A következő bevezetőt Tamara küldte nekem a záródolgozatához bevezetőként, amit csütörtöktől el is olvashattok majd:

Ami a dolgozatból kimaradt…



A dolgozatomat a Jehova Tanúi gyülekezetében megélt tapasztalataim ihlették. Egy olyan jelenségre kívántam rávilágítani, amit saját magamon, és a barátaimon is volt alkalmam felismerni. Mivel a dolgozatban általánosságban véve kellett bemutatnom ezt a jelenséget, itt szeretném kiegészíteni néhány információval, ami érdekes lehet azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én.



A bevezető idézet („a legfájóbb kín örömet színlelni”- Márai Sándor) teljesen ráillik arra, amit éveken keresztül éreztem. Ha szenvedsz, ha problémáid vannak, arról csakis te tehetsz, nem jó a szemléletmódod, a szellemiséged, stb. Jehova boldog gyülekezetében boldognak kell lenned, és punktum! Évekig gyűltek bennem az ellentmondások – miért váltak el egymástól a barátaink, akiket jó embereknek ismertem meg, és tudom, hogy szerették egymást? Miért lettek néhányan alkoholbetegek? Hogyan lehetséges, hogy egyes testvéreket depresszióval kezelnek? A gyülekezetben mindig olyan magyarázatokat kaptunk, hogy tanulmányozzuk sokat a keresztény kiadványokat, prédikáljunk minél többet, és akkor tapasztalni fogjuk Jehova gazdag áldásait. Keményen küzdöttem, erőmön felül. Mégis, ott motoszkált bennem a ’valami nem stimmel’ érzés. Nem tudtam megfogalmazni, mi az. Nem voltak rá szavaim.

(– ajánlott olvasmány: Orwell: 1984. csak röviden: az ’újbeszél’ egy olyan nyelv, amely eleve kizár a rendszerrel kapcsolatos minden kritikát, ugyanis nincsenek rá szavak)



Természetesen, eszembe sem jutott volna a ’hitehagyottak rosszindulatú rágalmait’ olvasni az interneten, vagy másutt. Ami nekem az utolsó ’lökést’ adta, az két olyan gondolat volt, amit a 2009-es körzetkongresszuson hallottam. Az egyik az volt, amikor az előadó a testünkből kioperált ’rákos daganat’-hoz hasonlította azokat a rokonainkat, akik elhagyták a gyülekezetet. Szerinte, ha kapcsolatot ápolnánk ezekkel a rokonainkkal, az olyan lenne, mintha ezt a kioperált rákos daganatot otthon a vitrinben tárolnánk, és néha kivennénk, hogy gyönyörködjünk benne, hiszen az ’a testünkből van’. Ott ültem, és teljesen le voltam forrázva. Istenem, 20 éve tanulunk a krisztusi szeretetről, és most a körzetfelvigyázó szájából kell azt hallanom, hogy a gyermekeimre így kellene tekintenem? Hát ki vagyok én? Hogyan tehetnék ilyet? Legszívesebben ordítottam volna: emberek, ébredjetek fel, hol van ez Jézus szellemiségétől? Jézus a tékozló fiúról szóló példázatában nem azt tanította nekünk, hogy mindig tartsuk nyitva az ajtót? Hogyan lehetünk jó hatással valakire, ha szóba sem állunk vele? Mi történt volna a tékozló fiúval, ha az apja elfordult volna tőle, mint egy ’rákos daganat’-tól? Talán öngyilkos lett volna elkeseredettségében, és akkor ki lett volna a felelős a haláláért?

A másik dolog, amit nem tudok elfelejteni, amikor egy demonstrálásban egy lány a tanárnőjével beszélgetett arról, hogy ő nem megy továbbtanulni az egyetemre, mert az úttörő szolgálat fontosabb a számára. Ennek a lánynak (a való életben) a nővére egyetemre jár(t) (azóta abbahagyta). Hogyan érezhette ő magát a helyén ülve, miközben a húga által alázták őt meg mindazok előtt, akik tudták, hogy ő egyetemre jár? És hogyan érezhette magát a húga? Nekem megrendítő volt ezt látnom. Visszataszítónak tartom azt, hogy miközben ’hivatalosan’ nem tiltják a továbbtanulást, különböző kifinomult módszerekkel mindenki számára világossá teszik, hogyan kell tekinteni azokat, akik egyetemre járnak.

Jézus tanításai a szeretetről szólnak, és ez a két eset ordítóan ellenkezett azzal, amit tőle tanultam. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikortól kezdve már nem tudtam mindent a szőnyeg alá söpörni azzal, hogy ’senki sem tökéletes’, ’várj Jehovára, majd ő megoldja’ és ezekhez hasonló.



A dolgozat írása közben szorgalmasan kutattam, több ezer oldalt olvastam át, úgy érzem, sokat tanultam. Más vallásokat is megvizsgáltam, és azt láttam, hogy néhány hitbéli értelmezéstől eltekintve, félelmetes hasonlóságok vannak Jehova Tanúival, úgy a tanításokban, mint a módszerekben és a gyakorlati kivitelezésben. A dolgozatban leírtak Jehova Tanúira és más vallásokra is vonatkoztathatóak.



További következtetések levonását az Olvasóra bízom, én csupán egy gondolatot emelnék ki: a legnagyobb problémát abban látom, hogy ’elhalasztott életek’ jönnek létre. Nem gondolom, hogy mindenáron élnünk kell e világ által felkínált minden lehetőséggel, ez egyrészt nem is lehetséges, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy boldogabbak leszünk általa. De azt sem gondolom, hogy Isten elvárja tőlünk azt, hogy az emberi természettel együtt járó természetes szükségleteinket is félretéve szolgáljuk Őt (házasság, gyermeknemzés, pihenés – bármi, ami elvenné az időt a ’fontosabb dolgoktól’). Remélem, hogy sikerült értelmesen megfogalmaznom, amit még szerettem volna hozzáfűzni. Szándékosan nem tértem ki sok dologra, hogy ne vesszen el a lényeg. Jó olvasást!