Egykori Bethel nyomdafelvigyázó
Szüleim
1954 tavaszán merítkeztek be Jehova Tanúiként, röviddel azután, hogy négyéves lettem. A tanításokat rendkívül lelkesen fogadták be. Két éven belül, mivel úgy gondolták, Armageddon bármelyik percben itt lehet, eladták új otthonukat az arizonai Phoenix-ben és oda költöztek, "ahol a szükség a legnagyobb volt". Apámat a Cottonwood-i gyülekezet hivatalos gyülekezeti szolgálójának (mai nevén: vezető felvigyázó) nevezték ki. Ekkor a gyülekezet tagsága mindössze hármunkból és egy Winifred Olney nevű, igen idős Tanúból állt. 1960-ra azonban tizenkét családból álló kicsi, de igen elkötelezett gyülekezetté nőtte ki magát, emlékezetem szerint összesen 50–60 főnyi tagsággal. Apa felfrissítette középiskolában tanult spanyol nyelvtudását, és elkezdette egy bibliacsoportot a környék spanyol ajkú lakói között. 1960-ban apám beiratkozott a Királyságszolgálati iskolába, amelyet az Őrtorony Társulat ithacai Királyság Farmján tartottak. Ez idő alatt arra bátorították, hogy "növelje" a szolgálatát. Egy éven belül a Társulat kérésére átköltöztünk a dél-kaliforniai El Centro-ba, ahol apám egy spanyol nyelvű gyülekezetben volt hivatalos gyülekezeti szolgáló. Anyám és én ekkortájt kezdtünk spanyolul tanulni. Neki sokkal nehezebben ment, mint nekem, és mind a mai napig nem tanult meg folyékonyan spanyolul. Néhány évvel később ismét felkértek, hogy költözzünk el, és menjünk egy kis spanyol nyelvű gyülekezethez az arizonai Casa Grandéban. Középiskolai éveim alatt a szüleim melegen ajánlották, hogy a nyári szünidők alatt legyek "szünidei úttörő", és így is tettem. Érettségi után 1967-ben "általános úttörő" lettem. Ennek eredményeként felmentettek a katonai szolgálat alól. A helyi sorozóbizottságon 4D kategóriába minősítettek (egyházi alkalmazott). Az 1968 nyarán tartott területi gyűlésen szüleim javaslatára szolgálatra jelentkeztem a Jehova Tanúi brooklyni központjába (ezt a Tanúk Béthel Központként ismerik).
A Központból végül meghívtak,
hogy 1968 november 14-étől lépjek náluk a szolgálatba. A Béthelben szorgalmasan elvégeztem mindent, amit csak rám bíztak. Igyekeztem emellett a lehető legtöbbet megtanulni az Őrtorony tanításairól. Figyelmeztettek, hogy tartsam távol magam az úgynevezett "rossz társaságtól", ezért társaimul érett Tanúkat választottam, akik közül a legtöbben az írói, szolgálati és más olyan csoportban dolgoztak, amelyek tagjai a legnagyobb tiszteletben álló, a leghűségesebb és a legérettebb Tanúk voltak. Mivel nyílt és könnyen barátkozó természetem van, sokukhoz igen közel kerültem. Szorgalmam és a nekem kiadott munkához való természetes tehetségem eredményeként egyre nagyobb feladatokat kaptam, általában sokkal nagyobbakat, mint a korombeliek. Röviddel azután, hogy meghívást kaptam a Béthel Központba, a szüleim példámon felbuzdulva szintén elkezdték az úttörőmunkát. Néhány éven belül apámat körzetfelvigyázóvá nevezték ki, és több, mint tíz évig munkálkodott spanyol nyelvű gyülekezetekben az Egyesült Államok délnyugati és északkeleti részén. A helyi gyülekezetemben szintén szokatlanul fiatalon kaptam feladatokat. 19 éves koromban neveztek ki a szolgálati bizottság tagjának, majd 1971-ben, 21 éves koromban vénnek. A rákövetkező évben "Bétheli vén" lettem. Mint ilyen, az Őrtorony Társulat képviselőjeként szólaltam fel a Társulat által finanszírozott gyűléseken (például huszonévesen én voltam a Roanoke-i területi gyűlés vezető szónoka). Néhány alkalommal több ezer fő részvételével zajló gyűléseken is vezető szónok voltam, például San Antonio-ban, Texas-ban és a kanadai Chicoutimi-ben. Már a Béthel Központban töltött első évben az Őrtorony magazint készítő nyomdához osztottak be. Rá körülbelül egy évre több nyomda irányítója lettem. 27 éves koromra a Társulat nyomdájának felvigyázójává neveztek ki. Eközben tovább mélyültek a baráti kapcsolataim a Béthel "család" érett, megbízható tagjaival, és egyre több komoly beszélgetést folytattunk velük a Társulat tanításairól és a szervezet működéséről. Mivel mély hangom van, gyakran felkértek, hogy a Tanúk nyári gyűlésein előadott bibliai színjátékok szalagjainak felvételén vegyek részt. Ezáltal még több lehetőségem nyílt az Őrtorony tanításainak és szervezeti stratégiájának megbeszélésére. A hetvenes évek közepén néhány évig részt vettem egy hetente jelentkező rádióműsorban is, amelyet az Őrtorony Társulat szponzorált. 1973 végén ismét találkoztam egy gyönyörű fiatal lánnyal, aki szintén a Béthel család közé tartozott, és akivel 1971 decemberében, röviddel a Béthel Központba érkezésem után futólag már találkoztam. Elkezdtünk randevúzni, egymásba szerettünk, és 1974 május 25-én összeházasodtunk. Gloria hozzám hasonlóan mélyen elkötelezett volt az Őrtorony Társulat felé, és rendkívül szorgalmasan végezte a munkáját a Béthel Központban. Mindketten úgy döntöttünk, hogy az Armageddonig hátralévő néhány évben egész életünket a főhivatalban való munkának szenteljük. A Béthel Központ új tagjai számára kötelező volt a Biblia végigolvasása. Bár ekkor már csaknem tíz éve voltam Jehova Tanúja (1959-ben merítkeztem be), ezt addig még nem tettem meg.
Nagy izgalommal töltött el a Biblia végigolvasása,
de ugyanakkor rengeteg zavaró kérdés is felmerült bennem. Nem hagytam abba a Biblia olvasását és tanulmányozását, de az Őrtorony kiadványainak természetesen elsőbbséget tulajdonítottam. Minél többet olvastam a Bibliát és az Őrtorony kiadványait, annál több következetlenségre bukkantam. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a Biblia tanításait az Őrtoronyéival. Ezt az értetlenségemet először fiatal koromnak és tapasztalatlanságomnak tulajdonítottam. Ahogy azonban telt az idő, és egyre nagyobb tisztelettel és bizalommal vettek körül, rájöttem, hogy a Bibliával kapcsolatos kérdéseimet és nehézségeimet megbeszélhetem a vezetőség idősebb, nagyobb tiszteletnek örvendő tagjaival. Meglepett, hogy közülük mennyien küszködtek ugyanezekkel a problémákkal, és hogy mennyire nyíltan beszélgettek róla. Amikor 1971-ben megjelent az Őrtorony Társulat "Segítség a Biblia megértéséhez" című kiadványa, egészen újszerű módok nyíltak a Társulat tanainak vizsgálatára. Az egyik változás, ami ezt a kiadványt követte, az volt, hogy a Jehova Tanúi munkájának felügyeletét egy ún. Vezető Testületre bízták a "világiasabb" Elnöki Hivatal helyett. Úgy tűnt, hogy az ezt követő számos szervezeti változtatás ajtót nyit más tanítások felülvizsgálatához is. Ha olyan sok szervezeti kérdésben tévedtünk, amelyeket korábban szilárd igei alapúnak gondoltunk, miért ne tévedhettünk volna tanításbeli kérdésekben is?
Nem voltam egyedül ezzel a kérdésemmel.
A 70-es évek vége felé egyre több őszinte tag kezdte el olvasni a Biblia más, a Társulat által jóváhagyott Új Világ fordítástól eltérő fordításait és számos más bibliatanulmányt is. Kötetlen bibliacsoportok kezdtek kialakulni, ahol a Bibliát az Őrtorony-kiadványok "segítsége" nélkül tanulmányoztuk. 1979-re meggyőződtem arról, hogy az Őrtorony Társulat akkori tanításait nem lehet összeegyeztetni a Bibliával. Néhány barátom, aki a szervezetben magas pozíciókat töltött be, hasonló érzelmeinek adott hangot. Még mindig bíztam azonban abban, hogy Isten irányítja a szervezetet, és úgy hittem, hogy nagy változások elé nézünk. Mohó várakozással tekintettem eléjük. 1980 tavaszán Chicagóba utaztam egy ipari kiállításra, ahol nyomdagépeket mutattak be. Visszatérésemkor a feleségem szörnyű hírekkel várt a repülőtéren. A vezetés magához hívatott két köztiszteletben álló házaspárt, a Béthel család tagjait. Az a pletyka járta, hogy hitehagyással vádolják őket. Amikor kiközösítésükre is sor került, mélyen megdöbbentem. A hír pár nap alatt futótűzként terjedt el a Béthel Központban. A hangulat a központban szinte szó szerint egyik napról a másikra megváltozott. Úgy tűnt, hogy az emberek két táborba tömörültek. Az egyikben azok voltak, akik a Bibliához, a másikban azok, akik a szervezethez maradtak hűek. Ekkorra már feleségemnek, Gloriának is nehézségei támadtak a központtal. Ezek nem elsősorban a tanítással voltak összefüggésben, hanem inkább a hely szellemével és azzal, ahogyan ott az emberekkel bántak. Elmondta nekem, hogy szeretné otthagyni a Béthel Központot és családot alapítani. Ekkor még mindig szilárdan hittem az Őrtorony időszámításában, és nem értettem, hogy valaki miért akarna távozni, amikor ilyen közel a vég. Számomra az Őrtorony időszámítása teljesen pontosnak látszott, és számomra alapvetően fontos bizonyíték volt az Őrtorony Társulatnak a hitelessége mellett, hogy valóban Isten "kommunikációs csatornája" az emberiség felé az Armageddon előtti "utolsó napokban."
Érdeklődni kezdtem
a szervezet "magas posztjain" lévő barátaim körében, hogy megtudjam, mi is a helyzet valójában. Kaptam egy másolatot abból a levélből, amelyet Carl Olof Jonsson, egy svédországi vén írt az Őrtorony Társulatnak. Ez a levél olyan bizonyítékokat tartalmazott, amelyek rámutattak, hogy az Őrtorony időszámítása súlyosan téved. [Fordítói megjegyzés: Jonsson tudományos igényű könyve magyarul is olvasható: A pogányok ideje – vajon véget ért? Budapest, magánkiadás, 2000] A bizonyíték vitathatatlannak látszott. Ennek ellenére nem magát a hiba tényét volt nehéz elfogadnom, hanem a következményeket: ha az időszámítás téves, akkor az Őrtoronynak az a fontos tanítása is téves, miszerint a Társulatot Jézus maga nevezte ki "hű és bölcs rabszolgájának". Tehát nem azok voltak, akinek mondták magukat. A Társulat vezetőit legjobb esetben félrevezették, legrosszabb esetben viszont ők maguk képmutatók és hamis próféták. Újra és újra elolvastam a bizonyítékokat, amíg teljesen meg nem győződtem [Jonsson] igazáról. Kénytelen voltam feltételezni azt a lehetőséget, hogy az Őrtorony Társulat nem az, aminek mondja magát. Amikor ezt megtettem, sok kérdés és kétely kristályosodott ki bennem, és sok dolog vált hirtelen világossá. Bár nagyon élveztem az Őrtoronynál végzett szolgálatomat, és testvéreimet, a többi Tanút nagyon szerettem, több, mint valószínűnek tűnt, hogy elválnak útjaink. Elfogadtam, hogy pályám Jehova Tanújaként véget ért. Eltűnt belőlem a vágy, hogy olyasmit támogassak tevékenyen, amiben már nem tudok hinni. Ennek a zűrzavaros időszaknak a közepén jöttek el a szüleim Texasból a Béthel Központba, hogy meglátogassák Gloriát és engem. Abból a néhány megjegyzésből, amelyet közeli barátaink kiközösítésével kapcsolatban tettem, megérezték, hogy korábbi támogatásom a szervezet iránt kezd megváltozni. (Sosem tudtam túl jól palástolni az érzelmeimet.) A levegő szinte megfagyott és vészterhes lett közöttünk. Biztosítottam őket, hogy sosem hagyom el Jehova Istent, Jézus Krisztust vagy a Bibliát, de nem tagadhattam, hogy súlyos kérdőjelek vannak bennem a szervezet tekintélyét illetően. A szüleim azt akarták, hogy ígérjem meg: sosem hagyom ott a szervezetet. Ezt nem tehettem meg, hiszen láttam, hogy a szervezettel kapcsolatban mennyire felkorbácsolódtak az érzelmek, és azt is, hogy rendkívül őszinte és tiszteletre méltó embereket hogyan közösítettek ki "statáriumi" eljárást követően. Arra gondoltam, hogy egyszerűen azonnal otthagyom a Tanúkat, de úgy éreztem, hogy ezzel nem tennék túl sok jót, legfeljebb valamilyen politikai színezetű bejelentést tehetnék, amit nem akartam. Emellett úgy gondoltam, hogy a szüleim jobban megértik majd érzelmeimet, ha tag maradok. A dolgok nem úgy alakultak, ahogyan elképzeltem. E probléma miatt olyan mély szakadék nyílt szüleim és köztem, amely a mai napig sem szűnt meg. A szívemben emiatt nagy veszteséget érzek. Bár kedvem lett volna azonnal otthagyni a Béthel Központot, kötelességtudatból maradtam a nyár elejéig. Fontos változások voltak folyamatban a nyomdában, amelyekben komoly részt vállaltam. Gondoskodni akartam róla, hogy az általam ajánlott új berendezések jól működjenek, és hogy zökkenőmentesen adjam át utódomnak a feladatokat. 1980 július 15-én hagytuk el a Béthel Központot. Tudtam, hogy nincs visszaút.
Ekkor teljesen új irányt vett az életem.
30 éves koromban mindent elölről kellett kezdenem. Nem volt pénzem, mivel 12 évig ingyen dolgozó önkéntes voltam a Béthel Központban. Volt szakmai tapasztalatom és szakértelmem, de egyetemi végzettségem nem. Apósomtól kölcsönkértem 300 dollárt, hogy néhány ingóságunkkal átköltözhessünk Lancaster-be, és tíz hétig Gloria szüleivel laktunk együtt, amíg találtam magamnak munkát és bérelni tudtunk egy kis lakást. Amikor elhagytuk a Tanúkat, úgy tekintettem az Őrtorony Társulatra, mint egy csapat emberre, akik együtt hisznek bizonyos dolgokban, és összeadják a vagyonukat. Semmilyen emberi kategóriába nem tudtam őket mint csoportot besorolni. Mégis minden egyén másként és gyakran kiszámíthatatlanul reagált az újabb fejleményekre. Világossá vált számomra, hogy a szervezeteknek nincs semmilyen személyiségük azon túl, amit az emberek nekik tulajdonítanak. Ennek alapján elkezdtem vizsgálni az Írásokat, hogy megtudjam, vajon Isten használt-e valaha is egy adott szervezetet olyan célból, hogy azon keresztül kommunikáljon az emberekkel. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Kutatásom eredményét végül egy "Isten vajon egy szervezeten keresztül szólna hozzánk?" című könyvecskében tettem közzé. Röviddel Pennsylvaniába érkezésünket követően vénné neveztek ki. Mivel úgy éreztem, hogy egy adott szervezethez tartozás önmagában nem lényeges dolog, nem láttam okot arra, hogy eltávolodjak Jehova Tanúitól, legalábbis amíg tagságom miatt nem kényszerülnék a lelkiismeretem ellen cselekedni. Ezt azonban egyre nehezebbnek találtam, mivel ezután az Őrtorony Társulat kiadványai hónapokon át főleg azzal foglalkoztak, hogy óva intettek a gonosz "hitehagyóktól", és átkozták őket. Csak azért bélyegeztek meg őket így, mert nem értettek egyet az Őrtorony dogmáival. Lelkiismeretem ellen való lett volna, ha olyan dolgokat tanítok az embereknek, amelyeket én sem tartok igaznak, ezért lemondtam a tisztségemről. Mintegy másfél évvel később a Lancaster-i gyülekezet vénei (ugyanis ekkor még mindig rendszeresen jártunk a megbeszélésekre) magukhoz hívattak bennünket egy szokásos csütörtök esti alkalom után.
A "kötetlen" beszélgetés
végül egyfajta bírósági meghallgatássá fajult. Minket nem tájékoztattak előre, hogy mire számíthatunk, sőt nem is vádoltak semmivel, de több, mint egy órán át kérdezgettek bizonyos meghatározatlan "kételyeinkről." Bár ekkor már több, mint két és fél éve meglehetősen aktívak voltunk a gyülekezetben, nagyon kevesek tudhattak róla, hogy vannak kételyeink. A rákövetkező hétvégére azonban már a gyülekezetben szinte mindenki tudta, hogy "kételkedők" vagyunk. Körülbelül egy héttel később egy második rövid beszélgetésen a vének tájékoztattak, hogy mivel a gyülekezetben "mindenki tudja", hogy kételyeink vannak, kénytelenek bizonyos lépéseket megtenni. Megemlítettem, hogy előző találkozónk előtt láthatóan senki sem tudott semmit semmilyen kételyekről (vagy ha igen, mi nem mondta el senki másnak), ezért úgy tűnik, hogy maguk a vének terjesztették el a híreket a kétségeinkkel kapcsolatban. Egyikük erre így válaszolt: "Nem a mi dolgunk, hogy az információ hogyan szivárgott ki. Most, hogy már mindenki tudja, meg kell tennünk bizonyos lépéseket." Semmi olyat sem tettünk, amit meg kellett volna bánnunk, és nem is tanúskodott senki ellenünk, de mivel megmaradtak a (továbbra is homályos) kételyeink, John Gebhard, a vének vezetője kijelentette, hogy nincs más választásuk. Visszavonultak egy rövid megbeszélésre, majd közölték döntésüket: kiközösítenek bennünket. Teljesen világos volt számomra, hogy a döntés már jóval azelőtt készen volt, hogy először találkoztak velünk, méghozzá olyan tényezők alapján, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz vagy a mi tanúságtételünkhöz, tehát úgy látszott, hogy nincs értelme megfellebbezni a döntést. Így ért véget 29 éven át tartó tagságom Jehova Tanúi között.
Miután elhagytam a Tanúkat,
új szakma után kellett néznem. Bár jó műszaki alapjaim voltak a nyomdaiparban, és vezetői, illetve oktatói gyakorlatom is jelentős volt, sokat kellett tanulnom a mindennapi üzletmenetről egy olyan világban, ahol verseny uralkodik, és a cég a teljesítmény alapján keresi a pénzt, ami nem olyan hívek rendszeres adományaiból származik, akik tartalmuktól függetlenül megveszik a kiadványokat. Hála Istennek, a Béthel Központban töltött utolsó évemet azzal töltöttem, hogy a nyomdagépek újakra való kicserélésének pénzügyi következményeit és kihatásait elemeztem. Eközben rájöttem, hogy természetes tehetségem van az üzleti elemzésekhez, és érdekelnek is, így sokat tanultam költségszámításból és az alapvető üzleti elvekből. Egy kis üzleti iskola pedig segített betömni az Őrtoronynál szerzett tapasztalatom réseit. Ezt követően egy éven belül részlegvezető lettem egy kereskedelmi nyomdában Lancaster mellett, majd más munkák következtek a szakmában. 1984-ben elfogadtam egy marketing-kommunikációs cég ajánlatát, és elkezdtem tanulmányozni a direkt marketing gyorsan bővülő szakterületét. 1987-ben elindítottam egy saját kis nyomdaipari szolgáltató céget, amely két éven belül kicsi, de sikeres direktmarketing-ügynökséggé nőtte ki magát.
A Tanúk körében szerzett tapasztalataim segítségével világossá vált számomra, hogy mennyire könnyen beletemetkezhet az ember a szervezeti munkába, szem elől veszítve a kereszténység igazi természetét és a keresztény élet és tapasztalat gazdagságát. Hiszem, hogy a Biblia az élő Istenről szól, aki meghatározott céllal teremtett bennünket. Amikor fellázadtunk ellene, elküldte a saját Fiát, Jézus Krisztust, aki helyettünk halt meg váltságul, hogy megszabadítson bennünket a bűneinktől. Isten feltámasztotta Jézust a halálból, hogy bebizonyítsa: bízhatunk benne, hogy azt fogja tenni, amit megmondott, akármilyen sokára történik is ez meg a mi szemszögünkből. Jézuson keresztül személyes kapcsolatunk lehet Istennel, és miénk lehet a Vele való élet gazdagsága. Azért hagytam ott az Őrtorony Társulatot, mert arra a következtetésre jutottam, hogy azok a tanítások, melyek között nevelkedtem, hamisak. Nem volt azonban semmim, amivel helyettesíthettem volna őket. Ezért elhatároztam, hogy megvizsgálom az Írásokat, és átértékelem a hitemet. Nem tudtam, hogy keresésem hová fog vezetni, de szilárdan meg voltam győződve róla, hogy ha őszintén keresem Isten akaratát, megjutalmaz engem, és nem térek le az útról.
Az első körülbelül nyolc évben Gloriával közösen olvastuk és tanulmányoztuk az igét, néha magunkban, néha volt Tanúk kis csoportjával együtt. Amint két kisfiunk idősebb lett, szükségét éreztük, hogy keressünk egy keresztény csoportot, ahol a Bibliában hisznek, és akiknek a gyermekeivel a mieink együtt lehetnek. Jelenleg egy boldog, egészséges és független evangéliumi gyülekezetbe járunk. Nagyon sok kiváló keresztény emberrel találkoztunk itt, és részt veszünk a gyülekezet munkájában. Két másik párral szinte minden héten együtt tanulmányozzuk a Bibliát. Rendkívül erősen hiszek a rendszeres bibliatanulmányozás fontosságában, nagyon ajánlom mindenkinek. Bárcsak több keresztényben lenne meg az a bizalom, hogy Isten megjutalmazza majd azt a vágyukat, hogy a Biblia tanulmányozásán keresztül ismerjék meg jobban Őt.
Nagyon hálás vagyok, hogy feleségemmel együtt jöttünk el az Őrtorony Társulatból. Sok közeli barátot elvesztettünk, amikor elváltak útjaink a szervezettel, közülük egyeseket egész addigi életünkben ismertünk. Időközben azonban sok új barátra tettünk szert, akiket ugyanannyira szeretünk, mint korábbi barátainkat a Tanúk között, sőt még jobban, mert ezeknek a barátoknak a szeretete nem egy szervezethez való hűségünktől függ, hanem Isten és az ő Igéjének szeretetétől. Még mindig kötődést érzünk azok iránt a barátaink iránt, akiket Tanúként ismertünk meg. Vannak, akikkel együtt léptünk ki az egyik életből és kezdtünk újat. Mások társaink a Biblical Research and Commentary International szervezetében, amelyet azért támogatunk, mert hiszem, hogy egy nem dogmákat hirdető, nem ítélkező segítő kézre van szüksége annak a sok megsebzett léleknek, aki ott akarja hagyni a Társulatot, de magányosnak és összezavarodottnak érzi magát, és fél attól, hogy "kívül" éljen.Emellett két szép fiunk van, akik igazi áldást jelentenek számunkra és mások számára is. Sikerünket annak tulajdonítjuk, hogy Istenben bízunk. Igaz, hogy nagyon sokat dolgoztunk, de úgy hiszem, a jutalom jóval nagyobb, mint a mi erőfeszítéseink voltak. Az életünk rengeteg területén látjuk Isten keze munkáját, és hálásak vagyunk a jóságáért.
Ha te is Tanú vagy, aki a tanításokkal vagy a gyakorlattal szembeni lelkiismereti kifogásaid miatt el akarod hagyni a szervezetet, tudnod kell, hogy a jövődet Istenre bízhatod. Az Írásban nincs biztosíték arra, hogy az út sima lesz, de a lélek békessége és az Isten útja melletti döntés örök biztonsága a lehető legjobb. Ő hűséges, és tudja, hogyan jutalmazza meg azokat, akik Őt keresik. Bízz Benne!
Copyright BEACON 1999 www.xjw.org All rights reserved.
Translated with permission. Fordította Miklós Árpád
Forrás: http://apologia.hu/religion/jw.html
Utolsó kommentek