Tárgy: UNOKÁK

Apám, Nevelőanyám,

Több éve már, hogy semmilyen kapcsolatban sem vagyunk egymással. Apu utolsó levele egyértelművé tette számomra a helyzetet, melyben személytelenül, érzések nélkül idézeteket közölt arról, hogyan kell egy igaz kereszténynek bánnia a kizárt személlyel. Ezek után úgy éreztem, kár is lenne bármilyen további közeledést tennem akár levélben, akár telefonon - ezt igazolta a Nagymama temetésén tapasztalt viselkedésetek is velem szemben.
A magam részéről nagyon sajnálom ezt. Sokszor gondoltam arra, hogy mégis levelet írok, amiben leírom, mennyire fáj, hogy a saját Édesapám és Nevelőanyám számára nem létezem többé, annak ellenére, hogy akkor még fél év sem telt el azóta, hogy arra a hírre, hogy az Intenzív Osztályra kerültél Apu, azonnal odasiettem hozzád, mert aggódtam érted. Én nem változtam meg azalatt a fél év alatt, nem lettem angyalból ördög, jó fiúból gonosz gyilkos. Ugyanaz az ember voltam, vagyok. Csak hoztam bizonyos döntéseket a házasságommal és az életemmel kapcsolatban.
De tudom, hogy ennek a helyzetnek mégis csak én vagyok az előidézője, és ha Ti ennyire makacsul ragaszkodtok olyan "elvekhez", melyek még a saját gyermeketek iránti szeretetnél is erősebb - ez ellen nem tudok tenni semmit.

Azonban nem is ezért írtam most.
Kérdést szeretnék feltenni, amire tudom, hogy nem fogtok nekem válaszolni, de akkor válaszoljatok saját magatoknak: Mit éreztek az unokáitok iránt? És most nem a másik két gyermeketektől való unokákra gondolok, hanem az én gyermekeimre, a két legidősebb unokátokra. Ők ugye nem követtek el semmi törvénybe ütközőt, nincsenek kizárva, sőt azóta is rendszeresen járnak a gyülekezetbe édesanyjukkal, aki szintén jó hírnévnek örvend a gyülekezetben. Milyen érzés van bennetek, ha rájuk gondoltok? Szeretet? Mekkora? Mit tennétek meg értük, a saját véredből való unokákért (apu)? Megtennétek értük annyit, mint egy másik unokádért? Vagy annyit, mint egy testvér gyerekéért a saját gyülekezetedből? Vagy egy másik gyülekezetből? Vagy annyit megtennél értük, mint egy régi ismerősért, még ha nem is testvér az illető?
Hogy lehet, hogy az elmúlt években Ti, mint Nagyszülők, semmilyen kapcsolatot sem ápoltatok velük? Milyen bűnt követtek ők el, hogy ezt érdemelték? Ártatlan, kedves, aranyos, okos gyermekek, akiket szeretnek a saját gyülekezetükben is - miért nem akarnak róluk tudni a saját keresztény, Jehova Tanúja Nagyszüleik? Hogy lehet az, hogy az elmúlt években egyetlen egyszer sem akartátok látni őket, annak ellenére, hogy többször is Magyarországon jártatok? Mennyi családtagot, régi barátot látogattatok meg ezen alkalmakkor (időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve), őket miért hagytátok ki? Hát nem családtagok ők? Nem hittestvérek? Akkor miért???
Talán azt mondtátok magatokban: "Ha MI (nagyszülők) fontosak vagyunk nekik, akkor csak keressék ŐK a kapcsolatot velünk!" Ha ezt így gondoltátok, akkor ez vajon önzetlen szeretettel teli keresztényi gondolkodásra vallana? Olyan, amit követendő példaként lehet mások elé állítani a gyülekezetben?
Hosszú idő után most mégis ők (nagyobb szeretetet tanúsítva!) léptek először, és írtak nektek, amiben megpróbáltak kapcsolatot kezdeményezni, amire végre választ is kaptak. Ebben a válaszlevélben egyetlen kérdés sem hangzik el feléjük! Semmi, amiből kiderülne, hogy érdekel benneteket, mi történt a több éve (!) nem látott "szeretett" unokáitokkal. Ezzel szemben kaptak egy hivatalos üdvözlőlevet, olyat, amit a gyülekezetekben szoktak felolvasni: kb. "Veletek együtt szolgálva Jehovát...". De ők nem törődve ezzel, kedvesen azonnal és örömmel válaszoltak.

Ezek után most, amikor történetesen ismét Magyarországon jártatok, hogy meglátogassátok a régi barátokat, ajándékokat vigyetek nekik, stb., még most sem fért bele az időtervetekbe a saját KERESZTÉNY UNOKÁITOK meglátogatása???
És ami végképp megmagyarázhatatlan: tudom, hogy egészen közel jártatok hozzájuk! 1000 km megtétele után már nem fért bele a költségkeretbe az a 10 km, ami elválasztott benneteket az unokáitoktól???
Ez igaz? Ez egy olyan dolog, ami rendben van? Amire büszkék vagytok? Amit könnyű, tiszta szívvel el tudtok mesélni másoknak, testvéreknek akár Magyarországon, akár a saját gyülekezetetekben? Amit példaként tudnál mondani az emelvényről egy előadásban, hogy így kell keresztényi módon kapcsolatot ápolni a hitben lévő közeli hozzátartozóinkkal? Vagy inkább mélyen hallgattok erről, vagy valamilyen általánosságot említetek, ha valaki rákérdezne, hogy "és mi van a két legidősebb unokátokkal"?
Nem, biztos vagyok benne, hogy tudjátok, hogy ez így nagyon nincs rendben.

Ha egyáltalán eddig elolvastátok, most bizonyára úgy érzitek, hogy ez már mégiscsak túlzás, hogy felelősségre vonlak benneteket. Nos, nincs veszíteni valóm. Eddig sem léteztem számotokra, most majd "még jobban nem fogok létezni".
Valójában mindegy is, hogy ki von benneteket felelősségre, HA IGAZA VAN: legyen az keresztény jóbarát, világi rokon, vagy akár egy kiközösített.
És én tudom, hogy ebben a dologban abszolút jogos a felelősségre vonásotok, és ezt a saját lelkiismeretetek is tudja, hiába próbáljátok különféle magyarázatokkal nyugtatgatni.

Igen, én ki vagyok közösítve és viselem ennek következményeit.
És TI? A keresztény felvigyázó és a felesége? Sokak előtt példaképek úgy Magyarországon, mint Németországban? Ti ebben a dologban mennyire vagytok követendő példák, "igaz keresztények", Jézus tanítványai?
"Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek" mondja a János 13:35 a keresztények legfőbb azonosítójaként, és ez akkor is igaz, ha egy kiközösített idézi ezeket a szavakat.

Őszinte szeretettel arra buzdítalak benneteket, hogy imateljes szellemben vizsgáljátok meg önmagatokat, indítékaitokat és a bennetek lévő szeretetet (vagy annak hiányát), és tegyétek meg a szükséges változtatásokat a gondolkodásotokban, hogy "az a nap" Jézus tanítványai között találjon benneteket, szeretetben.

Sajnálom, hogy ezt a levelet kellett megírnom. Sokkal jobb lett volna, ha az én őszinte szeretetemről írtam volna, amit irántatok érzek, és hogy mennyire fáj a hiányotok. De nem tűrhettem tovább szótlanul azt az igazságtalanságot, ami a gyermekeimet éri évek óta, akiket kerültök, mintha fertőző betegek lennének.
Mivel ti már semmilyen szeretetet nem éreztek irántam évek óta, én nem veszíthetek semmit. De ha valamilyen csoda folytán a levelem elérné a célját, és elgondolkoznátok rajta, netán képesek lennétek változtatni is - akkor már megérte, nem csak a két gyermekemnek, hanem Nektek is.

Ennek reményében küldöm el ezt a levelet.

Fiatok

***

A levélre válasz nem jött, nem is fog. Mástól tudom, hogy az első néhány sor után nem olvasta tovább, hanem azonnal törölte, mondván, hogy ha egy kiközösített levele nem megbánással kezdődik, nem szabad tovább olvasni. Annak ellenére, hogy a levél tárgya: UNOKÁK!

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket" – milyen gyümölcsöt termett itt az „igaz vallás"? Egy beteg, érzelem-mentes robotot, aki/ami vakon engedelmeskedik a parancsnak, és nem ismeri azt a fogalmat, hogy "szeretet". Csak sajnálni lehet őt, és mindazokat, akik az útján járnak... :( Ilyenek fogják benépesíteni a paradicsomi földet??? Kösz, abból inkább nem kérek.

Aaaron