- 40 -
VII. AZ ŐRTORONY TÁRSULAT – BELÜLRŐL NÉZVE
William és Joan Cetnar elmondása alapján
A „Register” című lap (Orange megye, Kalifornia) 1967. augusztus 7-i számában közölt egy cikket az alábbi címmel: „Az Apuka segítséget nyújt az egészségügyi tilalom kapcsán”. A történet Bill Farr tolmácsolásában tudósít feleségem akkori kiközösítéséről, és a velem korábban, 1962 decemberében hasonlóképpen történtekről.
Az én „eretnekségem” az volt, hogy megkérdőjeleztem a Tanúk rendelkezését a vérátömlesztés betiltásáról. Feleségem „hitehagyása” pedig abban nyilvánult meg, hogy: - részt vett egyik, a Tanúkról szóló előadásomon. Mindazonáltal az igazi okom, ami miatt szakítottam Jehova Tanúival, nem az volt, hogy kiközösítettek, hanem inkább a miatt történt ez, mert válaszoltam arra a kérdésre, amelyet az élet legfontosabb kérdésének tartottam: „Az Őrtorony Társulat és Jehova Tanúi Vezető Testülete vajon Isten Szervezete?” Tapasztalataim és kutatásaim, mialatt a Társulat Főhivatalában, majd azután a helyi Királyságteremben dolgoztam, meggyőztek engem arról, hogy a Társulat azon igénye, miszerint ők Isten választottai, nem más, mint alaptalan feltételezés. További vizsgálódásaim megerősítették ezt a meggyőződésemet.
Az én történetem, valamint feleségem, Joan története megmutatják, hogyan kerestük az igazságot, elkötelezettségünket az iránt, amiről úgy hittük, hogy igaz, az ezt követő kiábrándulásunkat, és a béke Isten vezetésével történő megtalálását, amit nem egy szervezetben leltünk meg, hanem személyes kapcsolatunkban Jézus Krisztussal.
* * * * *
Ambridge-ben, Pennsylvániában születtem, néhány hónappal az 1929-es tőzsdeválság előtt. Szüleim katolikusok voltak, és fiatalemberként apukám még azt is fontolgatta, hogy pap lesz. Körülbelül akkor, amikor megszülettem, édesanyám kiábrándult a katolicizmusból, a helyi pap megkérdőjelezhető viselkedése miatt. Anyám komolyan kétségbe vonta, hogy vajon a Katolikus Egyház tényleg isten képviselője-e a Földön. Ez a kiábrándulás olyan vákuumot teremtett, amely előkészítette az utat Jehova Tanúi látogatásai számára, és tanításaik elfogadására. Édesanyám meg lett győződve arról, hogy a katolikus tanítások rosszak, és megpróbálta rávenni aput arra, hogy vegyen részt vele a Tanúk összejövetelein, de ő ezt visszautasította. Valójában a következőket mondta: „Csöbörből vödörbe kerülünk!” De nem tartott sokáig, míg aztán édesapám is elkezdett érdeklődni a Tanúk iránt, mert egyik iskolai barátja Tanú volt.
Első emlékeim az Őrtorony Társulattal kapcsolatban az 1935-ös Washington D.C.-ben tartott kongresszushoz kapcsolódnak. Rutherford bírót úgy emlegették, mint Isten földi teokratikus szervezetének elnökét.(1) Rávezettek arra, hogy megértsem: bármi is származzék a Társulattól, azt nem lehet megkérdőjelezni, mert a Társulat Isten közlési csatornája a Biblia teljes megértéséhez.
- 41 -
1937-ben, miután két évig látogattam hetente háromszor az összejöveteleket és tanulmányoztam az „Isten Hárfája” című könyvet, elmondtam egy őszinte és buzgó imát: „Atyám, bármit kívánsz is tőlem, hogy megtegyem, én odaszentelem életemet a Te szolgálatodra.” Az Ohio állambeli Columbusban az abban az évben megtartott kongresszuson, amikor Rutherford bíró feltűnt, én kiváltam hozzátartozóim köréből, elszaladtam a rendezők botjai alatt és megragadtam a kabátját. Micsoda izgalom! Az én fiatal elmémben az Ő képe annyira fel volt magasztalva: Ő volt a legnagyobb harcosa Jehova Istennek és Jézus Krisztusnak, akit a világ valaha is látott. A Bíró bármit mondott, az igaz volt.
Ugyanabban az évben történt, hogy szemtanúja lettem Jehova Tanúi üldöztetésének. Tettleg bántalmazták őket és néhányuk autóit felborították. Láttam egy hirdetőtáblát, amit leszakítottak apám gépkocsijáról. Ez a bánásmód néhány Tanút arra késztetett, hogy elhagyja a mozgalmat, de azok, akik maradtak még buzgóbbak és egységesebbek lettek a munkában. Nem sokkal ez után szüleimet letartóztatták és börtönbe vetették a Pennsylvania állambeli Monessenben, amiért olyan hirdetőtáblákat vittek, amelyeken ezt jelentették ki:„ A Vallás csapda és csalás.” Később rájöttem arra, hogy szüleimet nem az „igazság” miatt üldözték, amint abban az időben mi hittük. Ha a hirdetőtábláikra azt írják: „ A hamis vallás csapda és csalás”, akkor nem üldözték volna őket! Még mindig emlékszem arra, hogyan dugtam be banánokat a rácson keresztül hozzátartozóimnak és másoknak, akik börtönben voltak. Néhány nap múlva szüleimet szabadon engedték.
1940-ben megkereszteltek a Detroiti Kongresszuson. A keresztelkedés külső jele volt annak, hogy felajánlottam életemet Jehovának. 1943-ban, 9. osztályos tanulóként kisegítő úttörő lettem (egész pontosan „szünidei úttörő”, ami azt jelentette, hogy az iskolai szünetben, nyáron vállalt ilyen szolgálatot sok fiatal, iskolás Tanú – a ford.), havonta 150 órát töltve el a szolgálatban a nyár folyamán. Ezt négy éven keresztül folytattam. Noha még csak tizenhárom éves voltam, kineveztek propaganda-szolgának, ami azt jelentette, hogy én voltam a felelős a folyóiratokért, a hangosításért és a fonográfokért. (Ma az irodalomszolga lát el hasonló felelősséggel járó feladatot a hangosításért felelős szolgával együtt, mindketten általában kisegítő szolgák a gyülekezetben – a ford.) Én állítottam fel a hangosító berendezést a parkokban megtartott programjainkhoz és zenét játszottam le az összejövetelek előtt és után. Azért adták nekem ezt a felelős beosztást, mert elismerték odaszenteltségemet. Nagyon komolyan vettem Jehova Tanújaként folytatott életvitelemet. Amikor megalakították a Teokratikus Szolgálati Iskolát (ennek keretében kapnak gyakorlati képzést a Tanúk bibliaolvasásból, szónoklásból, prédikálási technikákból, stb. – a ford.), beiratkoztam.
1./ Miután elhagytam a Társulatot, rájöttem, hogy Rutherford „bírói” státusza arra alapult, hogy helyettesítette a hivatalos bírót, amikor az beteg volt, ami összesen négy- napi ilyen szolgálatot jelentett. Soha nem választották meg vagy nevezték ki bírónak. Lásd William J. Whalen: Armageddon Around the Corner (Küszöbön Armageddon – a ford.) c. művének (New York: The John Day Co., 1962) 49.oldalát.
- 42 -
Emlékszem, hogy első tanulóbeszédemet a „Jehova” névről tartottam. Akkor még nem tudtam, hogy a „Jehova” egy „hibás” vagy „téves olvasat”. (Lásd The American College Dictionary és a Webster’s New Collegiate Dictionary 1973-as kiadását.)
Házról házra folytatott látogatásaim során nagyon ritkán vonták kétségbe hitnézeteimet. Annyira biztos voltam abban, hogy amit tanítok, az igaz, hogy valójában örültem, ha ellenzésre találtam. Alkalomadtán egyes személyek megkérdezték tőlem, hogy „újjá születtem-e?” Azt feleltem: „igen”, és azt gondoltam magamban: „Most már beszéljünk valami fontos dologról.” A kifejezés keveset jelentett számomra.
1947-re két kérdés lett valóban lényeges számomra. Helytelen a fegyveres testületekben szolgálni? Az Őrtorony Bibliatársulat Isten Szervezete? A második kérdés volt a legfontosabb. Sok nem Tanú egyént ismertem, akiket tiszteltem képességeikért, bibliaismeretükért, intelligenciájukért, és Isten iránti nyilvánvaló szeretetükért. Csodálkoztam azon, miért választotta ki Isten csak a Társulatot az Ő Szervezetéül, és miért akarja megsemmisíteni az összes többi csoportot és egyént. Mi tette az Őrtorony Társulat vezetőit különbözővé tőlük? Ezt én saját magam akartam meglátni. Úgy érveltem, hogyha bemegyek a Bételbe és ott fogok dolgozni, akkor igazából leülhetek és beszélhetek ezekkel a vezetőkkel. A fegyveres testületekben való szolgálat kérdésére ugyancsak gondot kellett fordítanom, mivel 4D-s minősítésem volt. (Ez a hivatásos vallási tisztségviselők minősítése volt az USA hadseregében, lelkiismereti okból megtagadhatta a szolgálatot – a ford.) Már 1943-ban, amilyen hamar csak lehetett, megpróbáltam bejutni a Bételbe úgy, hogy leveleket küldtem a Főhivatalba. Néhány évig folytattam a levélírást. Az elnöki irodától jövő válaszok kifejtették, hogy várnom kell erre – legalább addig, amíg befejezem a középiskolát. A Bétel egyik követelménye az volt, hogy egy személy nem házasodhat meg addig, amíg ott szolgál. Nekem semmiségnek tűnt ezt megígérni ahhoz a várakozáshoz képest, amit az jelentett, hogy Isten látható szervezetének Főhivatalában szolgálhatok.
1947-ben, 18 éves koromban, beléptem a teljes idejű úttörőszolgálatba. Első megbízatási területem Beverly Hillsbe szólt, Kaliforniában, ahol találkoztam Jack Bennyvel és más hírességekkel. Bibliatanulmányozást kezdtem néhány jól ismert emberrel. Azután a Társulat megkért, hogy menjek Pacific Grove-ba, Kaliforniában, hogy ott végezzek úttörőszolgálatot. Onnan 1950 tavaszán megkértek, hogy menjek és dolgozzam a Bételben.
Első megbízatásom az Őrtorony Főhivatalában az volt, hogy pincérként szolgáljak, majd hat hét után áthelyeztek a Terjesztési Osztályra, amelynek irodái az Adams Street 117. szám alatt voltak. Körülbelül hat hónappal később megkértek, hogy dolgozzak a Szolgálati Osztályon T.J. Sullivan irányítása alatt. „Micsoda kiváltság” – gondoltam. Más dolgok mellett ez az Osztály szervezte meg a gyülekezeteket, hagyta jóvá a körzetkongresszusok helyszíneit és nevezett ki felvigyázókat. Mindezeken kívül kezelte a felmerülő problémákat, megválaszolta azokat a bibliai kérdéseket, amelyeket a gyülekezetek terjesztettek elő és fellebbviteli bíróságként járt el kiközösítési ügyekben. Az a terület, amelyért én voltam felelős az Egyesült Államok egyharmadát jelentette a Mason-Dixon vonaltól délre és végig Texasig. Gyakran a válaszadás nem jelentett többet, mint személyesen legépelt, előre gyártott minta szerinti levelek kiküldését, vagy utalásokat a megfelelő Őrtorony-kiadványokra, amelyek a Társulat irányvonalát képviselték. Ha egy olyan levél került az asztalomra, amelyet nem tudtam megválaszolni, akkor tanácskoztam T.J. Sullivannel. Időnként neki is egyeztetnie kellett
- 43 -
Fred Franz alelnökkel, vagy Nathan Knorr elnökkel. Franz általában olyan kérdésekre válaszolt, amelyek a bibliai irányelveket érintettek, Knorr pedig a szervezeti kérdésekre vonatkozóan járt el.
„Az oltás elfogadása Jehova Isten törvényének szándékos megsértése.”
1951 decemberében, amikor Knorr elnök szemlét tartott az én részlegemen, körülbelül harminc olyan levél volt az íróasztalomon, amelyeket olyan szülők írtak, akik azt kérdezték, vajon az Isten törvénye ellen való dolog-e, ha megengedik, hogy gyermekeiket beoltsák himlő ellen, amit az állami törvény megkövetelt ahhoz, hogy valaki iskolába járhasson. A Társulat álláspontját ezzel kapcsolatban már évekkel ezelőtt világosan kifejtették:”…Mivel az oltás állati anyag közvetlen befecskendezése a véráramba, az oltás elfogadása szándékos megsértése Jehova Isten törvényének.” (The Golden Age, 1935. április 24, 465. old. – az „Aranykorszak” az Ébredjetek! című folyóirat neve volt akkoriban – a ford.) Az én válaszom ezekre a levelekre egyszerű dolog kellett volna, hogy legyen, de nem bíztam a Társulat ezt a dolgot érintő álláspontjában. Miután feltett néhány kérdést a munkámra vonatkozólag, Knorr megkérdezte: „Mik azok a levelek az asztalán?” Lényegében azt feleltem neki, hogy gondom van a levelek megválaszolásával, mivel nem érzem úgy, hogy a Társulat oltásokra vonatkozó irányelve helyes. Ő azt válaszolta erre: „Nem a maga dolga, hogy meghatározza az irányelveket.” Beszélgetésünk után elmentem Pittsburgh-be, Pennsylvániába, hogy megtartsak egy előadást. Mire visszatértem, kiderült, hogy az íróasztalomon lévő leveleket már megválaszolták.
A későbbiekben meglátogattam a Lederle Laboratóriumot, ahol a himlő elleni oltóanyagot előállították, és úgy találtam, hogy gyanakvásom helyes volt. Noha a Társulat azt tanította, hogy az oltás elfogadása megsérti Isten törvényét, mert ezzel állati vért fecskendeznek be emberekbe, én úgy találtam, hogy ez nem igaz. Az oltóanyagot egy avianizáció nevezetű eljárással állították elő, melynek során a vakcinát fejlődő csirkeembrióban tenyésztették ki, és vérről itt egyáltalán nem volt szó. Amikor visszatértem a Főhivatalba, küldtem egy feljegyzést az elnöknek a felfedezésemet illetően, de azt soha nem ismerték el. (Mármint a feljegyzés létét- a ford.)
„’Isten megváltoztatta a véleményét’… 1952. április 15.”
Legnagyobb meglepetésemre „Isten megváltoztatta a véleményét” egy 1952. április 15-én kelt levélben. Ebben a levélben a Társulat, Isten nevében szólva, megváltoztatta álláspontját, teljes fordulatot véve az oltások elfogadásával kapcsolatban, „ami szándékos megsértése Jehova Isten törvényének.” Más dolgok mellett ez a levél kijelentette, hogy: „az oltás elfogadásának kérdése az egyén magánügye, amellyel kapcsolatban önmagának kell döntést hoznia… Ennélfogva az oltás elfogadása elleni bármely tiltakozás nélkülöz bármiféle Írások szerinti alapot.” Amikor ez az irányváltoztatás megtörtént, én úgy gondoltam – ahogy sok más Tanú is -, hogy Isten
- 44 -
Szervezete változtatott, mert úgy találta, hogy valami helytelen, rossz. De amit gondolnom kellett volna, az a következő: Hogyan taníthattak és kérkedhettek egy olyan dologgal, ami tévedés volt, „Jehova törvényeként” ilyen sokáig? A tévedésen alapuló tiltás, ami az oltások elfogadására vonatkozott, néhány komoly problémát okozott. Például, mielőtt egy gyerek beiratkozhatott volna az általános iskola első osztályába, be kellett mutatnia egy igazolást arról, hogy megkapta a himlő elleni védőoltást. Hogyan tudták ezt teljesíteni azok a Tanúk, akik abban hittek, hogy az oltás elfogadása ellenkezik Isten törvényével? Feleségem szülei azt tették, amit sok más Tanú-szülő is tett, akiket a tantételek erre kényszerítettek. Elvitték őt egy orvoshoz, aki azt színlelte, mintha oltást adna a lábába, de csak valamilyen savat használt. Az orvos így aláírta az igazolást, és a feleségemnek nem volt további nehézsége az iskolába beiratkozással. Joan (a feleség – a ford.) unokatestvére hasonló „oltást” kapott, de szerencsétlenségére az orvos véletlenül kilöttyintette a savat a kislány lábára. Mind a mai napig látható ennek a sebhelye a lábán. Azt mondták nekem, hogy A.E. Ilett, a Bétel orvosa úgy is kiállította az igazolásokat, hogy nem adta be az oltást. Ez valóban így kellett, hogy legyen, mert oltások nélkül a Tanúkból lett misszionáriusok nem hagyhatták el az országot, valahol pedig beszerezték az igazolásokat. Az igazat megvallva az egyik testvér azt mondta nekem, hogy a Társulat közel járt ahhoz, hogy bajba kerüljön e miatt a dolog miatt, és ez volt az, ami változást idézett elő az irányvonalában. Személy szerint én megkaptam a himlő elleni védőoltást, de a fivérem és a nővérem nem.
Egy másik problémát, ami az idők során kifejlődött, a már igen régóta Tanú A.H. Macmillan magyaráz el a könyvében, aminek a címe „A hit diadalútja”. (Faith on The March angolul – a ford.) Számos Tanú tagadta meg a katonai sorozáson való részvételt, felmentést kérve, mint keresztény szolgák, és ezért szövetségi börtönökbe zárták be őket. Kijött egy rendelet az Egészségügyi Minisztériumból, hogy az ezekben a börtönökben lévő minden férfit be kell oltani. Az egyik börtönben azokat a Tanúkat, akik visszautasították az oltást, magánzárkába elzárással büntették meg. Macmillan engedélyt kért és kapott arra, hogy beszélhessen ezekkel a férfiakkal. Az azt követő kétórás eszmecsere folyamán nagyon érdekes arról olvasni, hogyan mondott ellent valójában Macmillan azoknak az érveknek, amiket a Tanúk oltásellenes álláspontja alátámasztására hoztak fel. (Lásd a könyv 189. oldalát) Macmillan arra sem mutatott rá, hogy a börtönben lévő férfiak valójában a Társulat irányelveit követték a maguk részéről. A férfiak elfogadták az oltásokat.
Mi a jelentősége az oltások elfogadásával kapcsolatos álláspontnak, amit a Társulat 1952-ig foglalt el? Tanú-szülők és gyermekek ezreit hozták abba a helyzetbe, hogy kötelesek megtartani „Isten törvényét” (a téves Őrtorony diktátumot) és ezért hazudniuk kellett az iskolai hatóságoknak! Férfiak szükségtelenül magánzárkába kerültek a Társulat tévedése miatt. Miért nem változott meg a Társulat hivatalos álláspontja ezzel kapcsolatosan 1952-ig? Fel fognak majd fedezni egy hasonlóan téves tanítást a Társulat vértranszfúzióra vonatkozó tiltásával kapcsolatban is? Az a gond ezzel a kérdéssel, hogy addigra már ezrek fogják feláldozni életüket az Őrtorony tévedéseinek oltárán.
Fordította: Tikikus
Három asztal a Szolgálati Osztályon: William Cetnar (balra hátul), déli részleg; Joe Tomlanovich (balra elöl), keleti részleg, és Fred Rusk, nyugati részleg
William Cetnar a portán az Adams Street 117-ben, Brooklynban
Az Edmund C. Gruss - Elhagytuk Jehova Tanúit - Személyes bizonyságtételek sorozat korábbi részei
Utolsó kommentek