Szeretnék veletek megosztani egy történetet, mert azt hiszem, nagyon tanulságos.

Fiatal lány koromban jóhiszeműen megkeresztelkedtem Jehova Tanújaként. Majd férjhez mentem annak rendje-módja szerint egy Tanúhoz. Sajnos számomra már az elején kiderült, hogy rossz húzás volt, de már "nincs mit tenni", mert a Tanúk nem válhatnak el. Tíz évig próbáltam "jó feleségként” élni, de egyre terhesebb lett a dolog, és egyre inkább szenvedésként éltem meg a házasságom. Három közös gyerkőcünk született, akik örömet és erőt adtak. Házasságunk utolsó éveiben egyre betegebb lettem (először csak légúti betegségeket, aztán asztmát, majd egy autoimmun betegséget kaptam.) Mire végre elhatároztam, hogy különmegyek a férjemtől, már depressziós is lettem. A tíz év alatt lett egy közös otthonunk, amit nagyrészt a szüleim építettek nekünk, egy közös vállalkozásunk, ami szépen felfejlődött (bár ezt is a szüleim segítségével indítottuk). És itt kezdődött a nemulass, négy kegyetlen év.

Ugyanis istenfélő exem és úttörő édesanyja, Tanú apja, szépen kifordultak emberi mivoltukból. Engem három gyerekkel az utcára tettek, bár igaz, nem rögtön, hanem szép módszeresen, "jó keresztényhez" illőn. Nagy házunk volt, amit úgy gondoltam - én kis naiv- ketté tudunk választani, így a gyerekek átjárhatnak, na meg persze a kis üzletünket is tudjuk közösen vinni, mert hát eddig is így csináltuk. Leválasztottunk egy részt (persze a volt férjemnél maradt az utolsó villa is), nálam pedig szüleim segítségével kialakítottunk négyünknek egy kis lakrészt. Tél volt. Exem először módszeresen a gázt, majd a villanyt, aztán a vizet zárta el. Még ez sem volt elég, átvágta a válaszfalat, hogy itt minden az övé. Elüldözött három kisgyerekkel a házból, mindkét autónkat magánál tartotta, a közös nyaralónkból kitett, megfenyegette apukámat, ha beteszi ide a lábát, nem megy ki élve. Persze az üzletünkben sem volt keresnivalóm. Úgyhogy ott álltam egy kilenc-, egy hét- és egy hároméves gyerekkel, pénz, otthon és munka nélkül. De ez még mind semmi ahhoz képest, amit a gyerekekkel műveltek!

Kilencéves fiam egy elég nehéz természetű gyerkőc (bár ehhez is szépen hozzájárult a keresztény apuci). Sokszor, mire hazaértem, a gyerek (hat-hét évesen is) sötét szobába volt zárva, mert ugye kell a fegyelem, sőt volt, hogy szegénykémnek kezét lábát össze-ragasztószalagozta, meg persze a száját is, hogy ne kiabáljon. (Ez volt már a netovább). A lelki terror szétválásunk után is csak folytatódott. Láthatáskor ott állt a három gyerkőc a kapuban hátizsákkal, az "apjuk" szemrebbenés nélkül: te meg te jössz, te meg maradsz" - mondta a nagyfiamnak. Ez és ehhez hasonló szitu számtalanszor megtörtént. Arról már nem is beszélek, hogy a jó rucik, amiket vittek magukkal két napra, persze nem jöttek haza. Gondolhatjátok, hogy szegénykém min ment keresztül. Utolsó láthatásra mikor elvitte, szerető apai nagyapja úgy összeverte a gyereket, amit persze a Tanú apuka végignézett, hogy véres orral és monoklival jött haza. Ráadásul elmesélte, hogy a papa elvitte a Naplás tóra, ahol a papa eltűnt, őalatta pedig beszakadt a fahíd, mellig benne volt a vízben, és alig bírta magát felhúzni. Itt azt mondtam, kisfiam nem kötelező menni apádhoz, csak akkor mész, ha szeretnél.

Akkor hároméves kisfiamnak asztmás rohamai voltak, nagyon komolyak. Mikor apumékhoz költöztünk, egyik este befulladt, elment apukám a házunkhoz, mert a kúp még ott volt. Exanyósom, (aki úttörő volt) azt válaszolta, oldjuk meg, és ne zaklassuk a fiát ilyenekkel. Úgyhogy patikából kellett kikönyörögnünk a Rectodelt kúpot. Nem sokkal rá picimnek olyan asztmás rohama lett, hogy rohammentő vitte a kórházba. Apukám naivan azt gondolta, értesíti a férjemet, mi van a gyerekével. De az apucit nem nagyon izgatta a dolog, mert egy telefont sem engedett el...

Válásunk négy évig tartott, amit napi szinten ilyen események tarkítottak. Nekem kötegekben vannak a látleleteim: kicsavarta a kezem, nekem jött autóval, apjával tépték a hajamat, ki akarták nyomni a szememet stb. Persze a gyerektartás, az a havi 30.000 Ft, hol volt, hol nem volt, mint a mesében. Bár ő dőzsölt, dübörgött az üzlet (aranyak, bőrcuccok, MBT cipők, stb. volt bőven), csak a gyerekeire nem jutott.

Három évvel ezelőtt komoly fordulat következett az életemben. Mivel nem túl becsületesen vezette a közös Bt-nket, az APEH rászállt jó nagy büntetést róva rá. (Ekkor jutott először eszembe, hogy van Isten.) Persze a vének a gyülekezetben, meg a körzetben is szegény férfit sajnálták, mert hát nekem mint nőnek bármilyen körülmények között tisztelnem kell a férjem és támogatnom, mert Ő a FÉRFI. Én lettem a fekete bárány, aki biztos bepasizott (ami persze nem volt igaz), mert ettől az áldott jó embertől miért akarhatnék elválni. Kész cirkusz volt az egész. Végigcsináltam az összes beszélgetést, meghallgatást, kíváncsiságból.

Na, de a lényeg, hogy sikerült megegyezni, mert ugye bejött a válság, meg a büntetés, és a céget felfüggesztették. Szóval vitt minden ingóságot, nyaralót, kocsikat, üzleti nyereséget (amiből persze osztalékot nem kaptam), az elmaradt gyerektartásokat levontuk, és még vettem fel hitelt is, hogy 10 millió forintot kifizethessek neki. De! Így miénk lett a ház, az otthonunk, amit már négy éve nem láttunk. Kért még két hét haladékot a kiköltözésre, miután a pénzt felmarkolta. Persze, legyen, gondoltam. Csak legyen már vége ennek az egésznek, annyit már kibírunk. Rossz döntés volt! Mert a gonoszság, az határtalan.

Átvettük a házat, vagyis a falakat, mert amit lehetett, belül lerombolt: a padlót feltépte, a belső falakat ledöntötte, szétvégta a villanyvezetékeket, kipurhabozta a konnektorokat, felszedte a vécécsészét, purhabot nyomott a lefolyóba, a kerti kútba fát, vasat, hungarocellt dobált (persze a szivattyút, a pingpong-asztalt, a vízlágyító-rendszert, amit anyuéktól kaptunk, elvitte, mert itt "minden az övé"), a locsolórendszert szétvagdosta, a kaput lehegesztette, a kerítésnél a vasakat flexszel elvágta, a viakolort felszedte, elhordta, a növényeket sósavval lelocsolta, az ablakokat kiverte, a bejárati ajtót elvitte. Ja, és a tetőn a zsindelyt össze-vissza szegelte, hogy nem volt olyan pont, ahol ne áztunk volna be, plusz 21 m3 szemetet hagyott ajándékba.

Dolgozott benne a szeretet.

Mindegy - gondoltam, majd rendbehozzuk, csak az életbe többé ne lássam ezt az embert.

Nagyfiam aki, most 16 éves, nagyon megsínylette az apját, tavaly az apja meg sem ismerte őt (persze az apuka az évek folyamán ostromolta a gyereket olyan kedves szavakkal, hogy “te szemétláda kulafajzat, olyan rohadék vagy, mint aki kipottyantott”, aztán elment az ajtókhoz becsengetett, és bőszen beszélt a szeretetről..

Legkisebb fiam jár láthatásra, de előtte sokszor sírt, hogy nem akar menni. Apuci nála is eljátszotta, hogy a gyerek várta, de nem jött láthatásra, volt hogy három hónapig egy telefont sem eresztett el, bár tudta, hogy a gyerek keze el volt törve...

Azóta három év telt el. A most 13 éves lányom hozzá akart költözni (amit máig sem értek, miért), engedtem, mert azt mondta, ő így lesz boldog... Persze a vallási butítás törhetetlenül folyik nála, úgyhogy kislányom a minap kijelentette, ő megszakítja a kapcsolatot velem, mert Jehova Tanúja lesz. Igaz, hogy három hete sírva panaszolta, hogy a szintén Tanú nevelőanyu, meg az apa hogy bánik vele. Apa kap üdítőt, ő csak az előző napi teát, az új asszony lánya szalámis kenyeret visz a suliba, ő meg zsíroskenyeret, állandó gyomoridege van, hogy megfeleljen, mindenki kap csokit, apa is, csak ő nem, stb. Na, meg persze “anya úgy szeretlek”.

De mire képes a vallási bigottság, az állandó duruzsolás a 13 éves gyereknek.

"Anya többet nem megyek.., megszakítom veled a kapcsolatot.., két asztalról nem táplálkozom.., te démonos vagy... Én pedig JEHOVA TANÚJA leszek, Isten szolgája, a szeretet Istenéé..."

Az elmúlt hét nehéz évemben egy gondolat vígasztalt: "amit vet az ember, azt is aratja le", bíztam benne, hogy ekkora gonoszság nem maradhat büntetlenül, az nem lehetséges. És lám, van Isten (bár nem a Tanúké :) ), hat éve tapasztalhatom nap mint nap, milyen egy igazi párkapcsolat (egy nem Tanú emberrel), és szerelmünknek egy kis gyümölcse is meglátta a napvilágot, így közösen neveljük a három fiúcskát...

Egy dolog azért ott lebeg a szemeim előtt:

ISTEN ÓVJON JEHOVA TANÚITÓL MINDEN CSALÁDOT !

Chance