Bumbumöcsi harmadik és egyben utolsó levele a
Blogbeliekhez.
Avagy, kicsúcsosodnak az események.

Örülök, hogy szeretitek az élettapasztalatokat. Ezzel én is így vagyok. Szeretem olvasni, hogy mások mit éltek (élnek) meg JT-ként. És annak is örülök, ha az én tapasztalataimat is olvassátok. Az is jó dolog, hogy képmutatás menetesen írhatjuk (írhatom le) a történeteinket. Mindent sajnos nem közölhetek, mert vannak olyan ügyek, amik még a mai napig elhatnak. Könnyen rájöhetnek, hogy ki vagyok és bajom is lehet. Bár szerintem ez már csak idő kérdése…

Minden igazi sztorinak van egy szerelmi szála. Az enyém sem „múlt” el e nélkül. Már kereszteletlen hírnökként nagyon megtetszett egy úttörő testvérnő. Igyekeztem közelebb kerülni hozzá, de ő mindig elég durván lepattintott. Szerettem volna elmenni vele szántóföldi szolgálatba, de kijelentette, hogy ő férfiakkal nem megy. Aztán az is kiderült egy vén barátommal, hogy miért is van ez. Udvarolt neki régebben egy testvér és együtt is „jártak”, azután a testvérnő se szó se beszéd egyik nap már egy teljesen másik testvérrel mutatkozott. Ezt már a vének sem hagyhatták elbeszélgettek vele és onnan már nagyon óvatos volt az udvarlókkal, de jó példa lévén tovább úttörőzhetett. Akkor úgy gondoltam, hogy jobb lesz meghívni egy társas összejövetelre, de ott is hihetetlenül sértőn viselkedett velem. Az is lehet, hogy félreérthetett valamit. Mondjuk soha nem volt valami túl okos. Úgy gondoltam, hogy teljesen feles-leges bármit csinálnom nem fog megkedvelni. (Egy gyülibe jártunk és egy munkahelyen is dolgoztunk.) Mondták, hogy nagyon el van kényeztetve. Az úttörő szolgálatát is úgy végezte, hogy semmire sem volt soha gondja, mindent megcsináltak helyette. Figyelmeztettek, hogy nem kéne beleszeretnem és igazuk is volt. Sajnos a fájdalmas érzések ma is elkísérnek. Akinek elmondtam az érzéseimet azok-kevés kivétellel- mind csak rúgtak rajtam egyet. Azóta már sok testvérnő „pattintott” le, de még mindig nem tudok felejteni teljesen. Úgy láttam, hogy vannak olyan férfi testvérek, akikkel mégiscsak elment prédikálni, mert aztán évekkel később férjhez ment. Most jó példa, igazi családanya és az egyik vén testvérem szerint boldogtalan a házasságában. De, ezt én nem tudom, és már nem is érdekel. De úgy érzem, hogy ez a fránya idő nem gyógyítja be a sebeket.

Volt egy érdekes sztorim vele. A mi könyvcsoportunk volt a takrítós és pont az irodalompultnál takarítottunk, amikor felkiáltott:
-Nehogy körbesöpörj!!!
-Nem, nem!- Válaszoltam ijedten.
Kérdés nélkül folytatta:
-Akkor soha nem mehetek férjhez.
Mindezt teljesen komolyan és ijedten mondta. Akkor elgondolkodtam azon, hogy miket is tanultunk a babonáról.
Érdekes ez a párválasztás is. Aki neked tetszik az ki nem állhat téged. Akinek te tetszel, az meg neked nem jön be.
De egy dolgot már akkor is - majdnem - tisztán láttam, hogy nem a szellemiek a legfontosabbak ezen a téren sem,
pedig ezt tanuljuk folyamatosan? Nem?

Ez a dolog nagyon rányomta a bélyegét az életemre, de mindazonáltal vidám ember vagyok és igyekszem mindent vidáman szemlélni. Folytattam tovább a szolgálatomat. Könyv csoport. Szántóföldi szolgálatok levezetése (mások helyett).Programok. Pásztori látogatások. Gyomorgörcs. Hasmenés. Világi munka sok retardált között. Azután jött egy felkérés egy vén testvér részéről. Dolgozzak nála. Nem gondolkoztam rajta egy pillanatig sem. Elmentem hát hozzá és évekig nála dolgoztam. Néhányszor felkért, hogy helyettesítsem a könyvcsoportjában. Azután, már egyre több lett a felkérés.
Rosszat sejtettem. Valami nagyon nem stimmel. De nem volt időm gondolkodni, mert lényegében csak dolgoztam és szolgáltam. Már nagyon leterheltnek éreztem magam. Kineveztek egy új vént a gyülekezetünkbe és a legnagyobb meglepetésemre, megkérdezte azt, hogy hogyan bírom a felelősségeket. Eddig senkit sem érdekelt, hogy bírom –e. Óvatos voltam. Ha azt mondom, hogy bírom, akkor még rakhatnak rám terhet. Ha azt mondom, hogy nem bírom alkalmatlannak találhatnak a szolgálatra. Elmondtam, hogy sok feladatom, van és éppen a határon vagyok a
terhelhetőség szempontjából. (Pedig nem bírtam tovább). Természetesen csak érdeklődés volt, semmi nem történt.
Valamivel később kiderült, hogy nem volt alaptalan a rossz érzésem. Az a vén, akinél dolgoztam, több, nagyon érdekes pénzügy manővert csinált. (Finoman fogalmazva). Csúnya bírói ügy lett belőle.
Az egész gyülekezet beleremegett. A vének arra jutottak, hogy az ő könyvcsoportját is én vezessem. Ez már egy kicsit sok volt nekem. Ekkor kezdett körvonalazódni előttem az, hogy sokkal könnyebb kiszállni a körhintából, mint ahogy azt gondoltam.
Bizonyára sokatoknak van fogalma arról, hogy milyen nehéz fegyelmet tartani egy könyvtanulmányozási csoportban.
Évekig vezettem ezeket, sőt ahogy írtam egyszerre többet is. Volt olyan, hogy ilyen összejövetelen vesztek össze a juhocskák egy-egy bibliai kérdésen és „emelt” hangon adtak hangot a véleményüknek. Nekem is emelt hangon kellett leállítanom őket. Egy sok évtizede tanú idős személy soha nem jelentkezett a hozzászólásainál, hanem mindig belebeszélt- ez persze másokat idegesített és engem is- négyszemközt kellett vele beszélni erről. Meg arról is, hogy
ne tizenöt perc legyen egy hozzászólása. Máskor egy testvér osztott ki,(a többi testvér előtt) hogy ne nézzek senkit hülyének a csoprtban, azzal, hogy egy kérdést kétszer teszek fel. A mai napig nem értem, hogy mi baja volt ezzel. De most már mindegy.
Egy kicsit más. Hogy sokszor mennyire nincsenek képben a vének. Lehetőségem lett volna idegen nyelvű területre menni, szolgálni. Kicsit beszéltem is a nyelvet. Bár nagyon nem akartam váltani, de lehetőségként érdekelt a dolog.
Noszogattam a szolgálati bizottságot, hogy legyen már valami. Döntsenek. Összeállt a terem ajtajában a három vén
két perc alatt megbeszélték. –Van-e kedvem máshol szolgálni? Igen!- Válaszoltam. Beszélem-e az adott nyelvet? -Kicsit. -Folytattam. Jó hát akkor ők nem javasolnak erre a szolgálatra. Minthogy a színpad osztályon szolgáltam, nem volt nehéz elcsípnem az aktuális köf.-öt. Elmondtam neki ezt a sztorit. Legnagyobb meglepetésemre, azt mondta, hogy nem jól tudják a vének. A misszionáriusok sem úgy mennek a világ távoli pontjára szolgálni, hogy ismerik az adott kultúrát, vagy beszélnék az adott nyelvet. Ezeket majd ott tanulják meg és fejlesztik ki. Itt ez pont ugyanígy van.
Egy másik úttörő szolgatársam is el akart menni szükségterületre. Túlontúl is kitartott az elképzelése mellett és az elnöklő engedetlennek és lázadónak titulálta. Az más kérdés, hogy ahova ment, ott olyan szellemiség uralkodott, hogy „bedarálta a gépezet” és hamarosan már, mint csak hírnök szolgálhatott.
Szóval elhatároztam, hogy könnyítek a terheimen. A lényeg az, hogy egy bírói ügy után, töröltek, mint kisegítőszolgát és ezáltal a terheimet is levették a vállamról. Nagyon ízlett a szabadság a kiegyensúlyozottság, bár ugyanakkor azért ott volt az elkövetet bűn miatti lelkiismeret furdalás. A sok számlám a munkanélküliség (és az én hibáim miatt is) nagy szegénységre jutottam. Komolyan mondom, hogy az éhezés szintjéig süllyedtem. Ezután beteg is lettem, ágyba kényszerültem és járni sem bírtam. Mit gondoltok, mit tettek a testvérek? Semmit. Se nem hívtak fel se nem látogattak meg. Lehet, hogy haszonleső vagyok, de egy kicsit elvártam volna, hogy támogassanak. A mi gyülekezetünkben sok (anyagilag) gazdag testvér van, akik simán megtehették volna, hogy alamizsnát adnak. A vének azt mondták, hogy nem tudtak a helyzetemről így nem is segíthettek. Rámutattam, hogy én nem szeretek panaszkodni, de egy Őrtorony arról beszél, hogy a pásztoroknak felelősségük tudni a juhaik helyzetéről. Ekkor jöttem rá, hogy ha bármi van, akkor sírjál, panaszkodjál, könyörögjél, mert egyébként nem segít senki. Ez sem garancia, de nagyobbak a lehetőségeid. Azután egy jó testvérem magához fogadott és ott gyógyultam nála. Tőle szereztek tudomást a vének a helyzetemről. Akkor is csak egy telefont kaptam a fentebb említett új felvigyázótól. De legalább felhívott. A többiek ezt sem tették meg. Az elnöklőnk is csak a gyüli működését támogatja, Súrolunk, ha jön a köf.,de a juhok bajáról, mintha tudomást sem venne. Később egy (gazdag) vén mondta nekem, hogy tudott a helyzetemről, és akart is támogatni, de elmaradt. (Sokszor a szándék a lényeg. Ezt belátom, de inkább ne tudtam volna erről a szándékáról).

Azután lett egy új nagyon jó állásom és végre nem testvérek között, testvéreknek kellet dolgoznom. Boldog(abb) voltam, mint eddig. De hamarosan ismét kórházba kerültem és ott megállapították, hogy súlyos diabéteszem, van. Hát az életmódomat és az átélt stresszt más nemigen követheti. Telerinyáltam mindenki fülét a bajommal, bánatommal és csodák-csodája (ha nem is sok mindenki) de azért voltak nálam látogatóban a kórházban.

Hát ennyi volt a történetem. Hogy tovább hogyan lesz, azt még nem tudom.

Üdv: Bumbumöcsi