Sziasztok, pár napja kezdtem olvasgatni az interneten és ide találtam. Gondolhatjátok miért, mert valami nyomta a lelkemet és egyszerűen beírtam a keresőbe, hogy Jehova tanúi és kijött ez az oldal. Szinte minden itt található szövegen átfutottam és rájöttem miért érzem olyan rosszul magam. Szeretném én is elmesélni a történetemet, bár álnéven vagyok mégis minden tanú akikkel kapcsolatban voltam, könnyen rá fog jönni ki is vagyok valójában, mert történetem egyedi.

41 éves nő vagyok, 1992-ben merítkeztem alá, de keresztelkedésem után közvetlenül beleestem egy "parázna" kapcsolatba egy "világi" férfival akivel végül összeházasodtunk és 10 évig voltunk együtt. Nem különültem el, nem lettem kiközösítve, pusztán nem mentem többé. Nem volt bíróim, a tanuk nem kerestek, így telt el 20 év. A 20 év alatt sok minden történt, de nem lényeges, a részletekbe nem mennék bele, viszont az fontos, hogy első férjemtől elváltam egy gyerekkel, majd a másodszor is férjhez mentem és lett még egy gyerekem a második férjemtől is. 2011 nyarán férjem súlyos depresszió után felakasztotta magát a saját padlásunkon és én találtam meg az akkor még 5 éves lányommal. Nem kell részleteznem mit éltünk át és élünk át azóta is.

Mivel lelkileg tönkre mentem, úgy gondoltam visszatérek Jehova tanúihoz, hiszen szép emlékeim voltak róluk és vágytam arra a meghitt szeretetre amit akkor tapasztaltam, amíg közéjük tartoztam. Kértem magam, hogy visszatérhessek, hiszen nincs semmi akadálya annak, hogy újra tanú legyek. Miután felvettem a kapcsolatot velük volt egy bírói meghallgatásom, három vénnel. Soha nem voltam még semmilyen tárgyaláson, de ott abban az egy órában, úgy éreztem magam, mint egy többszörös gyilkos akinek sok ember vére szárad a lelkén. Mindent részletesen el kellett mondanom, mi történt a 20 év alatt, és ők közben jegyzeteltek és megvetően néztek rám. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben, aki már volt ilyen meghallgatáson tudja mit éltem át. Szerencsére visszafogadtak, csupán nem szólhattam hozzá és nem olvashattam fel bibliaverset. Minden szép simán ment egy ideig. Egyszer aztán elkezdődött életem legpocsékabb időszaka. Folyamatosan figyelve voltam, és mindenért szóltak, főleg a gyerekemet érték inzultusok aki nem járt soha gyülekezetbe, de elvárták tőle, hogy 2 órán keresztül mozdulatlanul üljön, ne menjen ki pisilni, ne igyon, ne egyen, sőt ha nem bírok vele vigyem ki a wc-be és verjem meg. Hozzá kell tennem ezt egy olyan vén mondta akinek nincs gyereke. De itt a történetnek nincs vége, ez a bizonyos vén és a felesége végül olyan közel került hozzánk, hogy azon vettem észre magam, szinte semmiben nem dönthetek én. Megszabták kivel barátkozhatok, a világiakkal egyértelmű, hogy nem, na de, hogy a testvérekkel se, mert xy testvérnő nem jó szellemiségű, meg z család rossz hatással lesz rád. Ja meg ne menj el az óvodai ballagásra, mert teljesen felesleges az összejövetel fontosabb, ne menj el frissen műtött nővéredhez, mert az összejövetel fontosabb stb. stb. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam és mélyebbre süllyedni az egyébként is rossz lelkiállapotom miatt amit a férjem halála okozott. Közben meg azt tanultuk, hogy az árvák és özvegyeket különösen nagy szeretettel kell kezelni. Kérdem én? A lelki terror az a szeretet egyik kinyilvánítása? Ugye nem, de még mindig nincs vége. Középiskolás fiam aki első házasságból született, elég rossz lelkiállapotú a minket ért tragédia után és azt is nehezen viselte, hogy az anyja nem engedi meg neki, hogy a barátnője itt aludjon, mert Jehova szervezete elítéli. Sok-sok veszekedés sírás után a vének elé kerültem. Egy elég idős régi vénhez, amolyan begyepesedett fajtához. Már akkor úgy gondoltam, ott hagyom ezt az egészet én nem bírom tovább. Szerencsére a meghallgatáson volt még egy vén aki szelídebb, mint a másik idős vén. Nesze neked özvegyek és árvák, úgy le lettem teremtve, hogy végig sírtam az egész megbeszélést. Kaptam hideget meleget, de nem ám halkan és szelíden, hanem emelt hangon, szinte már kiabált velem a vén, hogy mert ezt így kell, meg úgy kell és ha a fiam nem egyezik bele akkor zavarjam el otthonról, menjen ahova akar én akkor sem engedhetem meg neki, hogy ott aludjon a barátnője. A fiam 17 éves. Kérdem én, hova zavarjam? Senkim nincs, engedjem az utcára? És a gyámhatóság? És egyébként is én szeretem a gyerekeimet és senki kedvéért nem fogom kitenni az utcára. Ez szeretetre vall? Ezt várja el tőlem Isten? Tényleg ilyen kegyetlen? Nem! De ami kiverte a biztosítékot az az volt. Előbb említett vén felesége elkezdett nyomozni utánam, kivel, mikor, hol, mit csinálok. Mindenképpen valami hibát akart keresni bennem, na ekkor borult ki a bili. Ez már mindennek a teteje. Hát mi vagyok én? Bűnöző? Miért kell nekem mindennap feszültségben élnem és attól rettegnek mit rontok el.

Az utolsó összejövetelen amin voltam október 16-án azért vettem részt, mert volt egy előadásom, amit még meg akartam tartani, nehogy gondot okozzak neki. Azóta nem mentem és most azon vagyok, hogy megírom az elkülönülő levelemet. Köszönöm, hogy leírhattam bánatom.

firstkiss