelé a Cserkút utcában Sárospatak irányába.
Benkő Zolival kerültünk egy irodába, és őt tekintettem „mentoromnak”, neki mondtam el mindig a nyűgömet, bánatomat, és jól egymásra hangolódtunk, megértettük egymást. Nagyon szerettem benne, hogy képes felfogni a mondanivalóm lényegét, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hány ilyen emberrel találkoztam. A munkában is sokat segített, bevezetett olyan dolgokba, amit addig az én szememben csak a „nagyok” tudtak.
Úgyhogy a kezdeti Kövirózsa utcai nehézségek után kialakult egy kényelmes, jól működő élet- és munkaritmusom. Ám pontosan emiatt talán egyre többet kezdtem azon gondolkodni, hogy mit keresek én itt? Bezárva éreztem magam, és nagyon nem tűnt vonzónak az a kilátás, hogy az elkövetkező éveimet ilyen módon éljem le.
Memoire 30
|2010.
- 44 -
Azt, hogy a Bételbe jelentkeztem a mai napig nem bántam meg, mert a szolgálat mögött mindig is Jehovát láttam, és bár nem éreztem magam jól, az a tudat, hogy neki végzek szolgálatot ez örömmel töltött el és a mai napig örömmel tölt el. Most, hogy egy kicsit „közelebb kerültem a tűzhöz” belülről kezdtem látni a szervezet működését, és kérdéseket vetett fel bennem az, hogy egyértelmű eltérést láttam az elmélet és a gyakorlat között. Szépen le van írva minden a kiadványokban, hozzá is szólunk, de szervezeti szinten sokszor pont az ellenkezőjét tesszük.
Ugye szépen hangzik, hogy „fizessük meg a császárnak, ami a császáré”, de azért szívesen alkalmazunk jogi kiskapukat az adófizetés elkerülésére, vagy a számunkra kedvezőtlen jogi szabályozás kikerülésére. A Bétel-építkezés ékes példája volt ennek, ahol az egyik szabálytalanság a másikat érte.
Felfigyeltem olyan személyekre, akiknek valahogy sikerült mindig mindent „elintézniük” a szervezeten belül. Ehhez persze meg kell találni a megfelelő befolyásos személyt és valamilyen módszerrel motiválni kell rá, hogy a számunkra megfelelő módon alakuljon az események kimenetele. Ez egyre nyilvánvalóbb lett, és visszatetsző volt számomra, hogy ilyen „világi” üzleti módszerekkel lehet előrébb jutni a szervezeten belül, vagy előnyre szert tenni. Eleinte nem hittem el, hogy ez így van (pedig elég lett volna a Bételbe kerülésem módjára gondolni), de sikerült számomra is meggyőző módon ezt bizonyítani. Megtaláltam azt a személyt, akivel ha „lekomáltam” volna, akkor gyakorlatilag szinte bármit el tudtam volna intézni a szervezeten belül. Ő nyújtotta is a kezét felém, de én nem akartam ilyenfajta üzletet kötni.
Elképzeltem, hogy a Bételben kell leélnem az életem hátralévő részét, és szörnyű érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt ugye nem tudom a hű és értelmes rabszolgát feltétel nélkül elfogadni, mint egy közlési csatornát, amit Krisztus használ fel a gyülekezet vezetése céljából. Másrészt nem értek egyet azzal a hozzáállással, hogy a szolgálatunkhoz az erőt a sürgősség érzésének kell biztosítania, és akkor fogjuk megmenteni magunkat, ha szépen megyünk prédikálni, hozzászólunk, és tanulmányozunk (vagy a „jobbak” kiszínezik az Őrtornyot, lehetőleg minél több színnel, mert ugye ez jelenti a hit minőségét).
Úgy gondolom, Jehova szolgálatához az iránta érzett szeretetnek és hálának kellene motiválnia, nem pedig egy „jutalomnak”. Én például – kutyaszerető ember lévén – sokkal jobban értékelem azt, ha a kutyám akár üres gyomorral is odajön hozzám, és csendesen a térdemre teszi a fejét, mintha mondjuk, két lábra állna egy darab kolbászért cserébe. Az első
Memoire 30
|2010.
- 45 -
esetben a kutya a gazdinak azt mondja, hogy szeretlek, örülök, hogy te vagy a gazdim, a második esetben pedig a kolbászt szeretné megkapni, ezért képes szinte bármire, amit a gazdi kér tőle.
Úgy érzem ez a „már nagyon a küszöbön vagyunk” hozzáállás nem más, mint egy kolbász, egy jutalom, amit az egyház húzogat a tagok előtt, hogy már nem sokáig kell kibírni, addig tegyetek mindent úgy, ahogy kérjük, és cserébe elnyeritek az örök életet.
Ezzel kapcsolatban történt is egy érdekes eset, egyszer az egyik ebédnél olyasvalamit foglaltam az imámba, hogy „kérünk Téged Jehova, hogy segíts nekünk kitartani melletted Armageddonig, vagy az életünk végéig”. Ez kisebbfajta vihart kavart a Bétel-családon belül. Az persze nem lepett meg, hogy Dobos Csilla – aki le volt rökönyödve egy magánbeszélgetésünk alkalmával, hogy én elképzelhetőnek tartom azt is, hogy akár 5 éven belül sem jön el Armageddon (1999-ben), szóvá tette az imám tartalmát – de még Futó Feri bácsi is odajött hozzám, hogy biztos nem gondoltam komolyan, hogy életem végéig nem jön el Armageddon.
Nem firtatta tovább a kérdést, de kifejtettem volna neki az álláspontomat, hogy ezzel azt akartam hangsúlyozni, hogy ne legyünk csalódottak, ha akár életünk végéig sem jön el a várva várt nap, persze én azt szeretném, ha minél hamarabb eljönne. Arra jó volt az ima, hogy meggyőződjek róla, hogy ez egy kényes kérdés, ugyanakkor sajnálom, és elgondolkodtatónak tartom ezt a helyzetet.
Logikus tehát, hogy megkérdőjelezem annak a közlési csatornánk az isteni voltát, ami – véleményem szerint – a fent leírt módon „kolbászt húzogat” a tagok előtt, és teljes hűséget követel meg a szervezet iránt. Ilyen gondolatokkal, vagyis a szervezetbe vetett feltétlen hit hiányával egyre nehezebb volt, még azt a kis lelkesedést is magamban tartani, amit a munkám iránt éreztem. Gondoltam, lehet, hogy idővel megértek olyasmit, amit eddig nem értettem, és helyére kerülnek ezek a dolgok, de bármennyire vágytam is erre, csakis arra jöttem rá, hogy erre akkor lenne lehetőségem, ha a fejemet a homokba dugnám, és szemet hunynék a kételyeim felett. Ezt azonban veszélyesnek tartottam, mert ez nem lenne más, mint önmagunk átverése.
Szóval ilyen gondolatok között éltem a mindennapjaimat, fél szemmel nézegettem is a „szóba jöhető” lányokat, volt közöttük, aki szimpatikusabb volt, de nem tudtam volna egyikükkel sem elképzelni az életemet, és eleve vajon melyiküknek lehetne elmondani ezeket a kételyeimet? Kilátástalannak tartottam a helyzetemet, és a „vagy megszoksz, vagy
Memoire 30
|2010.
- 46 -
megszöksz” mondás által kínált mindkét lehetőség túl nehéznek tűnt. Hova szökjek meg? Ezen is elgondolkodtam, eljátszottam a gondolattal, hogy itt hagyok csapot-papot, kibérelek pesten valami kis albérletet, és elkezdek valamit dolgozni. Nem mertem bevállalni, mert egyrészt nagyon kevés pénzem volt, másrészt nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy egyedül fel tudjak vállalni egy ilyen lépést. Sokszor megfordult a lehetőség a fejemben. Maradtam tehát kényszeredetten a „megszoksz” alternatívánál, de valahogy ez sem akart működni.
Úgy éreztem egy kényszerpályán halad az életem, és nem vagyok ura. Lehangolt voltam, és kilátástalan. A Bétel-tagokkal kedvesen bántam, de nem voltam nyitott feléjük, egyedül Benkő Zolival beszélgettem sokat, de nyilván a szervezettel kapcsolatos kételyeimmel nem akartam őt sem túlzottan leterhelni. Úgy éreztem magam, mint partra vetett hal, és erről a családomnak beszéltem is. Egyszer pesten voltak, együtt kirándultunk a János-hegyi libegőhöz, és ott beszéltem apának is nyíltan erről. Nem szólt semmit. Gondolta majd csak megszokom. Ábel öcsém írt is nekem egy verset, ami így kezdődött:
Nem vagyok én Petőfi,
Csak egy szerető Öcsi.
A vers legalább 6 versszak hosszú volt, és végig arról szólt, hogy mennyire szeret, és jót akar nekem, és amikor az utolsó versszakhoz értem, a vers valahogy úgy zárult, hogy „de úgy lesz neked jó, ha a Bételben maradsz”. Egy törést éreztem a vers logikájában, mert úgy alkotott volna kerek egészet, ha azzal zárul, hogy jöjjek ki.
Ezt mondtam is neki, mire nagy meglepetésemre, és felháborodásomra kiderült, hogy apa cenzúrázta a verset, és az eredetiben tényleg az volt, hogy jöjjek ki, de mondta Ábelnak, hogy írja át az utolsó versszakot ellentétes tartalmúra. Ezt egyenesen zsarnokságnak tartom, és érzelmi erőszaknak. Egy verset csakis mély, őszinte érzésekkel lehet írni, és ha valaki – legyen akár szülő – veszi azt a bátorságot, hogy egy másik ember ilyen szintű érzéseibe beleszól, az az én szememben komoly kérdéseket vet fel az illetővel kapcsolatban.
Ezután volt nem sokkal, hogy apa Pesten járt, és meghívott egy elegáns étterembe, hogy elmondjon valamit. Azt közölte ilyen hivatalos formában, hogy ha akarok, akkor nyugodtan hazamehetek, nem kell a Bételben maradnom, és dolgozhatok vele. Biztos rendkívüli erőfeszítésre volt szüksége, hogy ilyesmit ki tudjon mondani, amit mindenképpen értékelek. Ez egyrészt jó hír is volt, másrészt pedig nagyon nem akartam
Memoire 30
|2010.
- 47 -
visszakerülni a családi fészekbe, meg főleg apával együtt dolgozni, otthon lakni, úgy gondoltam az hátrafelé lépés lenne. Két rossz közül nem akartam másik rosszat választani, akkor mindegy, ha nem teszünk semmit se.
Egyre nehezebb volt cipelni ezt a terhet, végül úgy döntöttem, hogy őszintén elmondom Jehovának az érzéseimet, és kérem a segítségét, hogy mutasson utat nekem. Elmondtam neki nagyon őszintén, hogy ő ismer engem legjobban, és én a jelen körülmények között nem érzem jól magam, és kértem, hogy mutasson utat, hogy mi lenne jó nekem. Továbbra is itt bent maradni, vagy kimenni. Bíztam abban, hogy képes segíteni és vártam, hogy milyen módon fog utat mutatni.
Ezután érdekes fejlemények történtek, amiről persze nem tudom, hogy valóban Jehovától jövő iránymutatás volt-e, vagy sem, mindenesetre az események sorrendje és időzítése meglepő.
Memoire 30
|2010.
Vissza az 2. Iskolás évek, megkeresztelkedés című fejezet folytatásához
Utolsó kommentek