"Külön figyelmet érdemel még a szektavezetőknek, a szekta apostolainak lélektana. Mi készteti ezeket az embereket arra, hogy a szekták élére álljanak? Mindenekelőtt ki kell kapcsolnunk lélektani szempontból itt azokat a (tapasztalás alapján állítható) föltétlenül létező kétes existenciákat, a kiket nem lelki kényszer, hanem alantas, a jámbor szentek butaságára építő anyagi és egyéb érvényesülési érdekek állítanak a szekta élére. Ezek a báránybőrbe bújt farkasok nagyon is érthető szándékokból szenteskednek. Vannak azonban a szektáknak őszinte, rajongó lelkű apostolai is, vannak aztán olyanok is, akiket a szektában is folytontartó elégedetlenség űz a bizonytalan felé. Általánosságban ez az utóbbi elem van többségben a szekta vezetői között. Azokban a lelkekben, a kikből a szekták vezetői lesznek, még fokozottabb mértékben megvan a történelmi egyházzal való elégedetlenség és ennek oka az, hogy fokozott erejű mystikumra való hajlandóság, romantikus ösztön él bennük, ábrándozok és képzelődők szoktak lenni. De főleg fokozottabb mértékben érzik egyfelől a vezető egyházi réteg, azután általában a társadalom elnyomását és megvetését.

Rendesen jobb sorsra érdemes, de elégtelen képzettségű és műveltségű emberek, akiknek több az ambíciója, mint a képessége, és az igénye, mint a mennyit kaphatnak. Ezek a félművelt, romantikus lelkek állandóan a művelt, intelligens, úri társadalmi réteg felé vonzódnak, anyagilag és szellemileg a művelt osztály kereteibe szeretnének helyezkedni, befolyás, tekintély és érvényesülés után sóvárognak. De anyagi körülményeik, hiányos műveltségük, pallérozatlan modoruk, elnyomott helyzetük, alárendeltségük ezt lehetetlenné teszik és a megvetettség, lenézettség tűrhetetlen társadalmi nyomásával nehezkednek reájuk. Ha ez a megtörtség, az érvényesülési ösztön elnyomottsága párosúl a félművelt lelken át izzó romantikus, ábrándozó vallásos ösztönnel, a lelket a szekta karjaiba veti. A világ keserű gyűlöletében, az előtte oly szennyes, mert Őt kizáró kultura megútálásában gyógyító írt keresvén, testvéreket keres, akik közt érvényesülhet. Különös ha nem tekint az egyházra, a melynek épen művelt tagjai vetik meg és nyomják el, ezzel bizonyítván az egész egyházi keresztyén szeretet hazugságát és így csakis a szekta lesz az, ahol vallásos ösztöne és világgyűlölete egyként kielégítést talál a saját érvényesülésében.

Mivel azonban intelligenciájának ereje mégis nagyobb, műveltsége tágasabbkörű, mint a szekta egészen egyszerű tagjaié, voltakép sem a szekta erkölcsi eszménye, sem apokalyptikus váradalmai nem elégítik ki teljesen, álpótlék-voltukat jól érzi, s magát megmentettnek és tökéletesnek csak ritkán tartja. Két út áll előtte: vagy fantasztikus álmodozással merül el és fejti tovább a szekta világnézetét, önmaga ámitására, vagy kiábrándul a szektából is és hitetlen lesz. De alig képzelhető, hogy a szekta szentsége és életgyakorlata kielégíthetné és még kevésbbé a szekta tagjainak testvérisége, akikhez lebocsátkozni nem tud. Ezt az egész lelki küzdelmet élénken láttam lezajlani egy ifjúban, aki egy szegény csizmadiamester fia volt, erősen romantikus vallásos hajlandóságú ember; öt gimnáziumot végzett jól-rosszúl és egy kis járási székhely egyik ügyvédjénél irnokoskodott. Elnyomott és szegényes élete volt, de vágyai egyre a műveltség, a társadalmi haladás és érvényesülés felé hajtották, amire azonban sem pénze, sem ideje, sem igazi tehetsége nem volt. A Biblia olvasgatása és holmi adventista traktátusok a szektába vitték, egy darabig prédikátor és keresztelő volt, járt faluról-falura, de nem tudta magát beletalálni helyzetébe és később öngyilkos lett. Ezek az emberek különösen megérdemelnék a lelkipásztorok odaadó figyelmét, de még azelőtt, mielőtt lelki válságuk a szektábalépésben csattanna ki.

ÖsszefoglalásúI állapítsuk meg, hogy a szekta, a szektáskodás miféle pótlékot, kielégíttetést jelent a belekerülő lélek számára, mert ez világít reá legjobban előállásának okaira is. Mindenekelőtt kiemeli az egyént az elnyomott, mellőzött helyzetből, ahol észre sem vették és nem törődtek vele. E kiemelés mellett elszigeteli eddigi gyűlölt környezetétől a szentek, a tökéletesek megmentett társaságába. Vallásos ösztönét a Biblia betűjének pozitívumával és apokalyptikus ábrándok színes és mystikus rajzával elégíti ki, fölfokozván benne az öntelt szentség, a megmentettség és üdvözülés gőgös öntudatát. Erkölcsi hiányérzeteinek formális gyakorlatok által ad táplálékot, melyeket a vallásos ösztön által megragadott Biblia betűivel szankcionál és kizárólagos jelentőséggel ruház fel a jövő életbeli üdvösség elnyerésére. Az üdvösség bizonyosságának hangoztatása által feléje emeli tagjait a világnak, a társadalomnak, az egyháznak, a kulturának, eltölti őket ezekkel szemben gőgös megvetéssel és öntelt büszkeséggel. Ezekkel mintegy pozitiv irányban ad kielégíttetést a léleknek. Negatív irányban is kielégíti a lelkeket a martyrkoszorú megadásával. Nagy súlyt fektet a világgal való ellenségeskedésre, de azért, hogy az üldöztetésben, csúfolódásban, megvetésben rejlő kiválasztottság negativ-hedonisztikus gondolatát és érzését felfokozza a lélekben. Mindezek által a szektáskodás bizonyos, fentjellemzett lelkek számára nem egyéb, mint az önállitásnak és az önfenntartásnak egy speciális módja, az érvényesülésnek egy torz- és álformája."

Ezt a jellemzést egy 1917-es református konferencia előadásaként írták. Az egész tanulmány leírja az egyházi okokat is, de én csak ezt a részt idéztem. Bár a leírás egy kicsit régies, azért sok aktualitás van benne.

Forrás: DR. MAKKAI SÁNDOR: A SZEKTÁK KELETKEZÉSÉNEK OKAI. A KÁLVIN-SZÖVETSÉG 1917. JANUÁRI BUDAPESTI LELKÉSZI KONFERENCIÁJÁN TARTOTT ELŐADÁS.

Az egész írás elérhető itt: http://mek.oszk.hu/11000/11043/11043.pdf