„Hirdettem nektek, és tanítottalak benneteket nyilvánosan és otthonaitokban.” — Cselekedetek 20:20, Jeruzsálemi Biblia

Valószínűleg semmi más nem különbözteti meg annyira Jehova Tanúi tevékenységét, mint az ajtóról ajtóra végzett látogatás. Az emberek világszerte megszokták, hogy bibliai irodalommal és folyóiratokkal keresik fel őket otthonaikban; egyes helyeken akár néhány hetente is. Igaz, más vallások is nagy hangsúlyt helyeznek az evangelizálásra és missziós buzgóságról tesznek tanúságot, de egyikben sem tekintik az ajtóról ajtóra járást nem csupán az üzenet terjesztésének egyik módjaként, hanem önmagában véve az ember kereszténysége valódiságának bizonyítékaként.

Ha valaki azt kérdezné az Őrtorony Társulat központi szervezetétől, hogy minden tagnak — amennyiben fizikailag képes rá — kötelező-e házról házra tanúskodnia ahhoz, hogy igazi Tanú, sőt igazi keresztény legyen, a válasz valószínűleg az lenne, hogy ez nem feltétlen követelmény. (Valójában rendkívül nehéz volna ilyen kérdésre világos és egyenes választ kapni; a központi szervezet feltűnően vonakodik attól, hogy kényes ügyekben írásban egyértelmű álláspontot foglaljon, és amikor mégis ad választ, az gyakran kétértelmű megfogalmazásokba, kitérő vagy kerülő okfejtésekbe van burkolva.)

Láttuk azonban már azt is, hogy a szervezet felelős tisztségviselői maguk is elismerik: komoly ok van kételkedni abban, vajon a Tanúk közössége egészében valóban egyszerűen szívből jövő vágyból végzi-e ezt a tevékenységet, szabad indíttatásból, minden kényszerérzet nélkül.

Miért végzik hát mégis? A bizonyítékok arra mutatnak, hogy ez a gyakorlat minden gyakorlati szempontból afféle íratlan törvénnyé vált, amelynek elmulasztása bűntudatot ébreszt — nagyjából úgy, ahogyan egy gyakorló katolikus érezhetne bűntudatot, ha rendszeresen elmulasztaná a misét. Amint a 191. oldalon láttuk, A. H. MacMillan, aki hosszú időn át Tanú és a központ munkatársa volt, nyíltan kijelentette, hogy az ajtóról ajtóra végzett munkát „a szövetség megtartására szolgáló elrendezésnek” és „Isten iránti kötelességnek” kezdték tekinteni. Noha azt állítják, hogy hisznek az apostoli tanításban, amely szerint hit által, nem pedig cselekedetek által üdvözülünk, az Őrtorony kiadványaiban rendszeresen találunk ennek ellenkezőjét sugalló kijelentéseket. Egyetlen példaként az Őrtorony 1979. július 15-i száma a 14. oldalon ezt mondja:

A Tanúk számára „e jó hír hirdetésének” gyakorlatilag egyetlen jelentése van: a szántóföldi szolgálat, vagyis az, hogy a szervezet irodalmával ajtóról ajtóra járnak.

Aligha kétséges, hogy Jehova Tanúinak többsége elfogadta azt a tanítást, hogy az ajtóról ajtóra történő tanúskodásnak ez a sajátos módja Istentől elrendelt módszer; hogy Krisztus, valamint apostolai és tanítványai is ezt alkalmazták; továbbá hogy napjainkban ez a legjobb és leghatékonyabb módja a jó hír világméretű hirdetésének. Hogy ez a felfogás milyen mélyen gyökerezik sokakban, azt jól szemlélteti az Őrtorony 1965. december 15-i száma, amely Jehova Tanúinak kommunista Kínában végzett tevékenységéről számol be.

Az egyik cikk Stanley Jonesnak, az országban szolgáló egyik misszionáriusnak a tapasztalatait ismerteti. Elmondja, hogy Sanghaj kommunista hatalomátvétele után — ahol a Tanúk tevékenysége összpontosult — eleinte továbbra is szabadon végezhették munkájukat. Mintegy tizenkét hónappal később, 1951-ben a kínai hatóságok közölték velük, hogy prédikálhatnak a Királyság-termeikben, tarthatnak bibliatanulmányozásokat emberek otthonaiban, de a házról házra végzett munka nem engedélyezett. Az Őrtorony nem kínai misszionáriusai, köztük Jones, abbahagyták ezt a tevékenységet. A kínai Tanúk azonban továbbra is ajtóról ajtóra jártak, Stanley Jones pedig azt írja, hogy ő és a többi külföldi misszionárius „nagyon örült” ennek.

A kínai tisztviselők egy ideig eltűrték ezt, később azonban a rendelet ellenére ajtóról ajtóra járó kínai Tanúkat elkezdték a rendőrségre vinni. Odáig fajult a helyzet, hogy három Tanú-nőt négy napra őrizetbe vettek. Jones azt mondja, a misszionáriusok kíváncsian várták, miként reagálnak erre a kínai Tanúk, és „örömmel” látták, hogy azok „elhatározták: ugyanúgy folytatják a prédikálást”. Elmondása szerint a misszionáriusok arra intették őket, hogy lehetőség szerint legyenek óvatosak és kerüljék a nehézségeket. Bár ők maguk tartózkodtak ettől a tevékenységtől, és nyilván úgy érezték, joggal teszik, egyértelműen támogatták, hogy a kínai tagok a hivatalos tilalom és a súlyos kockázatok ellenére is folytassák az ajtóról ajtóra járást. Mi lett ennek a következménye? Stanley Jones így számol be róla:

A növekvő veszély egyértelmű jelei mellett mi indíthatta kisgyermekes anyákat arra, hogy vállalják annak rettenetes kockázatát, hogy meghatározatlan időre elszakítják őket gyermekeiktől — akár egy mindössze egyéves csecsemőtől is? Tudták, hogy a misszionáriusok felhagytak ezzel a tevékenységgel, ők mégis folytatták. Miért? Ők és a többi kínai Tanú teljesen választható dolognak tekintették az ajtóról ajtóra járást, csupán a Szentírás üzenetének másokkal való megosztására szolgáló sok elfogadható mód egyikének? Vagy A módszernek tartották a jó hír hirdetésére, olyan Istentől elrendelt útnak, amelynek követésére kötelesek? Ha az utóbbi, miért éreztek így; mi vagy ki késztette őket e nézet elfogadására?

Tizennégy évvel a Stanley Jonesról szóló cikk megjelenése után, az Őrtorony 1979. július 15-i száma közölt egy első személyben megírt beszámolót Nancy Yuentől, aki ekkorra már kiszabadult a börtönből. Ez a cikk készítette elő ugyanabban a számban a házról házra végzett tanúskodás fontosságáról szóló nagyobb írást, amelyet Lloyd Barry, a Vezető Testület tagja írt. Nancy Yuen elmondja, mi történt vele és miért:

Minden kereszténynek úgy kell tekintenie magára, mint akinek „Istentől kapott megbízatása” van arra, hogy mások előtt kifejezze hitét. Késznek kell lennie inkább szabadsága, sőt akár élete elvesztésére is, semhogy hűtlenné váljon ehhez a megbízatáshoz. Itt azonban egyáltalán nem ez a kérdés. Arra sincs jogos ok, hogy kétségbe vonjuk Nancy Yuen őszinteségét, vagy kisebbítsük azt az önfeláldozó magatartást, amelyről tanúbizonyságot tett. Nyilvánvalóan rendkívüli elszántságú asszony volt. A valódi kérdés ez: Istennek a keresztényekhez intézett megbízatása, hogy ismertessék meg a jó hírt, magában foglalja-e azt a kötelességet is, hogy ezt egy meghatározott módszerrel, nevezetesen ajtóról ajtóra járva tegyék? Tanítja-e a Szentírás ezt a módszert a jó hír hirdetésének kiemelkedő módjaként, az igaz Jézus Krisztus-követő ismertetőjegyeként? Nancy Yuen nyilvánvalóan eljutott erre a meggyőződésre, hiszen saját szavai szerint ezt olyasminek tekintette, amit „meg kellett tennie”. Az Őrtorony Társulat képviselői sem neki, sem a másik, szintén négygyermekes anyának nem mondtak semmit, ami okot adott volna az ellenkezőjének gondolására. Az pedig, hogy példáját egy Vezetőtestületi tag házról házra végzett tanúskodást támogató cikkének felvezetéseként használták, kétségtelenül e magatartás jóváhagyását jelzi.

Mi történt Nancy Yuennel annak a nézetnek a következtében, amelyet biblikusnak fogadott el? Így beszél róla:

Mire férjével és gyermekeivel Hongkongban ismét családként együtt lehetett, huszonhárom év telt el. Gyermekei addigra már nem kisgyermekek voltak, hanem húszas éveik végén, illetve harmincas éveik elején járó felnőttek. Nevelkedésük meghatározó éveinek nagy részében nem lehetett velük. Először négy évig tartották fogva a tárgyalásáig, majd börtönbüntetésre ítélték; néhány év után szabadult, újra prédikálni kezdett, ismét letartóztatták és újabb ítéletet kapott. Börtönbüntetései összesen húsz évet tettek ki.

Egy középnyugati államban élő Tanú — maga is három gyermek édesanyja — egy nekem írt levélben ezt mondta: „Nem tudom, te mit érzel az ilyen dolgokkal kapcsolatban, de amikor végigolvastam, sírva fakadtam.” Elmagyarázta, hogy a következő napokban leginkább ez gyötörte: valóban meg kellett ennek történnie? Tényleg Isten követeli meg vagy készteti arra szolgáit, hogy ekkora árat fizetve vegyenek részt az ajtóról ajtóra végzett tevékenységben? Vagy emberek teszik ezt?

Nancy Yuen maga így fogalmazta meg a meggyőződését:

Nyilvánvalóan úgy hitte, hogy az Isten iránti hűség megköveteli tőle az ajtóról ajtóra járást még akkor is, amikor a törvény nem a prédikálást általában, hanem éppen az ezzel a módszerrel végzett prédikálást tiltotta. Meggyőződése egyértelműen abból eredt, amit az Őrtorony kiadványaiban tanítottak neki. Letartóztatása előtti évben, az Őrtorony 1955. július 1-jei számának 409. oldalán, egy keresztelkedésről szóló cikk a „Követelmények” alcím alatt ezt mondta:

Ezzel vissza is jutunk a valódi kérdéshez: igaz-e ez a meggyőződés? Ha igen, akkor mindaz a szenvedés, amely Nancy Yuen esetéből következett, valamint a hasonló okból mások által átélt szenvedés joggal tekinthető a „Krisztusért való szenvedés” részének: szükséges áldozatnak, amely csekély jelentőségű ahhoz képest, hogy valaki hűséges maradjon Istenhez és az ő Szavához. Ebben az esetben az elszenvedett megpróbáltatásokért minden felelősség teljes egészében azokat az állami hatóságokat terheli, amelyek ilyen kemény, elnyomó intézkedéseket alkalmaztak.

Ha viszont az a nézet, amely Nancy Yuenben, a másik négygyermekes anyában és a többi kínai Tanúban — csakúgy, mint más országokban sokak elméjében és szívében — kialakult, nincs világosan és félreérthetetlenül benne a Bibliában, hanem emberi okoskodáson alapuló szervezeti politika eredménye, akkor elkerülhetetlenül komoly kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, milyen mértékű felelősség terheli e tanítás forrását, különösen akkor, amikor Nancy Yuen esetét követendő példaként állítják mások elé.

Egyesek azt mondhatják, hogy ez az eset szokatlan volt — és valóban az volt —, és hogy az itt megmutatkozó hozzáállás nem feltétlenül tükrözi a legtöbb Tanú magatartását. Talán nem ugyanolyan, szinte kérdés nélküli mértékben, és nem ugyanolyan készséggel hasonló veszteségek vállalására; mégis ezrek éltek át letartóztatást és börtönbüntetést pusztán azért, mert kötelességüknek érezték, hogy az ellenkező jogi korlátozásokkal szemben is ragaszkodjanak üzenetük terjesztésének ehhez a módszeréhez.¹

Még azokban az országokban is, ahol nagyfokú szabadság van, és a letartóztatás veszélye csekély, bárki, aki Jehova Tanúja vagy valaha az volt, őszintén el kell ismerje: arra tanították, hogy az ajtóról ajtóra végzett tevékenység imádatának különösen fontos része, gyakorlatilag a Krisztus tanítványaként való hűségének nélkülözhetetlen bizonyítéka. Azt is tudja legbelül, hogy ha bizonyos rendszerességgel nem vesz részt ebben, társai „szellemileg gyengének” tekintik, ami sokakban bűntudatot kelt.

Jól szemlélteti ezt egy körzetfelvigyázónak az Őrtorony Társulathoz írt levele, amelyben őszintén beszámol arról, amit működési területén tapasztalt:

A számukra előírt összejöveteli és tanulmányozási rend, valamint az állandó buzdítás mellett, hogy „mutassanak jobb példát a szántóföldi szolgálatban”, sokan — írja — „úgy érzik, állandó nyomás alatt állnak: hajtani, hajtani, hajtani kell, miközben semmire sincs elég idejük ahhoz, hogy igazán jól végezzék”. Majd így folytatja:

Annak tisztázására, hogy nem pusztán elégedetlen, önző vagy magukat kímélő emberek panaszairól van szó, a körzetfelvigyázó hozzáteszi: „Az ilyen érzéseket megfogalmazók között vannak a körzet legalkalmasabb vénei és hírnökei is.”

Világszerte Jehova Tanúinak minden véne és minden „kisegítőszolgája” („diakónusa”) tudja, hogy a heti három alkalommal tartott összejövetelek látogatása — összesen öt különálló összejövetel — mellett bizonyos rendszerességgel részt kell vennie az ajtóról ajtóra végzett látogatásban is, különben azzal kockáztatja megbízatását, hogy „nem példamutatónak” minősítik. Mivel idejük korlátozott, a vének gyakran arra kényszerülnek, hogy feláldozzanak vagy elhalasszanak más dolgokat, amelyeket szívük szerint fontosabbnak tartanának: családi ügyeket, a gyermekeikkel töltött időt, betegek meglátogatását és hasonló tevékenységeket. Így könnyen afféle szellemi marionettfigurákká válhatnak, akik akkor mozdulnak, amikor kívülről meghúzzák a zsinórt. Az sem tagadható, hogy sok Tanú-asszony kötelességének érezte folytatni az ajtóról ajtóra járást nem Tanú férje erőteljes tiltakozása ellenére, még akkor is, amikor tudta, hogy ennek folytatása házassági konfliktushoz, egyes esetekben pedig váláshoz vezethet.

Mi tehát ennek a meggyőződésnek az alapja — annak a meggyőződésnek, amely miatt a Tanúk az ajtóról ajtóra végzett munkában való részvételt ahhoz hasonlóan szemlélik, ahogyan egy katolikus a misén való részvételt?

Házról házra és ajtóról ajtóra — ugyanazt jelenti?

Jehova Tanúi vezetésének a házról házra végzett tanúskodásról szóló tanítása nagyrészt olyan szövegekre épül, mint a Cselekedetek 5:42 és 20:20. Az Őrtorony Társulat Új világ fordításában ezek így hangzanak:

Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a „házról házra” ajtóról ajtóra végzett tevékenységet jelent: egymás után egyik ajtótól a következőig menni, előzetes meghívás és rendszerint korábbi ismeretség nélkül felkeresni az embereket. De valóban szükségszerűen következik ez a kifejezésből?

Amikor az Új világ fordítás először megjelent, az Őrtorony Társulat nagy figyelmet fordított arra az eredeti görög kifejezésre — kat’ oikon —, amelyet „házról házra” formában adtak vissza. Hangsúlyozták, hogy a kata elöljárószó — szó szerint: „szerint”, „valaminek megfelelően” — itt felosztó, disztributív értelemben áll. Ebből azt állították, hogy a „házról házra” ugyanazt jelenti, mint az „ajtóról ajtóra”: végigmenni egy utcán egyik ajtótól a következőig.

Ez az állítás vizsgálat és átgondolás után nem áll meg. Először is: a disztributív nem ugyanaz, mint az egymást közvetlenül követő. Valaki úgy is járhat „házról házra”, hogy az egyik városrész egyik otthonából egy másik városrész másik otthonába megy, éppúgy, ahogyan egy házhoz járó orvos egyik beteg otthonából a másikéba látogat. A kifejezés egyáltalán nem követeli meg az egymást követő ajtók módszerét.

Azt az állítást pedig, hogy a kata disztributív használata a helyes és pontos fordításhoz szükségképpen a „házról házra” megfogalmazást kívánná meg, valójában maga az Új világ fordítás cáfolja meg.

Kevés Tanú tudja, hogy ugyanaz a kifejezés — kat’ oikon —, amelyet az Új világ fordítás a Cselekedetek 5:42-ben „házról házra” formában ad vissza, a 2. fejezet 46. versében is előfordul. Az alábbiakban e két versnek az Őrtorony Társulat Kingdom Interlinear Translation című sorközi kiadásában található alakját adjuk meg; a kiadvány jobb oldali oszlopában az Új világ fordítás szövege szerepel:

Amint a bal oldali sorközi rész mutatja, ugyanaz a kifejezés, a kata ugyanazon disztributív értelmével szerepel mindkét szövegben. A Cselekedetek 2:46-ban azonban a fordítás nem „házról házra”, hanem „magánházakban”. Miért?

Azért, mert ésszerűtlen volna azt gondolni, hogy a tanítványok úgy étkeztek, hogy az utcán egyik házból egymás után a következőbe mentek. Mivel pedig az Őrtorony Társulat a „házról házra” kifejezéshez éppen ezt a sajátos értelmet kívánja kapcsolni — az ajtóról ajtóra végzett tevékenység alátámasztására —, itt nem akarja a „házról házra” fordítással felvetni az ebből adódó nyilvánvaló kérdéseket. Ahogyan már említettük, a Tanúk többsége nincs tudatában annak, hogy ugyanazt a görög kifejezést eltérően fordítják, az Őrtorony Társulat pedig inkább nem hívja fel erre a figyelmet, és nyíltan sem tárgyalja a kérdést.

A Cselekedetek 20:20-ban ismét megjelenik a kifejezés, itt azonban a „ház” szó többes számban áll: kat’ oikous.

Itt is egyszerűen a fordító döntése, hogyan adja vissza ezt a görög kifejezést. Hogy ezt az Új világ fordítás fő fordítója, Fred Franz is felismerte, azt mutatja a vershez fűzött lábjegyzet az Új világ fordítás egyik nagy, családi kiadásában. A lábjegyzet így szól:

Nem arról van szó, hogy a kat’ oikon — vagy a kat’ oikous — „házról házra” fordítása hibás lenne. Ez teljesen szabályos fordítás, és számos más bibliafordításban is megtalálható, még a Cselekedetek 2:46-ban is. Hogy e szövegek valamelyikében a fordító a „házról házra” vagy a „magánházakban” megoldást választja, önmagában nem több fordítói döntésnél. A hiba az, amikor a kifejezésbe olyan jelentést próbálnak belekényszeríteni, amely ténylegesen nincs benne.

Az világos, hogy az apostolok és más korai keresztények meglátogattak embereket magánotthonaikban. Az azonban egyáltalán nem világos, hogy Jehova Tanúi mai gyakorlatához hasonló, ajtóról ajtóra végzett tevékenységet folytattak volna. Ezt állítani lehet, de az állítást semmiféle bizonyíték nem támasztja alá.

Az Őrtorony Társulat természetesen nem csupán e verseket használja annak bizonyítására, hogy az ajtóról ajtóra végzett tanúskodás volna Isten Szava ismeretének terjesztésére szolgáló igazán keresztény és Krisztushoz méltó módszer. Érvelésükben gyakran szerepel a Máté 10:9–14 is, ahol Jézus a prédikálni küldött apostolainak a következő utasításokat adta:

Az Őrtorony kiadványaiban következetesen arra a kifejezésre helyezik a hangsúlyt, hogy „keressétek meg, ki méltó ott [a városban vagy faluban]”. Ezt úgy állítják be, mintha azt jelentené: ajtóról ajtóra kell járni, hogy megtalálják a jó hír iránt fogékony embereket. A figyelmet azonban nem irányítják a közvetlen szövegkörnyezet 11. versére: „maradjatok nála, amíg tovább nem indultok”. Ezt a mondatot az Őrtorony kiadványai szinte sohasem tárgyalják, mert világossá teszi, hogy Jézus itt nem az ajtóról ajtóra végzett tanúskodásról, hanem szállás kereséséről beszélt.

E kérdések közül több is egynél több alkalommal került a Vezető Testület elé. Ennek háttere a következő volt.

1972-ben, amikor elkészült a Kingdom-Preaching and Disciple-Making szervezeti kézikönyv, rám bízták a könyv mintegy egyharmadának megírását, köztük az „Istennek végzett szolgálatod” című fejezetet. Jehova Tanújaként egész életemben aktívan részt vettem az ajtóról ajtóra végzett látogatásokban, és ezt a Vezető Testület tagjaként, majd 1980-as lemondásom után is folytattam. Aktív tagságom negyvenhárom éve alatt igyekeztem minden egyes hónapban részt venni ebben a tevékenységben; ez idő alatt szó szerint több tízezer otthont kerestem fel. Ritka kivétel volt az a hónap, amikor nem végeztem ezt a munkát.³

1972-re azonban — noha továbbra is aktívan végeztem — már nem voltam meggyőződve arról, hogy a Szentírás alátámasztja azt a régóta vallott nézetemet, amely szerint az ajtóról ajtóra járás a jó hír hirdetésének sajátosan keresztény módja. Az teljesen világos és vitathatatlan volt, hogy a keresztények felelőssége megosztani másokkal a jó hírt. A kézikönyv rám bízott fejezetében ezt a felelősséget világosan be is mutattam, amint azt bárki láthatja, aki elolvassa. A Szentírásban azonban semmit sem találtam, ami egy bizonyos módszert rendelt volna el ennek végrehajtására.

Ugyanilyen világos és vitathatatlan volt az is, hogy Krisztus Jézus, apostolai és tanítványai felkerestek embereket otthonaikban. A Szentírás azonban sehol sem jelzi, hogy ezt ajtóról ajtóra járva tették volna. Lelkiismeretesen nem tudtam a Cselekedetek 5:42-t és 20:20-at úgy felhasználni, mintha azok ezt a nézetet követelnék meg. Ezért a kézikönyvben az ajtóról ajtóra történő látogatást az emberek elérésének hatékony módjaként mutattam be, de nem próbáltam úgy feltüntetni, mint amit a Biblia előír.

A szöveget Karl Adamsnak adtam át. Karl elolvasta, jóváhagyta, majd továbbította az elnöknek. Ezután a teljes kézikönyv a Vezető Testület elé került megvitatásra. Hosszasan, pro és kontra vitatták azt a kérdést, hogy a két említett vers alkalmazható-e az egyik ajtótól közvetlenül a következő ajtóig végzett látogatásokra. A fejezetet végül az akkor tizenegy tagú teljes Vezető Testület egyhangúlag jóváhagyta.⁴

A kérdés ezután több évig nyugvópontra került. Az első három évben Jehova Tanúi történetük egyik legnagyobb számszerű növekedését érték el. 1976-tól azonban mind a létszámnövekedésben, mind az össztevékenységben súlyos visszaesés következett be. Egyértelmű jelek kapcsolták ezt a csökkenést ahhoz, hogy az Őrtorony kiadványai által 1975-höz fűzött nagy várakozások nem teljesültek.⁵ Ennek ellenére az írói részleg egyes tagjai ekkor azt kezdték sürgetni, hogy ismét használják a Cselekedetek e verseit annak alátámasztására, hogy az ajtóról ajtóra végzett tevékenység „létfontosságú” a jó hír hirdetéséhez, sőt a kereszténység alapvető része.⁶

Sam Buck, az Írói Osztály munkatársa benyújtott egy, ezt a nézetet védő cikket „Hogyan prédikált Jézus és követői?” címmel. A Vezető Testület Írói Bizottsága — amelynek magam is tagja voltam — az egyik heti ülésén megtárgyalta. Karl Adams, noha nem volt a Vezető Testület tagja, az Írói Bizottság titkáraként jelen volt. Hozzászólásában azt mondta, hogy a cikk „mintha arra próbálná rávenni a Szentírást, hogy egy előre kialakított elképzeléshez hajoljon”.

Korábban megkértem az írói részleg egy másik, régi munkatársát is, hogy mondjon véleményt a benyújtott anyagról.⁷ Ezt írta:

Az Írói Bizottság öt tagja között nem alakult ki egyetértés, ezért az ügy a teljes Vezető Testület elé került. Abban a reményben, hogy a vita középpontjában elsősorban maga a Szentírás áll majd, megvizsgáltam a négy evangéliumban és a Cselekedetek könyvében szereplő összes olyan esetet, amely akár csak hasonlított prédikáláshoz vagy „tanúskodáshoz”, majd eredményeimet egy tizenkét oldalas táblázatban foglaltam össze. Emellett összehasonlító táblázatot készítettem huszonhét bibliafordításról, azt vizsgálva, hogyan adják vissza a Cselekedetek 2:46; 5:42 és 20:20 szövegét. Mindkét táblázatból minden Vezető Testület tag kapott egy példányt. A huszonhét fordítás összehasonlítása a következő:

Huszonhét bibliafordítás szóhasználatának összehasonlítása

Részlet a „Tanúskodó tevékenység” tizenkét oldalas összesítéséből

A teljes „Tanúskodó tevékenység” című táblázat mintegy százötven különálló „tanúskodási” esetet sorolt fel. Ahol ugyanarról az eseményről több evangéliumíró is beszámolt, az összes vonatkozó igehelyet rendszerint egyetlen eseménynél tüntettem fel.

Az öt szentírási beszámolóban feljegyzett mintegy százötven eset közül mindössze körülbelül harmincnégy tartalmazott bármilyen utalást „házra” vagy „otthonra”. Ezek között található az a négy beszámoló is, amelyre az Őrtorony kiadványai a leggyakrabban hivatkoznak az ajtóról ajtóra végzett tevékenység tanításának alapjaként: Jézus utasításai a tizenkét apostolnak, illetve a hetven tanítványnak, mielőtt evangelizáló szolgálatra küldte őket, valamint a Cselekedetek könyvének az a két helye, ahol az Új világ fordításban a „házról házra” kifejezés szerepel. Mivel az egész vita éppen arról szólt, hogy e négy beszámoló valójában mit ír le — vagyis úgy kell-e érteni őket, hogy egyik ajtótól közvetlenül a következőhöz jártak —, a további harminc olyan beszámolónak, amelyben a „ház” vagy „otthon” szó előfordul, nyilvánvalóan komoly jelentősége kellett volna hogy legyen, hiszen ésszerűen fényt vethettek arra, hogyan végezte Jézus, valamint apostolai és tanítványai a szolgálatát. Mit mutatott ez a fennmaradó harminc eset? Amint a Vezető Testület tagjainak rámutattam, a táblázat szerint:

Az összes beszámoló között egyetlenegy sincs, amely azt mutatná, hogy Jézus, valamelyik apostola vagy tanítványa az egyik ajtótól a következő ajtóig járt volna, vagy akár egyik háztól közvetlenül a másik házig.

Talán ez az oka annak, hogy a Vezető Testület — a táblázat részletessége ellenére — egy-két közvetett utalástól eltekintve még csak meg sem vitatta azt.

A vita ehelyett főként arra összpontosult, hogyan használható a „házról házra” kifejezés az Új világ fordításban, a Cselekedetek könyvének két jól ismert versében. Lloyd Barry azt sürgette, hogy térjenek vissza e versek használatához az ajtóról ajtóra végzett munka alátámasztására, és arra hivatkozott, hogy „a szervezet az évek során így végezte a munkát”. (Ez nyilvánvalóan nem más, mint a hagyományra való hivatkozás.) Leo Greenlees azt hangsúlyozta, hogy „szervezett módon kell lefednünk a területeket” — minden gyülekezet néhány száz otthonból álló „területekre” osztja a számára kijelölt helyi körzetet. Albert Schroeder idézeteket olvasott fel a görög kata elöljárószó használatáról, és felhozta a Wycliffe követői, a lollardok nyilvános tanúskodásának példáját is. George Gangas azt mondta, hogy „a szervezetbe bekerült emberek túlnyomó többségével ajtóról ajtóra járva vették fel a kapcsolatot”.⁸ Carey Barber azokról a vénekről beszélt, akik megkérdőjelezték az ajtóról ajtóra végzett munka szentírási alapját, és azt mondta róluk, hogy „nyilvánvalóan nem érzik szükségesnek, hogy buzgók legyenek ebben a munkában”. A Cselekedetek 20:21-re hivatkozott, ahol Pál „megbánásról” beszélt az embereknek, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy az előző versben említett házról házra végzett munkáját idegenek között, nem pedig tanítványok körében végezte. Idézett egy Tanú-nőt is, aki az ajtóról ajtóra végzett munkáról ezt mondta: „Mit keresek én itt kint, ha nem kötelességem prédikálni?” Lyman Swingle azt mondta: „nyilvánvalóan a javasolt cikk szerzője szeretne egy »parancsot« találni arra, hogy ajtóról ajtóra járjunk”, ő azonban nem érezte úgy, hogy ezt a Szentírás alátámasztaná. Karl Klein kijelentette, hogy „kötelesek vagyunk a prédikálás lehető legjobb eszközét használni”, és Ezékiel próféta látomásából az „íróeszközt viselő férfi” példáját hozta fel, aki jelet tett az emberek homlokára.⁹ Azt mondta, hogy „azok a testvérek, akik fegyelmezik magukat és szeretet van bennük, házról házra fognak járni”. Milton Henschel arra figyelmeztetett, hogy „egyes vének azt mondják, nincs szentírási alapja a házról házra végzett munkának”, majd igen nyomatékosan hozzátette, hogy „ő maga ugyan nem volt Efezusban, de Lukács ott volt, és Lukács azt mondja, hogy Pál »házról házra« járt”. Azt is mondta: „a mi feladatunk tanítványokat képezni, és a testvéreket bátorítani kell arra, hogy ajtóról ajtóra járjanak”. Javasolta, hogy idézzenek az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának olyan határozataiból, amelyek az emberek otthonának meghívás nélküli felkeresését ősi prédikálási módszerként említik. Grant Suiter titkár-pénztáros kijelentette, hogy „ha bármi olyan jelent meg, ami csökkenti a házról házra végzett munka jelentőségét, akkor különbizottságot kell kinevezni ennek megvizsgálására”. Azt mondta, több jelentés szerint egyes Tanúk irodalom nélkül mennek ajtóról ajtóra. Hozzátette: „sokan szeretnének Jehova Tanúi lenni, de nem szeretnek tanúskodni”, és a véneknek nem szabad ilyeneknek lenniük.¹⁰

Lloyd Barry ismét felszólalt, és idézte egy katolikus pap megjegyzését Jehova Tanúi jó példájáról, amiért ajtóról ajtóra járnak. Idézte a panamai Fiókbizottság egyik tagját is, aki szerint a házról házra végzett munka „imádatunk gerince”. Leo Greenlees szintén újra felszólalt, és azt mondta, hogy a testvérek többsége „személy szerint szervezetlen”, és nem végezné a munkát, ha a szervezet nem gondoskodna számukra megfelelő elrendezésekről.

Nagyjából ez foglalja össze a vita túlnyomó részét, és jól mutatja annak menetét, valamint a megnyilvánuló hozzáállást és gondolkodásmódot. Az ülés során újra és újra igyekeztem magára a Szentírásra irányítani a figyelmet, de a vita ritkán maradt egyetlen kérdésnél elég sokáig ahhoz, hogy azt alaposan végiggondoljuk. A bibliai eszmecsere szinte teljes egészében arra szűkült, helyes-e a „házról házra” fordítás a Cselekedetek 5:42-ben és 20:20-ban az Új világ fordítás szerint; ezt különösen Fred Franz elnök védelmezte.

Valójában sem én, sem más nem utasította el, sőt nem is bírálta ezt a fordítást. A valódi kérdés az volt: mit jelent ott a „házról házra”? Ugyanazt jelenti-e, mint a Tanúk gyakorlatában az „ajtóról ajtóra”? Vagy egyszerűen ugyanaz az értelme, mint a „magánházakban” fordításnak, amellyel az Új világ fordítás a Cselekedetek 2:46-ban ugyanazt a görög kifejezést adja vissza? A vita több pontján felhívtam erre a figyelmet. Mivel Fred Franz ténylegesen az Új világ fordítás fordítója volt, biztos voltam abban, hogy tudja: ugyanez a görög kifejezés, a kat’ oikon, még négy helyen keresztény hívők összejöveteli helyére, egy-egy tanítvány otthonára utal. (Lásd a Kingdom Interlinear Translation szövegét a Róma 16:5; 1Korintusz 16:19; Kolosszé 4:15 és Filemon 2 versénél.) Ezeken a helyeken olyan megoldásokkal fordította, mint „a házukban”, „az ő házában” és „a te házadban”. Bár a kata elöljárószó ezekben a szövegekben nyilvánvalóan nem „elosztó” értelemben áll, azt mindenesetre szemléltetik, hogy a kifejezést tanítványok magánotthonaira használták.

Ezért, hogy világossá tegyem: függetlenül attól, hogyan fordítjuk a kifejezést, a döntő kérdés az, valóban egyértelműen hordozza-e azt a jelentést, amelyet tulajdonítanak neki — végül úgy éreztem, közvetlen kérdést kell intéznem a nagybátyámhoz. Ezt mondtam: „Fred Franz testvér valóban úgy gondolja, hogy a »házról házra« kifejezés ezekben a versekben [Cselekedetek 5:42; 20:20] ténylegesen azt jelenti, hogy »ajtóról ajtóra«, egyik ajtótól a következőig jártak? Szeretném, ha erről ő maga nyilatkozna.”

Az elnöklő Karl Klein felé fordult: „Nos, Franz testvér?” Franz válasza így kezdődött: „Igen — úgy gondolom, ezt is magában foglalhatja.” (Figyeljük meg: azt mondta, „magában foglalhatja”, nem azt, hogy „ezt jelenti”.) Majd hozzátette: „Pál például, amikor elment egy házhoz, bemehetett az első ajtón, a beszélgetés után pedig kimehetett a hátsó ajtón; így ajtóról ajtóra ment.” Több tag hangosan felnevetett. A kijelentést azonban nem azért tette, hogy nevetséget keltsen — teljes komolysággal hangzott el. Ezt nem pusztán azért mondom, mert akkor már több mint fél évszázada ismertem a nagybátyámat, és tudtam, hogyan beszél, amikor szándékosan tréfál, gúnyolódik vagy évődik. Ez nem könnyed társalgás közben odavetett megjegyzés volt. A Társulat elnöke tudta, hogy a kérdés a hosszú vita központi problémájára irányul. Megfontoltan, az értelemre apelláló hangon beszélt, és semmi jelét nem adta annak, hogy magyarázatát ne ésszerű válaszként kellene érteni. Megdöbbentem. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy akkor már órák óta tartó vita központi kérdését ilyen válasz volna hivatott tisztázni. Karl Klein egyszer egy beszélgetésben ezt mondta: „Freddie bármit képes megmagyarázni magának.” Mindmáig nem értem, miként adhatott egy nyilvánvalóan intelligens ember ilyen kitérő racionalizálást, amely annyira erőltetett volt, hogy saját Vezetőtestületi társai is nevettek rajta. Mégis ez volt az egyetlen válasz, amelyet a kérdésemre kaptam.

Arra is kértem a Vezető Testület tagjait, hogy tekintsék át a tizenkét oldalnyi szentírási bizonyítékot, és mutassanak rá bármire, ami azt jelzi, hogy Jézus valaha, bármikor is példát adott az ajtóról ajtóra járásra. Erre sem érkezett válasz.

Nem sokkal Fred Franzhoz intézett kérdésem után a Vezető Testület szavazott arról, hogy Lloyd Barry felügyeletével olyan anyagot készítsenek, amely ismét kifejezetten az előbb említett igéket használja Jehova Tanúi ajtóról ajtóra végzett tevékenységének alátámasztására. Tizenhárman szavaztak mellette, négyen ellene.

A vita elkeserített. Nem azért, mintha a szavazás eredménye bármilyen módon váratlan lett volna. Az elkeserítő a vita módja és szelleme volt — jóllehet korábbi tapasztalataim alapján annak csapongó, rendszertelen menetének sem kellett volna meglepnie. Utána időt szántam arra, hogy megjegyzéseimet írásba foglaljam és minden tagnak átadjam, de amikor elkészültem, azon tűnődtem, mi értelme lenne tovább próbálkozni. Hiábavaló erőfeszítésnek tűnt. Végül mindössze négy példányt osztottam ki azoknak, akikről úgy gondoltam, talán legalább megfontolják az anyagot; a többit eltettem az irattárba.

A Szentírás hozzáigazítása egy szervezeti tanításhoz

Amikor Lloyd Barryt, a Vezető Testület tagját megbízták azzal, hogy gondoskodjon a témáról szóló anyag elkészítéséről Az Őrtorony számára, önként kijelentette a Testület előtt, hogy ügyelni fog arra: kellő figyelmet kapjanak az általam rendelkezésükre bocsátott két táblázat adatai — az egyik a négy evangélium és a Cselekedetek könyvének tanúskodással kapcsolatos bibliai bizonyítékait, a másik pedig a kat’ oikon kifejezés különböző fordításait mutatta be. Úgy döntött, maga írja meg az anyagot. Az végül Az Őrtorony 1979. július 15-i számában jelent meg — ugyanabban a számban, amely Nancy Yuen ajtóról ajtóra végzett tevékenységéről és húszéves bebörtönzéséről is közölt cikket. A bemutatott bibliai bizonyítékokból azonban semmit sem vett figyelembe, és valójában a Vezető Testület ülésén megvitatott alapvető kérdésekkel sem foglalkozott.

A cikksorozat elején nagy kép szerepelt házakról, betétképekkel, amelyeken Tanúk láthatók, amint ajtóknál beszélgetnek. Alul ez állt: „Jézus apostolaihoz hasonlóan a mai keresztények is »házról házra« keresik azokat, akik méltók a jó hír befogadására.” Így már a kiindulópontnál egyenlőségjelet tettek a „házról házra” és az „ajtóról ajtóra” között. A cikk sehol sem szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy a Szentírásban valóban ez volna a helyzet; a kérdésnek ezt az oldalát még csak nem is tárgyalta.

Az ezt követő cikkek jól szemléltetik, milyen nyugtalanító gyakorisággal tár a szervezet a tagjai elé egyoldalú képet: elhallgat minden kedvezőtlen bizonyítékot, s ezzel megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy tisztességesen mérlegeljék a kérdést, és személyes következtetésre jussanak az elfoglalt álláspont érvényességéről.

Mivel semmilyen bizonyítékot nem lehetett felmutatni arra, hogy Jézus valaha példát adott volna a házról házra járásra abban az értelemben, hogy egymást követő házakat, ajtóról ajtóra keresett volna fel, az első cikk inkább a tizenkét apostolnak és a hetven tanítványnak adott utasításaira helyezte a hangsúlyt. (Az első cikk 9–10. oldala.) A megszokott eljárást követte: csak azokat a szövegrészeket idézte, amelyek arról beszélnek, hogy „keressék meg, ki méltó”, de elhagyta az e szavakat közvetlenül kísérő mondatokat, például: „maradjatok ott, amíg tovább nem indultok”; „maradjatok abban a házban, egyétek és igyátok, amit adnak nektek … Ne költözzetek házról házra.” (8–10. bekezdés.) Miután Jézus szavainak csak egy részét idézte, a cikk ezt mondta:

Figyeljük meg: „egyben éjszakai szállást is találtak”. A megfogalmazás azt a benyomást kelti, mintha Jézus utasításainak ez a része elsősorban az ajtóról ajtóra végzett prédikálásról szólt volna, a szállás pedig csak másodlagos, szinte mellékes kérdés lett volna. Pedig ha valaki egyszerűen elolvassa a beszámolót — itt és a többi evangéliumban is —, látja, hogy Jézus először azokról a dolgokról beszélt, amelyekre tanítványainak a prédikáló körút során szükségük lehetett vagy amelyekről úgy gondolhatták, hogy szükségük lesz rájuk: pénzről, élelemről és ruházatról. Ezután egy másik szükségletről, a szállásról beszélt; idézett szavai elsősorban erről szólnak. Ezt egyértelműen megmutatja közvetlenül utána következő kijelentése: „és maradjatok ott, amíg tovább nem indultok”. Azáltal, hogy a cikk csak a vers egy részét idézi és szétszedi a gondolatmenetet, könnyebben tereli az olvasó gondolkodását a kívánt következtetés elfogadása felé.¹¹

A szerző pontosan ugyanezt a módszert alkalmazta Jézusnak a kiküldött hetven tanítványhoz intézett szavainál is, amelyek a Lukács 10:1–16-ban olvashatók. A cikk a következőket idézte:

Jézus közvetlenül következő szavait nem idézték. Miért nem? Ezek így szólnak:

E szavak világosan mutatják, hogy Jézus azt mondta el tanítványainak, miként szerezzenek megfelelő embereknél szállást, és hogyan viselkedjenek, miután szállást kaptak. Mivel ezek a mondatok egészen más megvilágításba helyezik a képet, nem illettek a cikk szerzőjének érvelésébe. Ezért egyszerűen nem tárgyalta őket.

Amikor a fordítás kérdése került szóba, a cikk röviden elismerte, hogy a kat’ oikonnak a „házról házra” megoldáson kívül „más fordításai is vannak”, de aztán kizárólag olyan fordításokat sorolt fel, amelyek éppen ezt a megoldást használják. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy az „elosztó” jelentés vajon az „egymást követő” gondolatát jelenti-e vagy megköveteli-e. Egy lábjegyzetben tizennyolc fordítást sorolt fel, amelyek a Cselekedetek 20:20-ban a „házról házra” kifejezést használják. Arról nem tájékoztatta az olvasót, hogy legalább ugyanennyi fordítás másféle megoldást alkalmaz, például: „magánkörben”, „magánházakban”, „otthon”. Arról sem szólt, hogy a Cselekedetek 20:20-ban „házról házra” fordítást használó egyes változatok ugyanazt a kat’ oikon kifejezést a Cselekedetek 5:42-ben „otthon”-nak fordítják — ilyen az American Standard Version, a Revised Standard Version, az English Revised Version és Moffatt fordítása. A New American Standard Versiont is felsorolta azon változatok között, amelyek a Cselekedetek 20:20-ban „házról házra” fordítanak, de nem említette, hogy a margón ez áll: „vagy: a különböző magánházakban”. Mindazt, ami nem támogatta a cikkek által előmozdítani kívánt elképzelést, egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Pedig a szerző, Lloyd Barry tudta, hogy ez a Vezető Testület ülésén komoly és kulcsfontosságú vitapont volt.

A legnehezebben az érthető, miért nem ismerte el a cikksorozat sehol azt a tényt, hogy a szervezet saját Új világ fordítása a Cselekedetek 2:46-ban a kat’ oikon kifejezést „magánházakban” értelemben adja vissza. Ezt a verset az egész bemutatás még csak meg sem említi. Miért? Az ok nyilvánvalónak látszik.

Az első cikk lefektette az alapot, a másik kettő pedig erre épített: történészekre — E. Arnoldra és H. G. Wellsre, akik a korai kereszténység evangelizáló szelleméről írtak —, a szervezet ajtóról ajtóra végzett tanúskodásának saját hagyományára, bírósági döntésekre és egyéb anyagokra hivatkozott a bemutatott álláspont támogatására.

A cikkek így figyelemre méltó példái az ellenkező irányú bizonyíték elhallgatásának és a körkörös érvelésnek: bizonyítatlan előfeltevésekre úgy építenek, mintha azok már bizonyított tények volnának. Erőteljes, színes nyelvezettel, határozott és magabiztos kijelentésekkel a cikkek még csak utalást sem adnak az olvasónak arra, hogy a hagyományos álláspont alátámasztására idézett szentírási beszámolók másképp is érthetők. A Vezető Testület vitájának és az ott bemutatott bizonyítékoknak a fényében ezt nehéz másként értékelni, mint intellektuális tisztességtelenségként.

Pál apostol tanúskodásának története

Az ilyen bizonyítékfigyelmen kívül hagyására vagy elhallgatására még sok példát lehetne hozni. A sok közül vegyünk egyet: Az Őrtorony 1982. december 1-jei száma Pál apostol szolgálatát tárgyalta, és idézte a Cselekedetek 20:20–21-ben mondott szavait. Figyeljük meg az ezt követő állítást a 13. oldalon:

Pál maga arról beszél, hogy ezeket a férfiakat előbb „nyilvánosan”, majd „házról házra” tanította. A cikk írója gyakorlatilag megfordítja a sorrendet, és minden további nélkül azt állítja, hogy a „házról házra” végzett tevékenység volt az a kezdeti eszköz, amelynek révén az efezusi vének kereszténnyé lettek. Teljesen figyelmen kívül hagyja Pál „nyilvános” tanításának szerepét abban, hogy e férfiakat „a kereszténység alapvető igazságaira” oktatta — holott Pál maga ezt említi elsőként. Milyen alapon tehette ezt a szerző? Hol mondják Pál szavai akár csak azt is, hogy ezek a férfiak hol bánták meg bűneiket és hol vetették hitüket Jézus Krisztusba, vagyis hol lettek kereszténnyé? Valójában a közvetlenül előző fejezet, a Cselekedetek 19. fejezete maga számol be Pál efezusi tevékenységéről. Ha — Milton Henschel szavaival — „mi nem voltunk Efezusban, de Lukács ott volt”, mit mutat Lukács saját beszámolója, a Cselekedetek könyvének szerzőjeként, arról, hogyan és hol „tanúskodott alaposan mind a zsidóknak, mind a görögöknek” a megbánásról és a Krisztusba vetett hitről?

A Cselekedetek 19. fejezete szerint Pál Efezusba érkezve „talált néhány tanítványt”, mintegy tizenkettőt, akik nem tudtak a szellem ajándékának elnyeréséről, és arról sem, hogy Krisztus nevében kell megkeresztelkedniük, mivel János keresztségével keresztelkedtek meg. Pál Jézus nevében megkeresztelte őket. Meg kell azonban jegyezni, hogy amikor rájuk talált, ezek a férfiak már „hívők”, „tanítványok” voltak. Nem tájékozatlan idegenekként tanította őket, hanem olyan férfiakként, akik már tanítványok voltak.

Esetük összevethető Apollóséval, akiről az előző fejezet azt mondja, hogy csupán „János keresztségét ismerte”, amikor Akvila és Priszcilla megismerte őt. (Cselekedetek 18:24–26.) Mégis, mielőtt „pontosabban kifejtették volna neki Isten útját”, Apollós már „helyesen beszélt és tanított a Jézusra vonatkozó dolgokról” a zsinagógában. Bár ismerete hiányos volt, amikor Akvila és Priszcilla találkozott vele, már keresztény volt. Ráadásul nem ajtóról ajtóra járva találkoztak vele, hanem amikor maguk is a zsinagógában voltak. Semmi nyilvánvaló ok nincs arra, hogy az efezusi tizenkét férfit másként tekintsük.

Miután a beszámoló leírja e férfiak Pál általi megkeresztelését, a Cselekedetek 19. fejezete így folytatja:

Ez Lukács szemtanúi beszámolója Pál efezusi szolgálatáról. Megmutatja, hogy azok közül, akik a három hónap alatt a zsinagógában hallgatták Pál beszédeit, némelyek már tanítványok voltak, mások pedig idővel tanítványokká lettek. Nem állítja, hogy közülük bárki — vagy bárki más — a „házról házra végzett prédikálótevékenység” következtében fogadta volna el a kereszténységet. A szentírási bizonyítékok igen széles háttere arra utal, hogy ez sokkal inkább Pál zsinagógában tartott nyilvános beszédeinek eredménye volt. Vegyük szemügyre ezt a bizonyítékot Lukács beszámolójában. A Cselekedetek könyvében újra meg újra azt látjuk, hogy emberek nyilvános helyen vagy nyilvános módon elhangzott beszédek következtében lettek hívőkké. Pünkösdkor a háromezres sokaság nyilvánosan gyűlt össze, hogy hallja Pétert és a többi tanítványt; még azon a napon megbánták bűneiket és hívőkké lettek. Nem azért reagáltak, mert valaki bekopogott a házuk ajtaján. (Cselekedetek 2:1–41.) Kornéliusz és társai valóban Kornéliusz házában hallották a megbánásról és a Krisztusba vetett hitről szóló üzenetet, de Péter látogatása nem valamiféle „házról házra végzett prédikálótevékenység” része volt, hanem célzott látogatás abba az egy meghatározott otthonba. (Cselekedetek 10:24–48.) A pisidiai Antiókhiában, Pálnak a zsinagógában elmondott beszéde nyomán bizonyos zsidók és prozeliták „követték Pált és Barnabást”, hogy többet halljanak. (Cselekedetek 13:14–16, 38–43.) Ha ház egyáltalán szerepet játszott, az minden valószínűség szerint az a ház volt, ahol Pál és Barnabás megszállt, és az érdeklődők keresték fel őket ott — éppen az ellenkezője annak, mintha Pál és Barnabás ment volna az ő ajtajukhoz. (Vö. Jézus szolgálatának hasonló helyzetével a János 1:35–39-ben.) A következő szombaton „mindazok, akik helyesen viszonyultak az örök élethez, hívőkké lettek” — minden jel szerint a zsinagógában. (Cselekedetek 13:44–48.) Ikóniumban Pál és Barnabás ismét a zsinagógában beszélt, és a beszámoló szerint „mind zsidók, mind görögök nagy sokasága lett hívővé”. A zsinagógai nyilvános tanítás eredményeként „megbánták bűneiket és hitet vetettek Krisztusba”; semmilyen „házról házra végzett prédikálótevékenység” nincs megemlítve. (Cselekedetek 14:1.) Filippiben Lídia „megnyitotta szívét és odafigyelt Pál szavaira”, de ez egy folyóparton történt; Pál csak ezután lépett be az otthonába, mégpedig vendégként.¹² A később megtért filippi börtönőr Pált mint a börtön foglyát ismerte meg, és Pál azért ment be az otthonába, mert a börtönőr ismeretet kért tőle, nem pedig azért, mert kéretlenül megjelent az ajtajánál. (Cselekedetek 16:12–15, 25–34.) Tesszalonikában Pál három szombaton át érvelt az emberekkel a zsinagógában, s ennek eredményeként „némelyek közülük hívőkké lettek és Pálhoz meg Szilászhoz csatlakoztak”, valamint „az Istent imádó görögök nagy sokasága” is így tett — ismét nyilvános zsinagógai tanítás, „házról házra” végzett prédikálás említése nélkül. (Cselekedetek 17:1–4.) Béreában érkezésük után „bementek a zsidók zsinagógájába”, és „sokan közülük hívőkké lettek, továbbá nem kevés előkelő görög asszony és férfi”. (Cselekedetek 17:10–12.) Athénban Pál a zsinagógában, a piactéren és az Areioszpagoszon — vagyis nyilvános helyeken — beszélt, s ezután némelyek „csatlakoztak hozzá és hívőkké lettek”. (Cselekedetek 17:16–34.) Korintuszban Pál, miközben Akvila és Priszcilla otthonában szállt meg, „minden szombaton beszédet tartott a zsinagógában, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket”. Amikor az ellenállás miatt távoznia kellett a zsinagógából, átment a szomszédos házba, Tíciusz Jusztusz otthonába, és azt tanítási helyként használta. A beszámoló így szól: „Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója, hitt az Úrban egész háznépével együtt. Sok korintuszi pedig, aki hallotta az üzenetet, hinni kezdett és megkeresztelkedett.” (Cselekedetek 18:1–8.) Kriszpusz és családja kezdetben a zsinagógában hallotta a jó hírt, majd később egy összejöveteli helyként használt otthonban; az ajtóról ajtóra járásnak itt sem volt szerepe.

Mindezek a beszámolók megelőzik Pál efezusi tevékenységének leírását. Talán azt kellene gondolnunk, hogy semmilyen fényt nem vetnek Pálnak Az Őrtorony által a Cselekedetek 20:21-ből idézett kijelentésére, miszerint „alaposan tanúskodott mind a zsidóknak, mind a görögöknek az Isten iránti megbánásról és az Úr Jézusba vetett hitről”? Hol tette Pál pontosan ezt a sok felsorolt esetben? Valamilyen ajtóról ajtóra végzett tevékenység során? Vagy inkább nyilvános helyeken, főként zsinagógákban? Amikor otthonok is szerepeltek, az apostol ajtóról ajtóra járva jutott el oda, vagy minden esetben meghívták abba az egy meghatározott otthonba? Vajon „zsidók és görögök” nyilvános zsinagógai tanítás következtében bánták meg bűneiket és lettek kereszténnyé? Egyértelműen igen. A Szentírásnak mindezzel a bizonyítékával, Lukácsnak mint szemtanúnak a szavaival szemben hogyan lehetséges, hogy Az Őrtorony cikkírója még csak utalást sem tett arra a nyilvánvaló lehetőségre, hogy ami máshol történt, Efezusban is történhetett? Nem kutatta át a kérdést? Nem ismerte ezeket a bizonyítékokat? Ilyen felszínesség méltatlan volna valakihez, aki milliók számára ír. Vagy inkább azért hagyta figyelmen kívül a bizonyítékok tömegét, hogy a Szentírást hozzáigazítsa az Őrtorony szervezetének tanításához? Ez még kevésbé volna menthető.

Pál azt mondja, hogy Efezusban „nyilvánosan és házról házra” tanított. Ha az első módszer nyilvános, akkor a második ésszerűen magánjellegű. A Cselekedetek egész könyvének széles és részletes háttere alapján Efezusban nagyon is az történhetett, hogy Pál a zsinagógában, később pedig Tirannusz iskolájában mondott beszédei révén talált hívőket, majd ezeknek a hívőknek az otthonaiba ment el, egyik otthonból a másikba, és nem nyilvános, hanem magánjellegű, személyre szabott tanítást adott nekik. A tisztességes érvelésnek legalább ezt a lehetőséget el kellene ismernie; ha pedig a korábbi szentírási példák összességének kellő súlyt adunk, ezt kellene a legvalószínűbb magyarázatként számon tartania. Az Őrtorony nem ezt teszi. Miért?

Úgy gondolom, ennek legalább egyik oka az aggodalom amiatt, milyen hatással járna a szentírási bizonyítékok ilyen méltányos mérlegelése. A Vezető Testület tagjai bizonyosan tudják, hogy a szervezet világszerte élő tagsága által végzett ajtóról ajtóra tevékenység mértéke nagyrészt a folyóiratokban, a heti összejöveteleken és az utazófelvigyázók előadásaiban gyakorolt állandó nyomás eredménye. Bár kiváltságos helyzetük bizonyos fokú mentességet biztosít számukra e nyomás alól, saját korábbi tapasztalatukból, még mielőtt a vezetésbe kerültek, bizonyára tudják, hogy maguk is érezték, és hogy a nyomás valóságos.¹³ Saját kijelentéseik — például a szolgálati jelentésekkel kapcsolatban — valós félelmet tükröznek attól, hogy a nyomás enyhítése az aktivitás csökkenéséhez vezetne. Leo Greenlees megjegyzése, amely szerint a testvérek többsége „szervezetlen”, és szüksége van a Társulat elrendezéseire ahhoz, hogy elvégezze a munkát, jól példázza a Vezető Testület ülésein oly gyakran kifejezésre jutó paternalista szemléletet. Bár a szervezet programjának más részéről — a heti összejövetelek időtartamának csökkentéséről — volt szó, Milton Henschel igen hasonló megjegyzést tett: „És mit fognak csinálni a testvérek, ha több szabadidőt adunk nekik? Valószínűleg tévét néznek majd.”

Akár tudatosan gondolnak erre ebben az összefüggésben, akár nem, a vezető pozícióban levő férfiak azt is tudják, hogy az Őrtorony szervezete óriási méretű kiadói birodalmat hozott létre, amelynek felépítése évtizedekbe telt. Ez a kiadói rendszer nagy és költséges fiókhivatalaival, nyomdáival, valamint az ezeket működtetők számára épített tekintélyes, többszintes lakóépületeivel jelentős büszkeség forrása, és gyakran Isten áldásának és a szervezet virágzásának bizonyítékaként hivatkoznak rá. Ha csökkenne a Tanúkra nehezedő nyomás, hogy az ebből a rendszerből áradó kiadványokkal ajtóról ajtóra járjanak, az végül a birodalom megrendüléséhez vezethetne, vagy szükségessé tehetné annak nagyrészt történő leépítését. Komolyan úgy vélem, hogy a szervezet vezetői közül sokak számára ennek még a gondolata is elképzelhetetlen.

A Vezető Testület tagjai azt is tudják, hogy bár évente kiadványok millióinak óriási tömege kerül ki, ezeknek csak kis töredékét olvassák el valaha. A puszta példányszám azonban hozzájárul annak a benyomásnak a fenntartásához, hogy hatalmas „világméretű tanúskodás” folyik az emberek előtt. Míg Pál apostol „tanított” nyilvánosan és magánotthonokban, Jehova Tanúi ajtóról ajtóra végzett munkája a legtöbb országban, ahol működnek, nagyon is nyilvános formája a prédikálásnak, de nem a tanításnak. Még maga a „prédikálás” is feltűnően csekély terjedelmű. A legtöbb országban a Tanú csak ritkán folytat érdemi beszélgetést, és még ritkábban jut túl a küszöbön. Az esetek nagy részében a „tanúskodás” alig több valamely Őrtorony-kiadvány gyors felkínálásánál. Még abban a kisebbségben is, amikor az emberek hagyják, hogy a Tanú többet mondjon, vagy behívják a házba, az elhangzottak túlnyomó részét aligha lehetne „tanításnak” nevezni; még távolról sem minősülne „alapos tanúskodásnak az Isten iránti megbánásról és az Úrba vetett hitről”, hiszen elsősorban egy-két bibliavers igen rövid megvizsgálásából, majd Őrtorony-irodalom felkínálásából áll.¹⁴ A tényleges „tanítás”, amennyiben van ilyen, az otthoni „bibliatanulmányozásokban” történik; aki pedig ismeri Jehova Tanúi gyülekezeteinek helyzetét, tudja, hogy csak kis részük vesz részt ilyen bibliatanulmányozó tevékenységben.

Az Őrtorony 1981. május 15-i számának korábban említett „A házról házra végzett munka kihívása” című cikke vonzó képet fest az ajtóról ajtóra járás előnyeiről. Azt állítja, hogy „nincs semmi, ami a házról házra végzett evangelizáláshoz fogható volna Isten szent szelleme gyümölcseinek kifejlesztésében”; hogy ez „segít az alázat erényének kifejlesztésében”, „hajlamosabbá tesz az együttérzésre, az empátiára”, és „védelmet nyújt a világtól”. Valószínűleg igaz, hogy bármely olyan tevékenység, amely emberek közé visz — ideértve a társadalmi segítőmunka sok formáját is —, kedvezően hathat az ember szemléletére és mások iránti hozzáállására. A bemutatott kép azonban inkább eszménykép, mint tény. Úgy gondolom, a legtöbb Tanú, aki rendszeresen érintkezik vénekkel és úttörőkkel, valamint körzet- és kerületfelvigyázókkal, tudja, hogy az ajtóról ajtóra végzett munka önmagában nagyon-nagyon keveset tesz azért, hogy valaki jobb, együttérzőbb emberré váljon, aki feltűnő mértékben szeretetet, türelmet, hosszútűrést, szelídséget és a szellem többi gyümölcsét mutatja. Az Őrtorony ragyogó leírása inkább vágyálmot, mint valóságot tükröz, amint azt a szervezet saját, köztiszteletben álló véneinek levelei is megmutatták. Ami az empátiát illeti: az a tény, hogy a Tanúkat arra tanítják, hogy az általuk felkeresett embereket „világiaknak” tekintsék, minden általuk vallott lelkiséget ne valódi kereszténységként értékeljenek, és csak azt a kevés embert tartsák „juhszerűnek”, aki kedvezően reagál, aligha segíti az őszinte empátia kialakulását. Az emberek iránti érdeklődésük nagyrészt mederbe terelt érdeklődés, szemléletük pedig csőlátásszerű. Még ha a felkeresett ember súlyos problémák és szükségek miatt szenved is, a Tanú ritkán foglalkozik mással, mint irodalom elhelyezésével vagy egy megtérő megnyerésével. Ha egyik sem látszik valószínűnek, többségük inkább a példázat lévitájának és papjának útját követi; kevesen reagálnak úgy, mint az irgalmas szamaritánus.

Hasonló a helyzet azzal az állítással is, hogy az ajtóról ajtóra végzett tevékenység alázatot és a szellem gyümölcseit nevel. A Karib-térségben fiókhivatal-felvigyázóként szolgált éveim alatt figyelemre méltó mennyiségű feszültséget és nehézséget láttam a szervezet által fenntartott számos misszionáriusotthonban. Folyamatos problémát jelentett, hogy kielégítő összhang alakuljon ki sok olyan férfi és nő között, akiknek kis csoportokban ugyanabban a házban kellett együtt élniük. Újra meg újra változtatásokat hajtottunk végre, embereket helyeztünk át egyik misszionáriusotthonból a másikba, hogy viszály helyett békés légkört teremtsünk. A Karib-térség egyik részén, ahol szolgáltam, a Fiókhivatal később külön otthont hozott létre néhány, ott legrégebben szolgáló misszionárius számára. Ennek egyszerű oka az volt, hogy láthatóan nem tudtak kijönni másokkal; némelyek azokban az otthonokban, ahol velük éltek, segítségért könyörögtek, és azt mondták, hogy e misszionáriusok hozzáállása és viselkedése elviselhetetlenné teszi az életüket. Egy dél-amerikai országban, ahová zónafelvigyázóként küldtek, az egyetlen fennmaradt misszionáriusotthon a fiókhivatal épületében volt. Olyan személyek laktak benne, akik valamennyien évtizedeket töltöttek teljes idejű szolgálatban. A panaszkodás és a kicsinyes ellentétek légköre mégis olyan erős volt, hogy a fiókhivatal-koordinátor, miután éveken át igyekezett megbirkózni az önközpontúsággal, végül engedélyt kért és kapott arra, hogy kiköltözzön és máshol éljen, miközben továbbra is ellátta koordinátori munkáját. Pedig mindezekben az esetekben olyan emberekről volt szó, akik naponta öt vagy több órát töltöttek — vagy korábban töltöttek — tanúskodással, ennek jelentős részét „házról házra végzett evangelizálásban”.

Minden ellenkező bizonyíték dacára a szervezet kiadványai továbbra is rendszeresen úgy ábrázolják az ajtóról ajtóra program megkérdőjelezését, mint ami az alázat, illetve az Isten és mások iránti hit és szeretet hiányából fakad. Az Őrtorony 1987. december 1-jei száma a 20. oldalon például ezt írja:

„… Azok számára, akik elveszítik Jehova félelmét, az összejövetelek, a szántóföldi szolgálat [az ajtóról ajtóra végzett tanúskodás] és más keresztény tevékenységek teherré válhatnak.”

Figyeljük meg, hogyan jellemezte az ilyen embereket Az Őrtorony 1937. január 1-jei száma:

1937-es szórólap, amely Rutherford „bíró” egyik nyilvános előadását hirdette.

Ebből úgy tűnne, mintha senki sem kérdőjelezhetné meg őszinte és lelkiismereti okokból azt, hogy helyes-e az Őrtorony szervezete által az ajtóról ajtóra módszernek tulajdonított óriási jelentőség — még akkor sem, ha kérdései Isten Szavának és az általa határozottan bemutatott bizonyítékoknak a vizsgálatából fakadnak. A szöveg azt sugallja, hogy aki így tesz, szükségképpen hűtlen Istenhez, „az emberek szemében akar ragyogni”, önmagát fontosnak tartja, és elveszítette Jehova félelmét és az iránta érzett szeretetét.

Érdemes észben tartani, hogy az idézett 1937-es cikket — miként az akkori összes „tanulmányozási cikket” — Rutherford bíró írta, aki maga nem vett részt az ajtóról ajtóra végzett tevékenységben. Saját munkatársai szerint az általa végzett munkát fontosabbnak tekintette. Nemcsak az ő hangja szólt minden olyan gramofonfelvételen, amelyet akkoriban a Tanúk az ajtókhoz vittek — ezek a felvételek jelentették az egyetlen módját annak, hogy Rutherford közvetve „ajtóról ajtóra járjon” —, hanem minden kongresszuson ő tartotta a fő előadásokat, minden ilyen alkalom hirdetésén az ő képe szerepelt, nevét pedig mindig megelőzte a „bíró” cím, gyakran azzal együtt, hogy ő a társaság elnöke és a New York-i ügyvédi kamara tagja. Ő volt tehát az a szerző, aki önhittséget és feltűnési vágyat tulajdonított mindenkinek, aki nem támogatta erőteljesen az általa sürgetett ajtóról ajtóra végzett tevékenységet — miközben önmagát mentesnek tekintette e tevékenység alól.

Úgy vélem, súlyos felelősséggel jár az az egyoldalú, elfogult érvelés, amellyel a szervezet azt az állítását támasztja alá, hogy az ajtóról ajtóra végzett tevékenységet a Biblia tanítja és támogatja, és hogy az az első századi tanúskodás jellegzetes módszere volt. Nem pusztán akadémiai vitáról, technikai részletek fölötti szócsatáról van szó. Hatással van emberek életére, arra, hogyan tekintenek önmagukra és másokra.

A szervezet által támogatott ajtóról ajtóra módszer egyértelműen mércévé vált, amellyel mások lelkiségét és Isten iránti szeretetét megítélik. Egy olyan tanítás, amely ilyen következményekkel jár, bizonyosan hitelesebb érvelést érdemel annál, mint ami a szervezet kiadványaiban található: a bizonyítékok és az érintett kérdések teljesebb és tisztességesebb mérlegelését.

Jegyzetek

1. Én magam is kerültem börtönbe, és ugyanezért vállaltam az erőszak elszenvedésének kockázatát. Lásd: Lelkiismereti válság, 12., 13. és 15. oldal.
2. Wayne Cloutier körzetfelvigyázó 1977. december 11-én kelt levele, Connecticut 2. körzetéből.
3. Amint a 6. fejezet 200. oldalának 17. lábjegyzete megjegyzi, ez nem volt igaz a Vezető Testület minden tagjára. Némelyiküknél éppen az számított ritka kivételnek, ha részt vettek az ajtóról ajtóra végzett munkában.
4. Meg kell jegyezni, hogy ebben az időszakban minden határozathoz egyhangú döntésre volt szükség. Később, 1975-ben a kétharmados többségi szabály lépett életbe. Lásd: Lelkiismereti válság, 71., 99–101. oldal. Az Organization kézikönyvben a Cselekedetek 5:42 és 20:20 egyetlen helyen került szóba: „Isten nyájának pásztorai” cím alatt, azon a részen, amely a véneknek a testvérek otthonaiban tett látogatásairól szólt.
5. Lásd: Lelkiismereti válság, 198–212. oldal.
6. Valójában kevés Tanú tudta, hogy e verseket már nem a megszokott módon használták. Karl Adams testvére, Don Adams — noha a Vezető Testület egyik titkára volt — azt mondta, nem is tudott semmiféle változásról e tekintetben. A terepről származó bizonyítékok szerint a visszaesés félreérthetetlenül 1975-höz kapcsolódott. Ezt mutatja, hogy a kézikönyv megjelenése után egészen 1975-ig hatalmas növekedés volt, majd hirtelen esés következett.
7. Ez a férfi továbbra is az írói részleg tagja maradt. Biztos vagyok benne, hogy nyugtalanítaná, ha itt megnevezném; és abban is biztos vagyok, hogy továbbra is ugyanazt a nézetet vallotta, amelyet akkor megfogalmazott.
8. Valójában erős bizonyítékok szólnak amellett, hogy a Tanúknak csak kisebb része lett Tanú egy ajtónál tett látogatás következtében. Több csoporttól megkérdeztem, milyen módon kerültek kapcsolatba Jehova Tanúival, és rendszerint mintegy tizenkét emberből csupán egy-kettőnek keltette fel először így az érdeklődését. A többséget családtagok, munkatársak, ismerősök és hasonló kapcsolatok érdekelték fel. Körzetfelvigyázói jelentések is hasonló képet mutattak. A 6. fejezetben idézett egyik vén a Társulatnak adott válaszában ezt írta: „Egyre több területen szó szerint órákig lehet ajtóról ajtóra járni úgy, hogy senkivel sem beszélünk. … Egyre világosabbnak tűnik, hogy a növekedés legnagyobb része a kötetlen tanúskodásból származik, nem pedig az ajtóról ajtóra végzett munkából.” (Worth Thornton levele.)
9. Lásd Ezékiel 9:3–11. A szervezet azt állítja, hogy a jelképes férfi csak úgy teljesíthette a feladatát, ha ajtóról ajtóra járt. (Lásd Az Őrtorony, 1981. május 15., 11. oldal.) Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szervezet azt állítja: pontosan tudja, hogyan kellett történnie valaminek mintegy huszonöt évszázaddal ezelőtt. Maga a Szentírás egyetlen módszerről sem beszél.
10. E nyomatékos kijelentésekkel éles ellentétben a Vezető Testület tagjai közül valószínűleg Grant Suiter vett részt a legritkábban az ajtóról ajtóra végzett tevékenységben. Az Írói Osztály egyik munkatársa, aki ugyanahhoz a gyülekezethez tartozott, mint Suiter, és ugyanahhoz a „tanulmányozási csoporthoz” volt beosztva, azt mondta, hogy a szántóföldi szolgálatra szervezett összejöveteleken eltöltött évek alatt egyszer sem látta őt jelen. Suiter felesége a feleségemmel folytatott személyes beszélgetésben elmondta, milyen nehéz számára „rendszeres hírnöknek” lennie — ehhez mindössze havi egy óra szolgálat szükséges —, mert olyan sok hétvégén utaztak előadásokra. Grant az előadások megtartásával töltött időt elszámolhatta szolgálati időként, ő azonban még ezt sem jelenthette.
11. A cikk egy „vörös heringet” is keresztbe húz a nyomon, amikor ezt mondja a 10. oldalon: „Hogy zsinagógákba vagy piacterekre mentek-e, arról a beszámoló nem szól. De azt az utasítást kapták, hogy menjenek el az emberek házaihoz.” Ezzel eltereli a figyelmet a valódi kérdésről: vajon Jézus a „tanúskodás módszeréről” adott-e utasításokat, vagy arról, hogyan szerezzenek szállást. A tanítványok már tudták, hogyan „tanúskodott” Jézus, hiszen vele voltak és látták a példáját. Saját beszámolóik — például Mátéé és Jánosé — semmit sem mondanak arról, hogy házról házra járt volna; ellenben beszámolnak arról, hogy zsinagógákban, piactereken és más nyilvános helyeken beszélt, továbbá elfogadta a meghívásokat egyes meghatározott otthonokba, és az ott jelenlévőkhöz szólt.
12. Ez a helyzet figyelemre méltóan jól szemlélteti, mi történhetett korábban Jézus tanítványainak prédikáló körútjain is, amikor alkalmazták az arra vonatkozó utasítását, hogy „méltó személyek” otthonaiban maradjanak.
13. Ez a mentesség bizonyos mértékig a vezetés magasabb szintjein szolgáló más személyekre is kiterjed. Robert Wallen, a Szolgálati Bizottság titkára egy 1976. december 29-én kelt, a bizottsághoz írt levélben a Woodhaven gyülekezetből — amelyhez ő is tartozott — említett egy esetet. A körzetfelvigyázó ellenezte, hogy vén legyen egy férfi, aki átlagosan körülbelül havi öt órát töltött „szántóföldi szolgálatban”. Wallen rámutatott, hogy a férfi egy másik gyülekezetben már szolgált vénként, az a gyülekezet ajánlotta is, továbbá két óvodáskorú gyermeke volt. Az eset arra késztette Wallent, hogy komolyan elgondolkodjon saját helyzetén, hiszen szolgálati ideje „nagyjából ugyanannyi volt, mint ennek a testvérnek”. Mégis hozzátette, hogy központi megbízatása miatt az ő véni alkalmasságát más mércével ítélték meg, mint az említett férfiét. (Lásd a leveléből idézett részt a 199–200. oldalon.) Ez a mentesség igaz lehet bizonyos kiemelt megbízatások viselőire, de a központ átlagos dolgozójára nem terjed ki; ő semmilyen enyhítést nem élvez a szántóföldi szolgálati órákra vonatkozó nyomás alól.
14. A korábban idézett dél-afrikai Fiókbizottság levele olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyek a legtöbb országra igazak: „a nyilvánosságból kevesen olvassák ténylegesen a folyóiratainkat”; „sok hírnök kifizeti a folyóiratokat, de csak egy részét terjeszti el annak, amit átvesz”; végül pedig felteszi a kérdést: „Mi értelme folyóiratok millióit terjeszteni, ha ezzel nem érjük el azt a valódi célt, amelyért tesszük?”