Ez a tanulmány Jehova Tanúi hitnézeteinek rövid összefoglalásával kezdődik. Ezt követően több olyan kérdéskört vizsgál meg, amely e vallás téves tanításaival kapcsolatos, így többek között azt, hogy a) valóban csak 144 000 Jehova Tanúja jut-e az égbe, hogy földi alattvalók és a nagy sokaság fölött uralkodjon; b) Krisztus második eljövetele 1914-ben történt-e, illetve Jézus 1914-ben kezdett-e uralkodni Isten Királysága fölött úgy, hogy annak csupán alárendelt részesedését kapta; c) a Jeremiás 31:31–34-ben szereplő új szövetség kizárólag Istenre, Jézusra és a 144 000-re korlátozódik-e, és ez az örök szövetség valóban csak mintegy kétezer évig tart-e; d) a feltámadt ember tökéletessé tehető-e az ezeréves uralom alatt egyfajta oktatási üdvösségprogram révén; e) az embert nem a jelen életben elkövetett tettei, hanem kizárólag az ezeréves uralom alatt végrehajtott cselekedetei alapján ítélik-e meg; f) az első feltámadás 1918-ban kezdődött-e; g) Jézus Krisztus szolgálata valóban fölöslegessé válik-e a millenniumi uralom végén; és még sok más kérdést.

Bevezetés

Ez a terjedelmes tanulmány elsősorban azoknak a Jehova Tanúinak szól, akik úgy érzik, hogy a Társulat legalisztikus érvelésének csapdájába kerültek, és ki szeretnének jutni belőle. Sokan még attól is félnek, hogy rápillantsanak ezekre az oldalakra, mert attól tartanak, hogy valami rossz történik velük. Valójában azonban inkább attól kellene félniük, hogy nem figyelnek oda, és ezzel kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy megbocsáthatatlan bűnt követnek el. Amikor a farizeusok Jézus gyógyító és démonűző hatalmát nem a Szentléleknek, hanem Sátánnak tulajdonították, káromolták a Szentlelket, és azt követték el, amit egyesek az egyetlen megbocsáthatatlan bűnnek tartanak (Mt 12:22–32).

Nem különösebb titok, hogy Jehova Tanúi a katolikus és protestáns egyházak gyógyító, ördögűző és szolgálati tekintélyét Sátán hatalmának tulajdonítják. Ha azonban Jehova Tanúi tévednek – márpedig tévednek –, akkor a Szentlelket káromolják; ez pedig mindazokra a Jehova Tanúira is kiterjed, akik az Őrtorony Biblia- és Traktátus Társulat e kérdésekkel foglalkozó irodalmának terjesztésével támogatják ezeket a tanításokat. A Biblia nem tántorít el a valóság természetének és terjedelmének folytonos vizsgálatától, hanem ösztönöz rá, hiszen Pál apostol figyelmeztetése szerint „mindenről győződjetek meg”.

Jehova Tanúit négy, az Írás elemzésére alkalmazott módszerrel kapcsolatos tényező akadályozza abban, hogy eligazodjanak a Társulat irodalmának útvesztőjében. Először is: ahelyett, hogy minden bizonyítékot mérlegelnének, erős hajlam mutatkozik arra, hogy bármilyen válasszal, érvvel vagy támogató adattal beérjék, akármilyen gyenge is az. Márpedig választ vagy ellenérvet bárki ki tud találni; az ügyvédek ezt folyton megteszik. Az számít igazán, hogy a válasz helyes-e, az érv pedig valóban a legerősebb-e. Az összes bizonyítékot mérlegelni kell, nem csupán egy részét.

Másodszor, a Társulat elméletei tele vannak szőrszálhasogató és gyakran jelentéktelen megkülönböztetésekkel. Attól, hogy a hálószoba falai zöldre vannak festve, még egyáltalán nem következik, hogy a tolvaj a hátsó kertben ásta el a kincset. Ehhez kapcsolódik doktrínáik alátámasztásának harmadik eszköze: túl gyakran túlságosan szűken olvassák a szöveget, ami megkönnyíti számukra a kritikák elhárítását. Végül pedig az emberben óhatatlanul az a benyomás keletkezik, hogy nem is akarják, hogy saját híveik pontosan tudják, mit tanít a Társulat, mert az alapvető tanok szanaszét vannak szórva az irodalomban, mintha valamilyen irodalmi „itt a piros, hol a piros” játék folyna; emellett komoly erőfeszítést tesznek a fogalmi vizek felkavarására. Ez meglepő mértékű zavart és ellentmondásokat eredményez, az olvasót pedig végül arra kényszeríti, hogy a Társulat „értelmezésére” hagyatkozzék. Következésképpen ami valamiféle magasrendű isteni akarat művének tűnhet, minden valószínűség szerint részben néhány igen rafinált jogász munkája.

1. Jehova Tanúi hitnézeteinek összefoglalása a jelen tanulmány tárgykörével kapcsolatban

Jehova Tanúi időről időre jelentős változtatásokat hajtanak végre tanításaikban, méghozzá olykor a hitrendszerük legbelső magját érintő kérdésekben. Emiatt valódi kihívás lehet évről évre pontosan meghatározni, hogy mit is hisznek. A dogmáik gyengesége és a hatalmas mennyiségű teológiai kritika figyelembevételének kényszere miatt ezek a változtatások érthetők. Csakhogy az újabb módosítások rendre összeütközésbe kerülnek a Társulat más tanaival, és egyre kuszább ellentmondásrendszert hoznak létre. Az állandóan változó talaj miatt az általuk előadott hitnézeteket némi fenntartással kell fogadni.

Jehova Tanúi azt tanítják, hogy csupán 144 000 ember jut az égbe (Érveljünk az Írásokból!, 166. o.). Ők Krisztus menyasszonya, Isten gyermekei, a választottak, és gyakran Krisztus „felkentjeinek” nevezik őket (Éleslátás az Írásokból, 2 köt., 786. o.). Az Újszövetség görög iratai szerintük elsődlegesen Krisztus e testvéreihez, illetve az ő javukra íródtak. Különleges kiválasztásuk oka az, hogy földi életük során különösen jó életet élnek (Éleslátás, 786–788. o.). Miután feltámadnak az égbe – ez a folyamat szerintük 1918-ban kezdődött, és hamarosan lezárul; ezt nevezik első feltámadásnak (A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel!, 103., 277. o.) –, papok és királyok királyságává lesznek, és Krisztussal együtt ezer évig uralkodnak majd a földi emberek fölött (Éleslátás, 170., 524–525. o.).

Ez az uralom magában foglalja majd a feltámadó emberek megítélését az ezeréves uralom során, valamint azt a végső, döntő próbát is, amelyen a feltámadt emberiségnek az ezer év után át kell mennie: vagy örökre elpusztulnak, vagy nevük véglegesen bekerül Isten életkönyvébe, illetve tekercsébe (Éleslátás, 251., 788. o.). Míg a 144 000 szellemi teremtményként támad fel az égbe, addig az ezeréves uralom alatt feltámadásra méltó többi milliárd ember romlandó hús-vér emberként támad majd fel, azzal a lehetőséggel, hogy a földön halhatatlanságot nyerjen (Érveljünk, 333–336. o.; Éleslátás, 251. o.). Az ezeréves uralom alatt a nagy sokaság a feltámadók „tökéletesítésén” fog dolgozni, hogy eljuttassa őket arra a bűntelen állapotra, amelyet Ádám és Éva a bűnbeesés előtt élvezett (Érveljünk, 337–338. o.).

A „nagy sokaság” (vagy nagy tömeg) kifejezés a Jelenések 7:9-ben található. A nagy sokaság Jehova Tanúi közül azokból áll, akik túlélik a nagy nyomorúságot. Nem halnak meg, ezért nincs szükségük feltámadásra, és hit által igaznak nyilváníttatnak (Éleslátás, 788. o.), jóllehet úgy tűnik, nekik is át kell menniük egy végső, döntő próbán ahhoz, hogy elnyerjék az örök életet (Éleslátás, 251. o.). Jehova Tanúi többsége ma a nagy sokaság tagjának tekinti magát, és a Jelenések 7:9–17-ről alkotott értelmezésük szerint ők örökre az egek Királyságának (vagy Isten Királyságának) földi, nem pedig égi alattvalói maradnak. Azokról a Jehova Tanúiról pedig, akik nem tartoznak a 144 000-hez, és nem élik túl a nagy nyomorúságot, azt tanítják, hogy Isten a maga idejében feltámasztja őket (Éleslátás, 788. o.).

Jehova Tanúi szerint amikor Jézus Krisztus meghalt, majd az égbe emelkedett, hogy Isten trónjánál helyet foglaljon, eleinte csak 144 000 követőből álló gyülekezete fölött kezdett uralkodni királyként; e követők akkor még e szellemi királyság földi alattvalói voltak (Éleslátás, 524. o.). Ez az uralom Krisztus véráldozatával vette kezdetét, amelyet a régóta várt új szövetség keretében mutatott be, s amely az ó mózesi törvényszövetséget váltotta fel. Ez az új szövetség – amelynek szerintük csak Isten, Krisztus és a 144 000 a részese – röviddel azután megszűnik, hogy a 144 000 utolsó tagja is feltámad az égbe (Éleslátás, 524. o.). Ádám korától az ezeréves uralom kezdetéig kizárólag a 144 000 tagjainak bűnei nyernek bocsánatot Krisztus véráldozata által (Éleslátás, 736. o.).

Isten „igazi” Királysága, amely ennél sokkal nagyobb, kiterjedtebb és hosszabb életű királyság, 1914-ben kezdődött („az 1914-es királyság”), amikor Krisztus állítólag trónra ült, és megkezdte uralmát az emberiség fölött (Éleslátás, 169. o.). Jézus – mivel szerintük csupán egy angyal (Érveljünk, 218. o.), akit sok százmillió évvel ezelőtt teremtettek – ennek az isteni Királyságnak csak alárendelt részesedését kapja (Éleslátás, 169. o.). Az i. sz. 1914-es év alighanem Jehova Tanúi hitrendszerének legfontosabb dátuma, mivel szerintük ebben az évben tért vissza, illetve érkezett meg Jézus a földhöz (A legnagyobb ember, aki valaha élt, 133. fej., 2. bek.; Érveljünk, 344. o.). Ez volt Krisztus láthatatlan második eljövetele, azaz „parúziája”. Egyben ez nyitotta meg a három ítéletnap közül az elsőt.

Jelenleg e felfogás szerint az első ítéletnap időszakában élünk. A földön még megmaradt felkent 144 000 irányítása alatt a Jehova Tanúiból álló nagy sokaságot korábban arra tanították, hogy házról házra végzett szolgálatukkal ők választják szét a föld juhait és kecskéit (A legnagyobb ember, aki valaha élt, 111. fej., 12–15. bek.). Ez az alapvető tanítás azonban 1995-ben megváltozott. A juhok és kecskék szétválasztását ettől kezdve a nagy nyomorúság megkezdődése utáni időre helyezték. Az Őrtorony 1995. október 15-i száma szerint „a juhokat, illetve a kecskéket érintő ítélethozatal a jövőben fog megtörténni”, mégpedig azután, hogy a nyomorúság kitör és az Emberfia dicsőségében eljön. A juhok csatlakoznak Isten egyetlen földi szervezetéhez, s így – ha túlélik a nagy nyomorúságot – a nagy sokaság tagjaivá lesznek, és lehetőséget nyernek az örök életre; a kecskék viszont, vagyis mindazok, akik nem hallgatnak meghívásukra, a nagy nyomorúság és Armageddon idején örökre elpusztulnak, a feltámadás reménye nélkül.

A nagy nyomorúságot és Armageddont – amikor Isten valamennyi ellensége elpusztul – szerintük kizárólag Jehova Tanúi nagy sokaságának tagjai élik túl; más senki. Ekkor kezdődik Krisztus és a 144 000 ezeréves uralma a földi nagy sokaság, valamint az igazak és igazságtalanok fölött – legalábbis azok fölött, akik az ezer év során feltámadásra méltónak bizonyulnak (Érveljünk, 339–340. o.). Jehova Tanúi szerint ez a millenniumi általános feltámadás a második feltámadás. A békés ezeréves uralom alatt a nagy sokaság egyik feladata az apokalipszis utáni föld paradicsomi állapotának helyreállítása lesz. Emellett segítséget nyújtanak majd mintegy húszmilliárd feltámadt halott oktatásában: megismertetik velük Isten akaratát, segítenek nekik megismerni Jézust, és megtanítják őket arra, hogy a Jelenések 20:12-ben felnyitott isteni törvénytekercsekben feltárt új törvényeknek és rendeleteknek megfelelően éljenek (Éleslátás, 788. o.). A feltámadók oktatásának célja az lesz, hogy olyan tökéletes állapotra juttassák őket, mint amilyet Ádám és Éva Jehova Isten elleni lázadásuk előtt, bűntelenül élvezett.

A második ítéletnap időszaka az ezeréves uralom alatt zajlik. A „tökéletessé tett” emberek – akik a feltámadás után immár nem romlottak, hanem csak romlandók – próbákon és ítéleten mennek át, nem az előző életükben, vagyis a mostani életben végrehajtott tetteik és cselekedeteik, hanem az ezer év alatt tanúsított magatartásuk alapján. Ezt azért tanítják, mert szerintük minden embert felment a jelen élet bűnei alól a halál: az ember „megfizeti” bűneiért a halál zsoldját (Éleslátás, 788. o.; Érveljünk, 338. o.). Így szerintük kizárólag az ezeréves uralom alatt elkövetett tettek és bűnök, valamint az ezer év utáni végső próba során tanúsított magatartás kerülhet ítélet alá.

Hűségük végső próbája az ezeréves uralom után kezdődik, a harmadik ítéletnap idején, amikor a megmaradt, tökéletessé tett embereknek szembe kell nézniük Sátánnak a mélységből való szabadon bocsátásával és mindazzal, ami ezzel jár. Ha sikerrel kiállják a próbát, nevük véglegesen bekerül az élet tekercsébe, vagyis könyvébe. Ha elbuknak, a tűz tavába vetik őket, amely a második halál, vagyis az örök megsemmisülés (Éleslátás, 251. o.).

Ezt követően Krisztusnak, az angyalnak a szolgálata többé nem szükséges. Sem az engesztelő áldozat tekintetében nincs többé szükség rá mint segítőre, sem Isten és ember közötti jogi közvetítőként. Ebben az értelemben tehát szolgálata megszűnik (Éleslátás, 170. o.).

Jehova Tanúi teljes őszinteséggel hiszik, hogy „náluk van az igazság”, illetve hogy „az igazságban vannak”. Ám tekintettel arra, hogy az elmúlt több mint száz év során hitük lényegi magját alkotó korábbi tanítások közül számosat nagyon jelentős mértékben elvetettek, kétséges, hogy ezt az állítást fenntarthatják. Ha saját bevallásuk szerint korábbi „igazságuk” nem volt igazság, akkor azok az elméletek hamisak voltak.

II. Még ha feltételezzük is, hogy a 144 000 az égben van, a Jelenések 7. és 14. fejezetében említett, elpecsételt isteni szolgákat jelölő 144 000-es szám nem értelmezhető szó szerint. A Jelenések könyvének sok más jeléhez hasonlóan ez is szimbolikus.

Az, hogy a Jelenések könyvének üzenetei elsősorban jelekben vagy jelképekben közöltettek, és nem szó szerinti értelmezésre szánták őket, már a nyitó fejezetből kitűnik: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa rabszolgáinak azokat, amiknek rövidesen meg kell történniük. Ő pedig elküldte angyalát, és általa jelekben bemutatta azt rabszolgájának, Jánosnak...” (Jel 1:1–2, ÚV). Amint bármely bibliaolvasó tanúsíthatja, a Jelenések könyve tele van jelképes képekkel, például „hétfejű és tízszarvú nagy, tűzszínű sárkánnyal” (Jel 12:3), valamint számszimbolikával: „a vadállat száma... hatszázhatvanhat” (Jel 13:18).

Mivel ennyire áthatja a könyvet a szimbolizmus, nagyon óvatosnak kell lenni, amikor számokat vagy képeket szó szerint értelmezünk – például a 7. és 14. fejezet 144 000 elpecsételt isteni szolgáját. Bár Jehova Tanúi azt tanítják, hogy csak 144 000 ember jut az égbe, az Írás alaposabb elemzése azt mutatja, hogy ez a szám nem lehet szó szerinti adat, és a könyv szerzője jelképes, képletes jelentést szánt neki.

Jehova Tanúit ezen a ponton sok bírálat érte, mivel a 144 000 mögöttes összetevői – vagyis azoknak a személyeknek a jellege és azonossága, akikből a 144 000 áll – nyilvánvalóan jelképesek. Kevés értelme volna szó szerinti számot jelképes számokra és jelképesen azonosított személyekre építeni. Ha valaki fából épít házat, azt várjuk, hogy faház lesz belőle, nem műanyag ház. A Jelenések 7. fejezetében János előbb hallja az elpecsételtek, a 144 000 számát, majd látja a nagy sokaságot.

A Jelenések 14:1–5-ben a 144 000 látható a Sion-hegyen, a nagy sokaság azonban nem jelenik meg a látomásban:

A mögöttes jelképes elemek számosak. Először is a Jelenések 7:4–8 azt mondja, hogy a 144 000 Izrael minden törzséből származik, majd felsorolja azt, ami látszólag az eredeti tizenkét törzs, valójában azonban nem az. Ahogy Jehova Tanúi saját Érveljünk az Írásokból! című kiadványa rámutat: „nem létezett József törzse, Efraim és Dán törzse nincs megemlítve ebben a felsorolásban, a lévitákat pedig elkülönítették a templomi szolgálatra, és nem számították őket a tizenkét törzs közé. (Lásd: 4Mózes 1:4–16.)” (Érveljünk, 166–167. o.). Jehova Tanúi tehát a 144 000 tizenkét törzsét jelképesen értik.

Másodszor: az elpecsételt 144 000 a felsorolás szerint zsidó, Jehova Tanúi azonban ezt is jelképesnek tekintik, mivel szerintük a csoport zsidókból és nem zsidókból egyaránt áll (Érveljünk, 166–167. o.).

Harmadszor: a felsorolt 144 000 tizenkét külön csoportból áll, mindegyik pontosan tizenkétezer főből. Jehova Tanúi azonban ezeket a részszámokat is jelképesen értelmezik. Soha nem osztották vagy sorolták tizenkét darab, egyenként 12 000 fős csoportba azokat, akik az égbe jutnak, mégis készséggel szó szerint összeadják a számokat, hogy megkapják a 144 000-et (12 × 12 000 = 144 000).

Negyedszer: „Isten rabszolgáinak homlokán” levő pecsét (Jel 7:3), valamint a Bárány és Atyja neve, amely a 144 000 homlokára van írva (Jel 14:1), Jehova Tanúi értelmezésében képletesen Isten végső helyeslését jelképezi. Saját megfogalmazásuk szerint Isten szent szelleme „pecsétként szolgál”, amely előre biztosítékot ad az elpecsételteknek az örökségükre, mégpedig az égi örökségre (Éleslátás, 253–254. o.). Vagyis ez is jelképes.

Ötödször: a Jelenések 14:4 szó szerint úgy írja le a 144 000 választottat, mint szűz férfiakat: „Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal; valójában szüzek.” Ám aki ismeri Jehova Tanúi tanítását, tudja, hogy szerintük a 144 000 között férfiak és nők, házasok és egyedülállók egyaránt vannak; ezt a jellemzést tehát szintén jelképesnek tekintik.

Hatodszor: további bizonyíték arra, hogy a 144 000-es szám nem értelmezhető szó szerint, a Galata 3:26–29-ben és a Róma 9:6–8-ban található. Pál apostol világossá teszi, hogy akik mennyei jutalmat nyernek, ezt részben Istennek Ábrahám pátriárkának adott ígéretével összefüggésben kapják, és hogy a hit által e mennyei ígéret örököseivé válók száma megszámlálhatatlan, mint az ég csillagai.

Ábrahám magját – vagyis az ígéret szerinti leszármazott örökösöket – a Róma 9:6–8 is azonosítja, ahol Pál világossá teszi, hogy a mennyei ígéret örökösei nem korlátozódnak a test szerinti Izraelre:

Pál az 1Mózes 15:5-re utal, ahol Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy leszármazottait az ég csillagaihoz teszi hasonlóvá – olyan ígéretként, amely végül túlterjed a test szerinti Izraelen, és a keresztényeket is magában foglalja:

Ezt az ábrahámi ígéretet Ábrahám unokája, Jákob is felidézte és megerősítette, amikor Istenhez imádkozott, hogy mentse meg testvérétől, Ézsautól:

E versek fényében nehéz elképzelni, hogy a mennyei ígéret örököseinek száma mindössze 144 000 legyen. Nem ennyi lesz. Megszámlálhatatlanul sokan lesznek – tényleges számuk nagy, bár az összes valaha élt ember milliárdjaihoz képest arányuk kicsi lehet. Jehova Tanúi erre azzal válaszolnak, hogy a mennybe kerülők sokasága csupán abban az értelemben volt megszámlálhatatlan, hogy akkor még nem lehetett megszámolni őket.

Nos, bizonyos értelemben igazuk van: az ígéret örököseit sok ezer évvel ezelőtt azért sem lehetett megszámolni, mert még meg sem születtek, tehát egyszerűen nem volt kit megszámolni. Csakhogy a Mindenható nyilvánvalóan nem ezt értette. Akármi lesz is a végső szám, egyértelműnek tűnik, hogy az ígéret örököseinek száma végül messze meghaladja a puszta 144 000-et. Még a többmilliós izraelitákat is úgy említi az Írás, mint akik oly számosak, mint az ég csillagai (5Móz 1:10).

Hetedszer: azt, hogy a 144 000 nem pontos, szó szerinti szám, Jézus kijelentése is mutatja, amely szerint Ábrahám, Izsák és Jákob pátriárkák is az égben lesznek:

Jehova Tanúi hitrendszerének központi eleme az a tanítás, hogy a „Királyság az égben van, nem a földön”, ugyanakkor azt is tanítják, hogy sem a pátriárkák, sem az ókori próféták, sem Krisztus kora előtt élt más személy nem jut az égbe. Mégis, annak érdekében, hogy a pátriárkákat „kivegyék” az égből és semlegesítsék Krisztus világos szavait, azt az elméletet állítják fel, hogy az egek Királyságában tartott lakoma valójában a földön lesz.

Pál szintén azt írta, hogy a pátriárkák és más régi hithősök mennyei, nem pedig földi jutalomra törekedtek, és hogy ezt a mennyei rendeltetést hitük alapján nyerték el:

Jehova Tanúi ennek ellenére – tévesen – azt tanítják, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob nem jutnak az égbe, sőt soha nem is vágytak oda. Érthető, miért ragaszkodnak ehhez: ennek ellenkezőjét elismerni teljesen aláásná a 144 000-ről szóló elméletüket.

Nehéz elhinni, hogy Jehova Tanúi milliói – talán akaratlanul – szemrebbenés nélkül elfogadják ezt, és teljesen figyelmen kívül hagyják az Írás világos szavait; mégis így tesznek. Mindenesetre ha legalább Ábrahám, Izsák és Jákob az égbe jut, akkor a 144 000-es szám szimbolikus, és legalább 144 003-at jelent. A végső szám nem állapítható meg, de abban az értelemben megszámlálhatatlan, hogy milliós nagyságrendű lesz.

Nyolcadszor: a Jehova Tanúi által 144 000 főre tett, földön élő felkent gyülekezet Jézust is magában foglalta mint szellemi testvérüket. Ő a főpap, és mint bármely főpap, pásztor, diakónus vagy püspök, egyben a közösség tagja is. Jehova Tanúi ezt maguk is elismerik:

Ha azonban csak 144 000 jut az égbe, akkor a földön élő, szellem által felkentek száma csak 143 999 lehetne, míg az égben 144 001-re nőne annak következtében, hogy Krisztust előbb beleszámítják, majd kizárják ugyanabból a gyülekezetből, hiszen a Jelenések 14:1-ben a Bárány az égben testvéreitől külön áll. A 144 000 tehát nem vehető szó szerint. Ugyanaz a gyülekezet nem lehet a földön egy test, az égben pedig egy másik.

A keresztények évtizedek óta felismerik a 144 000 jelképes természetét. A szám „...a tizenkettő négyzetének ezerszerese, Isten népe teljességének jelképe” (N. Turner, Peake’s Commentary on the Bible [London: Nelson and Sons, Ltd., 1964], 1050. o.).

Kilencedszer: Jehova Tanúi lényegében öt érvet hoznak fel amellett, hogy a 144 000-et meg kell különböztetni a nagy sokaságtól. Ez a kérdés részben túlmutat a jelen tanulmány keretein, mert itt nem elsősorban azt vizsgáljuk, hogy a 144 000 és a nagy sokaság ugyanaz a csoport-e, hanem azt, hogy a nagy sokaság egy földi üdvösségi terv keretében a földön áll-e, vagy az égben, Isten trónja előtt. Akit érdekel, Jehova Tanúi érvelését arról, hogy a 144 000 és a nagy sokaság nem azonos, az Éleslátás az Írásokból 996–997. oldalán találhatja. Nagy erőfeszítést tesznek e két csoport elkülönítésére, olyannyira, hogy e ponton az Írás jelentését is erősen félreértelmezik.

János azonban sehol sem látja egyszerre, egyazon jelenetben a 144 000-et és a nagy sokaságot. A Jelenések 7. fejezetében – miközben négy angyal a föld négy sarkán áll – csak hallja az elpecsételt 144 000 számát, majd látja a nagy sokaságot. A 14. fejezetben, ahol János a 144 000-et a Sion-hegyen látja, a nagy sokaság nincs jelen. A két látomást hat fejezet és számos apokaliptikus esemény választja el egymástól; ezen és más okokon alapulva erős érv hozható fel amellett, hogy a 144 000 és a nagy sokaság ugyanazon valóság kétféle leírása.

A fő kérdés azonban itt nem az, hogy a mennyben levő 144 000 és a nagy sokaság két különálló csoport-e, hanem az, hogy a nagy sokaság, amely „a trón előtt” áll, valójában a földön áll-e valamiféle „helyeselt állapotban”. Amint alább részletesebben kifejtjük, az, hogy a nagy sokaság a földön, és nem az égben áll, alapvető fontosságú Jehova Tanúi üdvösségtanában. Enélkül rendszerük legitimációjának egyik tartópillére omlana össze. Az emberiség 99,99999 százaléka számára – akár a túlélő nagy sokaság tagjaként, akár a mintegy húszmilliárd feltámadott egyikeként – az üdvösség ebben a rendszerben földi és testi reménység.

Tizedszer: amikor Jézus megfeddte az írástudókat és a farizeusokat, ezt mondta:

III. A Jelenések 7:9 nagy sokasága, amely Isten trónja és a Bárány előtt áll, Jehova Tanúi tanításával ellentétben nem a földön áll „helyeselt állapotban”, hanem az égben

Először is a Jelenések 7:9 ezt mondja: „Ezek után láttam, és íme, egy nagy sokaság, melyet senki sem volt képes megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, a trón előtt és a Bárány előtt állva...” A nagy sokasághoz hasonlóan a Jelenések 14:1 a 144 000-et is az égben, a Báránnyal, Jézus Krisztussal együtt állva mutatja be: „És láttam, és íme, a Bárány a Sion-hegyen állt, és vele száznegyvennégyezren.”

A görög histēmi ige – „állni”, „áll” – mindkét csoportra ugyanúgy vonatkozik. A 144 000-et Jehova Tanúi úgy értelmezik, hogy ténylegesen – szellemi teremtményekként – a Bárány közvetlen jelenlétében állnak az égben; a nagy sokaságról viszont azt tanítják, hogy valójában a földön van, és csak képletesen áll Isten előtt, vagyis Isten szemében „helyeselt állapotban” vagy „helyeselt helyzetben” van.

Az Éleslátás ezt a kérdést így veti fel: ha a „nagy sokaság” tagjai olyan személyek, akik megmentésben részesülnek és a földön maradnak, miként mondható róluk, hogy „Isten trónja és a Bárány előtt állnak”? (Jel 7:9.) A „állni” kifejezést a Biblia olykor valóban olyan értelemben használja, hogy valaki kedvező vagy helyeselt helyzetben van annak szemében, akinek a jelenlétében áll (Zsolt 1:5; 5:5; Péld 22:29; Lk 1:19). A Jelenések előző fejezetében például „a föld királyai, a magas rangúak, a katonai parancsnokok, a gazdagok, az erősek, minden rabszolga és minden szabad ember” igyekszik elrejtőzni „a trónon ülő arca elől és a Bárány haragja elől, mert eljött haragjuk nagy napja, és ki képes megállni?” (Jel 6:15–17; vö. Lk 21:36). Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a „nagy sokaság” azokból áll, akiket e harag idején megőriztek, és akik Isten és a Bárány előtt helyeseltként képesek voltak „megállni”. (Éleslátás, 997. o.)

Figyelemre méltó azonban, hogy a histēmi („állni”) – vagy rokon alakja, a paristēmi – szótári jelentése a Vine-féle Complete Expository Dictionary of Old and New Testament Words szerint önmagában nem tartalmazza a „kedvező/helyeselt helyzet” jelentését. Ami pedig a Jelenések 6:15–17-et illeti: az ott elrejtőzni próbáló emberek pusztulás előtt állnak, ezért aligha mondható róluk, hogy Isten előtt helyeselt állapotban akarnának „állni”. Más fordítások itt az „ellenállni”, „helytállni” értelmet adják vissza.

Másodszor: a nagy sokaság azért sem állhat a földön helyeselt állapotban, mert a Jelenések 9:1–6 az ötödik trombitaszó kapcsán olyan sáskákról beszél, amelyek skorpiókéhoz hasonló hatalmat kapnak, és azt a parancsot, hogy gyötörjék és ártsák a földön mindazokat, akiknek nincs „Isten pecsétje a homlokukon”.

Jehova Tanúi szerint Isten homlokon viselt pecsétje kizárólag a 144 000-é, nem a nagy sokaságé és nem másoké.

Ha tehát a földön levő nagy sokaságot és másokat olyan súlyos gyötrelem éri, hogy a halált keresik, nehéz azt állítani, hogy ugyanez a nagy sokaság közben a földön Isten előtt „helyeselt állapotban” áll.

Harmadszor: a huszonnégy mennyei vén egyike, amikor meglátja a nagy sokaságot, azt kérdezi: „honnan jöttek?” (Jel 7:13). Ez természetesen arra utal, hogy valahonnan máshonnan érkeztek oda – nevezetesen a földről.

Negyedszer: Jehova Tanúi azért tagadják a nagy sokaság mennyei jelenlétét, mert – az Érveljünk az Írásokból! hivatalos magyar megfogalmazásával – „róluk nem mondja azt a Jelenések könyve, mint a 144 000-ről, hogy ’a földről vették meg’ őket azért, hogy együtt legyenek Krisztussal az égi Sion-hegyen” (Jel 14:1–3). Ez azonban túlságosan szűk olvasat, és előre feltételezi, hogy a nagy sokaság és a 144 000 külön csoport. Ha – amint fentebb jeleztük – erős érv hozható fel amellett, hogy a 144 000 és a nagy sokaság ugyanazon közösség kétféle, minőségi azonosítása, akkor a nagy sokaságot igenis „a földről vették meg”, mert azonos a 144 000-rel.

Ráadásul Jézus vére nem kizárólag a 144 000-et váltotta meg vagy „vette meg”. Jehova Tanúi többek között azzal különböztetik meg a nagy sokaságot a 144 000-től, hogy előbbi „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” való. A Jelenések 5:9 szerint azonban ugyanez igaz azokra is, akiket Krisztus vérével megvett Istennek – vagyis a királyságot és papokat alkotó csoportra:

A nagy sokaságról a Jelenések 7:14 azt mondja, hogy „megmosták köntösüket és megfehérítették a Bárány vérében”. Így ők is a Bárány vére révén részesülnek a megváltásban; ezért az a különbségtétel, amely szerint kizárólag a 144 000 „megvett” csoport, nem tartható fenn pusztán e megfogalmazás alapján.

Ötödször: a Jelenések könyvében a „trón előtt” állás következetesen mennyei helyszínt jelöl. A nagy sokaság ugyanazon trón előtt áll, amely körül az angyalok, a huszonnégy vén és a négy élő teremtmény állnak. A Jelenések 7:11 kifejezetten azt mondja, hogy „az összes angyal ott állt a trón... körül”. Semmi sem utal arra, hogy ugyanabban a látomásban ugyanaz a térbeli kifejezés az angyalokra nézve mennyei helyet, a nagy sokaságra nézve viszont pusztán földi „helyeselt állapotot” jelölne.

Továbbá a nagy sokaság „éjjel-nappal szent szolgálatot végez” Istennek „a templomában” (Jel 7:15). Jehova Tanúi válasza szerint a görög naosz szó itt nem feltétlenül magát a mennyei szentélyt jelenti, hanem a templom egész elrendezését, amelynek földi udvaraiban a nagy sokaság szolgálhat. Ez a magyarázat azonban ismét olyan különbséget vezet be a szövegbe, amelyet maga a látomás nem tesz meg. A Jelenések könyvében a naosz rendszerint Isten mennyei templomára utal, és a nagy sokaság közvetlenül a trón és a Bárány előtt, ebben a szentélyi környezetben jelenik meg.

A Jelenések 19:1 további párhuzamot ad: „Ezek után olyasmit hallottam, mint egy nagy sokaság hangos szava az égben...” Ha a „nagy sokaság” kifejezés ugyanebben a könyvben kifejezetten az égben levő sokaságra alkalmazható, akkor semmi nyelvi akadálya nincs annak, hogy a 7. fejezet nagy sokasága is mennyei legyen.

IV. Jézus Krisztus visszatérése, második eljövetele nem 1914-ben történt, és Jézus nem 1914-ben kezdett uralkodni Isten Királysága fölött

Jehova Tanúi szerint Krisztus az első században – halála, feltámadása és mennybemenetele után – csupán egy kisebb, ideiglenes királyság fölött kezdett uralkodni. Ezt „szeretett Fia királyságának” nevezik a Kolosszé 1:13 alapján, és lényegében az új szövetséghez, illetve a 144 000 felkent keresztény gyülekezetéhez kapcsolják. E felfogás szerint ez az új szövetségi királyság addig működik, amíg a „szellemi Izrael” valamennyi tagja fel nem támad mennyei halhatatlanságra.

Az új szövetség tehát szerintük akkor ér véget, „amikor az ’Isten Izraelének’ valamennyi tagja [a 144 000] halhatatlanságra feltámad az égben” (Éleslátás, 524. o.; a zárójeles megjegyzés a jelen tanulmány szerzőjétől). Ez azt jelentené, hogy az az öröknek nevezett új szövetség, amelynek keretében Jézus az életét adta, körülbelül kétezer évig tart, mivel a 144 000 feltámadása állítólag 1918-ban kezdődött, és hamarosan befejeződik (A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel!, 103., 277. o.). Jehova Tanúi az új szövetséghez kapcsolódó királyságot a következőképpen írják le:

A második királyság, amelyet Jehova Tanúi tulajdonképpeni Isten Királyságának tekintenek, „Urunk és Krisztusa királysága” – vagyis az „1914-es királyság”. Szerintük ez 1914-ben, „a nemzetek meghatározott idejének” végén kezdődött, és a föld teljes emberiségére kiterjed (Éleslátás, 169. o.; Érveljünk, 95–97. o.). Ez a királyság örökké tart. Az 1914-ben megkezdődött „Isten Királysága” állítólag „nagyobb arányú és kiterjedtebb”, mint az új szövetségi királyság, Jézus azonban ennek a nagyobb királyságnak csupán „alárendelt részesedését” kapja.

Krisztus 1914-es „visszatérése” Jehova Tanúi rendszerében Krisztus második eljövetelének, vagy jelenléte (parousia) kezdetének felel meg. Ez egyben szerintük a Máté 25:31–46-hoz kapcsolt ítéleti korszak kezdetét is jelzi, amelyben Jehova Tanúi házról házra végzett szolgálatukkal szétválasztják a föld juhait és kecskéit ítéletre és pusztulásra.

Az Írás közelebbi vizsgálata azonban azt mutatja, hogy Krisztus nem 1914-ben tért vissza azért, hogy Isten Királyságát felállítsa és fölötte uralkodjon. Krisztus Isten Királysága fölötti uralmát – sőt a mindenség fölötti uralmat – már az i. sz. első században megkezdte. Az „1914-es királyság” nem választható el attól az új szövetségi királyságtól, amelyet Krisztus vére az első században létrehozott. Minden érvényes királyi hatalom, viszony és tulajdonság, amelyet az 1914-es királyságnak tulajdonítanak, már az első században megadatott vagy valósággá vált, és az új szövetségből, illetve az ahhoz kapcsolódó valódi Isten Királyságából ered. Következésképpen Jehova Tanúi súlyosan tévednek, amikor azt gondolják, hogy Isten nevében már most szétválasztják a juhokat a kecskéktől: a Máté 25:31–46 ítéletnapja a jövőben van.

Először: a régészeti, történeti és bibliai bizonyítékok szerint Jézus Krisztus nem térhetett vissza 1914-ben az általuk alkalmazott kronológia alapján. Jehova Tanúi az 1914-es évet úgy vezetik le, hogy 2520 évet számolnak előre attól az állítólagos i. e. 607-es dátumtól, amikor Babilon szerintük elpusztította Jeruzsálemet. Jeruzsálem azonban nem i. e. 607-ben, hanem i. e. 587/586-ban pusztult el, és Jehova Tanúi nem tudnak ezzel ellentétes, független történeti bizonyítékot felmutatni. E kérdés részletei túlmutatnak a jelen tanulmány keretein.

Másodszor: a Jelenések 11:15 kronológiai helyzete sem támasztja alá az 1914-es királyság felállítását. A vers részben ezt mondja: „A világ királysága a mi Urunk és az ő Krisztusának királysága lett, és ő uralkodni fog örökkön-örökké.” A könyv belső sorrendjében azonban ez az esemény a nagy nyomorúsághoz kapcsolódó eseménysorban, a hetedik trombitaszó idején következik: a pecsétek feltörése, a 144 000 elpecsételése, hat trombitaszó és a második jaj után. Ezenfelül a Jelenések 11:15–18 a két tanú 11:1–12-ben leírt szolgálata és mennybevitele után áll; Jehova Tanúi pedig e két tanúra vonatkozó saját alkalmazásukat is 1914 utáni eseményekhez kapcsolják.

Harmadszor: Krisztus valódi második eljövetele a nagy nyomorúság után történik, nem évtizedekkel előtte, amint Jehova Tanúi állítják.

A „közvetlenül” (eutheōs) szó azt jelenti: rögtön, azonnal, nyomban. A szöveg tehát Krisztus visszatérését a még előttünk álló nagy nyomorúság utánra helyezi. Ez nem azonosítható egyszerűen Jeruzsálem i. sz. 70-es római pusztulásával, mivel Jézus olyan nyomorúságról beszél, amelyhez fogható nem volt és nem lesz. Így Krisztus második eljövetele továbbra is az emberiség előtt áll.

Negyedszer: Krisztus nem várt 1900 évet arra, hogy Isten Királyságából csupán valamiféle „alárendelt részesedést” kapjon. Feltámadása és mennybemenetele után, amikor Isten jobbjára ült, teljes királyi hatalmat kapott:

Az Efezus 1:20–22 ugyanígy cáfolja a különálló, ideiglenes „új szövetségi királyság” és az 1914-ben kezdődő, csupán alárendelt részesedést adó királyság konstrukcióját. Isten Krisztusban munkálkodó ereje „feltámasztotta őt a halottak közül és jobbjára ültette az egekben, minden fejedelemség, hatalom, erő és uralom, valamint minden név fölé, amelyet nemcsak ebben a korban, hanem az eljövendőben is neveznek, és mindent a lába alá vetett”. Ez azt jelenti, hogy Krisztus királyi hatalma átnyúlik az eljövendő korba, nem korlátozódik a 144 000-re, és már az első században valóság volt.

Ötödször: a Kolosszé 2:10 világosan mutatja, hogy Jézus nem 1914-ben lett „minden kormányzat és hatalom feje”. Ezt a szerepet már az első században birtokolta. Ezért Jehova Tanúi Jelenések 12:7–12-re épített érvelése sem bizonyítja, hogy Krisztus uralma 1914-ben kezdődött; a szakasz maga nem mondja meg, hogy Krisztus mikor kezdett uralkodni.

Ha valaki eleve 1914-re teszi Sátán mennyei levetését, majd ebből vezeti le Krisztus királyságának kezdetét, az csupán feltételezi azt, amit bizonyítania kellene. Dániel ezzel szemben azt mutatja, hogy Krisztus akkor nyeri el uralmát és királyságát, amikor az Emberfiához hasonló alak az ég felhőivel az Öregkorú elé járul:

Krisztus tehát azután kezdett uralkodni Isten Királysága fölött, hogy kereszthalálát követően az első században felment az égbe. Nem várt 1914-ig, hogy uralkodni kezdjen, közvetlenül azelőtt, hogy állítólag láthatatlanul „visszatért” volna a földhöz. János ezt még világosabbá teszi, amikor a feltámadt Jézust már az első században „a föld királyai uralkodójának” nevezi (Jel 1:5). Jehova Tanúi állítása tehát, miszerint „1914-ben Krisztus Királyként uralkodni kezdett”, nem egyeztethető össze e szövegek természetes időviszonyaival.

Jehova Tanúi bibliai szöveggel közvetlenül nem alátámasztott módon azt is feltételezik, hogy Sátánt csak 1914-ben vetették ki az égből, és ehhez az eseményhez is Isten Királyságának felállítását kapcsolják.

A Jelenések 1:1 azonban nem azt mondja, hogy a könyv minden egyes eseménye János korához képest jövőbeli. Azt mondja, hogy Isten megmutatja szolgáinak „azokat, amiknek rövidesen meg kell történniük”. A könyv nyilvánvalóan tartalmaz János idején már fennálló valóságokat és múltbeli eseményekre utaló látomásokat is. Maga a könyv például az első századi gyülekezetekhez intézett levelekkel kezdődik.

Jehova Tanúi fordítása a Jelenések 1:10-ben ezt mondja Jánosról: „Ihletés által az Úr napján találtam magam...” Ezt az „Úr napját” másutt 1914-től kezdődő időszakkal azonosítják, és úgy fogalmaznak, hogy János „ihletés által” előre vitetett az időben az 1914-ben kezdődő „Úr napjára”.

A görög szöveg azonban szó szerint azt mondja: „Lélekben voltam az Úr napján.” Nem azt, hogy Jánost időben „átszállították” az Úr napjára. A hagyományos keresztény értelmezésben az Úr napja a vasárnap: azon a napon ragadta el őt a Lélek, és akkor kezdte látni a látomásokat.

Ezt a Jelenések könyvének közvetlen és következő fejezetei is alátámasztják. János első látomása Krisztusról szól, aki megmondja neki, mit írjon le, majd következnek az első századi hét gyülekezetnek szóló levelek (Jel 2–3). Ezután fokozatosan jelennek meg a nagy nyomorúsághoz és később Krisztus második eljöveteléhez kapcsolódó események. A Máté 24:29–30 ráadásul kifejezetten azt mondja, hogy Krisztus parúziájához kapcsolódó jelek a nagy nyomorúság után jelennek meg, nem előtte.

Ez nagyon jelentős. Érthető, miért ragaszkodik Jehova Tanúi rendszere ahhoz, hogy a Jelenések valamennyi döntő eseményét i. sz. 96 utánra tolja: ellenkező esetben nehéz volna az „1914-es Isten Királyságát” és az új szövetségi papság mennyei felállítását – amelyet szerintük csak a 144 000 1918-ban kezdődő első feltámadása teljesít ki – elszakítani attól az első századtól, ahová a szöveg természetes olvasata helyezi.

Ez a jövőbe tolás a szöveg fordítását is befolyásolhatja. A Jelenések 1:5–6 szó szerinti szerkezetében Jézus „királysággá, papokká tett minket Istenének és Atyjának”. Ez azt jelenti, hogy az első századi keresztények már akkor Isten felállított királyságának és papságának tagjai voltak. Ugyanez a valóság jelenik meg a Kolosszé 1:13-ban: Isten „átvitt minket szeretett Fia királyságába”.

Amint korábban láttuk, Jehova Tanúi ez utóbbit, a Kolosszé 1:13 királyságát teljesen különálló, ideiglenes, kizárólag a 144 000 számára fenntartott királyságnak tekintik. A Jelenések 1:5–6 azonban összekapcsolja a királyság és a papság fogalmát, és az első századi keresztényekre alkalmazza. Ezzel lényegében visszahelyezi az úgynevezett 1914-es királyság papi dimenzióját az első századba, vagyis oda, ahová az új szövetség történetileg tartozik.

Jehova Tanúi Új világ fordítása a „királysággá, papokká tett minket” kifejezést olyan szerkezettel adja vissza, amely könnyebben olvasható jövőre irányuló rendeltetésként: „királysággá és papokká tett minket”. A Jelenések 5:10-ben hasonlóképpen „királysággá és papokká tetted őket Istenünknek” áll. Péter ezzel szemben jelen idejű tényként mondja az első századi keresztényeknek: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, különleges tulajdonul választott nép vagytok...” (1Pét 2:9). Péter nem két, egymástól 1900 évvel elválasztott királyi papságot ismert.

Ha a királyi papságról szóló szövegeket együtt olvassuk, az válik nyilvánvalóvá, hogy az új szövetségi királyság papsága és azok az események, amelyeket Jehova Tanúi az „1914-es Isten Királyságához” kötnek, gyökerükben az első században kezdődtek. Nem két különálló királyságról van szó. Ez pontosan megfelel annak a vonalnak, amelyet Isten a Dávid királlyal kötött szövetségben előkészített.

A) A szövetségek

A dávidi szövetség – különösen annak a papsághoz való viszonya – megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy az 1914-es királyságot és a hozzá kapcsolt papságot visszahelyezzük az első századba, az új szövetséget pedig kiterjesszük az örökkévaló jövőre, és annak minden áldásába ne csupán a 144 000-et, hanem valamennyi keresztény hívőt bevonjuk: az örök életet, a bűnök bocsánatát és a Jehova Istennel való kiengesztelődést. A dávidi szövetség széles körének megértéséhez azonban látni kell, mennyire elválaszthatatlanul összefonódik az ábrahámi szövetséggel és az új szövetséggel.

A „szövetség” általánosságban két vagy több fél ünnepélyes megállapodását jelenti (Oxford Dictionary [U.S.A.: Oxford University Press, 1998], 288. o.). A Biblia „Ó-” és „Újszövetségre” tagolásának keresztény hagyománya maga is azt mutatja, hogy a kereszténység a „szövetséget” olyan szervező elvnek tekintette, amely az egész Írásnak jelentést és összefüggést ad. A bibliai „szövetség” fogalmának vizsgálata ezért a Biblia egyik központi, ha nem legközpontibb fogalmának vizsgálata (uo., 292. o.).

Az egymással összefüggő szövetségi kapcsolatok alkotják azt a nagy, egymásba kapcsolódó ívet, amely a Teremtéstől a Jelenésekig Isten bukott emberiségre vonatkozó üdvösségi tervének szerkezetét és útját biztosítja. Már az 1Mózes 3:15-ben megjelenik az az eszme, hogy a megváltás a „mag”, Krisztus Jézus által érkezik. Később az Ábrahámmal kötött szövetség ígérete biztosította Isten népének, a testi Izrael nemzetének kialakulását, de az ígéret nem állt meg itt: magában foglalta a szellemi Izrael, a kereszténység következő nemzedékeit is, mint az ígéret örököseit (Gal 3:26–29).

A véres körülmetélés szövetsége az ábrahámi szövetség jele és pecsétje volt. A testi körülmetélés Krisztus haláláig maradt kötelező, amikor a mózesi törvényszövetséggel együtt elavult, és az új szövetség váltotta fel. A törvényszövetség az ábrahámi szövetség kiterjesztése és hozzáadása volt, amely Jehova és a természetes Izrael közötti további szövetségi rendben lépett életbe. Törvényei, rendeletei és előírásai – vallási törvénykönyvként – rendezett berendezkedést biztosítottak Isten népe, a zsidók számára. Nyilvánvalóvá tette a bűnt és a törvényszegést (Gal 3:19), és Krisztushoz, a Messiáshoz kellett vezetnie a zsidókat (Gal 3:24). Emellett biztosította az Ábrahámtól Júda törzsén és Dávid királyon át a megígért Magig, Jézusig vezető testi leszármazási vonal megőrzését.

Isten Dávidnak adott ígérete – a dávidi szövetség – Dávid trónjának, vagyis uralmának leszármazási vonalát hozta létre. Ez Krisztusban teljesedett ki, amikor az első században felemeltetett a mennyei trónra, hogy a mindenség királyaként és főpapként uralkodjon. Jézus örökre király és pap lett Ábrahám korának király-papja, Melkisédek rendje szerint (Héb 5–8). A dávidi szövetség örök, és Jehova Tanúi tanításával ellentétben papságot is magában foglal: Krisztust és házát, vagyis valamennyi keresztény hívőt, akik papok királysága, királyi papság, szent nemzet és Isten népe (1Pét 2:9).

Isten népének a dávidi szövetség beteljesedéséhez szükséges kihívása és kiválasztása az új szövetség által valósul meg, amelyet Krisztus véráldozata hozott létre és pecsételt meg. Az új szövetség alatti Isten népe nem korlátozódik a 144 000-re, hanem valamennyi keresztény hívőt magában foglalja. A bukott ember a hit és a Krisztus áldozata alapján kapott bűnbocsánat által békül meg Teremtőjével. Krisztus halála és feltámadása Isten népének az örök élet ajándékát nyitja meg. Krisztus örökre közvetítő Isten és népe között; folyamatos közbenjárása nélkül az égben levő Istenhez való hozzáférés és a megváltásban való megmaradás lehetetlen, amint ezt később részletesebben kifejtjük.

A Biblia ismételten kijelenti – Jehova Tanúi tanításával ellentétben –, hogy az új szövetség természeténél és céljánál fogva örökkévaló, nem ideiglenes, és nincs előre meghatározott, rövid időtartama.

B) A dávidi szövetség

Később részletesen tárgyalt okokból Jehova Tanúi tévesen azt tanítják, hogy Isten Dáviddal kötött szövetsége kizárólag egy trónról szólt, és semmiféle papságot nem foglalt magában.

Ez a körülményes bekezdés tisztázásra szorul, és önmagával is feszültségben áll: nehéz egyszerre azt mondani, hogy a királyság és a papság a Törvény alatt „szigorúan elkülönült”, miközben ugyanakkor egymással együtt működött. Még fontosabb, hogy a mózesi Törvény alatti intézményi elkülönülés nem dönti el a kérdést, mert itt Krisztus királyságáról van szó a dávidi és az új szövetség alatt, nem pedig a már megszűnt mózesi Törvény alatt. Krisztus királysága ebben a szerepben kétségtelenül magában foglal papi tisztséget is. Ráadásul Dávid korának királyai rendszeresen végeztek olyan cselekményeket, amelyek papi jelleggel bírtak. A dávidi szövetség maga ezt mondja:

A dávidi szövetség tehát nem csupán trónról, hanem királyságról is szólt (vö. 2Krón 13:5; Éleslátás, 164. o.). Dávid trónja – Izrael trónja – nem választható el magától a királyságtól. Az Ószövetségben a „királyság” jelentésű mamlākāh többek között mindazt jelöli, ami a király királyi uralmához tartozik, ideértve a trónt is (Vine’s Dictionary, 161. o.). A szövetség továbbá házról is szólt; ez Isten szellemi háza, amely fölött Krisztus elnököl, vagyis a keresztény hívők egyháza, gyülekezete.

A megígért ház szent papság. Péter ezt írja: „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy Jézus Krisztus által Istennek elfogadható szellemi áldozatokat mutassatok be” (1Pét 2:5); továbbá: „ti választott nemzetség, királyi papság vagytok” (1Pét 2:9). Pál pedig úgy mutatja be Krisztust, mint e ház fölött álló nagy papot:

Jézus mint főpap nélkül nincs keresztény papság; éppen e tisztségében tartja fenn az egyházat vagy gyülekezetet: „általa az egész épület harmonikusan összeillesztve növekszik az Úrnak szent templommá” (Ef 2:21–22). Jeremiás egyértelmű kapcsolatot teremt az örök dávidi szövetség és Isten népével, vagyis házával kötött új szövetség között. Külön hangsúlyozza a papok olyan folyamatos sorának fennmaradását, amely messze túlterjed a lévita papság történeti idején:

Ez nem lehet pusztán a mózesi Törvény alatti lévita papság, amely az első században megszűnt, mert ezek a papok Jeremiás szerint „soha” nem fogynak el. A Jeremiás 33:22 ráadásul megszámlálhatatlanságukat hangsúlyozza:

Végül Ézsaiás próféta talán a legtömörebben kapcsolja össze az új szövetséget a Dávidnak biztosított szövetségi javakkal; a kettő elválaszthatatlan:

E komoly bibliai bizonyíték fényében több kérdés vetődik fel:

1. Ha a dávidi szövetség nyilvánvalóan papságot is magában foglal, miért tanítják Jehova Tanúi, hogy nem foglal magában papságot, és csupán Dávid trónjáról szól?
2. Miért választják el a dávidi szövetséget az új szövetségtől, amikor az új szövetség a dávidi szövetség beteljesítését és megvalósítását szolgálja?
3. Miért zárják le az új szövetséget körülbelül kétezer év után, miközben elismerik, hogy a dávidi szövetség örökké tart, noha az előbbi az utóbbi teljesedését és kibontakozását jelenti, mindkettőt ismételten örökkévalónak nevezi az Írás, és átfedésükben ugyanarra az üdvrendi valóságra vonatkoznak?

Először: Jehova Tanúi azért tanítják, hogy a dávidi szövetség nem tartalmaz papságot, mert rendszerükben az egyetlen sajátosan keresztény papság a 144 000-ből és – egy időre – főpapjukból, Krisztusból áll. Amint fentebb láttuk, szerintük csak akkor válnak papok királyságává, amikor 1918-tól kezdve feltámadnak az úgynevezett első feltámadásban (A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel!, 103., 277. o.).

Csak ezután lesznek mennyei papok királyságává, akik az ezeréves uralom során a földi emberiség fölött uralkodnak (Éleslátás, 524–525. o.). Az 1918-as dátum azért szükséges a rendszerüknek, mert e feltámadásnak az 1914-es visszatérés, vagy második eljövetel (parousia) nyomában kell következnie a Máté 24:29–31 általuk adott értelmezése szerint. Krisztus visszatérését és a választottak összegyűjtését így kronológiailag elválaszthatatlannak tekintik.

A probléma az, hogy ha a 144 000 akkor válik papok királyságává, amikor Krisztus Dávid trónjára emelkedik, akkor ez magát az „1914-es Isten Királyságát” is visszaviszi az első századba, oda, ahová a hozzá kapcsolódó események ténylegesen tartoznak. Következésképpen a második eljövetel nem történhetett 1914-ben; és mivel nem az első században történt meg, Krisztus visszatérése még előttünk áll.

Másként fogalmazva: a dávidi szövetség, amely magában foglalja az első században létrejött keresztény királyi papságot és Krisztus hívőkből álló házát, alapjaiban ássa alá az 1914-es királyság és a 144 000 1918-ban kezdődő első feltámadásának elméletét.

Másodszor: Jehova Tanúi az örökké tartó dávidi szövetséget azért választják el az általuk ideiglenesnek tekintett új szövetségtől, mert egy tartós új szövetség szétrombolná az ezeréves uralom alatti és azutáni üdvösségi rendszerüket. A dávidi szövetség náluk örök, az új szövetség viszont alig kétezer évig tart.

A dávidi szövetség javai között azonban ott van a papság és Krisztus királyi uralma Isten egyetemes Királyságában, míg Jehova Tanúi új szövetsége csupán a 144 000 királyságára vonatkozik, amely fölött Krisztus társult királyként uralkodik. E két elképzelés egymással szöges ellentétben áll, holott harmonizálniuk kellene.

Harmadszor: Jehova Tanúi elismerik, hogy a dávidi szövetség örökké tart (Éleslátás, 524. o.). Ha azonban az új szövetség a dávidi szövetség beteljesedésével lényegileg összetartozik, akkor annak is örökkévalónak kell lennie. Ez azért jelent problémát a rendszer számára, mert ha az új szövetség örök, akkor a feltámadt embereket nem lehet egy tőle független millenniumi „oktatási” rendszerrel tökéletességre juttatni. A Jelenések 20:12 „tekercsei” így nem szükségképpen az ezer év alatt kihirdetendő új törvények és rendeletek, hanem a szöveg természetes értelme szerint olyan feljegyzések, amelyek alapján a halottakat „cselekedeteik szerint” ítélik meg. A szöveg maga az ítélet alapját az emberek cselekedeteivel kapcsolja össze.

Az ember nem „oktatható” tökéletességre – vagyis nem igazítható meg, nem nyilvánítható bűntelennek – külsőleg rákényszerített törvények bármely rendszere által. Megigazulása, illetve „tökéletesítése” Krisztus halála és a hit által történik. Ez Isten átalakító hatalmának lényege és a mózesi Törvény külső normarendszerével szembeni újszövetségi alternatíva: így vesz ki Isten magának népet, és így bocsátja meg bűneiket.

Jehova Tanúi kifejezetten azt a feladatot tulajdonítják a nagy sokaságnak, hogy az ezer év alatt a feltámadottakat írott rendeletek alapján megtanítsák Isten és Jézus ismeretére. Ez közvetlenül feszültségben áll az új szövetség képével, amelyben a Mindenható a Szentlélek hatalma által belülről kifelé változtatja meg az ember szívét, nem pedig újabb, mózesi jellegű külső törvényeket és rendeleteket kényszerít rá. Fia, Jézus feláldozott vére által Isten megbocsátja a bűnt, és Krisztusba, illetve áldozatába vetett hitük által megváltja az embereket. A keresztény korszakban nem egy másik életben sikeresen teljesített vizsgák alapján tanítja őket bűntelenségre vagy tökéletességre. Az örök új szövetségben Krisztus áldozata révén adott bocsánat szükségtelenné teszi ezt az „oktatási” utat mint üdvösségi mechanizmust.

Továbbá egy örökkévaló új szövetség azt jelenti, hogy Jézus, a feláldozott Bárány örökre az új szövetség közvetítője marad. Jehova Tanúi rendszerében viszont Krisztus mint angyali jogi közvetítő szolgálatára az utolsó ember végső megítélése után már nincs szükség (Éleslátás, 170. o.). Ha az új szövetség örökké fennáll, Jézust nem lehet egyszerűen eltávolítani mint jogi közvetítőt és segítőt. Érthető tehát, miért szükséges e rendszerben az új szövetség gyors lezárása; ezzel azonban további súlyos teológiai problémák keletkeznek.

Ha például a dávidi szövetségben nincs papság, az új szövetség pedig már az ezeréves uralom eleje körül megszűnik, akkor nincs olyan szövetségi „jármű”, amely Jézus főpapságát az ezer évre továbbvinné. E hiány felismerésére válaszul Jehova Tanúi külön „Melkisédekhez hasonló papi szövetségről” beszélnek, amely azonban a jelen érvelés szerint valójában nem különálló szövetség.

Mivel ez az úgynevezett szövetség úgy rendelkezik, hogy Jézus király és főpap legyen, alkalmasnak tűnik arra, hogy elkerülje a dávidi szövetségből természetesen következő első századi papok királyságának problémáját, és teret hagyjon a millenniumi „oktatással tökéletessé tevő” rendszer, az új törvénytekercsek és az ismételt ítéleti korszakok számára.

A probléma azonban az, hogy külön „melkisédeki szövetség” nincs. Az ennek bizonyítására idézett versek valójában Krisztusnak a dávidi és új szövetség alatt betöltött szerepét magasztalják. A Héberek 5–8 összefüggése ezt világosan megmutatja: Isten Dávidhoz kapcsolódó esküjének prófétai beteljesedésében Krisztust Melkisédek rendje szerinti főpapnak nyilvánítja; nem egy újabb, harmadik szövetségi királyságot hoz létre. E négy fejezet központi témája Krisztus mint örök király és pap Melkisédek rendje szerint, mégpedig az új szövetség keretében. Főpapként ő lett a jobb szövetség kezese, biztosítéka, záloga. Az új szövetség népet, vagyis keresztény házat vesz ki annak számára, aki Dávid trónjának örököse, Krisztus, hogy királyként és főpapként uralkodjon fölöttük.

A következő fejezet azonnal az új szövetséghez kapcsolja ugyanezt a főpapságot:

A 110. zsoltár tehát Jézust kifejezetten Dávid trónjára helyezi mint királyt és papot a dávidi szövetség keretében, nem pedig egy fölöslegesen megkettőzött, külön „melkisédeki szövetség” második trónjára. Az egyetlen trón, amelyre Jézus Melkisédek szerinti király-papként felemelkedik, a dávidi trón, mégpedig az új szövetség keretében. Az új szövetség ezért nem lehet ideiglenes, ha Jézus örökké uralkodik és örökké pap.

Tudjuk, hogy mindez Krisztus új szövetség alatti papi szolgálatára vonatkozik, mert földi életében Jézus nem volt lévita pap, hiszen nem Lévi törzséből származott; főpapi szolgálata áldozati halálához és mennyei felmagasztalásához kapcsolódik (Héb 8:4). Mint más prófétai kijelentések, a Zsoltárok 110:4 is előre mutat erre a napra. Az egyetlen szövetség, amelyet Krisztus véráldozata felavat és vérével megerősít, az ő vérének új szövetsége (Mt 26:28). Jézus Melkisédek rendje szerinti főpapi tisztsége tehát ezen új szövetségen belül működik; az úgynevezett melkisédeki szövetség nem különálló tőle.

A Héberek 10:11–18 szintén azt mutatja, hogy a dávidi szövetség Krisztus főpapságát az új szövetségben foglalja magában. A szerző addigra hosszasan kifejtette, hogy Jézus főpapként önmagát mutatta be végleges áldozatul. Főpapként és királyként Isten jobbjára ült, és halála által a megszentelteket az új szövetségben kapott bűnbocsánat révén örökre tökéletessé tette:

Mivel Jehova Tanúi új szövetsége hamarosan véget ér, rendszerükben olyan szövetségi alap sincs, amely a 144 000-et saját feltámadásuk után átvezesse az ezeréves uralmon. Egy megszűnt új szövetség áldásait nem lehet egyszerűen átvinni a következő életre annak további fennállása nélkül, éppúgy, ahogyan ma sem lehet bűnbocsánatot nyerni az elavult és hatályát vesztett mózesi szövetség alapján. Rendszerük mégis lényegében ezt teszi.

Ha nincs folytatódó szövetség, nincs világos jogi-teológiai alap sem arra, hogy a 144 000 az ezer év alatt uralkodjon. Úgy is mondhatnánk: hiányzik a felhatalmazó rendelkezés. Erre a dilemmára Jehova Tanúi Krisztus úgynevezett „követőivel kötött szövetségével” válaszolnak. Ez azonban nem egy újabb, földi alattvalók fölötti jövőbeli királyságot létrehozó szövetség, hanem természetesebb értelemben hatalmi megbízatás az apostoloknak és az egyház vezetésére, vagyis Krisztus kibontakozó, dávidi és új szövetségi pap-királyságának igazgatására.

Ha valódi megváltó szövetségként fogjuk fel, ez az intézmény önmagában képtelen a bűn megbocsátására, az ember tökéletessé tételére, megváltására vagy örök élet adására. A szöveg nem is azért hangzott el, hogy külön földi alattvalók fölötti jövőbeli uralmat hozzon létre. A kérdéses „királyságra” vonatkozó szövegek a Lukács 22:28–30 és a Máté 19:27–30:

Jehova Tanúi ezt a szövetséget azzal a „menyasszonnyal” népesítik be, amelyet szerintük az ideiglenes új szövetség vesz ki a nemzetek közül.

Először: Jézus által használt görög diatithēmi ige elsődleges jelentése ebben az összefüggésben nem szükségképpen „szövetséget kötni”, hanem „elrendezni, rendelkezni, kiosztani, kijelölni”. A szó jelenthet szövetségkötést is, de a Lukács 22:29-ben különösen természetes a „kijelölök/rátok ruházok” értelem.

Vine így magyarázza: a diatithēmi jelentheti valaki ügyeinek elrendezését vagy valamely hozzá tartozó dolog feletti rendelkezést. „Az Úr tanítványaira használta a Királysággal kapcsolatban, amely később az övék lesz, és önmagára nézve ugyanebben az értelemben, mint akinek az Atya ’kijelölte’ azt: ’Én pedig királyságot jelölök ki nektek, ahogyan Atyám kijelölte nekem’ (Lk 22:29)” (Vine’s, 67. o.).

Más kommentátorok is úgy értik, hogy a tanítványoknak a később eljövendő Királyságban való részesedésről van szó. Nem arról, hogy Jézus külön új királyságot alapítana a 144 000 számára, hogy a következő életben földi alattvalók fölött uralkodjanak. „Mint [a Királyság] igazgatói részesedni fognak benne; ezért Jézussal együtt vesznek részt az eszkatologikus lakomában, amikor eljön Királyságában...” (G. W. H. Lampe, Peake’s Commentary, 840. o.). Jézus távozni készült, és az apostolokra bízta a közösség szolgálatát.

Másodszor: az a jog, hogy tizenkét trónon ülve ítéljék Izrael tizenkét törzsét, kifejezetten az apostoloknak adott ígéret, nem általános felhatalmazás a 144 000 számára arra, hogy a Jelenések 20:4–6 alapján az ezer évben uralkodjon.

A görög basileuō („uralkodni”) sem kizárólag azt jelenti, hogy valaki „egy nép fölött kormányoz”. A szó gyakran metaforikus: a Róma 5:17 például az „életben való uralkodásról” beszél; a bűn is „uralkodhat” (Róm 6:12), és a kegyelem is „uralkodik” (Róm 5:21). Ebből következően sem logikailag, sem nyelvileg nem szükséges feltételezni, hogy ha a 144 000 „uralkodik”, akkor kell lennie egy földi népességnek, amely fölött ugyanúgy kormányoznak, ahogyan a mai politikai államok népek fölött uralkodnak.

Sőt, miközben Jehova Tanúi azt mondják, a Biblia nem közli, mit tesz majd a 144 000 az ezer év után, a Jelenések 22:3–5 azt mondja Isten szolgáiról, hogy szolgálják őt és „uralkodni fognak örökkön-örökké”. De ki fölött? Jehova Tanúi szerint addigra senki sem áll Isten és ember között, még Jézus sem ebben a jogi-közvetítői értelemben (Éleslátás, 170. o.); Krisztus átadja a Királyságot, a halál megszűnik, az ember pedig végleg tökéletes lesz. Ha ez így van, akkor az „uralkodni” nem jelentheti szükségképpen földi emberek politikai kormányzását.

Igaz, Jehova Tanúi nem hiszik, hogy maga a föld elpusztul; ezt többek között a Zsoltárok 37:29-re alapozzák: „Az igazságosak öröklik a földet, és örökké rajta laknak.” A szerző azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy más szövegek szerint az ég és a föld jelen rendje mulandó képekkel írható le, például „elhasználódik, mint a ruha” (Ézs 51:6). Az „örökké” kifejezés tehát önmagában nem dönti el a kozmológiai részleteket, és nem mondja ki, hogy a föld lakottságában soha semmilyen megszakítás vagy átalakulás nem lehetséges. A Jelenések 21 képe új teremtésről és a szent város égből való alászállásáról beszél.

A szerző ezen a ponton spekulatív természettörténeti párhuzamokat is említ: a föld történetében voltak nagy megszakítások és katasztrofális változások, ezért önmagában nem elképzelhetetlen egy radikális jövőbeli megújulás sem. Polemikus megfogalmazásában ezt reálisabbnak tartja, mint azt a képet, hogy a nagy sokaság tagjai szó szerint a világméretű pusztítás romjait takarítják el, hogy saját munkájukkal újra paradicsommá tegyék a földet.

A lényegesebb bibliai érv azonban Péter párhuzama a jövőbeli tüzes ítélet és Noé özönvize között (2Pét 3:5–13), valamint Jézus Sodomára és Gomorrára vonatkozó ítéleti párhuzama. Hogy ezzel együtt az emberi politikai rendszerek is megszűnnek, magától értetődő. „Íme, mindent újjáteszek” – mondja a trónon ülő (Jel 21:5). Ezért az „uralkodni” jelentheti az életben, Krisztussal közösségben való uralkodást vagy a bűn fölötti győzelmet is; nem szükséges Dávid történeti királyságának politikai modelljét változatlanul átvinni az új világ, az új föld és az új teremtés rendjébe.

Érdekességként a szerző megjegyzi, hogy a katolikus értelmezés is ilyen tágabb, szimbolikus értelemben beszél a Jelenések 20 „uralkodásáról”: az ezer évet nem szó szerinti ezer naptári évnek, hanem Krisztus húsvéti győzelme és a végső beteljesedés közti hosszú korszak jelképének tekinti; Isten népe ebben az időben a keresztség által már részesedik Krisztus halál és bűn fölötti győzelmében (vö. Róm 6:1–8; Jn 5:24–25; 16:33; 1Jn 3:14; Ef 2:1; NAB, Jel 20:1–6 jegyzet).

A Máté 19:27–30 kifejezetten mutatja az apostoloknak adott ítéleti kiváltság sajátos természetét. Mindenki – nem csupán a 144 000 –, aki Krisztusért sok mindent elhagy, sokszoros jutalmat és örök életet kap; de nem mindenki ül tizenkét trónon Izrael tizenkét törzsének megítélésére. Ez a különleges ítéleti kiváltság az apostoloké.

Harmadszor: különös, hogy Jehova Tanúi „Krisztus követőivel kötött szövetségének” beiktatását ugyanahhoz a pünkösdi Szentlélek-kitöltéshez kötik, amely szerintük az új szövetséget is felavatta, és ugyanazon emberekre vonatkozott (Éleslátás, 524. o.), miközben az új szövetséget időben és személyi körében erősen korlátozzák, ezt a másik szövetséget pedig Krisztus vére soha nem erősítette meg külön.

Ettől eltekintve az apostoloknak adott konkrét hatalmi megbízás kiterjesztése a későbbi 144 000 egészére gyenge bibliai alapon áll. Jehova Tanúi azt tanítják, hogy „akik kitartanak vele próbáiban, és az övéhez hasonló halált halnak... vele fognak uralkodni, osztozva királyi uralmában” (Éleslátás, 525. o.). De ez több okból problematikus: a) a 144 000-hez sorolt sok személy nem halt Jézuséhoz hasonló kínzó, erőszakos halált; b) a Filippi 3:10 Pál Krisztus szenvedéseiben való részesedéséről beszél azért, hogy eljusson „a halottak közül való feltámadásra”, nem arról, hogy e szenvedések jogcímet adnak a millenniumi uralom alatti ítélkezésre; c) a Kolosszé 1:24-ben Pál saját szenvedéseiben örvendezik, de semmi nem utal arra, hogy ezáltal millenniumi ítélőszékre kerülne.

Negyedszer: a Jelenések 20:4–6 szövegében azok, akik trónokon ülnek és akikre ítélet bízatott, nyelvtanilag nem szükségképpen azonosak a lefejezettek lelkeivel, akikről ezután külön látomásként beszél a szöveg. Így az sem magától értetődő, hogy a lefejezettek csoportja lenne az a 144 000, amely a feltámadottakat ítéli.

A szó szerinti görög szerkezet nem „igen, láttam a lelket”, mintha a második mondatrész egyszerűen az első csoport azonosítása volna. Több fordítás is új látási aktust érzékeltet: „láttam továbbá a lelkeket...”

Továbbá ha az uralkodók azok, akik „nem imádták a vadállatot és képmását, és nem vették fel jelét”, akkor ez a leírás ugyanúgy illik a nagy sokaságra is. Ez ismét közelebb hozza a nagy sokaságot a mennyei uralkodók képéhez, nem pedig egy elkülönített földi alattvalói osztályhoz.

Ötödször: ha Jehova Tanúi szerint a Jelenések 7:1–8 tizenkét törzse magát a felkent 144 000-et jelenti, és ugyanez a 144 000 a Lukács 22:28–30 és a Máté 19:28 alapján „Izrael tizenkét törzsét” ítéli, a rendszer saját logikája szerint végül önmagukat ítélik.

Hatodszor: Krisztus úgynevezett „követőivel kötött szövetsége” mint megváltó szövetség hatástalan lenne, mert azt külön véráldozat soha nem erősítette meg. A Héberek 9:16–22 érvelése szerint a szövetség életbe lépése halálhoz és vérhez kötődik; „vér kiontása nélkül nincs megbocsátás”. Ha pedig nincs bűnbocsánat, nincs kiengesztelődés és nincs „tökéletessé válás” sem.

Kizárólag Krisztus vére az alapja a kiengesztelődésnek (Ef 2:13–16), megváltásnak (Róm 3:24–25), megigazulásnak és üdvösségnek (Róm 5:9), megszentelésnek (Héb 10:29), sőt magának az életnek is (Jn 6:53–56). Ha a „Krisztus követőivel kötött szövetséget” nem Krisztus kiontott vére erősíti meg, önmagában mindezt nem képes közvetíteni. Ezek a javak azonban valóban az új szövetség alatt állnak rendelkezésre.

C) A szövetségek összefoglalása

A Jehova Tanúi e szövetségekkel kapcsolatos számos hiányossága teológiájuk szempontjából döntő jelentőségű. Krisztusnak a 144 000 követőjével kötött állítólagos szövetsége hatástalan és semmis, ezért nem szolgálhat jogszerű alapul arra, hogy az ezeréves uralom alatt uralkodjanak. Ugyanígy az emberiség „tökéletessége”, bűnbocsánata és megváltása sem származhat abból az igazgatási megbízatásból, amely Krisztus papi királysága, az egyház fölött áll. Az úgynevezett szövetség, amely szerint Krisztus Melkisédekhez hasonló király lesz, egyáltalán nem külön szövetség, hanem a dávidi szövetség és az új szövetség szerves része: Krisztus királyi és papi szerepét szemlélteti attól kezdve, hogy az első században Dávid trónjára lépett, és minden fölött uralkodik, beleértve királyságát és papi házát, vagyis a papságot — az örökkévaló új szövetség alatt álló valamennyi hívő keresztényt. E két állítólagos szövetséget azért találták ki, hogy Jézust és a 144 000-et be lehessen illeszteni az ezeréves uralomba anélkül, hogy a dávidi és az új szövetséghez kellene folyamodni, valamint azokhoz a korlátokhoz, amelyeket ezek az üdvösségi rendszerükre nézve jelentenek.

Következésképpen, mivel Jehova Tanúi dávidi szövetség-változata kizárólag a trónra vonatkozik, és nem foglal magában papságot, a melkisédeki szövetségük pedig — amelynek ezt a hiányt kellett volna pótolnia — egyáltalán nem külön szövetség, nincs olyan papságuk, amely e rendszer szerint továbbvihetné Isten üdvösségi tervét. Ennek egyetlen jogszerű módja a helyesen értelmezett dávidi szövetség, amely elismeri Krisztus papságát, valamint az új szövetség, amelyet Jehova Tanúi sajnálatos módon kétezer év után megszüntetnek. Így az ő ideiglenes új szövetségük alapján lehetetlen, hogy Krisztus papként uralkodjon az ezeréves uralmon keresztül, vagy hogy annak idején és azt követően bárkire alkalmazza a bűnbocsánat, a kiengesztelődés, a megváltás („tökéletesség”) és az örök élet jótéteményeit.

A 144 000-rel hasonló probléma van. Mivel Krisztusnak a követőivel kötött állítólagos szövetsége csupán a már létező egyházra vonatkozó igazgatási hatáskör-átruházás volt, nem pedig külön szövetség; mivel nem mind a 144 000, hanem az apostolok ülnek trónokon, hogy „Izraelt” — vagy bárki mást — megítéljék; és mivel ezt a szövetséget semmiféle vér nem erősítette meg, a 144 000-nek nincs felhatalmazása — nincs jogi eszköze — arra, hogy papságuk az ezeréves uralom alatt uralkodjon, illetve arra sem, hogy Krisztus halálának jótéteményeit „alkalmazzák” az emberiségre. Az új szövetségüket pedig nem használhatják, mert az szerintük nem tart ki az ezeréves uralomig.

Jehova Tanúi problémáit tovább súlyosbítja, hogy az új szövetség valójában nem ideiglenes és korlátozott időtartamú, hanem örökkévaló. Mivel átnyúlik az ezeréves uralmon, és minden keresztény hívőre kiterjed, nem csupán a 144 000-re, az új szövetség világos szövege logikailag és jogilag kizárja, hogy az embert „tökéletesítsék”, oktatással juttassák el ebbe az állítólagos tökéletes állapotba, újból ítélet alá helyezzék, próbára tegyék, majd az ezeréves uralom alatt elkövetett tetteik alapján ismét halálra adják. Ez Istenen és Krisztusán kívüli, elérhetetlen, szentírásilag hibás és isteni jóváhagyás nélküli üdvösségi rendszer. A következő szakasz részletesen megvizsgálja ezeket a kérdéseket.

V. Lehetetlen, hogy a nagy sokaságot és a földön feltámadó embereket oktatási program, külső törvények vagy rendeletek szigorú megtartása és próbák kiállása által „tökéletessé” tegyék vagy megigazítsák. Az ilyen, cselekedetekre épülő üdvösség soha nem békítheti meg az embert Istennel, és értéktelenné teszi Jézus véres áldozatát. Minden üdvözülő embernek az új szövetség részesének kell lennie. Krisztusnak az új szövetség keretében kiontott vére nélkül a keresztény korszakban senki számára nincs megváltó bűnbocsánat, sem a kegyelemből adott örök élet ajándékából való részesedés.

Jehova Tanúi hitrendszerének egyik érdekesebb vonása az ezeréves uralom és az ember Istennel való kiengesztelődésének lehetséges útjai körül forog. Röviden összefoglalva: Jehova Tanúi azt tanítják, hogy a második, vagyis általános feltámadás az ezeréves uralom alatt történik, amikor az igazak, például Ábrahám és Mózes, valamint a föld igazságtalan lakóinak többsége feltámad. Amikor a nagy sokaság tagjai éppen nem az apokaliptikus állapotú földet állítják helyre paradicsommá, a nagy nyomorúságot túlélő Jehova Tanúi oktatási programba kezdenek, hogy az igazságtalanokat Ádáméhoz hasonló „tökéletességre” emeljék. Mivel addigra az új szövetség szerintük megszűnik, és a feltámadottakra nem vonatkozik, Krisztus váltságáldozatként kiontott vérének új szövetség alatti jótéteményei nem használhatók fel arra, hogy ezeket az embereket tökéletességre emeljék. Ha ez lehetséges volna, sokan már eleve „tökéletesek” lennének, és nem kellene felvilágosítással eljuttatni őket ebbe az állapotba. Ezek a felvilágosított személyek az ezeréves uralom alatt ítéleten mennek keresztül — ez a második ítéletnapi időszak (Éleslátás, 788).

Az ezeréves uralom után mindazokat, akiket e képzési program útján oktattak, végső próbának és egy harmadik ítéletnapi időszaknak vetik alá; ez Ábrahámhoz, Mózeshez és Ézsaiáshoz hasonló személyeket is magában foglal. Ha kiállják a hit e próbáját, nevüket véglegesen beírják az élet könyvébe, és jutalmuk a földi örök élet. Egy olyan világban pedig, ahol többé nem lesz halál, ez halhatatlanságot jelent.

Ennek megfelelően az égbe jutó 144 000 hit által kap örök életet, míg az emberiségnek — mindazoknak, akik földi jutalomra számíthatnak — engedelmesen olyan cselekedeteket kell végrehajtaniuk, amelyek összhangban vannak a Jelenések 20:11–15-ben említett új könyvekkel, vagyis az állítólagos oktatási tekercsekkel. Az ítélet alapját az ezeréves uralom alatt és után végzett tetteik képezik, nem pedig a ma, ebben az életben végzett tetteik.

Jehova Tanúi üdvösségtana számos okból hibás. Először is, még ha egy pillanatra feltételeznénk is, hogy Isten terve mindig az volt, hogy az embert visszajuttassa arra a mezítelen, ártatlan földi állapotra, amelyet Ádám és Éva élvezett a jó és rossz tudásának fájáról való evés előtt, vagy hogy ők ugyanolyan értelemben voltak „tökéletesek”, mint Krisztus, az az elképzelés, hogy a tökéletesség tanítható, illetve hogy az ember oktatási program útján megigazítható, ellentétes a Biblia uralkodó üzenetével és azzal, amiért Isten elküldte Krisztusát, hogy keresztre feszítsék. A törvény — bármely törvény — képtelen megváltani vagy tökéletessé tenni az embert.

Ebben az összefüggésben, a Mindenhatóval való kiengesztelődésre nézve a „tökéletes” szó bűntől mentes, maradandó állapotot jelent, amely kizárólag Krisztus vére által érhető el. Pál hosszasan fejtette ki ezt. Semmiféle törvény vagy rendelet — különösen a mózesi törvény — nem tesz semmit tökéletessé.

Pál nem csupán a mózesi törvényre, hanem törvényre és rendeletekre mint olyanokra utalt; valóban értelmetlen lenne a mózesi törvényt egyszerűen egy másik írott törvénykészlettel — például Jehova Tanúi millenniumi „törvénytekercseivel” — helyettesíteni. Jézus Krisztus a megváltás és tökéletesség eszközeként minden kívülről előírt törvényt és rendeletet a keresztre szegezett.

A tökéletesség azt jelenti, hogy Krisztus véres áldozata eltávolítja a bűnt.

Akiket a Jelenések 20:12 állítólagos törvénytekercsei által tennének tökéletessé (igazítanának meg), azok kiesnének a kegyelemből.

Másképpen fogalmazva: a tökéletességet nem lehet megtanítani. Elolvashatod az egész Bibliát, de annak tökéletes ismerete sem fog megigazítani; ezt kizárólag Krisztus halála valósítja meg az új szövetség vére által. A megvilágosodás belsővé tett lelkiségből, a Szentlélek által, a szív megváltozásából fakad, nem pedig kívülről előírt törvénytekercsek szigorú betartásából. Jézus a prófétákat idézte a János 6:45-ben: „Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek”, illetve „Mindaz, aki hallgat az Atyámra és tanul tőle, hozzám jön”; vagyis ebben a korszakban arra tanítják őket, hogy Jézushoz jöjjenek és megismerjék őt, megismerjék az üdvösség egyetlen módját: a Krisztusba vetett hitet és a halála által való megigazulást, illetve tökéletességet. Csak Isten ajándéka hoz felmentést.

Másodszor, Jehova Tanúi azt tanítják, hogy az új szövetségnek csak Isten és a 144 000 a részese; ám mivel kizárólag ezen az úton nyerhető bűnbocsánat, vagyis hit és Krisztus vére által megigazítás, senki más nem érheti el a tökéletességet, hiszen az ő új szövetségük értelmében csak a 144 000 bűnei bocsáttatnak meg.

Ez egy másik fontos pont, amelyet észben kell tartani, és amelyet az átlagos keresztény nehezen fog fel: Jehova Tanúi rendszere szerint ebben az életben — Ádámtól az ezeréves uralom kezdetéig — kizárólag a 144 000 bűnei nyernek bocsánatot Jézus áldozata alapján. Krisztus váltságáldozatából fakadó bűnbocsánat jótéteménye a földi alattvalók számára csak a következő életben, Krisztus ezeréves királyságában válik hozzáférhetővé. Ennek az életnek a bűnei nem nyernek bocsánatot, mert Jehova Tanúi tévesen azt tanítják, hogy minden ember esetében a bűn zsoldja a halál — a halál az ember bűneinek büntetése.

Érthető, miért nem akarják, hogy az emberiség bűnei ebben az életben bocsánatot nyerjenek: ez megfosztaná őket attól a lehetőségtől, hogy az ezeréves uralom alatt „tökéletességre oktassák” a feltámadottakat, hiszen azok, akik méltók a feltámadásra, nem bűnnel terhelt, a bűn eltávolítása által tökéletességre szoruló halandóként támadnának fel. Ez azokra a Jehova Tanúira is vonatkozna, akik nem tartoznak a 144 000 közé, de ha elég sokáig éltek volna, a nagy sokaság tagjai lehettek volna.

De még ha igaz volna is Jehova Tanúi elmélete, amely megtagadja Krisztus áldozatának e földi életben való alkalmazását az emberiségre, akkor sem lehet az egyik életben, egy adott személy révén megszerzett jótéteményeket egyszerűen teljesen más emberekre, egy teljesen más életben átvinni. Márpedig pontosan ezt a bűnbocsánat-átvitelt tanítják: az utódok, vagyis a „család” leszármazásuk révén részesülnek üdvösségben. A Szentírás azonban mást tanít, és az egyéni felelősség fontosságát hangsúlyozza. Minden egyén saját igazságossága, hite és magatartása alapján üdvözül. Jehova ezt Ezékiel könyvében egyértelművé tette.

Azon túl, ami nyilvánvaló — hogy Krisztus halála az ebben az életben elkövetett bűnök bocsánatát hozta —, azoknak, akik részesülnek e jótéteményben, vagyis Isten népének, az új szövetség részeseinek kell lenniük.

Aki nem részese az új szövetségnek, éppúgy nem részesülhet annak jótéteményeiből, ahogyan egy Baált imádó asszír sem részesülhetett a mózesi törvény előnyeiből, ha nem volt Izrael nemzetének körülmetélt tagja. És a keresztény korszakban senki sem moshatja meg ruháját a Bárány, Jézus vérében, nem nyerhet végleges bűnbocsánatot és nem válhat tökéletessé vagy megigazulttá (igazzá nyilvánítottá) az ezeréves uralom alatt egy már megszűnt új szövetség alapján, ahogyan ma egy keresztény sem nyerheti el bűnei bocsánatát az elavult mózesi törvény alapján.

Egy dolgot félreérthetetlenül le kell szögezni: logikailag és szentírásilag is teljesen lehetetlen, hogy Jehova Tanúi bármilyen törvényrendszer — különösen a Jelenések 20:12 állítólagos törvénytekercsei — alapján oktatással tökéletességre juttassák a feltámadottakat (vagyis megigazítsák, igaznak nyilvánítsák, Istennel kiengeszteljék, bűntelen állapotba juttassák őket). A kiengesztelődés, megváltás, megszentelés, megigazulás és bűnbocsánat ajándéka hit és kegyelem által kizárólag Krisztus vérének új szövetségén keresztül lehetséges.

Harmadszor, bármilyen nehéz is ezt felfogni, Jehova Tanúi azt tanítják, hogy a feltámadott emberiséget — mintegy 20 milliárd embert — az ezeréves uralom alatt tanúsított cselekedeteik és magatartásuk alapján ítélik meg, nem pedig a mostani életük alapján. Gyakorlatilag mindent elölről kezdenek. Érvelésük szerint, mivel az ember állítólag halálakor felmentést nyer a bűn alól, és a halállal kifizette bűne zsoldját, nem állítható ítélet elé az ebben az életben elkövetett gonosz tettek miatt, hanem csak a következő életben, az ezeréves uralom alatt elkövetettek miatt. Jövőbeli millenniumi törvénytekercsek, isteni utasítások, törvények és szabályok (az Őrtorony folyóirat stb.?) iránti engedelmessége alapján ítélik meg, amelyeknek állítólag az a céljuk, hogy oktassák vagy felvilágosítsák őt a tökéletességre.

Ha a Róma 6:7 és a Róma 6:23 e két magyarázatát egymás mellé tették volna, az ellentmondás számukra is nyilvánvaló lenne. Ahogyan Jehova Tanúi ezeket a verseket használják, kölcsönösen kizárják egymást. Ha valakit felmentenek a bűn alól, akkor nem bűnösnek nyilvánítják, és elkerüli a büntetést. Így nem büntetnék ezt követően halállal, a bűn zsoldjával. Ráadásul különös, hogy a Róma 6:7-et („aki meghalt, felmentést nyert bűne alól”) a feltámadó igazságtalanokra alkalmazzák, miközben az egész bekezdés és a következő is kizárólag azokhoz az állítólagos 144 000-hez szól, akik egyedül merítkeznek alá Krisztus halálába (Róm 6:1–11).

Ettől eltekintve a görög dikaioó szó jelentése „felmenteni” (ÚVF), „feloldozni” (NAB), „megigazítani” (Green’s Literal), elsődlegesen pedig „igaznak tekinteni” (Vine’s, 69). Ha azonban közelebbről megnézzük a Róma 6:7-ben való használatát, láthatjuk, hogy Jehova Tanúi kiragadták összefüggéséből, és nem értik Pál fejtegetésének egyértelmű jelentését. Pál a keresztény hívő bűnnek való lelki meghalásáról beszélt, nem minden ember testi, halandó haláláról.

Pál „a laza erkölcsösség előmozdításának vádjával szemben védi az evangéliumot” (NAB, jegyzet a 6:1–11-hez). A „bűnnek való meghalásról” beszél, és arról, hogy akik megkeresztelkedtek, Krisztus halálába keresztelkedtek és vele együtt eltemettettek. A jelképes halál Krisztussal való élethez vezet. Az igaz hívőknek pedig úgy kell tekinteniük magukra, mint akik meghaltak a bűnnek. E versekből semmi sem értelmezhető testi halálként vagy úgy, mintha minden gonosz ember a halálakor felmentést kapna bűnei alól, mert Pál világosan kijelentette: „az embereknek egyszer kell meghalniuk, azután pedig ítélet következik” (Héb 9:27, ÚVF). Jehova Tanúi félreértelmezése valójában éppen az erkölcsi lazaságot ösztönözné.

Továbbá Krisztus csak egyszer halt meg a bűnért, és soha többé nem tér vissza azért, hogy ismét meghaljon bűnbocsánatért. Így a feltámadó, bűnös milliárdok soha nem részesülhetnének abból az áldozatból, amelyet az állítólag addigra megszűnt új szövetség alatt hozott (Róm 6:10). Krisztus egyszer halt meg (Héb 9:27, 28).

És a Róma 6:23 sem jelentheti azt, hogy minden ember bűneiért a halál büntetését szenvedi el. Ez is összefüggéséből kiragadott értelmezés, hiszen Jézus ezt mondta: „aki hallja a szavamat és hisz abban, aki küldött engem, örök élete van, és nem kerül ítélet alá, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5:24). A bűn zsoldja, a halál, nem mindenki büntetése vagy jutalma.

A keresztény út akkor is örök élethez vezet, ha az ember testileg meghal — az 1Korintusz 15:51, 52-ben említett korlátozott kivétellel. Mások esetében lelki halál következik, majd testi halál és ítélet; itt semmi sem utal még távolról sem arra, hogy az ítélet napján ne az ebben az életben elkövetett tetteik alapján ítélnék meg őket.

Negyedszer, Pál kijelentette, hogy az ember megítélésének alapját a jelenlegi testi létben elkövetett cselekedetek képezik, nem pedig a következő korszak feltámadott testében végzett tettek.

Mivel mindannyiunkat e jelenlegi életünkben tanúsított magatartásunk — akár jó, akár rossz — alapján ítélnek meg, Pál nem csupán a 144 000-hez szólt, ahogyan Jehova Tanúi rendszeresen állítják, hanem minden emberhez. Ennek következményei óriásiak: az első századi keresztények tehát nem csupán a 144 000-ből álltak, és az Újszövetséget sem kizárólag a 144 000-nek címezték az esetek többségében. Jehova Tanúi persze azt tanítják, hogy mivel Pál szavai itt csak a felkentekre vonatkoznak, továbbra is lehetséges, hogy a feltámadott ember a következő testi életében elkövetett tettei alapján ítéltessék meg. Ha azonban ez így van, akkor egyrészt a 144 000 némely tagja gonosz tetteket követ el, másrészt a 144 000 felkentet éppúgy megítélik, mint bennünket. És mivel közülük egyesek gonosztevők, mert nem felelnek meg saját magas erkölcsi mércéjüknek, nem lehetnek a 144 000 tagjai. Ezért lehetetlen ezt a számot mérceként használni a végidő visszaszámlálásához, vagy annak megállapításához, hogy a felkentek közül kik maradtak még a földön. Senki sem tudja, kik ők, amíg át nem mennek az ítélet rostáján.

Jehova Tanúi ezt azzal próbálják kivédeni, hogy a 10. verset a tanításukhoz igazítják: azt állítják, hogy a felkenteket „jutalmazzák”, nem pedig megítélik, mintha mindannyian valami jót kapnának. Ez az értelmezés azonban ellentmond saját tagjaik némelyikének „gonosz” magatartásával, amelyet büntetni, nem jutalmazni kell. Ráadásul a szöveg szó szerinti értelme nem mondja, hogy „jutalmat” kapnak.

Ötödször, a fentiek fényében a Jelenések 20:12 tekercsei nem lehetnek további „isteni utasítások”, amelyek az embert „tökéletességre” oktatják, mert ez nyíltan ellentmondana Isten új szövetségének a Jeremiás 31:31–34-ben. Ellenkezőleg: ezek az életünkben végzett cselekedetek feljegyzései, amelyek alapján az ember neve bekerül Isten tekercsébe, vagyis az élet könyvébe. Ezt azért tudjuk, mert a Biblia ezt mondja.

A tekercseket betartandó törvényeknek tekinteni annyi volna, mint feltámasztani a mózesi törvényt vagy hasonló rendeleteket, amelyek tartós megigazítás, vagyis tökéletesség szempontjából hatástalanok és haszontalanok. Ezeket a keresztre szegezték, Isten pedig azt tervezte, hogy törvényeit a keresztények szívébe írja (Jer 31:32–34). A tekercseknek ezért a cselekedetek feljegyzéseinek kell lenniük.

Végül a Jelenések 20:12 állítólagos törvénytekercseit az ezeréves uralom alatt senki sem használhatná oktatásra vagy teljesíthetné őket, mert csak az ezer év befejezése után nyitják fel őket.

VI. Az első feltámadás nem 1918-ban kezdődött a 144 000 égi feltámadásával, és az üdvösséget nem az ezeréves uralom alatt bevezetett új szabályokkal és előírásokkal összhangban végzett cselekedetek alapján adják.

Jehova Tanúi azt tanítják, hogy az első feltámadás — kizárólag a 144 000 számára — 1918-ban kezdődött, és hamarosan befejeződik (A Jelenések nagyszerű csúcspontja közel!, 103., 277. o.). Ez az elmélet éles ellentétben áll a Jelenések 20:4–6-tal.

El kell ismerni, hogy ezek a versek zavarba ejtők, és vallástudósok évszázadokon át vitatkoztak arról, hogy a két „életre kelési” esemény közül melyik az első feltámadás. Nyilvánvalóan nem az 1918-as esemény, amely megelőzné a nagy nyomorúságot — sőt gyakorlatilag a Jelenések könyvében leírt események egész sorát. Az első feltámadásnak inkább a következők valamelyikéhez kell kapcsolódnia: a) az első „életre keléshez”, b) a második „életre keléshez”, c) mindkettőhöz, d) az ezeréves uralom idejéhez, vagy e) az ezeréves uralom utáni időhöz. 1918-as első feltámadásnak egyszerűen nem marad hely.

Jehova Tanúi nem fogadják el, hogy ezek az „életre kelési” események az első feltámadást jelölnék, különösen nem a második eseményt, amikor „a többi halott” csak az ezer év befejezése után kel életre.

Szerintük az első „életre kelési” esemény csupán azok lelki állapotára utal, akik a 144 000 1918-as első feltámadásában részesülnek. Közelebbről vizsgálva azonban ez az értelmezés sem nem szentírási, sem nem tartható. Korábban már megállapítottuk, hogy az 1914-es királyság-dátum nem fenntartható, és az e dátumhoz kötött események valójában az első századhoz tartoznak; Krisztus második eljövetele nem 1914-ben történt, hanem még előttünk áll. Következésképpen az 1Tesszalonika 4:16, 17-ben és az 1Korintusz 15:22, 23-ban említett első feltámadás, amely szorosan kapcsolódik Krisztus visszatéréséhez, szintén a jövőben van, nem 1918-ban.

Mindazonáltal Jehova Tanúi igyekeznek a 144 000 első feltámadásának kezdetét 1918-ra tenni. Olyannyira, hogy a Filippi 3:11-ben szereplő „korábbi” feltámadás elméletét részben arra építik, hogy a görög exanasztaszisz szó jelentheti azt is, hogy valaki reggel felkel az ágyból; ebből aztán arra következtetnek, hogy „korai” feltámadásról van szó. Ez legjobb esetben is rendkívül gyenge érv. Így fogalmaznak:

Ez azonban nem igaz. A szó szerinti fordítás semmiféle „korábbi” feltámadást nem említ, egyszerűen ezt mondja: „…hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra” (Flp 3:11; ugyanígy NAB és KJV). Az sem segíti Jehova Tanúi ügyét, hogy egy 1865-ös Charles Ellicott-kommentárra támaszkodnak. Ellicott ugyan két feltámadást lát, de az elsőt a második eljövetelhez köti, és egyik eseményt sem datálja — 1918-ra különösen nem.

Ha Ellicott nem volt Jehova Tanúja, aligha hitte, hogy a második eljövetel 1914-ben történt és az első feltámadás 1918-ban kezdődött. Ebben az esetben a hívők első feltámadását az ezeréves uralom környékére, a hitetlenek második feltámadását pedig az ezer év utáni időre helyezné, ami közvetlenül ellentétes Jehova Tanúi rendszerével. Ráadásul, ha Ellicott második feltámadása csak nem hívőket és hitetleneket foglal magában, akkor abba szükségképpen beletartoznának a nagy sokaságnak azok a tagjai is, akik nem élik túl a nagy nyomorúságot, valamint Ábrahám, Mózes, Ézsaiás stb. N. Turner ezzel szemben így jegyzi meg: „Az Újszövetség másutt nem tételez két feltámadást; ez e [másik] szerző találmánya” (Peake’s Commentaries, 1057).

És pusztán azért, mert Rotherham a maga bővített Bibliájában betoldotta a „korábbi” szót a Filippi 3:11-be, ez még nem írja felül az ellenkező irányba mutató szentírási bizonyítékok túlnyomó súlyát. A Filippi 3:11 nem mondja, hogy van „korábbi” feltámadás. Jehova Tanúi csupán egy másik ember tévedését használják precedensként. Eszünkbe jut Jézus figyelmeztetése a Máté 15:14-ből: „Ha vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek.”

Jehova Tanúi az általános feltámadást is igyekeznek bepréselni az ezeréves uralomba. Így az általánosan feltámadottakat akkor, az úgynevezett második ítéletnapi időszakban lehetne megítélni; azt tanítják tehát, hogy a fehér trónon ülő személy az ezeréves uralom alatt ítél, nem utána. Ez az értelmezés is téves.

A Jelenések 20:11 azonban csak egy trónt említ — a nagy fehér trónt —, nem pedig több trónt, vagyis nem a 20:4–6-ban szereplő trónokat, amelyeken állítólag a 144 000 ül. A fehér trónról történő ítélet az ezeréves uralom után következik, nem közben: Sátán börtönéből való szabadon engedése után, a szentek táborának és a szeretett városnak a körülzárása után, a gonoszok tűz általi elpusztítása után, valamint az Ördög tűz- és kénköves tavába vetése után.

Jehova Tanúi elmélete saját maguk számára hoz létre problémát, mert ha a fehér trón ítéletét visszatolják az ezeréves uralom idejére, akkor „tökéletessé tett” embereiket már nem lehet úgy megítélni, ahogy állítják: az ezeréves uralom utáni végső próbán. Ráadásul ilyen próbát a Jelenések 20:9 egyáltalán nem említ; csak feltételezik.

A szöveg csupán azt mondja, hogy a szentek táborát és városát körülveszik Sátán csatlósai, Góg és Magóg és társaik, akiket aztán megsemmisítenek. Arról nincs szó, hogy a szenteket még egy újabb próbának vetnék alá. Ne feledjük: Jehova Tanúi szerint ezt a próbát Ábrahámnak, Mózesnek, Ézsaiásnak stb. kell kiállnia, akiket a nagy sokaság felvilágosított, emberi tökéletességre emelt, és akik eközben Jézusról is tanulnak — ami finoman szólva is valószínűtlen. (Mózes? A Máté 17:3 Mózese?) Bár Jehova Tanúi olykor tagadják, ez valóban „cselekedetekre épülő” üdvösség.

Jehova Tanúinak érdemes elolvasniuk az Efézus 2:8, 9-et: „Mert kegyelemből üdvözültetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék.” Ráadásul saját állításuk szerint sincs szükség végső próbára, hiszen azt is tanítják, hogy az ember engedelmességével kapcsolatos kérdés már eldőlt: Isten szuverenitásának kérdését „az ég bírósága jogilag eldöntötte” (Éleslátás, 170.). Ha azonban ez így van, nem volna ok arra, hogy a „tökéletessé tett” embert újra és újra ítélet elé állítsák.

Végső soron a 144 000 állítólagos 1918-as első feltámadását előre kell tolni az ezeréves uralom kezdetének közelébe vagy magába az ezeréves uralomba, mert ahol most van, ott nem maradhat; más helye pedig nincs, hiszen Jehova Tanúi határozottan elutasítják, hogy az első feltámadás az ezeréves uralom után következzen be (Érveljünk az Írásokból!, 338.). Így egy — sőt két — kellemetlen dilemmába szorulnak:

1. A feltámadott 144 000 összeolvad a nagy sokaság feltámadott tagjaival és az igazságtalanokkal az ezeréves uralom alatt; így valamennyien az első feltámadás részesei. De mivel az első feltámadás résztvevői — ami ebben az esetben valójában az általános feltámadás volna — nem halnak meg ismét a második halálban (Jel 20:6), értelmetlen volna őket tökéletességre oktatni és ítélet alá helyezni.
2. Ha a 144 000 első feltámadását az ezeréves uralom idejére helyezik át, és ezzel az általános feltámadást az ezer év utáni időre tolják, akkor a millenniumi időszak alatt nem marad senki, akit tökéletességre kellene oktatni és ítélet alá helyezni.

VII. Az ókori pátriárkák és próféták, valamint a nagy sokaság az égbe jutnak, mert a) nevük be van írva a Bárány tekercsébe; b) a feltámadott hús-vér emberek nem lehetnek halhatatlanok, és mivel a halált örökre legyőzik, halhatatlanságukat az égben, szellemi létben kell megtapasztalniuk, megdicsőült testük átváltozásával, nem földi testként; és c) a királyságba belépő, fiziológiailag és erkölcsileg romlandó halandók nem romlandóként támadnak fel, hanem romolhatatlanul és halhatatlanul — csak ilyen állapotban örökölhetik a mennyek királyságát, amely az égben van.

Először is Jehova Tanúi újabb jelentős hibát követnek el, amikor azt tanítják, hogy csak a 144 000 neve szerepel „a Bárány élettekercsében”, és egyedül ők lépnek be az égi szent városba, Jeruzsálembe.

Figyelmen kívül hagyják, hogy a Bárány tekercse mindazok nevét tartalmazza, akik a világ megalapításától fogva nem imádták a vadállatot.

Az ókori pátriárkáknak és prófétáknak, az úgynevezett 144 000-nek és a nagy sokaságnak, akik nem imádták a vadállatot, szükségképpen benne kell lenniük a Bárány tekercsében — különben mindannyian a vadállat imádói lennének —, és ezek azok az emberek, akik az égbe jutnak és belépnek az Új Jeruzsálem városába a Jelenések 21:10, 27 szerint.

A Bárányt, Jézus Krisztust nem a világ megalapításakor ölték meg vagy feszítették keresztre, hanem mintegy kétezer éve. Ezért ez a vers azokra vonatkozik, akiket a világ megalapításától kezdve szó szerint vagy jelképesen megöltek, illetve üldöztek, és akiknek neve bekerült a Bárány tekercsébe — vagyis jóval több mint kétezer évre visszamenően.

Pál tudta, hogy Jézust nem a „világ megalapításától” kezdve ölték meg és nem azóta szenvedett; éppen az ellenkezőjét mondta, amikor összehasonlította és megkülönböztette a törvény alatti főpapok ismétlődő, időleges áldozatait attól, hogy Krisztus mint főpap egyszer ajánlotta fel önmagát — nem a világ megalapításától kezdve, hanem kétezer éve, halálakor.

Így az ég több mint 144 000 ember előtt áll nyitva. Ezt a számot nem lehet szó szerint venni. Ez összhangban áll Jézus kijelentésével, hogy sokan asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek királyságában (Mt 8:11), amelyről Jehova Tanúi is elismerik, hogy „az égben van, nem a földön” (Új világ fordítás, 1653. o.). Pál ugyanezt nyomatékosította, amikor azt mondta, hogy az ókori hithősök jobb hely után nyúlnak, egy égi haza után, ahol Isten „várost készített számukra” (Héb 11:16). Ez a város az égi szent város, az Új Jeruzsálem.

Másodszor, Jehova Tanúi azt tanítják, hogy a „tökéletessé tett” feltámadott ember olyan lesz, mint az állítólag „tökéletes” Ádám. Saját rendszerük szerint azonban Ádám romlandó volt, és valóban romlásnak indult. Nem volt halhatatlan vagy romolhatatlan, hanem meg tudott halni — és meg is halt.

Jehova Tanúi rendszerében azonban az a feltámadott ember, aki átmegy a végső próbán, véglegesen bekerül Isten életkönyvébe (Éleslátás, 251.). Ez azért végleges, mert többé nincs halál: a halál örökre elnyeletik (Jel 20:14; 1Kor 15:26, 54). A halál nélküli élet pedig halhatatlanság. Így az úgynevezett „tökéletessé tett” feltámadott ember egyáltalán nem hasonlítana az állítólag „tökéletes” Ádámhoz, mert Ádám meg tudott halni, Jehova Tanúi tökéletessé tett és kipróbált embere viszont nem.

Akár felismerik, akár nem, Jehova Tanúi az emberiséget fiziológiailag és erkölcsileg romlott, ugyanakkor halhatatlan hús-vér emberekként támasztják fel — ami fogalmi ellentmondás. Valami lehet „romlott”, vagy lehet „romolhatatlan és halhatatlan”, de nem lehet egyszerre mindkettő. A romlás (görög phthora) jelentése bomlás, pusztulás, akár testi, akár erkölcsi értelemben (Vine’s, 263.). A romlandó (phthartos) az emberre alkalmazva halandót, bomlásnak kitettet jelent (Vine’s, 263.).

A halhatatlanság (görögül a szerző szerint euthanasia) halálnélküliséget és a halandóság elnyeletését jelenti (1Kor 15:53, 54). Ezért valaki nem lehet egyszerre romlott vagy romlandó, halálnak alávetett test, és ugyanakkor halálnak nem alávetett, hiszen a halhatatlanság elnyeli a halandóságot és a romlandóságot.

Még lényegesebb, hogy az ilyen feltámadott halhatatlanok számára lehetetlen volna hús-vér földi létben élni. Jehova Tanúi azt tanítják, hogy a halhatatlanság a 144 000 megdicsőült szellemi testének van fenntartva a mennyek királyságában, amely az égben van (ÚVF, 1653.; Éleslátás, 786., 1189–1190.). Ha azonban ez igaz, akkor a Jehova Tanúi nagy sokaságát alkotó juhoknak, akik öröklik a mennyek királyságát (A legnagyobb ember, aki valaha élt, 111. fej., 11–12.), megdicsőült szellemi testben, az égben kell azt örökölniük, mert hús és vér — romlandó, bár állítólag „tökéletesíthető” emberi test — nem örökölheti a mennyek királyságát. Jézus ezt mondta: „A szellem az, ami életet ad; a test semmit sem használ” (Jn 6:63). Ennek megfelelően a Jelenések 7:9 nagy sokaságának az égben kell állnia, nem a földön (Érveljünk az Írásokból!, 336.; 1Kor 15:50).

Más szóval: csak halhatatlanok öröklik a mennyek királyságát, tehát a nagy sokaságnak, amely örökli ezt a királyságot — a Máté 25:31–46 juhainak — halhatatlanként, az égben kell azt örökölnie. Nem pusztán a jövőbeli, örökölt királyság „földi alattvalói”. Az „örökölni” (görög kléronomeó) jelentése: örökössé válni, örökség útján megszerezni, sorsrészül kapni, birtokolni, „sajátjaként megkapni, megszerezni” (Vine’s, 139.). Használható születési jog vagy ajándék értelmében, de meghatározása sehol sem mondja és nem is engedi azt a következtetést, hogy az örökösök pusztán a királyság alattvalói volnának. Sőt, a meghatározás kifejezetten kizárja Isten/mennyek királyságának földi, romlandó emberi öröklését:

Míg a „tökéletes” Ádám legfeljebb romlandó lehetett, feltámadott emberük ténylegesen romlott lenne, mert nem lett és nem is lehetett volna oktatással tökéletessé tenni. A túlélő nagy sokaság hasonlóképpen romlott lenne, mert állítólag nem részese az új szövetségnek, és az ezeréves uralom alatt nincs hozzáférése az élet fájához/fáihoz.

Harmadszor, amint már láttuk, Jehova Tanúi azt tanítják, hogy az ezeréves uralom alatt az általános feltámadásban feltámadók romlottan, bűnösen támadnak fel. Így kell lennie rendszerükben, különben nem volna szükség arra, hogy emberi tökéletességre emeljék őket. Azt tanítják, hogy a romlott ember romlottként támad fel; ez a természetes ember — gyakorlatilag az egész emberiség — természetes hús-vér emberként támad fel. Így szerintük kétféle feltámadott test van: az égbe jutó 144 000 halhatatlanul és romolhatatlanul támad fel, húszmilliárd földi alattvalójuk pedig halandó és romlott állapotban, az esetleges későbbi halhatatlanság lehetőségével. A Biblia azonban nem ezt tanítja.

Az a kereszténység, amelyet Pál az 1Korintusz 15-ben bemutat, csak egyféle feltámadási test felé vezető átalakulást ismer: a természetesből a szellemibe, a halandóból a halhatatlanba, a romlandóból a romolhatatlanba — egyik testtípusból a másikba való újjáteremtést vagy átváltozást. C. S. C. Williams találóan foglalja össze a keresztény álláspontot:

Az 1Korintusz 15:36–54 gondos olvasása megmutatja, hogy Pál egyféle feltámadási testről beszélt, nem kettőről. Az egyikből a másikba megyünk át. Sehol nem mondja, hogy a természetes, romlott ember a jövőben természetes és romlott emberként támad fel; ellenkezőleg: „a halottak romolhatatlanul támadnak fel” — a természetesből a szellemibe. Jehova Tanúi jogtalanul beleolvassák saját elméletüket ezekbe a versekbe, figyelmen kívül hagyva Pál mondanivalóját. Pál a 44. versben természetes és szellemi testről, a 48. versben pedig akkor létező földi és égi testekről beszél; ezt nem lehet összefüggéséből kiragadva úgy értelmezni, mintha húszmilliárd ember jövőbeli földi, testi állapotára utalna. Pál csupán azt mutatta meg, hogy kétféle test létezik — természetes földi és szellemi égi —, ahogyan például a Holdnak és a halaknak is különböző „teste” van; majd hosszasan elmagyarázza, hogyan változnak át a feltámadottak az egyikből a másikba.

Elméletük szerint az ezeréves uralom alatt Jehova Tanúi feltámadott embere (és a nagy sokaság is) mindvégig romlott marad. Amint korábban rámutattunk, oktatással nem lehet őket romolhatatlan „tökéletességre” juttatni, és nem lehet őket igaznak nyilvánítani, megigazítani és Istennel kiengesztelni az egyetlen érvényes szövetség, az új szövetség alatt, a bűnök bocsánata révén, mert állításuk szerint nem részesei és nem is lehetnek részesei annak, ráadásul addigra az már meg is szűnik. És mivel Jézus csak egyszer adta életét a bűnök bocsánatáért, és e célból soha nem tér vissza, a földi nagy sokaság és a feltámadó milliárdok örökre romlott, természetes, földi hús-vér lények maradnának, így soha nem örökölhetnék Isten jövőbeli királyságát. Ez az elmélet egyszerűen nem működőképes, mert a halál örökre elnyeletik, ennek eredménye pedig csak a halhatatlanság állapota lehet — szellemi valóság az égben. Pál fogalmazta meg a legjobban:

A Héberek 11:39, 40-ben Pál az ókori hithősök égi elhívását hangsúlyozta, emlékeztetve arra, hogy tökéletességük nem a keresztény korszak hívőitől elkülönülten megy végbe:

Jehova Tanúi különös logikai fordulattal úgy értelmezik ezeket a verseket, hogy az ókori hithősök tökéletessége a 144 000 égi tökéletessége után következik be, és hogy Ábrahám, Mózes, Ézsaiás stb. „tökéletessége” a földön valósul meg, nem az égben, mint a 144 000-é. Ez azonban nem lehet így. Ezt írják:

Ismét eltévesztik a lényeget és annak hangsúlyát, hogy az ókoriak nem a keresztényektől külön juthatnak tökéletességre — még akkor sem, ha ez alatt csak az égbe jutó 144 000-et értik. Ha az ókori emberek és az úgynevezett 144 000 külön időben és külön helyen jutnak tökéletességre, akkor nyilvánvalóan egymástól külön jutnak tökéletességre. Ha a 144 000 hit által tökéletesedik, mindenki más pedig oktatás, próbák és cselekedetek teljesítése által, ahogyan Jehova Tanúi tanítják, akkor ismét egymástól külön tökéletesednek — éppen az ellenkezője történik annak, amit Isten akar. Mivel azonban nem egymástól külön kell tökéletességre jutniuk, és az úgynevezett feltámadott 144 000 Krisztushoz hasonlóan az égben nyeri el a végső tökéletességet (Héb 5:9; 7:28), az ókoriaknak is az égben kell tökéletességre jutniuk, nem a földön.

Mivel a két csoport nem egymástól külön jut tökéletességre, a 144 000 nem kap jobb jutalmat az ókori embereknél. Mindkét csoport végső égi tökéletessége előtt a keresztények már megtapasztalhatták Krisztus üdvözítő kegyelmét, amelyről az ókoriak csak álmodhattak; ebben az értelemben gondoskodott Isten „valami jobbról” a keresztények számára, nem abban az értelemben, hogy Ábrahámnál vagy Mózesnél jobb és magasabb jutalmat kapnának.

Jehova Tanúi ellenkezőleg érvelnek: szerintük az ókoriak, illetve bárki Krisztus előttről alacsonyabb jutalmat kap, és nem jut az égbe. Ezt a Máté 11:11, 12 felületes olvasására alapozzák:

Azt tanítják, hogy az ókoriak nem jutnak az égbe, „mert János sem lesz az égben”, és ezt a fenti versekre alapozzák (Érveljünk az Írásokból!, 78–79.). Ismét kiragadják azonban a szöveget összefüggéséből. János még élt, amikor ezt a kérdést Jézus elé terjesztették, Jézus pedig jelen időben válaszolt: „…aki kisebb a mennyek királyságában, nagyobb nála.” Abban az időben, mielőtt János megkapta volna feltámadott, megdicsőült testét, romlandó testben valóban kisebb volt annál, aki a mennyek királyságában van. Ezek a versek semmit sem mondanak jövőbeli állapotáról; az ellenkező irányú következtetés indokolatlan.

Jehova Tanúi Lázár Krisztus általi feltámasztására is hivatkoznak, mint ami bemutatja, „mit fog jelenteni a feltámadás az emberiség számára általában” (Éleslátás, 785.; Érveljünk az Írásokból!, 336–337.), ezzel azt sugallva, hogy az emberek romlandó földi testben támadnak fel. Ha azonban ez így volna, a 144 000 egyáltalán nem jutna az égbe. Lázár első századi keresztényként a felkent 144 000 egyik tagja lett volna, az ő feltámadásuk pedig Jehova Tanúi szerint az emberi szem számára láthatatlan (Éleslátás, 787.). Lázár feltámasztása tehát nem lehetne példa az általánosan feltámadók romlandó testére; ha mégis az volna, az megcáfolná a „144 000 láthatatlan, 1918-as első feltámadásáról” szóló elméletüket (Érveljünk az Írásokból!, 336–337.). Ha pedig Lázár nem tartozott a felkentek közé, akkor az az elméletük bizonyul hamisnak, hogy minden első századi keresztény a 144 000 felkent osztályához tartozott. Csak az a lehetőség maradna, hogy a feltámasztott Lázár később abbahagyta Krisztus követését — ami aligha valószínű.

Jézus nem azt mondta, hogy azért támasztotta fel Lázárt, hogy megmutassa, mit jelent majd a feltámadás az emberiség számára általában. Szeretetből tette, mert megszánta őt. Barátját azért támasztotta fel, „hogy általa megdicsőüljön Isten Fia” (Jn 11:4), és „hogy higgyenek” (Jn 11:15).

VIII. Jézus Krisztust mint engesztelést biztosító segítőt és jogi közvetítőt nem teszik félre az ezeréves uralom végén; mint engesztelés, feláldozott Bárány és az új szövetség közvetítője örökké jelen van, hogy közbenjárjon az emberért. Nélküle az ember nem járulhat Istenhez, nem békülhet ki a Mindenhatóval, és neve nem kerülhet véglegesen az élet könyvébe.

Jehova Tanúi nem csupán azt tanítják, hogy Jézus Krisztus puszta angyal (Érveljünk az Írásokból!, 218.), hanem közvetítői és segítői szolgálatát is megszüntetik, ami az engesztelésként végzett szerepét, vagyis áldozati halálát illeti.

Ez hamis tanítás, és azt feltételezi, hogy az ember rendeltetése az ártatlanság és mezítelenség állapotába való visszatérés — Ádámnak abba az állapotába, mielőtt evett volna a jó és rossz tudásának fájáról, amikor még ki volt téve a halálnak. Az emberiség ezen túlnőtt; az ígért ajándék új teremtés, ahol nincs többé halál, ahol az ember nem halhat meg, tehát egészen más állapotban van, mint Ádám és Éva.

Még fontosabb, hogy az áldozati Bárány, Jézus, engesztelés a bűneinkért (1Jn 2:1–2), és engesztelőként való folyamatos, örök jelenléte nélkül nem lehet folyamatos kiengesztelődés Istennel. A mózesi törvény főpapjától eltérően, aki évről évre ismételten állati véráldozatot mutatott be a nép bűneinek ideiglenes elengedéséért, Jézus, mint Melkisédek rendje szerinti örök főpap, örökké saját testének engesztelő áldozatával jár közben. Hogy ezt az áldozati Bárányt nem teszik félre, szemléletesen látszik abból, hogy örökké jelen van a trónon. Miután a Jelenések befejező fejezeteiben a szent város, Jeruzsálem alászáll az égből, János kétszer is látja Isten trónján az engesztelő, feláldozott Bárányt.

A Bárány örökké az egyszer feláldozott engesztelő Bárányként és közbenjáróként, jogi közvetítőként szolgál Isten és a feltámadott, megdicsőült ember között. Ha Krisztust eltávolítanák, minden ember elveszítené hozzáférését JHVH Istenhez.

Jézus mint főpap a megváltott embert képviseli Isten előtt az új szövetség alatt, amely minden keresztény hívőt magában foglal, nem csak a 144 000-et. Közbenjáró, közvetít, ő az örökkévaló új szövetség jogi közvetítője, amely nélkül nincs bűnbocsánat és nincs kiengesztelődés.

Jézus többféle minőségben szolgált és szolgál. Ő bűneink engesztelése. Több volt, mint engesztelésül bemutatott „áldozat”: önmagát ajánlotta fel. Ő maga volt az engesztelés (Róm 3:25; 1Jn 2:2; 4:10). Jézus maga is az új szövetség (Ézs 42:6), amelynek közvetítője, jogi közbenjárója és az ember örök közbenjárója. Jézus Melkisédek rendje szerinti örök főpap az új szövetség és a dávidi szövetség alatt Isten keresztény háza fölött (Héb 10:19–21). Örökkévaló főpapként ő a főpapi engesztelés; következésképpen maga az engesztelés, a Bárány szerepe is örökké tart.

Jézus az új szövetség főpapjaként örökre elfoglalta helyét, és örökké uralkodni fog Isten háza fölött (Héb 10:19–21). Jézus, Melkisédek rendje szerinti örök főpapként közvetíti az új szövetséget, amelynek ezért örökké kell tartania (Héb 7:21–8:12). Jézus az új szövetség közvetítője az égi Jeruzsálemben, a szent városban (Héb 12:22–24; Jel 21:9–22:5). Következésképpen Jézus Krisztus — Isten új szövetségi népének főpapja és az új szövetség jogi közvetítője, maga az engesztelés, továbbá az egyetlen vérrel megerősített és érvényes szövetség, illetve annak kezese — mindezeket a feladatokat örökké főpapként végzi. Krisztus e folyamatos szerepének tagadása Krisztus tagadása.

IX. Következtetés: minden keresztény hívőnek az örökkévaló, nem ideiglenes új szövetség részesének kell lennie; különben sem ebben az életben, sem a következőben nincs reménye az üdvösségre.

Jehova Tanúi egyik legsúlyosabb tévedése, hogy időben és hatókörében korlátozzák az új szövetséget: szerintük mintegy kétezer évig tart (Éleslátás, 524.), és csak a 144 000-re vonatkozik. Jehova Tanúi ritka kivételként „határozatlan ideig tartó” szövetségnek nevezik az új szövetséget. A „határozatlan” kifejezést hajlamosak túlzottan és helytelenül használni, mert egy kétezer éves szövetség, amely állításuk szerint nagyon hamar véget ér a 144 000 utolsó tagjának halhatatlanságra való feltámadásával, távolról sem „határozatlan”, hanem nagyon is határozott, és nem ezt értették az Ó- és Újszövetség szerzői az új szövetségen.

Az új szövetséggel kapcsolatban ismételten használt héber szó az olám, amelynek jelentése: „eltűnési pont; beláthatatlan múlt vagy jövő, azaz gyakorlatilag örökkévalóság; mindig, örökké, örök, állandó, mindörökké” (Vine’s, 205.). „Az olám jelentése: »örökkévalóság; legtávolabbi idő; örök tartósság«” (uo.). Az ad vagy le elöljárószókkal olykor jelentheti a határozatlan jövőbe nyúló időt, ám az új szövetség esetében ez a nyelvtani szerkezet nincs jelen. Jó okkal ismeri el ezért a szentírási bizonyítékok elsöprő és következetes súlya az új szövetség örök, örökkévaló és véget nem érő természetét — azt a szövetséget, amelyről Isten kijelentette, hogy nem szegik meg többé.

Jeremiás könyve kifejezetten örök, örökkévaló szövetséget azonosít: „Örökkévaló szövetséget kötök velük, hogy jót tegyek velük” (Jer 32:40, Green’s Literal; NAB, KJV: „eternal”); „…örökkévaló szövetséget támasztok veled” (Ez 16:60, Green’s Literal); „És szolgám, Dávid, örökké uralkodójuk lesz. Békeszövetséget kötök velük; örökkévaló szövetség lesz velük” (Ez 37:25, 26, Green’s Literal); „Megújítom veletek az örökkévaló szövetséget, a Dávidnak biztosított jótéteményeket” (Ézs 55:3, NAB). Még Pál is „az örök szövetség véréről” beszél (Héb 13:20, NAB, ESV). És amint fent részletesen kifejtettük, egy örökkévaló új szövetség — vagy akár csak egy olyan, amely átnyúlik az ezeréves uralmon — végzetes Jehova Tanúi üdvösségi rendszerére nézve.

Az is nehezen hihető, hogy a Mindenható Isten mindössze 144 000 emberért áldozta fel Fiát; hogy az új szövetség alatt csak az ő bűneik nyernek bocsánatot; hogy csak az ő szívüket változtatja meg a Szentlélek ereje; és hogy csak e 144 000 születik újjá, vagy felülről. Jehova Tanúi érvelésének lényege ez, de ez sem igaz. Ismét az új szövetség:

Már a józan ész is azt mondja, hogy Isten népe nem korlátozódhat mindazoknak a parányi töredékére, akiket magához gyűjt; egy nép papi „uralkodói” (a 144 000) nem azonosak magával a „néppel”. A lévita papságot soha nem tekintették Izrael „népének” vagy „nemzetének”, hanem a nép, a nemzet tagjai voltak; a fordított megfogalmazás viszont lehetséges, hiszen Izrael egész nemzetét „papoknak” lehetett nevezni (2Móz 19:6), ahogyan minden keresztény hívő „papság” (1Pt 2:9). Ismét hangsúlyozni kell: ha nem vagy az új szövetség részese, Jehova Tanúi érvénytelen üdvösségi és kiengesztelődési rendszere alapján az üdvösség és az Istennel való kiengesztelődés elérhetetlen számodra.

Gyakran ismétlődő fordulat, hogy Jehova Tanúi az Újszövetség egy-egy szakaszára rámutatva azt mondják: „ez nem vonatkozik rám, csak a 144 000 felkentre”. Ez a nézet azonban teljesen logikátlan. Egy pillanatra se gondold, hogy az Újszövetséget elsősorban mindössze 144 000 ember javára írták. Nézd meg a tág, mindent átfogó megfogalmazást, és világossá válik, hogy az evangéliumok üzenete milliókhoz szól, nem néhány ezerhez; ezt újra és újra megismétli a szöveg. Például:

Ne feledjük: az ábrahámi ígéret örökösei, vagyis minden hívő keresztény megszámlálhatatlan sokaságot alkotnak. Ők a szellemi „Izrael háza”, amelyről Jehova Tanúi tévesen azt tanítják, hogy csak 144 000 főből áll, és kizárólag ők jutnak az égbe. Isten Ezékielen keresztül a Máté 25:31–46 jövőbeli, a kecskéktől elválasztott juhait „Izrael házának”, az ő népének nevezte.

Ugyanezekről a juhokról tanítják Jehova Tanúi, hogy ők a nagy sokaság, akik állítólag földi alattvalóként öröklik Isten királyságát. Ha azonban ez igaz, akkor ez valójában a nagy sokaságot is Izrael házába helyezi az úgynevezett 144 000-rel együtt — ismét csak az égben. E versek szerint ráadásul a nagy sokaság juhai is részesei a „békeszövetségnek”, amely az új szövetség, és ez ennek megfelelően őket is az égbe helyezi.

Remélhetőleg e tanulmány végére két tény világossá vált. A Jelenések 7:9 nagy sokasága — akár azonos a 144 000-rel, akár külön embercsoport — nem a földön áll Isten előtt valamilyen „helyeselt állapotban”, hanem az égben, Isten trónja előtt, ruhájukat örökre fehérre mosva Jézus Krisztus új szövetségi vérében. A 144 000 pedig olyan szám, amelyet soha nem szántak szó szerinti értelemben vett létszámnak.

Jézus az Úr!

Ezékiel 13:18–21