„…ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel.”

(2Jn 10-11, MBT) 

Jehova Tanúi vallási rendszerében központi helyet foglal el a kiközösítés intézménye. Külső szemmel nézve talán sokan nem értenek ezzel a megjegyzéssel egyet. Sőt az is lehet, hogy maguk a Tanúk is tagadnák, hogy ilyen fontos jelentősége van a kiközösítés intézményének. Azonban a végső fegyelmezési módszer mégis ez, mellyel sakkban lehet tartani az engedetlenkedő tagokat. A hitehagyottakkal szemben pedig önvédelmi mechanizmusként is felfoghatjuk, hiszen a teljes közösségmegvonás és a kommunikáció megszüntetése védi a még hűséges Tanúkat attól, hogy a Társulatéval ellentétes véleményeket lássanak. Meg kell azonban vizsgálni, hogy valóban biblikusak-e a módszer alapjai. 

Általában a következő versek merülnek fel a kiközösítés alátámasztásával kapcsolatban: 

„Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket” (2Thessz 3:14-15). 

„Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek” (1Kor 5:11). 

„Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel” (2Jn 10-11). 

További versek, amelyek felmerülhetnek, bár valójában másról szólnak: 

„Jézus erre ezt mondta nekik: ’Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, akielhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeitvagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet’” (Mt 19:28-29). 

„Ő azonban így felelt annak, aki szólt neki: ’Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?’ Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: ’Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám’” (Mt 12:48-50). 

Nézzük meg egyesével ezeket a verseket. Ez a vizsgálat meg fogja mutatni, hogy vajon helyénvaló módon alkalmazza-e őket az Őrtorony Társulat. 

„Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket” (2Thessz 3:14-15). 

A versben Pál apostol valóban azt mondja, hogy a thesszalonikai keresztények „ne tartsák a kapcsolatot” azokkal a személyekkel, akik nem engedelmeskednek. Két fontos dolgot kell észrevennünk. 

Először is lényeges az, hogy itt nem valamely vallási szervezet sajátos bibliaértelmezéséről van szó, hanem az apostoli tanításról. Aki nem engedelmeskedik annak, amit az apostolok tanítanak, azzal valóban nem kellett fenntartani a közösséget (itt nem a köszönésről van szó, hanem egy szoros, bensőséges és bizalmas testvéri közösségről). Az apostoli tanítás nem egyezik meg egyetlen felekezet sajátos tantételeivel sem. Az 1Kor 15:1-5 leírja, hogy az apostolok mit értettek az evangélium alatt. A levelek pedig egy mintát tartalmaznak a helyes istenfélő életre vonatkozóan. De nem egyes felekezetek tanairól van szó, hanem a kereszténység központi lényegéről.

Másrészt az apostol eljárási módja más, mint Jehova Tanúié. Pál ugyanis valóban azt mondja, hogy ne tartsanak vele fenn közösséget, de erre is utasítást ad: „De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” Vajon hogyan tudnak Jehova Tanúi testvérként inteni egy kiközösített személyt, akivel szóba sem állnak, és nem is köszönnek neki? Erre utalt Jézus is, amikor megkérdezte: „És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?” (Mt 5:47). 

„Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségbenazzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek” (1Kor 5:11). 

Itt valóban arra ad utasítást az apostol, hogy ne vállaljunk közösséget olyan emberekkel, akik nem engedelmeskednek Istennek. Bár kereszténynek vallják magukat, olyan bűnöket követnek el, amelyek nem méltók egy hívőhöz. Ami pedig még nagyobb probléma, hogy a korinthusi gyülekezet megtűrte a tagjai között az ilyeneket, és nem fegyelmezte őket. Azonban ez az elv nem vonatkozik azokra, akik bizonyos kérdésekben mást gondolnak. Mindaddig, amíg nem az üdvösséget érintő alapvető fontosságú kérdésekről van szó, azt az elvet kellene követni, amit Pál egy másik levelében fogalmaz meg: „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk” (Fil 3:15-16). 

„Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel” (2Jn 10-11). 

János apostol itt a hamis tanítók otthonunkba fogadásáról és a köszöntésükről beszél. A köszöntés azonban akkoriban többet jelentett, mint napjainkban. Akkor a szívélyes befogadás és vendéglátás gondolatát hordozta magában.

Az sem lényegtelen, hogy kikre vonatkozik ez az elutasító parancs. Azokra, akik „nem ezt a tanítást” hirdetik. Maga János az, aki tisztázza, kikre gondol: 

„Mert sok hitető jött el a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el: ez a hitető és az antikrisztus.  Vigyázzatok magatokra, hogy ne veszítsétek el, amit elértünk munkánkkal, hanem teljes jutalmat kapjatok. Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne Isten; aki megmarad a tanításban, abban benne van az Atya is, meg a Fiú is” (2Jn 8-9). „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, mert tagadja az Atyát és a Fiút” (1Jn 2:22). „Amelyik lélek pedig nem vallja Jézust, az nem az Istentől van. Ez az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljön, most pedig már a világban van” (1Jn 4:3). 

János tehát azokra a hamis tanítókra gondolt itt, akik megpróbálnak beférkőzni a keresztény gyülekezetbe, de közben tagadják, hogy Jézus lenne a megváltó (vö. ApCsel 20:29-30). János ír egy presbiterről is, aki első akart lenni a gyülekezetében, és ezért nem fogadta be (kiközösítette) azokat, akik vele nem értettek egyet. Az apostol viszont elítélte az ő viselkedését, és rendelkezett a megfegyelmezéséről (vö. 3Jn 9-10). 

„Jézus erre ezt mondta nekik: ’Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet’” (Mt 19:28-29). 

Felmerülhet ez a vers is a kiközösítéssel kapcsolatban, arra utalva, hogy Jézus ellenségeskedést támaszt a családon belül, és családtagokat választ el egymástól. Ennek azonban helyesen kell értelmeznünk az irányát. Nem a keresztények azok, akik önkényesen megszakítják a kapcsolatukat a nem hívő családtagjaikkal. Jézus személye valóban lehet ellenségeskedés tárgya a családon belül, de ennek az az oka, hogy a nem keresztények elutasítják a hitünket és istenfélő életünket. 

„Ő azonban így felelt annak, aki szólt neki: ’Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?’ Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: ’Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám’” (Mt 12:48-50). 

Ez a vers megint csak nem támasztja alá a közösség megvonását azokkal szemben, akik nem hisznek. A vérségi köteléknél fontosabb és erősebb lehet a hittestvéri szeretet, mely embereket összeköt. Ne feledjük, hogy Jézus látszólagos elutasítása ebben a történetben csaklátszólagos. Ezt erősíti meg, hogy a kereszten rendelkezett arról, hogy egyik tanítványa (János apostol) gondoskodjon az édesanyjáról, Máriáról. A feltámadása után pedig megjelent a testvéreinek is, akik az első keresztény gyülekezetek oszlopos tagjai lettek (pl. Jakab és Júdás). Nem utasította tehát el a vér szerinti rokonait sem. 

Végezetül felmerül a kérdés: vajon mennyire helyes az a mód, ahogyan az Őrtorony Társulat kezeli a kiközösítéseket? Kétféle indok húzódhat meg egy kiközösítés mögött. Az egyik lehet az, amikor valaki rendetlen életet él, és nem akar megtérni bizonyos bűnökből még a többszöri figyelmeztetés ellenére sem. Ilyenkor jogos lehet, ha a gyülekezet a fegyelmezéshez folyamodik (vö. Mt 18:15-20). De ilyenkor is fontos, hogy próbálják a bűnöst meggyőzni és visszavezetni Istenhez, visszafogadni a közösségbe (1Jn 5:16-17). A másik eset, amikor teológiailag nem értünk egyet bizonyos kérdésekben. De ilyenkor a Biblia senkit nem jogosít fel a kiközösítésre vagy a közösség megvonására. Ezzel szemben Pál ezt mondja: „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk” (Fil 3:15-16). 

Befejezésül pedig álljon itt egy idézet Barna Zoltántól a kiközösítéssel kapcsolatban: 

„Ha nem TUDOD az adott személyről, hogy parázna, kapzsi, bálványimádó, szidalmazó, részeges, zsaroló vagy antikrisztus, és mégis úgy bánsz vele, akkor cselekedeteddel őt ilyennek ítéled. És ez nagyon komoly dolog. Tudod, én inkább elviselném, ha ’hitvány bolond’-nak neveznének, mint ha ’antikrisztus’-nak. Ennél borzasztóbb és undorítóbb minősítés egy keresztény számára nem létezik” (exjt.hu).

„És ha csak a testvéreiteket üdvözlitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde ugyanezt teszik a nemzetekből valók is?” (Mt 5:47, ÚVF).

Infaustus