Mennyei Atyánk, szenteltessék meg a neved.—Máté 6:9.

MINDEN IGAZ kereszténynek tisztelnie és dicsőítenie kell az ég és föld Istenének nevét, és ismertté kell tennie azt. Számos írásszöveg buzdít erre bennünket, mind a kereszténység előtti, mind a keresztény iratokban.

Jehova Tanúi őszintén hiszik, hogy a földön minden ember közül egyedül ők teszik ismertté Isten nevét. Ennek oka az a nagy gyakoriság, amellyel irodalmukban és beszédükben egyaránt használják a „Jehova” nevet. Ez a név az úgynevezett „Tetragrammából” (jelentése: „négy betű”), a héber „YHWH” betűkből származik.¹ A Tetragramma csaknem 7000-szer fordul elő az Ószövetség (Mózes első könyvétől Malakiásig) bibliai irataiban. Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy a kereszténység előtti időkben kiemelkedő szerepe volt. Ahhoz sem fér kétség, hogy napjaink valamennyi jól ismert vallási csoportja közül egyik sem használja ezt a sajátos nevet, a Jehovát olyan gyakran és következetesen, mint Jehova Tanúi. Vajon ettől valóban kizárólagosan „Isten nevének népévé” válnak? Joggal tulajdonítható nekik az az érdem, hogy a modern korban „helyreállították az isteni nevet” a földön?

Honnan ered a „Jehova Tanúi” név?

Az Őrtorony Társulat fennállásának első fél évszázadában a hozzájuk tartozóknak nem volt külön felekezeti nevük. Mint mondták, egyszerűen „Bibliakutatók” voltak. Amint a 4. fejezetben láttuk, az Őrtorony folyóiratnak és a hozzá kapcsolódó társulatnak az alapítója, Charles Taze Russell ellenezte bármiféle megkülönböztető név felvételét, mert ezt a szektásság egyik formájának tekintette.² Az Őrtorony 1882. áprilisi száma (7., 8. oldal), amely ezt a kérdést tárgyalta, helyeslően idézte John Bunyan jól ismert A zarándok útja című művének következő szavait:

A sajátos nevek használatát tehát egyértelműen a szektásság jelének ítélték. Ezt az álláspontot megismételték egy másik kérdésre adott válaszban is, amely az 1883. márciusi számban (6. oldal) jelent meg. A válasz, miközben elutasította egy látható szervezet kialakításának gondolatát, kijelentette:

1931-ben Joseph F. Rutherford, Russell utóda az Őrtorony elnöki tisztségében, a szervezet tagsága számára a „Jehova Tanúi” nevet választotta. Rutherford kijelentette, hogy a választott név „az a név, amelyet az Úr Isten szája nevezett meg, és mi ezen a néven kívánunk ismertté válni és neveztetni, nevezetesen: »Jehova Tanúi«.” A név felvételének alapjaként Ézsaiás 43:10–12; 62:2 és Jelenések 12:17 verseit idézték.⁴

Ezeknek a szakaszoknak az elolvasása azonban semmiképpen sem tárja fel, hogy Isten azt akarta volna, hogy az ott elmondott szavai megkülönböztető névvé formálódjanak, amelyet a keresztények mintegy 2600 évvel később viseljenek. Ézsaiás 43:10–12 az elsődleges szöveg, amellyel a szervezet választott nevét igazolja. Ez az írásszöveg azonban egyszerűen egy jelképes bírósági jelenetet mutat be, amelyben minden nemzet összegyűlik, és előttük Isten arra szólítja fel az izraelitákat, hogy tegyenek tanúságot az érdekükben gyakorolt megmentő hatalmáról. Miért éppen ezeknek a szavaknak kellene—mindazon kijelentések közül, amelyeket Isten Izrael nemzetéről tesz—„az Úr Isten szája által megnevezett névvé” válniuk, amelyet ma keresztényekre kellene ráruházni?

Az Apostolok cselekedetei 11:26-ban ezt olvassuk: „a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztényeknek.” Ezen a néven ismerték őket, és ezt a nevet ők maguk is használták, amint azt a Apostolok cselekedetei 26:28 és az 1Péter 4:16 szövegei mutatják. Az Új világ fordítás a Apostolok cselekedetei 11:26-ot még úgy is adja vissza, hogy „Antiókhiában nevezték a tanítványokat isteni gondviselés folytán először keresztényeknek.” Akár pontos ez a fordítás, akár nem, a kérdés megmarad: milyen jogon dönt úgy bármely ember vagy embercsoport, hogy az első századi keresztények által használt névtől eltérő nevet vesz fel? Hol van erre isteni felhatalmazás vagy útmutatás? Isten Fiának a földön tanítványaihoz intézett utolsó, feljegyzett szavai között szerepel ez a parancs:

Milyen jogon választanak hát olyan emberek, akik azt állítják, hogy Isten Fia nyomdokain járnak, olyan nevet, amely még Krisztusról sem tesz tanúságot? Hogyan igazolják, hogy olyan nevet választanak, amely mintegy 700 évvel Messiásként való megjelenése elé, a Törvényszövetség alatt élő zsidó néphez intézett szavakhoz nyúlik vissza?⁶

Az 1931-ben és azóta felhozott fő igazolás az, hogy a „keresztény” névben már nincs semmi megkülönböztető. Ezt a nevet világszerte százmilliók használják, akik különböző felekezetek és szekták százaira oszlanak. De mit bizonyít vagy ér el egy másik név felvétele? Egyszerűen ugyanazt a mintát követi, mint az a több száz felekezet. Mindegyikük ugyanezt tette—mind felvett valamilyen megkülönböztető nevet: római katolikusok, ortodox katolikusok, maronita katolikusok, lutheránusok, metodisták, baptisták, Krisztus Egyháza, Isten Egyháza, mennoniták, Barátok Társasága és így tovább.

Nyilvánvaló, hogy nem mindenki volt valóban keresztény azok közül, akik később felvették a „keresztény” nevet. Krisztus Jézus a búzáról és a gyomról szóló példázatában figyelmeztetett a hitehagyásra. Pál apostol, akit „keresztényként” ismertek, írásaiban visszhangozta ezt a figyelmeztetést.⁷ A Jelenésekben János apostol leleplezte azt a tisztátalan, megromlott állapotot, amely már az ő korában egyes gyülekezetekben fennállt.⁸ Világosan felismerték, hogy lesznek hamis keresztények, méghozzá sokan. De sem Krisztus, sem Pál, sem János, sem a Biblia bármely más írója nem utalt arra, hogy egy névváltoztatás bármilyen módon orvosolná a helyzetet. Az egyetlen jelentőségteljes megkülönböztetést nem valamilyen más név, mintegy új címke felvétele teremtette meg, hanem az olyan életút, amely valódi kereszténységet példázott, valamint az igazsághoz való ragaszkodás, ahogyan az Isten Fiának, apostolainak és tanítványainak tanításaiban megtalálható.⁹ Amikor Isten angyalai a példázatos kép utolsó részét beteljesítve elvégzik a búza és a gyom szétválasztásának aratását, a felekezeti nevek formájában viselt címkéknek bizonyosan semmi szerepük nem lesz.

A név „helyreállítása”—ki által?

Az Őrtorony kiadványait olvasva azt gondolhatná az ember, hogy a „Jehova” név gyakorlatilag ismeretlen volt, mielőtt e kiadványokban megjelent, és hogy ezek hívták fel rá a világ figyelmét. Az Őrtorony fennállásának első negyven évében megjelent kiadványainak vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a „Jehova” név ezekben a kiadványokban nem fordult elő gyakrabban, mint sok más akkori vallási kiadványban. Csupán egy példát említve: az Őrtorony 1919. április 15-i számában az egész folyóiratban mindössze egyszer szerepelt a „Jehova” név! Ez ma elképzelhetetlen volna. Holott 1919-re Krisztus Jézus állítólag már jóváhagyta és kiválasztotta a föld összes vallása közül az Őrtorony Társulat köré épült szervezetet mint egyetlen kommunikációs csatornáját. Ha így van, akkor azt kellene mondanunk, hogy választása nyilvánvalóan nem azon alapult, hogy különleges hangsúlyt kapott volna a „Jehova” név. Tény, hogy különféle keresztény felekezetek vallási írói már évszázadokkal az Őrtorony Társulat megjelenése előtt is jelentős gyakorisággal használták írásaikban a „Jehova” nevet. Az Őrtorony központjának Írói Osztályán működő könyvtárban nagy számban találhatók két vagy több évszázadra visszanyúló bibliamagyarázatok és más művek, amelyek ezt világosan szemléltetik.

A név számos régóta fennálló protestáns felekezet énekeskönyvében megtalálható. A 18. század egyik ismertebb énekének címe: „Vezess engem, ó, nagy Jehova.” Maga az Őrtorony folyóirat is közölt olyan anyagot, amely bemutatja a Tetragramma korábbi századokbeli előfordulását a világ számos országában, vallási épületeken és feliratokban.¹⁰ Cipriano de Valera spanyol bibliafordítása már 1602-ben ezerszer és ezerszer Jehova alakban adta vissza a Tetragrammát. A tizenkilencedik században keresztény misszionáriusok által különböző nyelveken készített bibliafordítások már használták a „Jehova” név valamely alakját a Tetragramma visszaadására.¹¹ Úgy tűnik, a név használatának mellőzésére irányuló tendencia jelentős mértékben egybeesett egy sajátos vallási gondolkodási irányzat kialakulásával a tizenkilencedik század második felében, amely a Biblia egészével szemben kritikusabb magatartást terjesztett.

Figyelemre méltó, hogy 1901-ben a Biblia American Standard Version fordítása (amelyet a kereszténység tudósai készítettek) helyesbítette azt a gyakorlatot, hogy a Héber Iratok fordításában a Tetragrammát „ÚR”-ral vagy „ISTEN”-nel helyettesítik—ez a gyakorlat jellemezte a legtöbb korábbi angol fordítást, köztük a legnépszerűbbet, a King James- vagy Authorized Versiont is. Míg az Authorized Version az egész Héber Iratokban, vagyis Ószövetségben mindössze négyszer adta vissza a Tetragrammát a „Jehova” névvel, az American Standard Version csaknem 7000 előfordulásában helyreállította azt. Bár elismerik, hogy a héber „YHWH” „Jehova” alakban való visszaadása pontatlan, ez mégis előrelépés volt ahhoz képest, hogy más angol nyelvű fordítások a Tetragramma képviseletére az „ISTEN” és „ÚR” szavakat használták.¹²

Nem fér tehát kétség afelől, hogy az Őrtorony Társulat nem „állította helyre” a „Jehova” nevet, mert amikor ez a társulat megjelent, nem volt szükség semmiféle „helyreállításra”. Már szilárdan meghonosodott kifejezés volt, amely számos bibliafordításban és vallási írásban megtalálható volt jóval e társulat megjelenése előtt. Ennek ellenére tény, hogy ma egyetlen számottevő nagyságú vallási csoport sem használja olyan rendkívüli gyakorisággal a „Jehova” nevet, mint Jehova Tanúi. Ez a név egész irodalmukat uralja. Jehova Tanúi között szinte furcsává vált „Istenről” úgy beszélni, hogy elé ne tennék a „Jehova Isten” kifejezést, miközben az „Úr” megnevezés meglehetősen ritka náluk. A Bibliában olvassák az „Úr” szót, de saját spontán beszédükben szinte sohasem használják. A legtöbb imájukban szinte liturgikus formulává vált, hogy kezdetben „Jehovához” vagy „Jehova Istenhez” fordulnak, míg az „Atya” vagy „Atyánk” megszólítást csak alkalmanként, kiegészítő, utólagos megszólításként használják. Bár az imában nagyon gyakori a „szervezetre” vagy a „Vezető Testületre” való utalás, Krisztus Jézus neve sokszor csak a záró szavakban hangzik el: „Jézus nevében. Ámen.”

A kérdés tehát ez: vajon a „Jehova” név mindezen ismétlődő használata valóban betölti az Írások számos buzdítását, hogy tiszteljük és ismertté tegyük Isten nevét? Vajon a „Jehova” névre helyezett ilyen erős hangsúly valójában annak világos megértését tükrözi, hogy az efféle írásszövegek közül sokban mit is jelent ténylegesen a „név” szó?

A döntő tényező

Mivel nyilvánvaló, hogy a Tetragramma által jelölt név igen kiemelkedő volt a Héber Iratokban, vagyis az Ószövetségben, a kérdés leszűkül arra, hogyan és milyen hangsúllyal használták ezt a nevet a Keresztény Iratokban, és hogyan viszonyultak a keresztények a Tetragramma által jelölt névhez. Úgy tűnik, a válasz megtalálásában az elsődleges és legdöntőbb tényező annak bizonyítéka volna, hogy Isten saját Fia, apostolai és más korai tanítványai milyen fokú hangsúlyt adtak ennek a sajátos névnek (amelyet a Tetragramma jelöl). Mit találunk?

Bár maguk zsidók voltak, a Keresztény Iratok, vagyis az Újszövetség írói görögül írtak, a kor legbefolyásosabb és legszélesebb körben használt nyelvén. Az eredeti írások közül egyetlenegy sem maradt fenn, de léteznek a Keresztény Iratok egészéről a Kr. u. negyedik századig visszanyúló ókori másolatok. Egyes részek másolatai ennél jóval korábbiak. Ezeknek az ókori másolatoknak azonban egyetlen helyén találunk bármiféle utalást a Tetragramma által jelölt névre: a Jelenések könyvében előforduló rövidített alakban. A Jelenések könyve tizenkilencedik fejezetének 1., 3., 4. és 6. versében az Allelouia görög kifejezést találjuk, amelynek jelentése „Dicsérjétek Jahot [vagy Yahot]”, vagy ahogyan általában mondjuk: „Halleluja.” Ebben a kifejezésben a „Jah” egyszerűen a „Jehova” rövidített alakja. Figyelemre méltó, hogy a Jelenésekben e rövidített alak négy előfordulásán kívül az ezekben az ókori másolatokban fennmaradt Keresztény Iratokban sehol máshol nem találjuk ennek a névnek egyetlen előfordulását sem. Mivel e Keresztény Iratoknak becslések szerint mintegy 5000 görög nyelvű másolata létezik, annál feltűnőbb, hogy e több ezer másolat közül egyetlenegy sem tartalmazza a Tetragrammát.¹³ Ugyanez igaz e Keresztény Iratok legkorábbi, más nyelvekre készült fordításaira is, például a szír, örmény, sahid és ólatin fordításokra.¹⁴

Ezért az Újszövetség fordításainak túlnyomó többségében a „Jehova” név a Jelenések könyvében szereplő rövidített alakján kívül nem fordul elő. Ezzel szemben, ha az Őrtorony Társulat Új világ fordításához fordulunk, Mátétól a Jelenésekig 237 alkalommal találjuk a „Jehova” nevet. Tény azonban, hogy amikor az Új világ fordítás a Keresztény Iratok bármely részén elhelyezi a „Jehova” nevet, ezt e Keresztény Iratok egyetlen ókori kéziratának támogatása nélkül teszi. A 227 helyen, ahol az Őrtorony fordításában „Jehova” szerepel, az a görög szöveg, amelyen a fordítás saját állítása szerint alapul, „az Úr” (kyrios) kifejezést olvassa, a fennmaradó 10 esetben pedig ugyanaz a görög szöveg az „Isten” (theos) szót tartalmazza. Ezt bármely olvasó láthatja, ha egyszerűen kézbe veszi az Őrtorony Királyság sorközi fordítását, és összehasonlítja a fordítást (az oldalak külső hasábjaiban) a szóról szóra közölt sorközi szöveggel. Milyen alapon illeszti be tehát az Új világ fordítás a nevet?

Az Őrtorony Társulat érvelésének lényege az, hogy a Tetragrammát a Keresztény Iratok írói—Máté, Márk, Lukács, János, Pál, Péter, Jakab és Júdás—eredeti írásaikban használták. Nyilvánvalóan ezt nem lehet bizonyítani. Az eredeti írások közül ma egyik sem létezik. A fennmaradt 5000 másolat egyike sem tartalmazza a Tetragrammát. Az Őrtorony állítása mégis az, hogy a nevet az eredeti írások későbbi másolataiból eltávolították, hogy igazodjanak ahhoz az egy ideje fennálló gyakorlathoz, amely a Tetragrammát (YHWH) az „Úr” (kyrios) vagy az „Isten” (theos) szóval helyettesítette. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan a Krisztus megjelenését megelőző évszázadokban alakult ki. Nem azért, mert nem tulajdonítottak jelentőséget a Tetragramma által jelölt névnek. Épp ellenkezőleg: azért, mert ezt a nevet túlságosan szentnek tekintették ahhoz, hogy kiejtsék, és a hagyományos zsidó írások arra utalnak, hogy kiejtése a templomi papságra, különösen pedig az ároni papság főpapjára korlátozódott.¹⁵

Az ókori források bizonyítékai

A Kr. e. harmadik században készült el a Héber Iratok első görög nyelvű fordítása, amely Septuaginta néven vált ismertté. Világos bizonyíték van arra, hogy a Keresztény Iratok írói, amikor írásaikban a Héber Iratokból idéztek, gyakran ebből a Septuaginta-fordításból idéztek. Ez a pont jelentős fontosságot kap annak megállapításában, hogy ezek a bibliaírók valóban belefoglalták-e a Tetragrammát írásaikba. Ha igen, ez legalább támpontot adna arra, milyen mértékű hangsúlyt adtak Isten ama sajátos nevének, amelyet az a négy héber betű jelöl. Az első kérdés tehát: megtalálták-e a Tetragrammát az általuk használt görög Septuaginta példányaiban?

Sokáig úgy hitték, hogy a Tetragramma már kezdettől fogva nem szerepelt a Héber Iratok e legelső fordításában. Feltételezték, hogy a fordítók azt a gyakorlatot követték, hogy az „Úr” (kyrios) vagy az „Isten” (theos) szóval helyettesítették. A Septuaginta akkor ismert számos példánya ezt a nézetet támogatta. Ma azonban megalapozott okunk van megkérdőjelezni, hogy a Septuaginta fordítói valóban alkalmaztak-e ilyen helyettesítést. A Septuaginta egy töredékes, papiruszra írt és Egyiptomban megtalált példányát a Kr. e. első századra keltezték. Mózes ötödik könyvének második felét tartalmazza, és a Tetragramma (héber betűkkel írva) végig megjelenik benne.¹⁶ Bár nem a kereszténység előtti (vagyis Kr. e.) korszakból származnak, a Septuaginta korai századokból (Kr. u.) fennmaradt néhány más görög kézirata hasonló példákat nyújt. További bizonyítékot arra, hogy a Tetragramma megjelent a Héber Iratok korai görög fordításaiban, Órigenész (Kr. u. harmadik század) kijelentéseiben találunk, valamint Jeromosnál (a latin Vulgata Kr. u. negyedik századi fordítójánál), aki ezt mondta: „bizonyos görög kötetekben még a mai napig is megtaláljuk Isten négybetűs nevét, az ősi betűkkel kifejezve.”¹⁷ Mi ennek a jelentősége? Az Őrtorony Társulat arra a következtetésre jut, hogy a Krisztus és apostolai idején olvasott és idézett Septuaginta-példányok rendszerint tartalmazták a Tetragrammát. Az Őrtorony Társulat azonban ennél sokkal tovább megy. A fent említett bizonyítékok alapján azt állítja, hogy amikor a Keresztény Iratokat megírták, a keresztény írók belefoglalták a Tetragrammát, és hogy „legalább a Kr. u. 3. századtól kezdve a Tetragramma alakjában szereplő isteni nevet a másolók eltávolították a szövegből”, s a kyrios (Úr) és theos (Isten) szavakkal helyettesítették.¹⁸

Az Őrtorony úgy vélte, erős támogatást talált a „Jehova” névnek az Újszövetségbe, vagyis a Keresztény Iratokba való beillesztéséhez a Georgiai Egyetem vallástudományi docense, George Howard által a Journal of Biblical Literature című folyóiratban (96. köt., 1. sz., 1977) tett kijelentésekben. Az Őrtorony 1978. május 1-jei száma a 9., 10. oldalon hosszasan idézte Howard professzort erről a kérdésről, különös hangsúlyt helyezve a következő kijelentésére:

A Tetragramma megjelenése a Héber Iratok kereszténység előtti Septuaginta-fordításának fent említett ókori kézirattöredékeiben kétségtelenül figyelemre méltó.

Figyelemre méltósága abból ered, hogy a Tetragramma (bármilyen alakban) hiányzik a Septuaginta minden más ókori példányából, beleértve a bibliai iratok legrégebbi teljes (vagy csaknem teljes) kéziratait is.¹⁹ A Septuaginta e régi töredékeinek felfedezése világosan megengedi annak lehetőségét, hogy a Tetragramma rendszeresen megjelent a Kr. u. első században Palesztinában használatos Septuaginta-példányokban, bár önmagában nem bizonyítja, hogy valóban így volt.

A tárgyalt kérdés szempontjából ennél fontosabb, hogy ez nem bizonyítja: maguk a keresztény írók belefoglalták a Tetragrammát írásaikba, vagy hogy az megtalálható volt írásaik bármely korai, például a harmadik század előtti másolatában. Az Őrtorony kiadványai nagyon határozottak ebben a kérdésben, például amikor azt mondják, hogy „ezek a keresztény írók kétségtelenül használták az isteni Jehova nevet”, amikor a Héber Iratokból idéztek, Mátéról pedig azt, hogy amikor ilyen idézeteket közölt, „köteles lett volna hűségesen belefoglalni a Tetragrammát” evangéliumi beszámolójába.²⁰ Ezzel szemben Howard professzor, akit az Őrtorony gyakran idézett állításaik alátámasztására, legfeljebb ésszerű lehetőségre vagy valószínűségre korlátozza a dolgot, például így fogalmaz: „elképzelhetjük, hogy az ÚSz szövege az ÓSz-idézetekbe beillesztette a Tetragrammát.” Amikor az Őrtorony folyóirat idéz a Journal of Biblical Literature-ben megjelent cikkéből, nem mutat rá olvasóinak, hogy Howard cikke tele van óvatos, fenntartást kifejező fordulatokkal, mint például „ez az elmélet”, „minden valószínűség szerint”, „lehetséges, hogy”, „ha elméletünk helyes”, „az általunk javasolt elmélet”, „ha feltételezzük” és így tovább. Figyeljük meg azt is, hogy Howard arról beszél: a keresztény írók „a Tetragrammát”, vagyis a négy héber betűt illesztették be, nem pedig annak valamilyen fordítását, például „Jahve” vagy „Jehova” alakot. Még ha ezt a négy héber betűt bele is foglalták volna az eredeti Keresztény Iratokba, ez sem bizonyítaná, hogy az olvasó hozzájuk érve „Jahvénak” vagy valamely hasonló alakban ejtette volna ki őket, ahelyett hogy „Úr” vagy „Isten” szót használt volna.²¹

Egy sokkal súlyosabb bizonyítékforrás

Bármilyen súlyt is tulajdonítson valaki az Ószövetség, vagyis a Héber Iratok görög Septuaginta-fordítására vonatkozó fent említett szöveges bizonyítékoknak, létezik további szöveges bizonyíték, amely világosan sokkal nagyobb jelentőségű. Ennek oka, hogy jóval erősebb jelzést ad maguknak a Keresztény Iratok íróinak tényleges gyakorlatáról a Tetragramma használatát illetően. Végül is ez a döntő jelentőségű kérdés: használták-e ők, a keresztény bibliaírók a Tetragrammát, akár a Héber Iratokból idézve, akár bármely más alkalommal?

Az apostoli írások két legrégebbi megtalált másolatának egyike egy papiruszkódex (jelzése: Chester Beatty 2. számú papirusz [P46]). Töredékes formában Pál apostol kilenc levelét tartalmazza: Rómaiakhoz, Héberekhez, Első Korinthusiakhoz, Második Korinthusiakhoz, Efezusiakhoz, Galatákhoz, Filippiekhez, Kolosséiakhoz és Első Tesszalonikaiakhoz írt levelet.²² E kódex keletkezését hosszú ideig körülbelül Kr. u. 200-ra tették.²³ Ma azonban van némi bizonyíték arra, hogy még korábbra keltezhető. 1988-ban a Biblica tudományos folyóirat 69. kötetének 2. füzetében Dr. Y. K. Kim kéziratszakértő komoly bizonyítékokat terjesztett elő amellett, hogy a kódexet az első század második felére, talán még Domitianus császár uralkodása elé kell átkeltezni, vagyis Kr. u. 81 elé. Ha helyes, az általa felhozott bizonyíték legalábbis Pál eredeti írásainak idejétől számított néhány évtizeden belülre helyezné a papiruszgyűjteményt.²⁴

Még ha megtartjuk is e papiruszgyűjtemény népszerűbb, a második század végére tett keltezését, ennek akkor is jelentős súlya van az itt vizsgált kérdésben. Az Őrtorony Társulat érvelése szerint az eredeti apostoli írások százszámra tartalmazták a Tetragrammát, és csak a későbbi évszázadokban távolították el azt a „hitehagyott keresztények” ezekből az írásokból. Ha ez így van, és ha az eredeti apostoli írásokban sokszor szerepelt a Tetragramma, nem ésszerű-e, hogy a Keresztény Iratok megírását közvetlenül követő században a készített másolatokban legalább valamennyire fennmaradt volna a Tetragramma? Ha a Tetragramma eredetileg szerepelt Pál leveleiben, amelyek némelyikét még Kr. u. 60/61 körül írták, nehéz elhinni, hogy a későbbi másolatokból gyorsan eltűnt volna. Az Őrtorony szervezete elfogadja sokak nézetét, miszerint János apostol egészen az első század végéig élt. Ha a Tetragramma használata nagy jelentőségű lett volna, János befolyásának bizonyosan a használata javára kellett volna hatnia az apostoli levelek (köztük Pál leveleinek) keresztény másolóira, nemcsak János életében, hanem még egy ideig azt követően is. Teljesen ésszerű tehát azt várnunk, hogy a korábban leírt ókori papiruszgyűjtemény leveleiben legalább néhányszor megjelenjen a Tetragramma. Mi a helyzet valójában?

A puszta tény az, hogy e legrégebbi keresztény kódexben megtalált kilenc apostoli levélben egyetlen alkalommal sem fordul elő a Tetragramma semmilyen alakban. Ebben a kilenc levélben az apostoli író számos idézetet közöl a Héber Iratokból, követve a Septuaginta fordításának szövegét, de idézetei egyszer sem tartalmazzák a Tetragrammát. Idézetei azt a gyakorlatot követik, hogy a Tetragrammát a görög kyrios (Úr) vagy theos (Isten) szóval helyettesítik. Az Őrtorony Társulat azzal érvel, hogy a Tetragramma megjelenése a Septuaginta-fordítás néhány legrégebbi (valójában töredékes) példányában bizonyítja, hogy eredetileg ott volt. Ha ez az elv alkalmazható, akkor ugyanezt az elvet joggal kell itt is alkalmazni: nevezetesen, hogy a Tetragramma hiánya Pál kilenc levelének ebben a legrégebbi másolatában való hiánya bizonyítja, hogy az az apostol eredeti írásaiból is hiányzott.

Valóban, ha a Tetragramma eredetileg szerepelt volna leveleiben—amelyek közül némelyiket még Kr. u. 60/61-ben írták—, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen hamar eltávolították volna az eredeti megírás után, olyan időben, amikor más apostolok, nevezetesen János, még életben voltak. Ehhez járul az a tény, hogy a Jelenések könyvének, valamint a benne előforduló rövidített „Yah” vagy „Jah” alaknak az egyetlen kivételével a Tetragramma semmilyen formája nem található a Keresztény Iratok egyetlen ókori kéziratában sem, akár Pál, akár bármely más keresztény író művéről legyen szó.

Az Őrtorony Társulat azon állítása tehát, hogy az apostolok és más első századi keresztény írók a Héber Iratokból idézve belefoglalták a Tetragrammát írásaikba, kizárólag elméleten alapul—egy spekulatív elméleten, amellyel szemben a történeti bizonyítékok túlnyomó része szól.²⁵

Igazolás keresése különféle héber fordítások révén

Gyakran előfordul, hogy az Őrtorony a „Jehova” nevet a keresztény iratok szövegébe olyan helyen illeszti be, ahol az író valóban a Héber Iratok valamely, a Tetragrammát tartalmazó részét idézi. Ez azonban korántsem ad magyarázatot az Új világ fordítás mind a 237 névbeillesztésére. Sok esetben olyan helyen is beillesztik, ahol egyáltalán nincs szó idézetről. Hogyan igazolják ezt?

Annak érdekében, hogy valamiféle hitelességet kölcsönözzenek ezeknek (és más) „Jehova”-beillesztéseknek—olyan beillesztéseknek, amelyeket egyetlen ókori másolat sem igazol—, az Őrtorony Társulat a Keresztény Iratok számos héber nyelvű fordítására hivatkozva igyekezett támogatást felmutatni; ezek a fordítások gyakran használják a Tetragrammát. Tény azonban, hogy mindezek a héber fordítások a Kr. u. tizennegyedik századtól kezdve készültek, némelyikük csak a tizenkilencedik században.²⁶ Héber nyelvük a hiteles támogatás látszatát keltheti, de csak látszatról van szó. A különböző fordítók nem tettek mást, mint személyes választásukat fejezték ki azzal, hogy beillesztették a Tetragrammát ott, ahol a görög kéziratok, amelyekből fordítottak, valójában az „Úr” vagy az „Isten” szót tartalmazták.²⁷ Valójában ezek a héber fordítások sem hordoznak nagyobb súlyt ebben a kérdésben, mint bármely más nyelvre—arab, német vagy portugál nyelvre—ugyanebben az időszakban készült fordítás. Nem bizonyítékot mutatnak fel, hanem csupán az adott fordító véleményét. Semmit sem bizonyítanak arra nézve, hogy Krisztus vagy tanítványai használták-e a Tetragrammát, illetve milyen hangsúlyt adtak neki. Sőt, az Új világ fordítás azzal, hogy „átugorja” a Keresztény Iratok legrégebbi kéziratait és az azokban található szöveget ezer évvel későbbi héber fordítások kedvéért, szembemegy a fordítás egyik alapelvével: azzal, hogy a legrégebbi kéziratoknak, mivel közelebb állnak az eredetikhez, a legnagyobb súlyt kell adni. Így az Őrtorony 1982. március 15-i számának 23. oldala kijelenti: „Minél régebbi egy bibliai kézirat, annál valószínűbb, hogy közelebb áll az ihletett írók eredeti kézirataihoz, amelyek közül ma egy sem létezik.” Mégis ebben a kérdésben az Őrtorony szervezete úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja több mint 5000 ókori görög kézirat bizonyítékát—amelyek egyikében sincs Tetragramma—, és nem az eredeti nyelvű kéziratokhoz, hanem lényegében modern fordításokhoz igazodik, amelyek végső soron a fordítók személyes nézetét tükrözik.²⁸

Az állítások következetlensége

Az Őrtorony Társulat álláspontja feltűnően következetlen. Egyrészt azt állítja, hogy a Keresztény Iratok írói eredetileg a Tetragramma valamely formáját belefoglalták írásaikba. Másrészt a Társulat ismételten elismeri, hogy ezek a Keresztény Iratok figyelemre méltó pontossággal maradtak fenn. Éleslátás az Írásokból című kiadványának 2. kötete a 314. oldalon Kurt Aland professzort idézi:

Az Őrtorony 1977. április 1-jei számában, miután a világhírű görög szövegkutatót, F. J. A. Hortot idézte, aki ezt mondta: „annak mennyisége, amit bármilyen értelemben lényeges eltérésnek lehet nevezni [a Keresztény Iratok ókori másolataiban], aligha teszi ki az egész szöveg ezredrészét”, maga az Őrtorony így folytatta (219. oldal):

A Biblia szövegének tisztaságát és pontosságát hangsúlyozó számos cikk az ilyen fennmaradást a másolók isteni feljegyzés iránti mély tiszteletének és az áthagyományozás hűsége iránti erős gondosságának, valamint „a Biblia Isteni Szerzője” befolyásának tulajdonítja. Így az Ébredjetek! 1985. május 8-i számának egyik cikke (14. oldal) azt mondja: mivel Isten ihlette az eredeti írásokat, „logikus, hogy felügyelje Igéjének hűséges áthagyományozását egészen napjainkig”.²⁹ A probléma itt az, hogy a szervezet saját álláspontját tagadja meg, amikor nem valamilyen jelentéktelen kihagyásról vagy változatról, hanem olyasmiről beszél, amit az Írások egyik legfontosabb sajátosságának tekint: a Tetragramma által jelölt névről. Lényegében azt mondják, hogy Isten, aki isteni befolyását gyakorolta a Keresztény Iratok görög szövegének megőrzésére úgy, hogy az „a pontos áthagyományozás csodája”, ugyanakkor nem gondoskodott arról, hogy a „Jehova” név valamely alakja akár csak egyetlenegyben is fennmaradjon e Keresztény Iratok mintegy 5000 ókori kézirati másolata közül. Ha a Tetragrammának az a rendkívüli jelentősége, amelyet a szervezet tulajdonít neki, szilárdan megalapozott, hogyan lehetne ez lehetséges?

Miért van az is, hogy Jeromostól, Órigenésztől és másoktól még a Kr. u. negyedik századhoz hasonló késői időből is idézhetők olyan kijelentések, amelyek szerint a Tetragramma továbbra is megtalálható volt a Héber Iratok görög Septuaginta-fordításának példányaiban, ugyanakkor egyetlen korai keresztény írótól sem mutatható fel olyan kijelentés, amely szerint valaha szerepelt volna a Keresztény Iratok, vagyis az Újszövetség bármely másolatában? Ha a Tetragramma megtalálható volt a kereszténység előtti Ószövetség görög fordításában, miért ne kellene logikusan megtalálni vagy a Keresztény Iratok eredeti görög szövegének valamely tényleges másolatában, vagy legalább valamelyik ókori fordításában? Ha valaha ott lett volna az eredeti írásokban, akkor Isten, akinek az áthagyományozás hűségének napjainkig való biztosítását tulajdonítják, bizonyosan gondoskodott volna arról, hogy fennmaradjon—legalábbis megtette volna, ha olyan kiemelkedő jelentőséget tulajdonítana neki, mint az Őrtorony Társulat. Az a tény, hogy nem maradt fenn a Keresztény Iratok egyetlen ókori szövegében, sőt még legkorábbi fordításaiban sem, erősen az ellen szól, hogy eredetileg egyáltalán ott lett volna.

A fennmaradt Írások saját tanúsága

Még ha feltételezzük is, hogy valaki hajlandó elfogadni az Őrtorony Társulat érvelését, amellyel a „Jehova” név Keresztény Iratokba, vagyis az Újszövetségbe való beillesztését igazolja—akár csak azokban az esetekben, amikor a Héber Iratokból idéznek—, akkor is néhány komoly kérdéssel kerülne szembe. Ezek között első helyen állna az a tény, hogy még az Őrtorony saját fordításában, sajátos beillesztései ellenére is vannak egész apostoli levelek, amelyekből a „Jehova” név teljesen hiányzik: a Filippiekhez írt levél, az Első Timóteushoz írt levél, a Tituszhoz és Filemonhoz írt levél, valamint János három levele. Jehova Tanúi közül bárkinek őszintén el kell ismernie, hogy teljességgel elképzelhetetlen volna, hogy a Tanúk szervezetének bármely kiemelkedő személye szellemi kérdésről úgy írjon, hogy ne használja gyakran a „Jehova” nevet. Olyan terjedelmű és tartalmú leveleket írni, mint Pál Filippiekhez írt levele, Timóteushoz intézett első pásztori levele és Tituszhoz írt levele, vagy három külön levelet írni olyan döntő kérdésekről szóló intés és buzdítás céljából, amilyenekkel János apostol foglalkozott—mindezt úgy, hogy a „Jehova” nevet ne használják ismételten—Jehova Tanúi között a hitehagyás gyanúját vonná maga után. Saját Új világ fordításukban mégsem fordul elő a név e hét apostoli levél egyikében sem, amelyek létfontosságú szellemi kérdéseket tárgyalnak. Még az Új világ fordítás nézőpontjából is azt kell mondanunk, hogy e levelek megírásakor Pál és János apostol nyilvánvalóan nem igazodott az Őrtorony szervezetében uralkodó normához. Vagy pontosabban fogalmazva: az Őrtorony szervezetében uralkodó norma nem igazodik az első századi apostoli szemlélethez.

A „Jehova” név teljes hiánya e hét apostoli levél Új világ fordításából további bizonyítékot szolgáltat arra, hogy e név más Keresztény Iratokba való beillesztése teljesen önkényes, és nem olyasmi, amit a bizonyítékok megkövetelnének.

Másodszor, még ha el is fogadnánk a fordítók (pontosabban: a fordító, Fred Franz) számos „Jehova”-beillesztését az Új világ fordítás Keresztény Iratok részébe, akkor is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy e Keresztény Iratok eredeti írói Isten Fiának nevét sokkal gyakrabban említették. A „Jézus” név 912-szer fordul elő, tehát messze felülmúlja a „Jehova” név 237 beillesztését.³⁰ Ez is feltűnően eltér az Őrtorony kiadványaiban található gyakorlattól, ahol az arány időnként éppen fordított. Különösen Rutherford elnökségétől kezdve e kiadványok a „Jehova” név használatának fokozatos növekedését mutatják, amelyet legalábbis az Isten Fiára, Jézus Krisztusra való hivatkozások csökkenése kísér. Isten maga azonban kijelentette, hogy az az akarata, hogy „mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki elküldte őt.”³¹ A Keresztény Iratok írói világosan megszívlelték ezt a kijelentést, és példájukat követni kell, nem pedig azzal félretenni, hogy nem felel meg korunk szükségleteinek.

A bizonyíték tehát az, hogy a Jehova Tanúi szervezetén belül a Tetragramma ismétlődő használatára és hangsúlyozására vonatkozó gyakorlat valójában inkább a kereszténység előtti Izrael nemzetének gyakorlatát tükrözi, mint Krisztus első századi követői gyülekezetének gyakorlatát. Ha nincs igazolás az „óra visszaforgatására”, akkor miként kell beteljesítenünk azt a sok írásszöveget, amely Isten nevének hirdetésére és tiszteletére szólít fel? Ennek megállapításához a következő kérdést kell megvizsgálnunk:

Miért történt változás a kereszténység előtti és a keresztény kor között?

Amint láttuk, minden állítás és elmélet ellenére egyszerűen nincs szilárd bizonyíték arra, hogy a Tetragramma a Jelenésekben található négy rövidített előfordulásán kívül bármely Keresztény Iratban szerepelt volna. A történeti bizonyítékok—amelyek némelyike nyilvánvalóan Pál írásainak idejétől számított néhány évtizeden belülre nyúlik vissza—határozottan az ellenkező irányba mutatnak. Tekintettel arra, hogy a Tetragramma a kereszténység előtti (héber) Iratokban bőségesen, több ezerszer fordul elő, ez a változás valóban figyelemre méltó. Az ismert bizonyítékokkal szembesülve az a kérdés: hogyan érthető meg ilyen jelentős változás? Milyen hatással van ez arra, hogy megszívleljük és alkalmazzuk az Írások sok buzdítását Isten nevének dicsérésére, tiszteletére és megszentelésére?

Ennek megértéséhez először azt kell megértenünk, mit jelent az Írásokban a „név” kifejezés, és mire utal valójában Isten „neve”. Gondolkodásunkban gyakran arra korlátozzuk a „név” kifejezést, hogy az egy olyan szó vagy szókapcsolat, amely megkülönböztet egy személyt vagy dolgot egy másiktól, amit általában „tulajdonnévnek” vagy „elnevezésnek” neveznek, például „János”, „Mária”, „Ausztrália” és „Atlanti-óceán”. A mindennapi beszédben ez a „név” szó leggyakoribb használata, és az Írásokban is gyakran ilyen értelemben szerepel. A „név” azonban számos más módon is alkalmazható. Az 1960-as évek végén, amikor az Őrtorony Társulat Segítség a Biblia megértéséhez című művét (ma Éleslátás az Írásokból) készítették, azt a feladatot kaptam, hogy a „Jehova”, a „Jézus Krisztus” és a „Név” címszavakat írjam meg hozzá. Akkor nem láttam okot arra, hogy komolyan megkérdőjelezzem az Őrtorony tanításait a „Jehova” név első századi keresztények körében való széles körű használatáról, és őszintén igyekeztem fenntartani ezeket a nézeteket.³² Nem volt tudomásom a jelen írásban tárgyalt számos tényezőről; más tényezők egyszerűen azért nem jutottak eszembe, mert gondolkodásom a szervezet tanításainak fenntartására irányult, nem pedig érvényességük mérlegelésére és értékelésére. A három említett tárgy kutatása során azonban egy dolog minden korábbinál világosabban tudatosult bennem: a „név” szó sokkal tágabb, létfontosságúbb értelemben is használható, mint amilyet általában tulajdonítanak neki. Ez a felismerés alapozta meg annak belátását, milyen szűken korlátozott volt számos írásszövegről alkotott nézetem, és végül annak felismerését is, hogy a szervezet gyakran indokolatlanul alkalmazta őket.

A „név” például nem valamely sajátos megkülönböztető „tulajdonnévre”, hanem hírnévre vagy személyes életútra is utalhat. Amikor azt mondjuk valakiről, hogy „jó nevet szerzett magának”, vagy „rossz nevet szerzett magának”, nem arra a szóra vagy szókapcsolatra gondolunk, amellyel azonosítják, például „Richard”, „Henry” vagy „John Smith”, hanem arra a hírnévre, amelyet szerzett. „Nevének” jósága vagy rosszasága semmi kapcsolatban nincs sem keresztnevével, sem vezetéknevével. Hasonlóképpen, amikor azt mondjuk, hogy valaki valamilyen helytelen életmód miatt „elvesztette jó nevét”, nem a névről beszélünk a szokásos, szó szerinti értelemben, hanem sokkal tágabb értelemben. Így egy ember viselhetné a „Mr. Christian Goodman” nevet, mégis ebben a tágabb értelemben „rossz neve” lehetne. Ez utóbbi „név” nyilvánvalóan fontosabb, mint az őt rendszerint megjelölő név vagy elnevezés, mert arra vonatkozik, hogy valójában milyen ember, és mit tett. A „név” szó e tágabb, mélyebb értelme gyakran megjelenik az Írásokban.³³

A „név” arra a hatalomra is utalhat, amelynek alapján valamit tesznek. Ezt értjük azon a kifejezésen, hogy „a törvény nevében” vagy „a király nevében”. A „törvénynek” nincs valamiféle sajátos „neve” a szokásos értelemben, és „a király nevében” kifejezésben sem valamilyen „Henrik”, „Lajos” vagy „Ferdinánd” névre történik hivatkozás, hanem a királyi hatalomra és tisztségre, amelyre a megfogalmazott követelés alapjaként hivatkoznak. Az Efezus 1:21-ben az apostol kormányzatról, hatalomról, erőről és uralomról, valamint „minden névről, amelyet neveznek” beszél. Ez világosan mutatja, hogy a „név” gyakran hatalmat és tisztséget képvisel.³⁴ A szent szellemről szóló cikkében az Őrtorony 1991. január 15-i száma (5. oldal) tulajdonképpen kénytelen elismerni a „név” szó e jelentését, amikor a Máté 28:19-ben található „megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a szent szellem nevében” kifejezés értelmét magyarázza. Mivel a szent szellemnek nincs a szokásos, hétköznapi értelemben vett „neve”, nyilvánvaló, hogy a kifejezést itt más értelemben használják. Már az Őrtorony 1944. december 15-i számában (371., 372. oldal) ez állt:

Ami „a Fiú nevére” igaz a szó szerinti „Jézus Krisztus” névhez képest, ugyanúgy igaz „az Atya nevére” is a szó szerinti „Jehova” névhez képest.

Ugyanez a „nevében” kifejezés ennélfogva azt is jelentheti, hogy aki azt állítja, hogy más „nevében” beszél vagy cselekszik, azt állítja, hogy felhatalmazása van annak a személynek a képviseletére.³⁵

Végső soron tehát amikor valakinek a „nevéről” beszélünk, a valódi utalás nem feltétlenül pusztán egy, az egyént megjelölő szóra vagy szókapcsolatra vonatkozik, hanem magára a személyre, személyiségére, tulajdonságaira, alapelveire és múltjára, arra, ami ő maga. (Némileg hasonló módon, amikor valakit „az irgalom nevében” kérünk valamire, mindarra utalunk, amit az irgalom tulajdonsága képvisel és jelent.) Ezért joggal mondható, hogy még ha tudjuk is, milyen néven neveznek valakit, ha nem ismerjük őt annak, ami valójában, akkor a valódi, létfontosságú értelemben nem ismerjük a „nevét”.

Amikor a Segítség könyv „Jehova” címszavát készítettem, beillesztettem G. T. Manley hébertudós professzor következő idézetét:

„Isten nevének ismerete” tehát sokkal többet jelent annál, mint pusztán ismerni egy bizonyos szót, amely őt megjelöli. D. H. Weir héberprofesszor azokról írva, akik azt állítják, hogy a 2Mózes 6:2, 3 arra utal, hogy a Tetragramma vagy a „Jehova” név először Mózes idejében vált ismertté, ezt írja:

Mivel felismertem a „név” kifejezésnek ezt a sokkal mélyebb bibliai jelentését, amikor a Segítség a Biblia megértéséhez című könyv „Jehova” címszavát írtam, a következő kijelentést is belefoglaltam (1202. oldal):

Ezt megérthetjük abból a tényből, hogy a „név” kifejezést azonos módon használják Isten Fiával kapcsolatban is. Amikor János apostol ezt írja: „Mindazoknak azonban, akik befogadták őt, akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek”, János világosan nem pusztán a „Jézus” névre utal.³⁹ Isten Fiának személyére utal, arra, ami ő mint „Isten Báránya”, az emberiség érdekében Istentől kijelölt Váltságadó, Megváltó és Közvetítő. Ezt felismerve egyes fordítások a „hittek az ő nevében” helyett így olvasnak: „hittek benne” (An American Translation), „igazán hittek benne” (Phillips Modern English), „hűségüket neki adták” (New English Bible).⁴⁰

Vajon a „Jézus” név puszta használata, akár a név nagyon gyakori kiejtése, vagy az e szó szerinti névre való állandó figyelemfelhívás bizonyítana bármit is arra nézve, hogy valaki Krisztus valódi hívője, igaz követője? Nyilvánvaló, hogy ezek közül önmagában egyik sem mutatná meg, hogy valaki ténylegesen keresztény. Azt sem jelentené, hogy az Írás valódi értelmében tényleg „ismertté teszi Isten Fiának nevét”. Ma emberek milliói rendszeresen használják és mondják ki a „Jézus” nevet. Közülük mégis sokan durván félreábrázolják, sőt ténylegesen elhomályosítják Isten Fiának valódi és létfontosságú „nevét”, mert magatartásuk és életútjuk oly távol áll attól, hogy tükrözze akár tanításait, akár személyiségét, akár az általa példázott életmódot. Életük nem tanúsít olyan magatartást, amely összhangban volna a megváltás biztosítására irányuló hatalmába vetett hittel. Ez—és nem valamely sajátos szó vagy tulajdonnév használata—tartozik a „nevében való hithez”.⁴¹

Ugyanez igaz a „Jehova” név használatára is. Akárhányszor mondják ki egyének vagy emberek szervezete ezt a szó szerinti nevet (sajátos igazságosságot tulajdonítva maguknak e név ismételt használata miatt), ha magatartásukban, viselkedésükben és gyakorlatukban nem tükrözik őszintén azt, milyen maga a Személy—tulajdonságait, útjait és mércéit—, akkor az Írás értelmében valójában nem jutottak el „nevének megismerésére”. Nem ismerik igazán azt a személyt vagy személyiséget, akit a Tetragramma képvisel.⁴² A név használata ekkor nem volna több puszta ajakszolgálatnál.⁴³ Ha azt állítják, hogy „az ő nevében” beszélnek, mégis félreábrázolják azt, amit ő maga mond saját Igéjében; vagy hamis jóslatokat tesznek „az ő nevében”; vagy Írás-ellenes törvénykezést és szabályokat alkotnak és kényszerítenek rá másokra „az ő nevében”; vagy igazságtalan ítéleteket és elmarasztalásokat hoznak „az ő nevében”, akkor valójában „hiába vették fel nevét”. Olyan módon cselekedtek, amelyre nincs felhatalmazásuk tőle, és amely nem tükrözi tulajdonságait és mércéit, sem azt, ami ő maga Személyként.⁴⁴

Ugyanez igaz arra is, amikor a Tetragramma valamely alakját szektás célokra használják, eszközként arra, hogy az egyik vallási csoportot megkülönböztessék más vallási csoportoktól. A bizonyítékok szerint a „Jehova Tanúi” név ilyen érdekből fejlődött ki. Hasonlóképpen „dicsérni szent nevét” vagy „megszentelni nevét” nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy bizonyos szót vagy kifejezést dicsérünk, hiszen hogyan lehetne „egy szót dicsérni” vagy „egy címet dicsérni”? Inkább nyilvánvalóan azt jelenti, hogy magát a Személyt dicsérjük, tisztelettel és csodálattal beszélünk Róla, tulajdonságairól és útjairól, és Őt a legfelsőbb értelemben Szentként tekintjük és tiszteljük.

Az igaz Isten azonosításának döntő módja

Nyilvánvaló, hogy a dicsért Személyt azonosítani kell. Ehhez azonban nem korlátozódunk egyetlen sajátos megjelölés használatára. Krisztus Jézus apostolai és tanítványai, akik a Keresztény Iratokat írták, az esetek túlnyomó többségében „Istenként” utaltak Istenre. Mintegy 22 esetben az „Úr” kifejezést az „Isten” szóval együtt használták, és mintegy 40 alkalommal az „Isten” szót az „Atyára” való utalással kísérték, mintegy 1275 más alkalommal pedig egyszerűen azt mondták: „Isten”. Nyilvánvalóan nem éreztek szükséget vagy kényszert arra, hogy e kifejezés elé rendszeresen valamilyen más nevet, például a „Jehovát” tegyék. Az egész szövegkörnyezet, amelyben írtak, világossá tette, kiről beszélnek.

Így miközben elismeri, hogy vannak „sok »isten« és sok »úr«”, akiket imádnak, az apostol így folytatja: „nekünk valójában egy Istenünk van, az Atya, akitől van minden, és mi őérte, és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van minden, és mi őáltala.”⁴⁵ Megjegyezhetjük, hogy még az Új világ fordítás megfogalmazásában sem érzett Pál apostol szükséget arra, hogy itt a Tetragrammát használja az igaz Isten megkülönböztetésére a nemzetek számos istenétől. (Ebben ismét nem tükrözi a mai Őrtorony szervezet szemléletét és gyakorlatát.) Némelyek valójában úgy értelmezhették volna a Tetragrammát, mint amely kizárólag „a zsidók Istenére” vonatkozik. Pál Róma 3:29-ben leírt szavai mutatják, hogy időnként szükségesnek látta tisztázni: az Isten, akiről beszélt, nem korlátozódik ily módon. Amikor a sok istenséget imádó athéniakhoz beszélt, világosan azonosította számukra az igaz Istent, de nem a „Jehova”, „Jahve” vagy a Tetragramma valamely hasonló alakjának használatával.⁴⁶ Ha fontosnak tartjuk elkerülni az azonosság bármiféle összetévesztését, tagadhatatlan, hogy nincs világosabb megjelölés az igaz Isten azonosítására, mint „a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja”, amely gyakran megtalálható az apostoli írásokban.⁴⁷

Isten valódi nevének kinyilatkoztatása Fia által

Amikor mi, emberek, közöljük személyes nevünket másokkal, ezzel feltárjuk magunkat előttük—már nem vagyunk névtelenek. Az ilyen feltárás egyben bensőségesebb kapcsolatot is létrehoz a személyek között, bizonyos fokig megszüntetve az egymás számára való idegenség érzését. Amint azonban láttuk, csak akkor ismerik „nevünket” a fontosabb értelemben, amikor megismernek bennünket olyannak, amilyenek vagyunk: mit képviselünk, milyen tulajdonságaink vannak, mit tettünk vagy teszünk. A személyes név, amelyet viselünk, valójában alig több jelképnél; nem ez a valóban fontos „név”.

Amikor Isten a kereszténység előtti időkben feltárta magát szolgái és mások előtt, túlnyomórészt, bár nem kizárólagosan, a Tetragramma (YHWH) által jelölt nevet használta. „Nevének” valódi, döntő és létfontosságú értelemben vett kinyilatkoztatása azonban azon keresztül történt, hogy Személyként tárta fel magát előttük: legfőbbnek, mindenhatónak, szentnek, igazságosnak, irgalmasnak, könyörületesnek, igaznak, céltudatosnak, ígéreteiben tévedhetetlennek. És mégis, az akkor végbement kinyilatkoztatás csekély volt ahhoz képest, ami még eljövendő volt.

A Messiás, Isten Fia eljövetelével érkezik el Isten „nevének” teljes értelemben vett fenséges kinyilatkoztatása. Amint János apostol mondja:

Fia által Isten úgy tárja fel önmagát—valóságát és személyiségét—, ahogyan korábban soha. E kinyilatkoztatás által egyúttal utat is nyit arra, hogy különleges, bensőséges kapcsolatba kerüljünk Vele: gyermekek legyünk egy Atyával kapcsolatban, ne csupán Isten fiai, hanem örökösök, Királyi Fiának társörökösei. János ezért azokról is, akik Isten Messiásába, Jézus Krisztusba vetik hitüket, ezt mondja: „Mindazoknak pedig, akik befogadták őt, hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mert hitet gyakoroltak az ő nevében.”⁴⁹ Néhány évvel a Segítség a Biblia megértéséhez című könyv befejezése után a „név” szó jelentésével kapcsolatban végzett kutatásom szolgált alapul az Őrtorony 1973. február 15-i számában megjelent „Miért hoz életet a Jézus Krisztus »nevébe vetett hit«?” című cikkhez, valamint az Őrtorony 1973. május 1-jei számában megjelent „Mit jelent számodra Isten neve?” című másik cikkhez. Gyakorlatilag mindazokat a szempontokat, amelyeket eddig a „név” kifejezés mélyebb értelmével kapcsolatban megvizsgáltunk, ezek a cikkek ismertetik. A második idézett cikk többek között Jézusnak a halála előtti éjszakán mondott imáját tárgyalta, amelyben ezt mondta Atyjának:

Miután feltette a kérdést, milyen módon „tette ismertté Isten nevét” Jézus apostolai előtt, a cikk a következő megjegyzést idézte Albert Barnes Notes, Explanatory and Practical, on the Gospels (1846) című művéből:

A név szó [ezekben a versekben] magában foglalja Isten tulajdonságait, vagyis jellemét. Jézus ismertté tette jellemét, törvényét, akaratát, irgalmi tervét. Más szóval: feltárta előttük Istent. A név szót gyakran használják a személy megjelölésére.⁵¹

Ezt az idézetet követően az Őrtorony cikke a következő megjegyzéseket tette:

Bár az Őrtorony 1973. május 1-jei cikke számos olyan kijelentést tartalmazott, amely az Őrtorony szervezetének több alapvető—valójában szektás természetű—nézetét tükrözte, mégis úgy hiszem, igaz az a megállapítás, hogy egészében véve pontosan mutatott rá a „név” szó bibliai értelmére. A cikk rendszeresen hangsúlyozta, hogy „Isten nevében” tenni valamit sokkal többet jelent a „Jehova” név puszta használatánál vagy kiejtésénél. A mai olvasók számára érdekes lehet ezt az anyagot újra áttekinteni. Bár amit ebben a cikkben írtam, a szervezet jóváhagyta közlésre, és tudomásom szerint soha nem cáfolta, az Őrtorony folyóirat azóta sem közölt ilyen jellegű tájékoztatást. Cikkei szinte teljesen figyelmen kívül hagyják az ott bibliai alátámasztással bemutatott elvet.⁵²

Amikor azokat ítéli el, akiket „hitehagyottaknak” minősít, az Őrtorony folyóirat „hitehagyásuk” egyik „bizonyítékaként” azt hozza fel, hogy nem tulajdonítanak ugyanolyan jelentőséget a „Jehova” név használatának, mint a Tanúk szervezete. Az eddig bemutatottakon túl még sok további bizonyíték mutatja, hogy ha az Őrtorony szervezetének szóhasználata a helyes, és ez példázza Isten „nevének” megfelelő tiszteletét, akkor ez Krisztust és apostolait is „hitehagyottakká” tenné.

A Krisztus által előnyben részesített megjelölés

A „Jehovára” való több mint 6800 hivatkozással összehasonlítva a kereszténység előtti Héber Iratok csak körülbelül egy tucat olyan esetet tartalmaznak, ahol Istenre „Atyaként” utalnak vagy így szólítják meg. Még ezekben az esetekben is főként Isten Izraellel mint néppel való kapcsolatára használják ezt a kifejezést, nem pedig az egyénhez fűződő kapcsolatára.⁵³

Így csak Isten Fiának eljövetelével és Atyjának általa való kinyilatkoztatásával kerül ez a bensőséges kapcsolat igazán előtérbe. A Keresztény Iratok Új világ fordítása 237 alkalommal illeszti be a „Jehova” nevet ezekbe az írásokba, szilárd alap nélkül. Még ennek, a Keresztény Iratok egyetlen ókori kéziratában sem található elemnek a lényegében önkényes bevezetése mellett is hangsúlyosabb marad az Istenre mint „Atyára” való hivatkozás, mert ezekben a keresztény iratokban mintegy 260 alkalommal nevezik vagy szólítják „Atyának”—anélkül, hogy a fordítóknak önkényesen be kellett volna illeszteniük ezt a kifejezést.

A Jehova Tanúi körében Isten imában való megszólításakor elterjedt gyakorlattal ellentétben Jézus következetesen, soha nem „Jehovaként”, hanem mindig „Atyaként” szólította meg Őt (csak a tanítványaival mondott utolsó imájában hatszor használva ezt a kifejezést). Még az Új világ fordításban sem találunk egyetlen olyan esetet sem Jézus imáiban, amikor Atyját „Jehovaként” szólítaná vagy említené.⁵⁴ Ezért amikor Atyjához így imádkozik: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet”, nyilvánvaló, hogy a „név” kifejezés itt teljesebb, mélyebb értelmében, magát a Személyt képviselve szerepel. Másként megmagyarázhatatlan volna, hogy Jézus imáiból teljesen hiányzik bármely sajátos elnevezés, például a „Jehova”.⁵⁵ A halála előtti utolsó éjszakán, tanítványaival együtt, mind hozzájuk szólva, mind hosszú imájában Jézus négyszer utalt Isten „nevére”.⁵⁶ Mégis azon az egész, tanítványaihoz intézett tanácsokkal és buzdításokkal, valamint imával telt éjszakán egyetlen alkalommal sem használta a „Jehova” nevet. Ehelyett következetesen az „Atya” megjelölést alkalmazta, mintegy ötvenszer! Másnap, amikor haldoklott, nem a „Jehova” nevet kiáltotta, hanem ezt mondta: „Istenem, Istenem”, utolsó szavaiban pedig: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”⁵⁷ Keresztényként tehát kinek a példáját kell követnünk? Egy huszadik századi vallási felekezetét vagy Isten Fiáét, ahogyan az ilyen döntő pillanatban megmutatkozott?

Amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait, ha az Őrtorony szervezete által Jehova Tanúi között kialakított gyakorlatot követte volna, arra tanította volna őket, hogy imájukat „Jehova Istenhez” intézzék, vagy legalább valahol foglalják bele ezt a nevet imájukba. Ehelyett arra tanította őket, hogy saját példáját kövessék, és így szólítsák meg: „Mennyei Atyánk.”⁵⁸

Családi kapcsolatainkban általában nem úgy utalunk apánkra, és nem úgy szólítjuk meg, hogy „János”, „Richard” vagy „Herman”, vagy bármi is a keresztneve. Ha így tennénk, abból semmi sem jelezné a szülőnkkel fennálló kapcsolatot. „Apának” szólítjuk, vagy a bensőségesebb „papának”, „apunak”.

Azok, akik nincsenek ilyen kapcsolatban, nem használhatnák ezt a kifejezést. Nekik formálisabb, meghatározott személynévvel járó megszólításra kellene szorítkozniuk.

Így azokról, akik Krisztus Jézus által Isten gyermekeivé válnak, az apostol ezt mondja: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának szellemét a szívünkbe, és az ezt kiáltja: Abba [arámi kifejezés, jelentése: »papa«], Atyám!”⁵⁹ Ez a tény kétségtelenül jelentős szerepet játszik annak megmagyarázásában, miért következett be az a tagadhatatlan változás, amelyben a kereszténység előtti „Jehova” névre helyezett hangsúly átadta helyét a mennyei „Atyára” helyezett keresztény hangsúlynak; Jézus ugyanis nemcsak imában választotta ezt a kifejezést. Amint az evangéliumi beszámolók olvasása nyilvánvalóvá teszi, tanítványaival folytatott minden beszédében következetesen és elsősorban „Atyaként” utal Istenre. Csak akkor mondhatjuk valóban, hogy Isten „nevét” a teljes és valódi értelemben ismerjük, ha belépünk abba a bensőséges kapcsolatba az Atyával, amelyet a Fiú nyitott meg számunkra, és azt mélyen értékeljük.⁶⁰

A Tetragramma Isten Fián keresztül teljesedik be

Van azonban még egy szempont, amely fényt vethet erre a hangsúlyban bekövetkezett határozott változásra. A Tetragramma (YHWH=Jahve, Jehova) által jelölt név a „lenni” (hayah) ige valamely alakjából származik. Egyes tudósok úgy vélik, e szó az ige műveltető alakjából ered. Ha így van, szó szerinti jelentése ez lenne: „Aki előidézi a létet, aki létrehoz.”⁶¹ Ez összhangban állna Isten Mózes kérdésére adott válaszával a nevével kapcsolatban, amely egyes fordítások szerint így hangzik: „Az leszek, ami leszek.”⁶² Bár sok fordítás itt azt írja: „Vagyok, aki vagyok”, a The International Standard Bible Encyclopedia (2. köt., 507. oldal) ezt mondja a fordításról:

Ezen az alapon helyesen mondható, hogy a Tetragramma (Jahve vagy Jehova) által jelölt név, amely Isten népe iránti szándékait hangsúlyozza, Isten Fiában és általa találja meg valódi beteljesedését. Maga a „Jézus” név (héberül Yeshuah) azt jelenti: „Jah [vagy Yah] megment.” Benne és általa Istennek az emberiségre vonatkozó minden szándéka teljes megvalósulást nyer. Minden prófécia végső soron erre a Messiás-Fiúra mutat, őt teszi középpontjává. A Jelenések 19:10-ben az angyal azt mondja Jánosnak, hogy „a Jézusról való tanúságtétel ihleti az egész próféciát”.⁶⁴ E próféciák beteljesedése belőle sugárzik ki. Ezért mondhatja az apostol:

Isten minden ígéretének és megváltó szándékának ez a Krisztus Jézusban és általa való betetőzése további magyarázatot adhat arra a változásra, amely a Keresztény Iratokban világosan megmutatkozik a Héber Iratokhoz képest abban, ahogyan Istenre hivatkoznak. Ez megmagyarázná, miért irányítja Isten szándékosan oly bőségesen a figyelmet Fia nevére, és miért ihlette szent Szelleme a keresztény bibliaírókat ugyanerre. Ez a Fiú „az Ámen”, „Isten Igéje”, az, aki a „név” szó teljes és legfontosabb értelmében mondhatta: „Atyám nevében jöttem.”⁶⁶

Abban az időben, amikor az izraeliták Kánaán felé vándoroltak, Jehova kijelentette, hogy elküldi előttük angyalát, hogy vezesse őket. Engedelmeskedniük kellett ennek az angyali vezetőnek—mondta—, „mert nevem benne van.”⁶⁷ Sokkal nagyobb értelemben helyezte Isten „nevét” Krisztus Jézusba földi élete során. Így a Héber Iratok némely, „Jehovával” kapcsolatos kijelentést tartalmazó szövegét a Keresztény Iratok a Fiúra alkalmazták; ennek alapja nyilvánvalóan az volt, hogy Atyja teljes hatalommal és felhatalmazással ruházta fel arra, hogy az Ő nevében beszéljen és cselekedjen, mivel ez a Fiú minden tekintetben tökéletes kinyilatkoztatását adta az Atya személyiségének és szándékának, és mert a Fiú Atyjának királyi és jogos Örököse.⁶⁸

Mindezeken a módokon tehát—Istent egyedülálló és felülmúlhatatlan módon kinyilatkoztatva, Atyja személyiségét, szándékát és bánásmódját soha korábban nem látott módon ismertté téve, valamint utat nyitva az Istennel való fiúi kapcsolat előtt—Jézus Krisztus ismertté tette és megdicsőítette mennyei Atyjának valódi és létfontosságú „nevét”. A halála előtti éjszakán Atyjához imádkozva, miután igazsággal mondhatta: „Megdicsőítettelek a földön, befejeztem a munkát, amelyet nekem adtál”, joggal mondhatta ezután: „Nyilvánvalóvá tettem nevedet azoknak az embereknek, akiket nekem adtál a világból. . . . Szent Atyám, őrizd meg őket a saját nevedért, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, miként mi.”⁶⁹

Az önkényes beillesztés elhomályosítja az Írás tanításait

Ennek a kérdésnek az egyik legsúlyosabb vonása az, hogy az Új világ fordítás azzal, hogy számos helyen önkényesen beilleszti a „Jehova” nevet ott, ahol a kéziratok „Úr”-t (görögül kyrios) olvasnak, gyakran komolyan kisebbíti azt a dicsőséges szerepet és helyzetet, amelyet az Atya Fiának adott. Vizsgáljuk meg az apostol fejtegetését a Róma 10:1–17-ben. Pál levelének e teljes szakasza a Krisztusba vetett hitre irányul: arra, hogy Krisztus „a Törvény vége, hogy mindenkinek, aki hitet gyakorol, igazságossága legyen”, és Pál „a hit »szaváról«, amelyet hirdetünk” beszél, ezt mondva: „ha nyilvánosan kijelented azt a »saját szádban levő szót«, hogy Jézus Úr, és szívedben hitet gyakorolsz abban, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, megmenekülsz.” Mégis, annak ellenére, hogy az egész környező szöveg teljesen a Krisztusba mint Úrba vetett hitre összpontosít, amikor az Új világ fordítás elér a 13. vershez, félretéve azt a tényt, hogy a görög szöveg az „Úr” szavát használja, a fordító ide beilleszti a „Jehova” nevet, úgyhogy a szöveg így olvasható: „Mert »mindenki, aki segítségül hívja Jehova nevét, megmenekül«.” Igaz, ugyanez a kifejezés található a Jóel 2:32-ben, és ott „Jehova” nevének segítségül hívásáról van szó. De vajon ez megköveteli-e, hogy a fordító felülírja az apostol írásainak ókori kézirataiból származó szöveges bizonyítékot, vagy jogot ad-e neki arra, hogy az „Úr” kifejezést „Jehovával” helyettesítse? A kérdésnek ennek kell lennie: mit mutat a szövegkörnyezet, és mit mutat az Írások többi része?

A Keresztény Iratok nyilvánvalóvá teszik, hogy a Fiú „nevének segítségül hívása” hitben és Atyja „nevének segítségül hívása” semmilyen értelemben nem egymást kizáró cselekedetek. Pál idézett kijelentése előtt és után egyaránt azt tárgyalta, hogy Isten szándéka és akarata szerint a megmentés Fián, Krisztuson keresztül jön. Mivel a Fiú „Atyja nevében” jött, a Fiú „nevének segítségül hívása” a megmentésért egyidejűleg annak az Atyának a nevének segítségül hívása is, aki elküldte őt.⁷⁰ Isten Fián keresztül tárta fel önmagát, úgyhogy aki a Fiút látta, tulajdonképpen az Atyát látta.⁷¹ Krisztus tanítványai újra és újra arról beszéltek, hogy Jézus „nevébe” vetik hitüket, a kifejezés mélyebb, létfontosságú értelmében.⁷² Pünkösdkor Péter, miután ugyanazt a Jóel próféciájából származó kifejezést idézte, amelyet Pál is, azt mondta a sokaságnak, hogy „keresztelkedjenek meg Jézus Krisztus nevében bűneik megbocsátására”.⁷³ Később kijelentette a Szanhedrin előtt, hogy „nincs senki másban megmentés, mert nincs más név az ég alatt, amely emberek között adatott, amely által meg kell menekülnünk.”⁷⁴ Amikor Kornéliushoz és a többiekhez beszélt, Péter ezt mondta Krisztusról: „róla tesz tanúságot minden próféta [tehát Jóel is], hogy mindenki, aki hitet gyakorol benne, bűnbocsánatot kap az ő neve által.”⁷⁵ Tárzusi Saul megtérése idején Anániás látomásban Krisztusnak „azokról, akik segítségül hívják a nevedet” beszélt, és amikor Saul (vagy Pál) később elbeszélte az eseményt, Anániást idézve azt mondta: Isten azt akarta, hogy ő, Pál „lássa az Igazat és . . . hallja szájának hangját”, hogy „tanúja legyen minden ember előtt” annak, amit látott és hallott. Ezután—mondja—Anániás így szólt hozzá: „Kelj fel, keresztelkedj meg, és mosd le bűneidet az ő [Krisztus] nevének segítségül hívásával.”⁷⁶

Mindezen bizonyítékkal szemben miért kellene bármely mai fordítónak felülbírálnia a legrégebbi szöveges bizonyítékot, és saját hatáskörében „Jehovával” helyettesítenie „az Urat” az apostol Róma 10:13-ban tett kijelentésében? Számos esetben a szövegkörnyezet világosan azt mutatja, hogy az említett „Úr” Isten, az Atya. Más esetekben azonban a szövegkörnyezet közvetlenebbül Fiára, az Úr Jézus Krisztusra mutat. A Róma 10. fejezet szövegének megváltoztatása nem elszigetelt eset, amikor az Új világ fordításnak a szövegbe tett 237 „Jehova”-beillesztése (az eredeti nyelvű kéziratok „az Úr” olvasata helyett) azt eredményezi, hogy a Krisztusra való alkalmazást kizárja ott, ahol a szövegkörnyezet azt jelzi vagy világosan megengedi.⁷⁷ Ha az Atya akarata az, hogy megdicsőítse Fiát, felmagasztalt nevet adjon neki, és azt a „nevet” a hit tárgyává tegye, miért vitatkozna közülünk bárki azzal, hogy Ő ezt teszi? Hasonlóképpen, ha Jézus apostolai és tanítványai közül a keresztény írók—akiknek többsége vele volt, közvetlenül hallotta szavait és első kézből ismerte, miként utalt ő maga Istenre—nem használták a Tetragrammát írásaikban, miért foglalnánk el ténylegesen azt az álláspontot, hogy használniuk kellett volna, és miért feltételeznénk magunknak a jogot, hogy ihletett írásaikat ennek beillesztésével szerkesszük? Ha így teszünk, valóban tiszteletet mutatunk Isten „neve” iránt, alárendelve magunkat szuverén hatalmának és akaratának? Vagy inkább arra való hajlandóságot mutatunk, hogy e hatalmon kívül cselekedjünk, saját kezünkbe véve a dolgokat, miközben ugyanakkor azt állítjuk, hogy mindezt „az ő nevében” tesszük?

A jelképek megfelelő távlatban való szemlélete

Az összes bibliai bizonyíték és különösen Jézus és apostolai példája fényében világosnak tűnik, hogy a „Jehova” névre való összpontosítás és annak erőteljes hangsúlyozása önmagában keveset bizonyít bármely vallás azon állításának érvényességéről, hogy a legfontosabb értelemben ismertté teszi és megszenteli „Isten nevét”. A Keresztény Iratok, ahogyan Isten jónak látta, hogy ókori kéziratok ezrei által megőrizze őket számunkra, sehol sem helyezik a hangsúlyt a Tetragramma bármely alakjára. Megmutatják, hogy Isten Fia sem beszédében, sem imájában nem helyezett hangsúlyt erre a megjelölésre; ehelyett feltárják, hogy előnyben részesített megjelölése az „Atya” volt. Megmutatják, hogy apostolai és tanítványai írásaikban ugyanezt a mintát követték. Az ő példájuk követésétől való vonakodás, talán még az ettől való félelem is egy további téves nézőpont, egy értékítéleti hiba eredménye lehet.

Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egy jelképre összpontosítanak, és nem látják meg, illetve nem tulajdonítanak kellő jelentőséget annak a nagyobb valóságnak, amelynek a jelkép csupán képviselete. Egy nemzet zászlaját például helyénvaló tiszteletben részesíteni. A tisztelet nem az anyagnak jár, amelyből készült, és nem is különösképpen a rajta levő mintának, hanem azért, mert a kormány, a nemzet és az általa képviselt eszmék jelképe. Némelyek azonban elkövetik azt a hibát, hogy megfeledkeznek róla: az ilyen nemzeti jelkép mindig csak jelkép marad; semmilyen értelemben nem egyenlő azzal, amit jelképez. Nagy tiszteletet vallhatnak a jelkép iránt, miközben magatartásukkal lealacsonyítják azt, amit az képvisel; „zászlóba burkolóznak”, miközben olyan beszédet folytatnak, olyan cselekedeteket és tetteket követnek el, amelyek sértik vagy nincsenek összhangban azokkal a törvényekkel és alapelvekkel, amelyekre az adott nemzet épül. Amint Jehova Tanúi tudják, amiatt, hogy lelkiismereti okból nem tisztelegnek egyetlen nemzet zászlaja előtt sem, az Egyesült Államokban az 1940-es években egyesek csőcselékerőszakot követtek el ellenük, kegyetlenül megverték őket és tönkretették vagyonukat. Ezzel éppen annak a nemzetnek a törvényeit és alapelveit árulták el, amelyet a zászló jelképez, és megvetést tanúsítottak alkotmányának és igazságszolgáltatási rendszerének rendelkezései iránt. Az afrikai Malawiban ugyanezt az ésszerűtlen jelentőséget tulajdonították egy nemzeti párttagsági igazolványnak; amikor a Tanúk a szervezet tanításainak és politikájának engedelmesen alávetve magukat megtagadták ennek megvásárlását, megverték őket, otthonaikat felégették, és arra kényszerítették őket, hogy elmeneküljenek az országból. Minden ilyen esetben a magára a jelképre helyezett szélsőséges és kiegyensúlyozatlan jelentőség olyan cselekedetekhez járult hozzá, amelyek nem tisztelték, hanem lealacsonyították azt, amit a jelkép képviselt. A jelkép megváltoztatható, sőt ki is cserélhető, miközben az, amit képvisel, változatlan maradhat.

A vallás területén némelyek ugyanezt a kiegyensúlyozatlan szemléletet tanúsítják a jelképek iránt. Az izraeliták ismételten elkövették ezt a hibát.⁷⁸ Jehova évszázadokon át saját jelenlétének jelképeként használta a szövetség ládáját. A láda fedele fölött megjelenő felhő (amely nyilvánvalóan csodálatos fényt adott) a templom Szentek Szentjében hasonlóképpen jelenlétét jelképezte.⁷⁹ Azt sugallni, hogy ezek a dolgok egyszer majd megszűnhetnek, akkor az izraeliták számára szentségtörőnek, elképzelhetetlennek tűnt volna. Mégis eljött az idő, amikor Isten megengedte mind a szövetség ládájának, mind magának a templomnak a pusztulását, és azt, hogy a Szentek Szentjében levő felhő mindörökre megszűnjön. E jelképek eltűnése semmiben sem kisebbítette Személyét vagy dicsőségét. Inkább azt mutatta meg, hogy Ő maga fölötte áll az ilyen jelképeknek. Mindössze jobb és nagyobb dolgoknak, a valóságoknak az árnyékai voltak.⁸⁰

Isten Fia halálának módja miatt a keresztény vallások általában történelmileg a keresztet használták e halál és annak az emberiség számára való jelentősége jelképéül.⁸¹ Pál apostol erről az eszközről (amelyet az Új világ fordítás „kínoszlopnak” nevez) úgy beszélt, mint az általa hirdetett jó hír lényegének képviselőjéről.⁸² Némelyek azonban az ilyen jelképet önmagában is szent dologgá teszik, sőt odáig mennek, hogy csaknem mágikus erőt tulajdonítanak neki, mintha ez a jelkép olyan amulett volna, amely képes megvédeni őket a kártól és a gonosztól, démoni hatalmaktól. A jelkép ilyen babonás eltorzításával hűtlenné válnak Isten Fiához, akinek földi küldetését ez a jelkép foglalja össze.⁸³

Ami igaz az ilyen jelképekre, igaz lehet egy olyan szóra is, amelyet egy személy jelképezésére használnak, beleértve Isten személyét is. A Tetragramma négy betűje által jelölt név (Jahve vagy Jehova) mély tiszteletünkre méltó, mert igen kiemelkedő szerepet játszik Isten emberekkel, különösen pedig szövetséges népével, Izraellel való bánásmódjának hosszú történetében a kereszténység előtti időszakban. De a Tetragramma, bárhogyan ejtsük is, továbbra is csak a Személy jelképe. Súlyos hibát követünk el, ha egy szónak—még ha Isten neveként használják is—olyan jelentőséget tulajdonítunk, amely egyenértékű Azzal, akit képvisel; és még rosszabb, ha magát a szót egyfajta szóbeli fétisnek, talizmánnak vagy bűbájnak tekintjük, amely képes megvédeni bennünket a kártól és a gonosztól, démoni hatalmaktól. Ezzel azt mutatjuk, hogy valójában szem elől tévesztettük Isten „nevének” valódi és létfontosságú jelentését. Kiemelt módon közszemlére tehetjük, mint ahogy egy zászlót vagy egy feszületet is ki lehet állítani, de ezzel semmit sem bizonyítunk az igaz Isten iránti tiszteletünk valódiságáról.⁸⁴

Jehova Tanúi között némelyek, akik felismerték, hogy a szervezet számos álláspontja milyen messze áll az Írás tanításaitól, sőt olyanok is, akik kiléptek a szervezetből, mégis azt az érzést fejezik ki, hogy Istennek valamit tennie kell a helyzet helyreigazítására. Mivel „Jehova szervezetének” nevezi magát, úgy érzik, biztosan különleges figyelmet kap Istentől. A megvizsgált összes bibliai bizonyíték fényében nincs ok azt hinni, hogy a Mindenható Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja nagyobb figyelmet fordít a „Jehova Tanúi” nevű vallási mozgalomra, mint a világ bármely más vallására, amely kétségtelenül azt állítja, hogy „az ő nevében” beszél; ideértve az „Isten Egyháza” mozgalmakat, a „Krisztus Egyháza” mozgalmakat vagy éppen a több százmillió hívet számláló Római Katolikus Egyházat. Azt gondolni, hogy Isten köteles valamilyen különleges intézkedést tenni az Őrtorony szervezetének megtisztítására, miközben a világ több ezer más vallásában fennálló bármely problémát és hibát változatlanul hagy, véleményem szerint nem alapul semmilyen szilárd bibliai okon. A földön egyetlen nép sem kapcsolódott bensőségesebben a Tetragramma (Jahve vagy Jehova) által jelölt névhez, mint Izrael nemzete, amelyhez eredetileg ezek a szavak szóltak: „Ti vagytok tanúim.” Isten mégsem „tette rendbe” ezt a nemzetet, és Fia sem tette. Részükről—különösen a nemzeti vezetés részéről—hiányzott a változás iránti vágy. A bizonyítékok szerint ugyanez a vágy az Őrtorony szervezetéből mint szervezetből is hiányzik.

Az tehát, hogy Isten „népet vesz ki a nevének”, sokkal mélyebb jelentést hordoz, mint pusztán egy névként szolgáló szó alkalmazása, és annak bizonyítása, hogy azok közé tartozunk, akik megszentelik és hirdetik Isten nevét, sokkal többet kíván tőlünk, mint a Jahve vagy Jehova, illetve bármely más egyetlen kifejezés puszta ismétlődő használatát.⁸⁵ Ahogyan könnyű egy zászlót kiállítani vagy lobogtatni, illetve keresztet viselni vagy megcsókolni, de sokkal nehezebb azokkal az alapelvekkel összhangban élni, amelyeket ezekről úgy tartanak, hogy képviselnek, ugyanúgy viszonylag könnyű egy bizonyos szót névként ajkunkra venni, de sokkal nehezebb tisztelni azt, aminek az ilyen szó-név csupán jelképe. Atyánk nevét a valódi értelemben csak akkor tiszteljük és tesszük ismertté őszintén, ha olyan életet élünk, amely megmutatja, hogy gyermekei vagyunk, mindenben Őt utánozzuk, Fiát pedig példaként követjük.⁸⁶

Jegyzetek

1. A tudósok elismerik, hogy a „Jehova” nem a Tetragramma pontos visszaadása; sokan úgy vélik, hogy a „Jahve” áll legközelebb a héber helyes kiejtéséhez. Az Őrtorony Új világ fordításának eredeti „Előszava” kijelentette: „Bár hajlunk arra, hogy a »Yah.weh« kiejtést tekintsük helyesebbnek, megtartottuk a »Jehova« alakot, mivel az emberek a 14. század óta ismerik.” Lásd: A Keresztény Görög Iratok Új világ fordítása, 25. oldal.
2. Lásd a 4. fejezet 71–73., 75. oldalát.
3. Lásd a fénymásolatot a 4. fejezet 73. oldalán.
4. Lásd: Jehova Tanúi az isteni szándékban, 125., 126. oldal.
5. Apostolok cselekedetei 1:8.
6. Néhány évvel ezelőtt az Őrtorony folyóirat cikkeiben időnként módosította a nevet a „Jehova keresztény tanúi” kifejezést használva. (Lásd még az 1971-ben megjelent „A nemzetek megtudják, hogy én vagyok Jehova” című könyvet, amely gyakran használja ezt a kifejezést, például az 51–54., 76., 82. oldalon és másutt.) Később kiderült, hogy egy volt Tanúkból álló csoport ezt a nevet már felvette és jogilag bejegyeztette. Az Őrtorony ezt követően általában felhagyott a kifejezés használatával. Kivétel található az Őrtorony 1980. augusztus 15-i számának 24. oldalán.
7. Máté 13:24–30; Apostolok cselekedetei 20:29, 30; 2Timóteusz 4:3, 4.
8. Jelenések 2. és 3. fejezete.
9. Máté 5:16, 44, 45; János 13:35; 17:17–19; Róma 6:4, 8–10; Galata 2:20; 1János 2:5, 6; 2János 6. A már említett, hivatalosan „Jehova keresztény tanúi” néven ismert csoporton kívül jelentős számú korábbi „Szent Név” mozgalom is létezik, amelyek közül kiemelkedik a „Jahve Gyülekezetei” elnevezésű. Ezek egyike sem mutat sem eredetében, sem más tekintetben kapcsolatot az Őrtorony szervezetével. Ezek a mozgalmak a Tetragrammából származtatott nevet bizonyosan legalább olyan gyakran használják, mint Jehova Tanúi, és bibliafordításaik, például a Szent Név Biblia, az Újszövetségi iratokban még ennél is gyakrabban használják ezt a nevet. Ez az információ Rud Persson e fejezet későbbi részében említett tanulmányán alapul.
10. Lásd például: Őrtorony, 1988. július 1., 14. oldal; 1988. április 1., 31. oldal; Ébredjetek!, 1988. április 22., 19. oldal; Őrtorony, 1987. május 15., 23. oldal; Az isteni név, amely örökké fennmarad című füzet, 10., 11. oldal.
11. Lásd A Keresztény Görög Iratok Új világ fordítása „Előszavát”, 24., 25. oldal.
12. Bár az American Standard Version, amely a „Jehova” nevet több ezerszer használta, 1901-től rendelkezésre állt, az Őrtorony folyóirat nem ezt a fordítást tette alapfordításává, hanem továbbra is főként a King James- vagy Authorized Versiont használta, amely a Tetragramma helyettesítésére az „ÚR” és „ISTEN” szavakat alkalmazta. Ez Russell 1916-ban bekövetkezett halála után és Rutherford elnöksége alatt is így maradt. Rutherford halálát követően, 1944-ben az Őrtorony Társulat megszerezte a jogot arra, hogy saját nyomdáiban kiadja az American Standard Version egy kiadását. Mindazonáltal, bár gyakran idéztek ebből a fordításból és számos másikból, minden kiadványukban továbbra is az Authorized Versiont használták alapfordításként egészen 1950-ig, amikor kiadták saját bibliafordításukat, az Új világ fordítást. (Lásd: Jehova Tanúi az isteni szándékban, 215., 255. oldal.)
13. Lásd: Éleslátás az Írásokból, 2. kötet, 315. oldal.
14. Ezt az információt és az e fejezetben kifejtett számos szempontot Rud Persson svéd kutató bocsátotta rendelkezésre, az ő engedélyével.
15. Lásd például: Éleslátás az Írásokból, 2. kötet, 6. oldal.
16. Ezt Fouad-papirusz, 266. leltári szám néven ismerik, és egyes részeinek másolatai megtalálhatók az Őrtorony Társulat Királyság sorközi fordítása függelékében, 1135., 1136. oldal.
17. Lásd: Királyság sorközi fordítás, 10., 11., 1134–1136. oldal; lásd még: Őrtorony, 1988. augusztus 1., 30. oldal; Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 315. oldal. Az Őrtorony Társulat Aquila Héber Iratokról készített görög fordítására is hivatkozik annak alátámasztására, hogy a Septuaginta Jézus és az apostolok korabeli példányai tartalmazták a Tetragrammát. Dr. Robert Countess The Jehovah’s Witness New World Translation című könyvének 28., 29. oldalán kimutatja, hogy ez a hivatkozás megalapozatlan. Egyrészt Aquila fordítása körülbelül Kr. u. 130-ból származik, évtizedekkel a Keresztény Iratok megírása után. Másrészt Aquila fordításáról megállapították, hogy „szolgai módon szó szerinti” a héber szöveghez képest, egészen addig az „abszurd pontig, ahol a szöveg érthetősége szenvedett”, és számos területen nagyon eltér a Septuaginta megoldásaitól, amint arra a görög kéziratokban jártas tudósok rámutattak. Aquila munkája aligha tekinthető valószínű példának arra, mit tartalmazott a Septuaginta eredeti formájában vagy másolataiban.
18. Lásd: A Keresztény Görög Iratok Új világ fordítása, 11., 12., 18. oldal; A Görög Iratok Királyság sorközi fordítása (1985), 1137., 1138. oldal.
19. Ezek közé tartozik a Sínai-kódex, a 1209-es Vatikáni kézirat és az Alexandriai kódex, amelyek mind a Kr. u. 4. és 5. századból valók.
20. Lásd: Éleslátás az Írásokból, 1. köt., 443. oldal; Új világ fordítás (1984-es referencia-kiadás), 1564. oldal. A szervezet itt következetlen. Az Őrtorony 1988. február 1-jei számának 5. oldalán, az „Ellentmond-e önmagának a Biblia?” című cikkben a folyóirat ezt mondja a Keresztény Iratok íróiról: „Korábbi írásokból vett idézeteket kissé meg lehetett változtatni az eredeti kijelentésekhez képest, hogy megfeleljenek az új író szükségleteinek és céljainak, miközben az alapvető értelem és gondolat megmaradt.... A kihagyások hasonlóképpen az író nézőpontja és a beszámoló tömörítése szerint történhettek.” Így tehát az Őrtorony Társulat egyrészt azt mondja, hogy idézéskor a Keresztény Iratok írói „kötelesek lettek volna” belefoglalni a Tetragrammát, ha az szerepelt az általuk használt Héber Iratok-példányban, másrészt azt mondja, hogy az írók jogosan „kissé megváltoztathatták” az eredeti kijelentéseket és kihagyásokat is tehettek, ha azt tanácsosnak tartották, miközben továbbra is megőrizték „az alapvető értelmet és gondolatot”.
21. Amint Rud Persson svéd kutató rámutatott, ezt is figyelembe kell venni, amikor mérlegeljük a héber Tetragramma megjelenésének jelentőségét a görög Septuaginta-fordítás néhány példányában. Az ilyen kéziratmásolatokat készítő másolók görög szöveget másoltak. Mégis héber betűkkel helyezték el a Tetragrammát ebben a görög szövegben. Nem fordították le valamely, „Jahvénak” vagy „Jehovának” megfelelő görög kifejezésre, és még a héber betűket sem írták át megfelelő görög betűkre. Héberül hagyták (יהוה), és csak akkor kísérelhette meg az olvasó bármilyen módon kiejteni, ha ismerte ezt a nyelvet. Ellenkező esetben nem tudta volna, miként alakítsa át ezeket a héber karaktereket saját ábécéjére és nyelvére. Még Jeromos is kijelenti, hogy némelyek az ő korában, amikor e négy betűvel (יהוה) találkoztak, görög betűkként próbálták olvasni őket, és így „Pi Pi”-nek (görögül ΠΙΠΙ) ejtették. Ami tehát az angolra vagy bármely más modern nyelvre való fordítást illeti, az a néhány Septuaginta-példány legfeljebb arra nyújtana valamely, bármilyen törékeny alapot, hogy a keresztény írók Héber Iratokból vett idézeteibe a Tetragrammát—héber betűkkel—beillesszék. Semmilyen alapot nem nyújtanak azonban e karakterek valamely fordításának beillesztésére, például a „Jehova” vagy „Jahve” név formájában.
22. Pál szerzősége a Héberekhez írt levél esetében vita tárgya volt a tudósok között. Az, hogy itt szerepel, inkább e szerzőség mellett látszik szólni.
23. Lásd: Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 316. oldal.
24. Meg kell jegyezni, hogy a Dr. Kim által alkalmazott paleográfiai bizonyítékot tekintik az ókori kéziratok keltezésének legmegbízhatóbb eszközének. (Lásd még: Ébredjetek!, 1972. június 22., 8. oldal.) Bár Dr. Kim átkeltezését korántsem fogadja el minden tudós, számos képzett szakember elismerte munkája megalapozottságát.
25. Az Őrtorony kiadványai gyakran idézték Howard professzort állításaik alátámasztására, ő azonban Rud Perssonhoz írt levelében kijelenti: „Jehova Tanúi túl sokat olvastak bele cikkeimbe. Nem támogatom elméleteiket.” Rud Perssonhoz írt levelének fénymásolatát lásd a Függelékben.
26. Lásd: A Görög Iratok Királyság sorközi fordítása (1985), 13., 14. oldal.
27. Lásd a felsorolást a Királyság sorközi fordítás 1969-es kiadásának 28–30. oldalán.
28. Lásd még: Ébredjetek!, 1972. június 22., 5–8. oldal; 1971. március 8., 23. oldal. Az Őrtorony 1991. március 1-jei száma a 28. oldalon, amikor a Tetragramma Keresztény Iratokba való beillesztését próbálja igazolni, odáig megy, hogy bizonyos német fordításokra is hivatkozik, amelyek lábjegyzetekben és kommentárokban tartalmazzák a nevet! Aligha tekintené ezt bármely felelős fordító alapnak arra, hogy magát az ókori kézirati bizonyítékot figyelmen kívül hagyja vagy felülírja egy eltérő fordítás kedvéért.
29. Lásd még: Segítség a Biblia megértéséhez, 1110. oldal (vagy Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 318. oldal); „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos”, 318., 319. oldal.
30. A „Krisztus” szó további mintegy 530 alkalommal fordul elő (bár gyakran a „Jézus” névvel együtt). Az Új világ fordítás Bizottság összetételéről lásd: Lelkiismereti válság, 56. oldal, 16. lábjegyzet.
31. János 5:23.
32. Ugyanezek a cikkek a későbbi Éleslátás az Írásokból című műben gyakorlatilag változatlanul megjelennek.
33. Példabeszédek 10:7; 22:1; Prédikátor 7:1 csupán néhány példa.
34. Vö. Máté 10:41, ahol a görög szöveg szó szerint így olvasható: „próféta nevében” (lásd: Királyság sorközi fordítás); lásd még Filippi 2:9–11; Héberek 1:3, 4. Az Őrtorony 1985. május 15-i száma (17. oldal) idézi Ézsaiás 62:2-t és az Izraelhez intézett szavakat: „Új néven fognak nevezni téged”, majd ezt mondja: „Ez a »név« arra az áldott állapotra utal, amelybe ezek a mai tanítványok összegyűjtettek.”
35. Vö. 2Mózes 5:23; 5Mózes 10:8; 18:5, 7, 19–22; 1Sámuel 17:45; Eszter 3:12; 8:8, 10; Apostolok cselekedetei 3:16; 4:5–10; 2Tesszalonika 3:6.
36. Segítség a Biblia megértéséhez, 885. oldal. Geerhardus Vos a Héber Iratokban szereplő isteni névről szólva a Biblical Theology című művében (1959, 76. sk. oldal) hasonlóképpen kijelenti: „A Bibliában a név mindig több puszta hagyományos jelnél. Jellemet vagy történetet fejez ki.” Ezzel összhangban az Őrtorony 1945. február 1-jei száma (41. oldal) először áttekintette az Atya helyzetét és hatalmát, majd kijelentette: „Senki sem keresztelkedhet érvényesen, hacsak nem ismeri el és nem vallja meg ezeket a tényeket Jehova nevével kapcsolatban, amely név azt képviseli, ami ő.”
37. Lásd még: Segítség a Biblia megértéséhez, 888., 889. oldal; ugyanez az anyag megtalálható az Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 12., 13. oldalán.
38. Ugyanez az anyag megtalálható az Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 466., 467. oldalán.
39. János 1:12.
40. Némileg hasonlóképpen az Őrtorony 1988-as, Jelenések—közel van a nagyszerű csúcspontja! című kiadványa a 280. oldalon, amikor a Jelenések 19. fejezetének 12. versét és a Krisztusnak adott írott „névre” való utalást tárgyalja, amelyet „senki sem ismer, csak ő maga”, elismeri, hogy ez „nyilvánvalóan azt a helyzetet és azokat a kiváltságokat jelöli, amelyeket Jézus az Úr napján élvez”, tehát nem valamilyen nevet a szó szokásos, mindennapi értelmében.
41. Vö. Máté 7:21–23; Róma 2:24; lásd még a Segítség a Biblia megértéséhez „Jézus Krisztus” címszavát „»nevének« teljes jelentősége” alcím alatt, 924. oldal; ugyanez az anyag az Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 61. oldalán található.
42. Vö. Ezékiel 36:20.
43. Vö. Hóseás 8:1, 2; Máté 15:8.
44. E szempont további tárgyalását lásd a 11. fejezet 385–387. oldalán.
45. 1Korinthus 8:5, 6.
46. Apostolok cselekedetei 17:16–34.
47. Róma 15:6; 2Korinthus 1:3; 11:31; Efezus 1:3; Kolossé 1:3; 1Péter 1:3; 2János 3.
48. János 1:18, JB; a NEB megfogalmazása hasonló.
49. János 1:12; lásd még Róma 8:14–17; Galata 4:4–7.
50. János 17:6, 11, 26.
51. Több fordítás is tükrözi ennek felismerését, ezért János 17. fejezetének fenti verseit nem úgy adja vissza, hogy „nyilvánvalóvá tettem nevedet”, hanem így: „feltártalak téged” (NIV); „ismertté tettelek” (TEV); „dicsőséget szereztem neked” (PME); „feltártam valódi önmagadat” (An American Translation).
52. Ugyanabban a számban én írtam a következő cikket is „Krisztus Jézus páratlan szerepe Isten szándékaiban” címmel, amely hasonlóképpen tárgyalja annak bibliai bizonyítékait, miként „tette ismertté” Isten Fia az Atyát (261–263. oldal).
53. Vö. 5Mózes 32:6, 18; 1Krónikák 28:6; 29:10; Zsoltárok 2:7; 89:26; Ézsaiás 63:16; 64:8; Jeremiás 3:4; 31:9.
54. Máté 11:25, 26; 26:39, 42; Márk 14:36; Lukács 10:21; 22:42; 23:34, 46; János 11:41, 42; 12:28; 17:1, 5, 11, 21, 24, 25.
55. János 12:28.
56. János 17:6, 11, 12, 26.
57. Máté 27:46; Lukács 23:46.
58. Máté 6:6–9; vö. János 15:16; 16:26, 27.
59. Galata 4:6; Márk 14:36; Róma 8:15.
60. Vö. Máté 11:27. Tanulmányában Rud Persson bemutatta, hogy a zsidó nép—beleértve magát Jézust és azokat, akik később keresztényekké lettek—bőségesen használt „helyettesítő” szavakat Isten megnevezésére. Így rendszeresen találjuk „Isten királysága” helyett a „mennyek királysága” kifejezést, ahol a „mennyek” az „Isten” helyett áll. (Még az Új világ fordításban sem találjuk a „Jehova királysága” kifejezést.) Tanulmánya számos olyan példát mutatott be, ahol—ha az Őrtorony szervezete által képviselt nézet igaz volna—bizonyosan azt várnánk, hogy a beszélő vagy író a „Jehova” névre hivatkozzon, ehelyett azonban más kifejezést használ.
61. Éleslátás az Írásokból, 2. köt., 12. oldal; The International Standard Bible Encyclopedia, 2. köt., 507. oldal.
62. 2Mózes 3:14, NIV, lábjegyzet; ASV, lábjegyzet.
63. Az Új világ fordítás „annak fogok bizonyulni, aminek bizonyulni fogok” megfogalmazásával kapcsolatban az Éleslátás az Írásokból 2. kötete a 12. oldalon ezt mondja: „Ez Jehovát úgy tárja fel, mint Akit fokozatos cselekvésével önmagát ígéretei Beteljesítőjévé teszi. Így mindig megvalósítja szándékait. Csak az igaz Isten viselhetne jogosan és hitelesen ilyen nevet.”
64. Phillips Modern English fordítás. Lásd még: 1Péter 1:10–12.
65. 2Korinthus 1:20, NIV.
66. Lukács 13:35.
67. 2Mózes 23:21. A „név” szó bibliai értelmét felismerve a New English Bible az „én nevem benne van” helyett ezt írja: „az én hatalmam nyugszik rajta”, az An American Translation pedig ugyanezt a kifejezést így adja vissza: „kinyilatkoztatom magamat benne”.
68. Vö. Héberek 1:10–12 a Zsoltárok 102:1, 25–27-tel; Róma 10:13 Jóel 2:32-vel. Lásd Máté 23:39; János 1:14, 18; 5:43; 10:25; 16:27; 17:1–4; Kolossé 1:15; Héberek 1:1–3. Nem arról van szó, hogy Jézus ezáltal Jehovává lett vagy Jehova lett volna, hiszen Krisztus maga idézett a Héber Iratokból olyan szövegeket, amelyekben e név világosan az Atyára vonatkozik, például amikor Ézsaiás 61:1, 2-t és a Zsoltárok 110:1-et alkalmazta. (Lásd Lukács 4:16–21; Máté 22:41–45.) Ha Krisztus Jehova volna, értelmetlen kép elé kerülnénk: Jehova „felkenné” önmagát és „elküldené” önmagát prédikálni, Jehova „önmagához beszélne”, és önmagának mondaná, hogy „üljön” saját jobbjára, amint ezek a szövegek leírják.
69. János 17:4, 6, 11; lásd még az Őrtorony korábban említett, 1973. május 1-jei „Krisztus Jézus páratlan szerepe Isten szándékaiban” című cikkét.
70. Máté 21:9; 23:39; János 5:43; figyeljük meg azt is, miként mutatják a keresztény írók, hogy a Fiú „nevének” tisztelete egyidejűleg Atyjának, Istennek is tiszteletet ad, például Kolossé 3:17; 2Tesszalonika 1:12; 1Péter 4:14, 16; 1János 3:23.
71. János 1:14–18; 14:9.
72. Vö. Lukács 24:46, 47 és János 1:12; 2:23; 3:18; 20:31; 1Korinthus 1:2; 1János 3:23; 5:13.
73. Apostolok cselekedetei 2:38.
74. Apostolok cselekedetei 4:12.
75. Apostolok cselekedetei 10:42, 43.
76. Apostolok cselekedetei 9:14, 17, 21; 22:14–16.
77. Vö. 1Korinthus 7:17–23; 16:10; 2Korinthus 3:14–18; Efezus 2:19–22; 6:5–9; Kolossé 3:22–24; 2Tesszalonika 2:2; Jakab 5:14, 15. Ezekben a versekben a szövegkörnyezet Krisztusra utal, vagy legalább világosan megengedi, hogy ő legyen az említett „Úr”, az Új világ fordítás mégis kizárja az ilyen alkalmazást, sőt annak lehetőségét is azzal, hogy „az Urat” „Jehovával” helyettesíti.
78. Lásd például: 4Mózes 21:9; 2Királyok 18:4.
79. 2Mózes 25:17–22; 3Mózes 16:2.
80. Héberek 9:1–5; 10:1.
81. Úgy vélem, az Őrtorony vitája arról, hogy „oszlop” vagy „kereszt” a helyes megnevezése Krisztus kivégzőeszközének, valójában csekély jelentőségű. Tudjuk, hogy a rómaiak gyakran valóban keresztet (a ma általánosan ismert alakjában) használtak kivégzésre. És még ha az ókorban más összefüggésekben a keresztnek lehettek is szexuális vonatkozásai, teljesen nyilvánvaló, hogy amikor emberek kivégzésére használták, semmiféle szexuális tartalom nem társult hozzá. Az Őrtorony Társulat, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy a görög stauros kifejezés „oszlopra” vagy „cölöpre” utal, ironikus módon soha nem említi ezzel kapcsolatban, hogy a cölöpök igen gyakori fallikus jelképek voltak, és ebben az értelemben éppannyira szexuális jelképeknek számítottak, mint valaha a kereszt. Lásd: Ébredjetek!, 1964. július 22., 8–11. oldal; Őrtorony, 1974. augusztus 1., 457., 458. oldal.
82. 1Korinthus 1:17, 18; Galata 6:14; Efezus 2:16; Filippi 3:18.
83. Vö. Máté 7:21–23. Az a személy, aki zászlót visel a hajtókáján, ezzel kétségkívül semmit sem bizonyít hazafiságának valódiságáról. Az a személy, aki feltűnően feszületet visel magán, ugyancsak semmi döntőt nem bizonyít kereszténységéről. Némelyek, akik ezt teszik, őszintén kénytelenek elismerni, hogy nyugtalanságot, sőt bizonyos fokú bizonytalanságot éreznének, ha nem volna náluk a feszület. Akire ez igaz, annak szembe kell néznie azzal a kérdéssel, vajon az ilyen jelképtől való függés nem von-e el valójában attól, amit a jelkép jelképez, megfosztva a valóságot jelentőségének egy részétől.
84. Az olyan szövegek, mint a Zsoltárok 33:21; 118:10, 11; Példabeszédek 18:10 és mások, amelyek arról beszélnek, hogy Isten nevében bízunk, abban a névben ellenállunk ellenségeinknek, és menedékként e névbe futunk, bizonyosan azt jelentik, hogy hitünket abba a személybe vetjük, akinek az adott név csupán jelképe.
85. Apostolok cselekedetei 15:14.
86. Máté 5:43–48

Függelék

A következő oldalon látható a 25. lábjegyzetben említett levél, amelyet a Georgiai Egyetem George Howard professzora írt Rud Perssonnak. A Chester Beatty 2. számú papirusz (P46) javasolt újrakeltezésével és ennek Howard professzor azon elméletére gyakorolt hatásával foglalkozik, amely a Tetragramma (YHWH) Keresztény Iratokban való megjelenésére vonatkozik.