2. rész
Jelen írásomban is arra keresem a választ, hogy miért olyan nehéz szakítani a múltunkkal. A cikk nem kifejezetten arról szól, hogy miért nehéz elhagyni Jehova tanúi szervezetét. Inkább olyan emberi viselkedések, érzések és belső folyamatok megértésében próbál segíteni, amik akkor lépnek fel, amikor az életünk krízishelyzetbe jut. A cikknek nem célja, hogy minden élethelyzetre átfogó magyarázatokkal szolgáljon, és az sem, hogy pszichológiai újításokat mutasson be. A cikk tudósok, magánemberek és némely ponton a saját véleményem megfogalmazása. Amennyiben evolúcióban hívő tudós írását idézem, óvatosságra inteném az olvasót. Nem egy vitapontul szolgáló írással kívánok szolgálni, egyszerűen olyan folyamatok bemutatását tűztem ki célul, amit gondolkodó emberek észrevettek magukon, vagy másokon. Bízom benne, hogy a cikk segít egy kicsit közelebb vinni önmagunk megértéséhez, különösképpen akkor, ha döntés előtt állunk, de szembe találtuk magunkat a döntéshozatal problémájával/nehézségével.
- Viselkedés, megnyilvánulás: amikor valaki, vagy átvitt értelemben valakinek a korábbi élete a halál torkába kerül (bármilyen oknál fogva), milyen ’ normális’ reakciók lépnek fel. Ebben az esetben, jelen írás fényében a hangsúly a reakció szóra tolódik.
- Én központúság: változás, váltás-változás előtt az egyik legerősebb visszahúzó erő bemutatása, ami jól mintázza milyen az ember természeténél fogva. Nem arról van szó, hogy minden ponton egyetértek a tanulmány szerzőjével (aki például elhitte, hogy az ember az állatvilágból emelkedett ki), de fontos párhuzamok, tanulságok vonhatók le attól függetlenül, hogy egy adott viselkedési mechanizmus miért van bennünk, emberekben. Az emberek én központúsága --talán többek által is elfogadható--, hogy alaposan dokumentálható ’jelenség’.
- tagadás
- düh
- alkudozás
- depresszió
- belenyugvás
Az alkudozás szakaszában vagyok. Kübler-Ross azt írja: „Jó magaviseletéért” jutalmat kér; néhány fájdalommentes napot, az élete meghosszabítását. Időt akar így nyerni egy kijelölt dátumig vagy eseményig. Ez az alkudozás leggyakrabban - bár sokszor titokban - Istennel (kiemelés tőlem) történik."
Továbbá, ahogy fogynak a napok jövő hét hétfőig, egyre terebélyesedő halálfélelmem is van. A halálfélelemnek pedig öt alaptípusa különböztethető meg: "Fájdalomtól, szenvedéstől való félelem. A szerettektől, társaktól való elválás miatti félelem. Önmagunk jelentőségének elvesztésétől való félelem. Az ismeretlentől való félelem. A megsemmisüléstől való félelem." Én titokban azért attól is félek, hogy van valami a halál után, és jól meg leszek büntetve. :-) Jó-jó, tudom, már megint miken jár az eszem! Pozitív gondolkodás! Nem halálos beteg vagyok. Agydaganatom van”.[1] (A kiemelések tőlem)
Nem szeretnék különösebb kommenteket hozzáfűzni a tapasztalathoz. Megérteni pedig talán csak az képes egy ilyen szomorú helyzetet, aki maga is végigjár egy hasonló utat. Egy azonban biztos. Ha az életünkkel, vagy átvitt értelemben korábbi életünkkel-életvitelünkkel kell szakítani, akkor is hasonló állomások és félelmek lépnek/léphetnek fel. A hölgy a megoldást is megadja egyben:
Érdemes azonban egy kicsit elidőzni az ismeretlentől való félelem gondolatánál. Az csak természetes, hogy szeretjük a már bejáratott, jól működő dolgokat. De a kérdés nem is erről szól. Döntenünk gyakran inkább akkor kell, amikor nem működnek jól a dolgok. Akkor szükség van az újra, legalább is annak megismerésére, valamint a múlt újragondolására, és végül a konkrét cselekvésre is: döntéshozatalra. A belenyugvás legyen a legutolsó (az ugyanis nem döntés-cselekvés), ami például egy vallásban megrendült hit során keletkezett disszonancia alkalmával merül fel. Nem kell belenyugodni abba, hogy nem értünk dolgokat, vagy megijedni attól, hogy döntenünk kell. Persze a beteges kényszer sem szükséges, hogy most rögtön szülessen valami megoldás a helyzetünkre. Az idővel nem tudunk versenyt futni, és nem is szükséges. Az első és legfontosabb, hogy megértsük magunkat, és a körülöttünk kialakult helyzetet, valamint azokat a folyamatokat, amik a tétlenségbe és a mozdulatlanság vagy a visszatáncolás állapotába akarnak dönteni minket. Ezek a reakciók voltak a félelem, a düh, a belenyugvás, vagy éppenséggel a depresszió. A depresszió orvosilag alaposan dokumentált és orvosi kezelést igénylő állapot. Ezek a cikkek nem orvosi alapossággal íródnak.
… Amaz önhittség tehát, amely a megismerés és az érzékelés kísérője, az ember szemére és más érzékeire áthatolhatatlan ködöt bocsátva megcsalja saját magát a létezés értékét illetően, azáltal tudni illik, hogy nagyon is hízelgő véleménnyel van magáról a megismerésről…[2]
Még mielőtt bárki félreértene, nem ítéletet mondanék itt senki felett sem. Nem akarok senkit én központúnak bélyegezni sem. De az ismeret megszerzése kétség kívül magunkból indul ki (hiszen mi rólunk szól, nekünk van szükségünk az adott információra, érzésre, és végül mi leszünk azok is, akik saját énünk szerves részévé tesszük az új impulzusokat), vagyis semmit nem fogunk megérteni, ha nem tudjuk azt a saját érzelmi/értelmi hátterünkbe beilleszteni, magunknak a saját nyelvezetére lefordítani.
A jelen cikk két területre fókuszált: disszonancia során fellépő reakciók, és az egyéni hozzáállás. Nem elhanyagolható fontossággal bírhatnak különféle komplexusok is, de ebben a cikkben ezekre közvetlenül nem tértem ki.
szerző: Τιμόθεος
A cikk letöltése pdf formátumban: MENNI VAGY NEM MENNI? EZ ITT A KÉRDÉS… - 2. rész
Olvasd el ezt is: MENNI VAGY NEM MENNI? EZ ITT A KÉRDÉS… - 1. rész
Utolsó kommentek