Eljött a nyári kongresszus ideje, apa akkor újabb kiváltságot kapott, feladatul kapta a kongresszusi színjáték megrendezését. Ebben én, mint kellékrendező vettem részt, így elég sok idő elment a nyárból ezzel a feladattal. Senki nem kért rá, hogy jelentkezzek a Bételbe, de éreztem, hogy ha nem teszem meg, annak „beláthatatlan következményei” lennének, így részt vettem a kongresszusi Bétel-megbeszélésen, és kaptam is jelentkezési lapot. Kitöltöttem, és leadtam a gyülekezeti vének képviselőjének, édesapámnak jóváhagyásra. Volt egy kis gond vele, mert indoklást kellett volna fűzni a véneknek a jelentkezési laphoz, ha a jelentkező elmúlt 6 havi prédikálással töltött átlagos óraszáma nem érte el a 10 órát. Nekem pedig nem érte el, sőt volt legalább egy olyan hónap is, amikor nem adtam le jelentést, és hát magamat ismerve akkor nyilván nem is prédikáltam.
Memoire 30
|2010.
- 34 -
De mindenre van megoldás! Egyszer csak szól apa, hogy látja a feljegyzésekben, hogy valamelyik hónapban nem adtam le jelentést, és hogy beírhat-e oda pótlólag kb. 30 órát, hogy kijöjjön a 10 órás átlag. Mondtam neki, hogy persze. Milyen jó, hogy mi tényleg nem vagyunk része a világnak, és gyűlöljük a rosszat!
Szóval a jelentkezési lapom szépen sínre került, és én a nyíregyházi kongresszus utolsó napján a megbeszéltek szerint Riczu Józsikáékkal el is mentem Budapestre, hogy leszolgáljam a két hetes ígéretemet. Akkor már nagyon olyan szaga volt a dolognak, hogy itt nem két hétről lesz szó és előbb-utóbb nekem meg kell barátkoznom a helyzettel. A karbantartói osztályon dolgoztam, már nem tudom, hogy mit, de egy nap a fordítói osztály akkori felvigyázója Axel Günther közölte, hogy szeretnék, ha egy napra bemennék a fordítói irodába. Úgy is volt, kaptam egy levelet, ami minden vének testületének szólt, és kérték, hogy fordítsam le magyarra. Alig volt több a levél egy oldaltól, de megtartott szinte egész nap, még az ebédszünetben is dolgoztam, hogy 5 órára készen legyek vele. Megköszönték, és ennyi volt az irodai kalandom.
A két hét letelte előtt valami miatt egy nappal hamarabb mentem haza, nagyon örültem, hogy azt az egy napot sem ott bent kellett eltöltenem. Kérdezték, hogy mikor jövök legközelebb, mondtam, hogy beadtam a jelentkezési lapot, majd szólnak, ha látni szeretnének. Fellélegezve hazamentem, jött egy jó pár nap aratás Semjénben, majd újra felültem a buszra és irány London.
Ekkor már nem vártak a Victoria állomáson, leszálltam a buszról, vettem egy napijegyet és tömegközlekedéssel elmentem a szálláshelyemre, már otthonosan mozogtam Londonban, hála a 3 évvel korábbi 4 hetes látogatásomnak. Csak érdekességként jegyzem meg, annyi pénzből, amit egy teljes napi arató munkámért kaptam Magyarországon, két korsó sört tudtam venni egy angol Pubban.
A vendéglátóim kérdezték, hogy mihez kezdek magammal így az iskola után, én pedig mondtam nekik, hogy beadtam a jelentkezésemet a Bételbe, és ha behívnak, akkor oda szeretnék menni, ha meg nem akkor érdekelne, hogy milyen módon lehetne itt maradni Angliában és letelepedni. Utánanéztek a törvényi lehetőségeknek, de nem találtak semmi olyan vízumlehetőséget, amivel az én helyzetemben ott lehetett volna maradni akkor ’99-ben. Ám a hazajövetelem előtt pár nappal újra nekirugaszkodtak a jogszabályok tanulmányozásának és mindannyiunk nagy meglepetésére egy nappal korábban módosítottak egy jogszabályt, ami életbe is lépett, és lehetővé tette volna, hogy részidejű munkát vállaljak, és hosszú távon kint
Memoire 30
|2010.
- 35 -
maradjak. Nagyon megörültünk, mondták, hogy ők kezdetben tudnának is munkát adni nekem, mert a tetőterüket be kellene gipszkartonozni, amihez értettem.
Felajánlották, hogy segítenek találni egy kis albérletet, náluk lehetne eleinte dolgozni, utána meg ajánlanának másoknak is és szépen ki tudnám alakítani az ügyfélkörömet. Hát enyhén szólva nem tudtam szóhoz sem jutni, aznap éjjel szinte semmit se aludtam, csak forgolódtam az ágyban. Ez tényleg lehetséges lenne? Komolyan gondolom én ezt az egészet? De hát ilyen messze a családtól, ilyen fiatalon? Nem tudom. Jól hangzik, de hát…. Úgy tűnt egy álom válhat valóra. Másnap ébredés után azt hiszem fel is hívtuk az illetékes hatóságot, hogy tényleg jól értelmezzük-e a jogszabályváltozást, és hogy az én esetemben alkalmazható-e, és biztosítottak, hogy igen. Nem tudtam hova lenni, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. De azért inkább nevetésre állt a szám!
Ám nem tartott sokáig ez az eufórikus állapot, mert hamarosan csörgött a telefon, apa volt az, és közölte, hogy Futó Ferenc hívott a Bételből, elfogadták a jelentkezési lapomat és kérdezik, hogy mikor tudnék kezdeni. Mondta neki, hogy Gábor most külföldön van, de fel fogja hívni, és jelezni fogja, hogy mikor tud „bevonulni”. Fel is hívtam Feri bácsit, és mondtam neki, hogy szeptember vége felé tudnám kezdeni a szolgálatot. Jól van mondta, akkor várnak szeretettel.
Hát így akkor nem kellett dilemmázni azon, hogy miként tudom az angliai életemet sínre tenni, voltak mások, akik gondolkodtak helyettem. Nagyon örültek az angliai vendéglátóim is a jó híreknek, rendeztek is egy gyűjtést, kaptam az ismerős testvérektől egy kis zsebpénzt a teljes idejű szolgálat megkezdéséhez.
Angliából való hazatérésem után 1-2 hetet voltam csak otthon, anyával vettünk egy pár ruhát, bepakoltam két táskába, majd a megbeszélt napon vonatra ültem, aminek a célállomása a Budapest-Keleti pályaudvar volt. Furcsa érzés volt elmenni otthonról, tudtam, hogy 2 hét múlva újra otthon leszek, meg sokszor voltam az otthontól távol, de ez az indulás valahogy más volt. Ahogy kinéztem a vonatablakból láttam, hogy anya ott áll a peronon, és egy kicsit elsírja magát, ő is érezte, hogy ez az indulás nem olyan, mint a többi volt. Kirepül otthonról az elsőszülött gyerek, Gáborka.
Vegyes érzések között utaztam a vonaton, az ismerős Tokaj-hegyaljai tájon, rémisztő hidegséggel hallatta magát a vonat kattogása, ahogy egyre gyorsabban haladt a célállomás felé, egyre távolodva a sok gyerekkori élmény ismerős helyszínétől. Az őszi táj hangulata az elmúlás érzését juttatta eszembe, egy korszak lezárulását.
Memoire 30
|2010.
- 36 -
Igen, a gyermekkor kezdte hullatni barna, elszáradt faleveleit, és egy új évszak, a régóta várt szabad, ismeretlen, idegen felnőttkor közeledett félelmetes gyorsasággal. Merengésemet egy karcos hang szakította meg: „Jó napot, jegyeket, bérleteket kérem szépen kezelésre” – szólt a kalauz jól kitaposott fekete bőrcipőjében, stabilan állva kapaszkodás nélkül is a kanyarodó vonatban. „Köszönöm, további jó utat kívánok” – mondta búcsúzóul és rutinosan behúzta maga mögött a kocsiajtót.
Igen gondoltam magamban ő már felnőtt, és lassan én is az leszek. Mi lesz velem? Hol fogok kikötni? Valamennyire azért örülök is ennek a Bétel-dolognak, mert tiszta rendezett hely, de hogy fogom kibírni? Tényleg ezt kell nekem csinálni? Végre megszabadulhatok az otthoni rossz hangulattól, de vajon az új helyemen milyen lesz a hangulat? Lesz-e vajon elég pénzem? Most mi lesz velem?
Memoire 30
|2010.
Vissza az 2. Iskolás évek, megkeresztelkedés című fejezet első részéhez
Utolsó kommentek