Ez a tanulmány megvizsgálja azt a két, egymással összefüggő állítást, amelyen a Kolossze 1,15–17 ariánus és Jehova Tanúi-féle olvasata nyugszik: először azt, hogy a πρωτότοκος πάσης κτίσεως szükségképpen a teremtett létezők osztályába sorolja a Fiút; másodszor pedig azt, hogy ezért a 16–17. vers τὰ πάντα kifejezése „minden más dologként” explicitálható. A tanulmány amellett érvel, hogy mindkét állítás jogosulatlanul lép tovább a szemantikai lehetőségtől a kontextuális szükségszerűségig. Elismeri a πρωτότοκος valós születési sorrendhez kötődő hátterét, a partitivus genitivus nyelvtani lehetőségét, a πᾶς kontextuális korlátozhatóságát, valamint azt a sajátosan görög lehetőséget, hogy egy értett „más” kifejezetlen maradjon. Ezután az ariánus érvelés legerősebb formáit teszi próbára: azt az állítást, hogy az „elsőszülött” eleve osztály-partitivus; a Kol 1,15 és 1,18 párhuzamára, valamint a 18. vers ἵνα-mondatára való hivatkozást; azt a lexikai kontrafaktuális érvet, hogy Pál „elsőként teremtett” jelentés esetén kifejezetten ilyen értelmű szót használt volna; az Ádámra és Sirákra épülő, korlátozott univerzális kifejezésekkel kapcsolatos analógiákat; az ἐξ mint forrásjelölés és a διά mint közvetítés közötti különbségtételt; az „új teremtés” olvasatát; valamint az Új világ fordítás saját indoklását a „más” betoldására. A döntő bizonyíték diskurzusszinten található: a 16. vers ὅτι-val magyarázza az elsőszülötti címet, nem a Fiú megteremtését beszélve el, hanem azt állítva, hogy az egész kozmikus rend benne, általa és feléje teremtetett; a 17. vers ehhez hozzáadja a τὰ πάντα-hoz képest fennálló elsőbbségét és folyamatos viszonyát; a 18. vers pedig a πρωτεύων kifejezésben éri el csúcspontját. Az így adódó szentháromságos olvasat nem azon múlik, hogy a partitivus értelmezést nyelvtanilag lehetetlenné tegyük, vagy hogy tagadjuk a fordítási explicitáció jogosultságát. A következtetés inkább az, hogy az „első teremtmény” modellje elszigetelten nyelvtanilag védhető, kontextuálisan azonban kevésbé gazdaságos, míg a „minden más dolog” egy előfeltevéstől függő dogmatikai explicitáció, nem pedig a görög szövegből önállóan visszanyerhető elem.

1. Bevezetés

Kevés páli krisztológiai kifejezés hordozott akkora dogmatikai súlyt, mint a Kol 1,15 πρωτότοκος πάσης κτίσεως fordulata. Az ariánus vitától kezdve ez a kifejezés a lexikai szemantika, a görög mondattan, a kánoni teológia és a későbbi dogmatikai megfogalmazás viszonyának egyik próbakövévé vált. A modern Jehova Tanúi-apologetika jól felismerhető alakban ismétli meg az ősi következtetést: ha a Fiú „az egész teremtés elsőszülötte”, akkor a „teremtés” osztályának első tagja; ha pedig ő az első teremtett létező, akkor a 16–17. versben ismétlődő τὰ πάντα kifejezésnek őt ki kell zárnia; ennélfogva jogos lehet ezt a kizárást a „minden más dolog” fordítással explicitté tenni. A jelenlegi Új világ fordítás pontosan ezt teszi, hivatalos tanulmányozási jegyzete pedig elismeri, hogy a görög szó szerinti értelme „minden dolog”, és a hozzáadott „más” szót a 15. versnek és kapcsolódó szövegeknek az értelmezésével indokolja.

A kielégítő válasznak két, egymással szimmetrikus hibát kell elkerülnie. Egyfelől elégtelen azt mondani, hogy a πρωτότοκος egyszerűen „legfőbbet” vagy „legkiválóbbat” jelent, mintha a szó születési sorrendhez kötődő története lényegtelen volna, vagy mintha a πάσης κτίσεως partitivus értelmezése nyelvtanilag lehetetlen lenne. Másfelől ugyanilyen elégtelen az „elsőszülött” szót olyan lexikai operátorként kezelni, amely mechanikusan a következő genitivus által megnevezett osztályba sorolja referensét. A görög esetszintaxis nem így működik. A genitivusi szerkezet által jelzett viszony konstrukciós és kontextuális kérdés, magának a πρωτότοκος szónak a szemantikai ereje pedig tágabb a puszta kronológiai elsőségnél.

Az itt védett tézis tudatosan szűkebb a Szentháromság teljes tanánál. A Kolossze 1,15–17 önmagában nem fogalmazza meg a későbbi niceai egylényegűség metafizikáját. Ugyanakkor nem alapozza meg azt a döntő ariánus premisszát sem, hogy a Fiú teremtmény, közvetlen diskurzusa pedig erőteljesen az ellenkező értelmezésnek kedvez: a Fiú az egész teremtéshez viszonyítva elsőszülött, mert a teljes teremtett rend benne, általa és érte jött létre; ő mindenek előtt van; és minden őbenne áll fenn. Ha a teremtményi létre vonatkozó premisszát eltávolítjuk, a „minden más dolog” elveszíti önálló nyelvi alapját. Ez nem azt jelenti, hogy a „más” elvileg lehetetlen görögből modern nyelvre történő fordítás volna, hanem azt, hogy ittani alkalmazása exegetikailag olyan következtetéstől függ, amelyet maga a görög szöveg előzetesen nem állapít meg.

2. Szöveg, fordítás és módszertani kontrollok

A releváns szöveg így hangzik: ὅς ἐστιν εἰκὼν τοῦ θεοῦ τοῦ ἀοράτου, πρωτότοκος πάσης κτίσεως, ὅτι ἐν αὐτῷ ἐκτίσθη τὰ πάντα ἐν τοῖς οὐρανοῖς καὶ ἐπὶ τῆς γῆς, τὰ ὁρατὰ καὶ τὰ ἀόρατα, εἴτε θρόνοι εἴτε κυριότητες εἴτε ἀρχαὶ εἴτε ἐξουσίαι· τὰ πάντα δι’ αὐτοῦ καὶ εἰς αὐτὸν ἔκτισται· καὶ αὐτός ἐστιν πρὸ πάντων καὶ τὰ πάντα ἐν αὐτῷ συνέστηκεν (Kol 1,15–17). Szándékosan minimálisan értelmező fordításban: „Ő a láthatatlan Isten képmása, az egész teremtéshez viszonyítva elsőszülött, mert benne teremtetett minden a mennyekben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; minden általa és érte teremtetett. És ő mindenek előtt van, és minden őbenne áll fenn.”

Három módszertani kontroll szükséges. Először: a lexikai jelentést meg kell különböztetni a kontextuális implikációtól. Egy lexéma rendelkezhet olyan szemantikai tartománnyal, amelyen belül a diskurzus választ ki egy adott értéket. Másodszor: a morfológiai esetet meg kell különböztetni a szemantikai viszonytól. A πάσης κτίσεως genitivusi alakja önmagában nem mondja meg az olvasónak, hogy a viszony partitivus, alárendelési, összehasonlító, birtokos vagy valamely más relációs altípus-e. Harmadszor: a fordításban meg kell különböztetni a formai reprezentációt az explicitációtól. A fordító jogosan tehet explicitté implicit tartalmat, de e tartalomnak valóban visszanyerhetőnek kell lennie a forrásdiskurzusból, nem pedig egy vitatott teológiai premisszából kell származnia.

3. A πρωτότοκος lexikai szemantikája

3.1. Szó szerinti születési sorrend és elsőszülötti státusz

A πρωτότοκος legelemibb jelentése nem vitatott: szó szerinti rokonsági összefüggésben az elsőszülött gyermeket jelöli. A Lk 2,7 például Jézust Mária υἱὸν αὐτῆς τὸν πρωτότοκον-jának nevezi. A hiba ott kezdődik, amikor a szó szerinti születési sorrendet gyakori jelentésből változhatatlan szemantikai követelménnyé emelik. A BDAG helyesen adja a πρωτότοκος jelentéseit „elsőszülött, kijelölt örökös” értelemben, megkülönbözteti a szó szerinti születési sorrendhez kötődő használatot az átvitt kiterjesztéstől, és kifejezetten megjegyzi, hogy az elsőszülött fiú örökösi különleges státusza a szó implicit jelentésösszetevője, amely az átvitt használatban dominánssá válhat.

Ez a lexikai profil azért fontos, mert Izraelben az elsőszülöttség nem pusztán biológiai adat volt. Jogi és társadalmi státuszt jelentett, amely öröklést, képviseletet és elsőbbséget foglalt magában. Az „először született” jelentéstől az „elsőszülötti jogokkal és ranggal rendelkező” jelentés felé történő szemantikai fejlődés ezért sem ad hoc, sem sajátosan keresztény jelenség; magában abban az intézményben gyökerezik, amelyre a lexéma utal. Murray Harris jól ragadja meg a lényeget: az „elsőszülött” jelölheti akár a legidősebb gyermeket, akár a kiemelkedő rangú személyt, és a Zsolt 88,28 LXX szolgáltatja az utóbbira a döntő bibliai példát.

3.2. A 89. zsoltár és a lexikai szükségszerűség kudarca

A Zsolt 88,28 LXX (MT 89,27) a dávidi királyról ezt mondja: κἀγὼ πρωτότοκον θήσομαι αὐτόν, ὑψηλὸν παρὰ τοῖς βασιλεῦσιν τῆς γῆς, vagyis: „Én pedig elsőszülötté teszem őt, a föld királyai fölé emelve.” A szöveg különösen fontos, mert Dávid semmilyen nyilvánvaló, releváns sorozatban nem kronológiailag első: nem ő Jessze első fia, nem Izrael első királya és nem az első földi uralkodó. A címet ráruházzák, a párhuzamos állítmány pedig e ráruházást felemelt státusz szempontjából értelmezi.

Egy gyakori ariánus válasz elismeri, hogy Dávid kronológiailag nem az első, de ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is a „királyok” osztályának tagja. Ez az észrevétel igaz, logikailag azonban elégtelen. A 89. zsoltárban nem az áll, hogy „a királyok elsőszülötte”; hanem az, hogy „elsőszülötté teszem”, amit külön, a királyokra vonatkozó összehasonlító vagy felsőfokú értelmű kijelentés követ. A vers tehát pontosan azt bizonyítja, amire a lexikai szükségszerűség megcáfolásához szükség van: a πρωτότοκος működhet státuszcímként a kronológiai elsőszülöttségtől függetlenül. Ez nem bizonyítja, hogy minden további πρωτότοκος-szerkezet nem partitivus; de erre nincs is szükség. Az ariánus érv univerzális szabályt kíván, a 89. zsoltár pedig ezt a szabályt megakadályozza.

Ugyanezt a pontot, bár kevésbé élesen, megerősíti Izrael megnevezése mint Isten „elsőszülött fia” a Kiv 4,22-ben, valamint az elsőszülötti kiváltság átruházása a pátriárkai elbeszélésekben. Ezek a szövegek nem változtatják a πρωτότοκος szót a „legfőbb” szinonimájává. Azt mutatják meg, hogy az elsőszülötti státusz jogi és képviseleti dimenziói szemantikailag előtérbe kerülhetnek akkor is, amikor a szó szerinti születési kronológia nem adhatja meg a jelentést.

Tanulságos belső kontrollt nyújt az Őrtorony Társulat saját referenciairodalma. Az Aid to Bible Understanding Dávid Zsolt 89,27-beli „elsőszülött” megnevezését azzal magyarázza, hogy Izraelben „kiemelkedő helyzetre” emeltetett, majd rögtön hozzáteszi, hogy ebben a helyzetében Dávid prófétailag a Messiást képviselte. Ugyanez a referencia-mű másutt Krisztusnak „az egész teremtés elsőszülöttjeként” való megnevezését elsőszülöttségi jogával és azzal kapcsolja össze, hogy „mindennek örökösévé” rendeltetett. A későbbi Insight on the Scriptures megőrzi ezt az elsőszülöttségi jog–örökség megfogalmazást, és ugyanígy elismeri az elsőszülött-nyelvezet nem kronológiai alkalmazását Dávidra, noha külön „Firstborn, Firstling” szócikke kifejezetten amellett érvel, hogy a Kol 1,15 Krisztust ténylegesen az elsőként teremtett létezőként azonosítja.

Ezt persze nem szabad úgy beállítani, mintha az Őrtorony feladta volna teremtmény-Krisztológiáját; erről nincs szó. Szűkebb jelentősége lexikai és módszertani. A Társulat saját referencia-művei elismerik, hogy a bibliai elsőszülött-nyelvezet a kronológiai elsőbbség mellett magában foglalja a kiemelkedő rangot, az átruházott státuszt, az elsőszülöttségi jogot, az örökséget és a főséget is. Ennélfogva a „Krisztust elsőszülöttnek nevezik, tehát maga a szó az első teremtményként azonosítja” következtetés nem működhet önmagát igazoló lexikai érvként. A Kol 1,15 kifejezetten teremtményi értelmezéséhez további kontextuális és teológiai premisszák szükségesek — pontosan azok a premisszák, amelyeket a jelen tanulmány vizsgálat alá vesz.

3.3. A „természeténél fogva partitivus” mint kategóriahiba

Az az állítás, hogy a πρωτότοκος „természeténél fogva partitivus”, összekeveri a lexikai relacionalitást a nyelvtani partitivitással. Egy szó lehet relációs anélkül, hogy minden szerkezetben partitivus genitivust vonzana. A „király”, „úr”, „fej”, „atya” és „örökös” mind relációs főnevek, bővítményeik szemantikai viszonya mégis változó. A partitivitás egy adott kontextusban működő konstrukció tulajdonsága: a genitivus megnevez egy egészet, a főtag pedig ennek egy részét vagy tagját jelöli. Hogy a πρωτότοκος πάσης κτίσεως ezt a viszonyt valósítja-e meg, éppen az, amit bizonyítani kell, nem pedig előfeltételezni.

Az sem állapít meg változhatatlan lexikai jegyet, ha kimutatjuk, hogy a szó szerinti elsőszülöttek tagjai annak a családnak vagy fajnak, amelyben előfordulnak. Szó szerinti használatban a csoporttagságot az érintett főnevek ontológiája önállóan biztosítja: a juhok elsőszülötte juh, mert az „elsőszülött” fajon belüli reproduktív viszonyban áll. Az ilyen példákat nem lehet egyszerűen átvinni egy kozmikus és átvitt krisztológiai állítmányra, amelynek bővítménye a kollektív κτίσις főnév.

3.4. A πρωτότοκος további újszövetségi előfordulásai

A πρωτότοκος tágabb újszövetségi eloszlása megerősíti, hogy a szót nem szabad sem „elsőként teremtett”-re laposítani, sem a „legfőbb” általános szinonimájává tenni. A Róm 8,29-ben Krisztus πρωτότοκος ἐν πολλοῖς ἀδελφοῖς, ahol a testvérekkel való valós szolidaritás képviseleti elsőbbséggel társul. A Zsid 1,6 a ὁ πρωτότοκος kifejezést krisztológiai címként használja egy angyali hódolási jelenetben; a Zsid 12,23 a többes számú πρωτοτόκων alakot az eszkatologikus gyülekezetre alkalmazza; a Jel 1,5 pedig Jézust ὁ πρωτότοκος τῶν νεκρῶν-nak nevezi, majd rögtön hozzáteszi: ὁ ἄρχων τῶν βασιλέων τῆς γῆς. Ezek a szövegek nem állapítanak meg egyetlen változhatatlan genitivusi viszonyt, de visszatérő szemantikai komplexumot mutatnak: fiúságot, elsőbbséget, örökséget, képviseletet és rangot. Kyu Seop Kim elsőszülöttségről és krisztológiáról szóló monográfiája hasonlóképpen amellett érvel, hogy a zsidó és korai keresztény elsőszülött-nyelvezetet mélyen formálja az örökösi státusz és a kiváltságos rang, nem pedig az „elsőszülött = elsőként létrehozott létező” puszta azonossága. Ez a tágabb eloszlás módszertanilag azért fontos, mert az értelmezőnek azt kell megkérdeznie, hogy az elsőszülött-séma mely összetevőit aktiválja az adott diskurzus, ahelyett hogy minden előfordulásra ugyanazt az osztálytagsági algoritmust kényszerítené.

3.5. A feltételezett korpuszszabály: megköveteli-e a πρωτότοκος + osztályt jelölő genitivus a partitivus értelmezést?

A partitivus érv erősebb változata nem pusztán a πρωτότοκος szokásos, születési sorrendre utaló jelentésére, hanem egy feltételezett korpuszszabályra hivatkozik: valahányszor a πρωτότοκος után csoportot vagy osztályt jelölő genitivus áll, a főtag referense tagja a genitivus által jelölt osztálynak. E felfogás szerint a Septuaginta számos szó szerinti elsőszülött-szerkezete rögzíti a normális szintaktikai mintát, míg a Jel 1,5 πρωτότοκος τῶν νεκρῶν kifejezése állítólag ugyanazt a viszonyt erősíti meg átvitt krisztológiai használatban. A Kol 1,15 így vélelmezetten partitivus értelmezést örökölne, hacsak a kontextus szokatlanul erős ellenbizonyítékot nem szolgáltatna.

Az érv gondos mérlegelést érdemel, de a javasolt korpuszáltalánosítás erősebb annál, amit az adatok megengednek. Először két külön kérdést kell szétválasztani. Az egyik az, hogy a πρωτότοκος előfordulhat-e valóban partitivus viszonyokban. Nyilvánvalóan igen. A másik az, hogy rendelkezik-e a lexéma olyan változhatatlan vagy alapértelmezett szintaktikai vonzatkerettel, amely szerint egy utána álló, osztályként értelmezhető genitivusnak szükségképpen azt az egészet kell jelölnie, amelynek a πρωτότοκος a tagja. A második állítás nem következik az elsőből, és az ennek alátámasztására rendszerint felhozott bizonyíték jóval kevésbé egységes, mint olykor állítják.

Maga az újszövetségi leltár is szintaktikailag heterogén. A Lk 2,7-ben τὸν υἱὸν αὐτῆς τὸν πρωτότοκον áll, vagyis a πρωτότοκος egyáltalán nem vonz genitivusi bővítményt; a családi viszonyt a υἱόν és a környező elbeszélés biztosítja. A Róm 8,29-ben πρωτότοκον ἐν πολλοῖς ἀδελφοῖς áll, ahol a testvérek közé tartozást az ἐν + dativus fejezi ki. A Kol 1,18-ban πρωτότοκος ἐκ τῶν νεκρῶν szerepel, ahol az ἐκ kifejezetten a halottak közül való előjövetelt jelöli. A Zsid 1,6 abszolút módon használja a τὸν πρωτότοκον kifejezést, kimondott összehasonlítási osztály nélkül. A Zsid 11,28 a főnevesült többes számú τὰ πρωτότοκα alakot használja, ismét a feltételezett szerkezet nélkül. A Zsid 12,23-ban ἐκκλησίᾳ πρωτοτόκων, „az elsőszülöttek gyülekezete” áll, ahol a πρωτοτόκων maga többes számú genitivus, és az ἐκκλησίᾳ-tól függ; ez nem olyan eset, amelyben az egyes számú πρωτότοκος az osztályát megnevező genitivust vonzana. A leltár tehát nem kezelhető egyetlen „πρωτότοκος + osztályt jelölő genitivus” szerkezet ismételt előfordulásaként.

A Jel 1,5 ὁ πρωτότοκος τῶν νεκρῶν kifejezése a legegyértelműbb újszövetségi példa olyan puszta genitivusra, amely partitivus módon elemezhető, és ezt a tényt el kell ismerni, nem pedig kisebbíteni. Egyetlen világos partitivus előfordulás azonban nem hoz létre változhatatlan vonzatkeretet a lexéma számára. A Jelenések könyvében a releváns osztályviszonyt a diskurzus függetlenül biztosítja: Jézus valóban meghalt és feltámadt, a cím pedig a halottakhoz való viszonyában mutatja be. A szerkezet azt bizonyítja, hogy a πρωτότοκος részt vehet partitivus viszonyban; nem bizonyítja, hogy minden utána álló genitivusnak — beleértve az egyes számú kollektív πάσης κτίσεως kifejezést is — ugyanezt a szemantikai viszonyt kell megvalósítania. Ezt az univerzális szabályt továbbra is külön kellene bizonyítani.

A Septuaginta bizonyítékai még nagyobb körültekintést kívánnak, mert több olyan hely, amelyet olykor a „πρωτότοκος + osztályt jelölő genitivus” példájaként idéznek, valójában nem ezt a szerkezetet tartalmazza. A Kiv 12,29-ben πᾶν πρωτότοκον ἐν γῇ Αἰγύπτῳ, „minden elsőszülött Egyiptom földjén” áll. A Zsolt 77,51 LXX hasonlóképpen πᾶν πρωτότοκον ἐν γῇ Αἰγύπτῳ kifejezést használ, míg a Zsolt 104,36-ban πᾶν πρωτότοκον ἐν τῇ γῇ αὐτῶν szerepel. Ezek a szövegek kétségtelenül szó szerinti elsőszülöttekre utalnak, akik az adott emberi vagy állati népességhez tartoznak, de nem számíthatók a πρωτότοκος után álló puszta osztály-genitivus előfordulásai közé, amikor a görög szerkezet kifejezetten elöljárószós.

A Kiv 12,29 egy másik okból is tanulságos. Ugyanennek a versnek a későbbi részében ἀπὸ πρωτοτόκου Φαραώ, πρωτοτόκου τῆς αἰχμαλωτίδος és πρωτοτόκου παντὸς κτήνους szerepel. E genitivusok nem mind az „X osztály első tagja” típusú rész–egész viszonyt valósítják meg. A fáraó például nem olyan osztály, amelynek elsőszülöttje az egyik tagja volna. A πρωτοτόκου Φαραώ viszonya rokonsági vagy forrásviszony: a fáraó elsőszülöttje. Ugyanez vonatkozik a fogoly asszonyra is. A vers éppen azt szemlélteti, miért nem alakítható a morfológiai genitivus mechanikus partitivus algoritmussá. A szemantikai viszonyt a főtag és a bővítmény lexikai tartalma, valamint a kontextusban működő konstrukció együttesen határozza meg.

A szó szerinti állat- és családi példák bizonyító ereje ezért korlátozottabb, mint amit egy puszta konkordanciaszámlálás sejtethet. Amikor egy szöveg juh, nyáj, család vagy egyéni szülő elsőszülöttjéről beszél, a megfelelő biológiai tartományhoz való tagság függetlenül ismert reproduktív viszonyokból következik. Az elsőszülött juh azért juh, mert juhok juhokat nemzenek; egy személy elsőszülött gyermeke pedig azért tartozik ahhoz a családhoz, mert ezt maga a rokonsági viszony biztosítja. Az ilyen példák ismétlődése erős kollokációs tendenciát mutathat ki a szó szerinti használatban, önmagában azonban nem bizonyíthatja, hogy a „tagság bármely utána következő tartományban” a πρωτότοκος eltörölhetetlen lexikai következménye átvitt predikációban. Amint fentebb kifejtettük, ez a lépés összekeveri a szó szerinti elsőszülött-viszonyok által előfeltételezett ontológiát a lexéma és az esetkonstrukció szemantikai hozzájárulásával.

E korlátozottabb lexikai pontot egy korai keresztény példa önállóan is megerősíti. Polükarposz egy tanbeli ellenfelet így írhat le: οὗτος πρωτότοκός ἐστι τοῦ σατανᾶ, „ez az ember a Sátán elsőszülöttje” (Fil. 7,1). A szerkezet nyilvánvalóan nem sorolja a referenst egy Sátán által létrehozott biológiai vagy ontológiai osztály kronológiailag első tagjai közé. Ez a példa nem dönti el a Kol 1,15 szemantikai viszonyát, mivel a τοῦ σατανᾶ maga nem a πάσης κτίσεως-szal párhuzamos osztályjelölő genitivus. Azt azonban megerősíti, hogy a πρωτότοκος önmagában nem kódolja azt a szabályt: „az utána álló genitivus által megnevezett bármely osztály első tagja”. A konstrukció által kifejezett viszonyt továbbra is a bővítmény szemantikájából és a diskurzusból kell megállapítani.

A lexikográfiai tekintélyre való hivatkozás sem szolgáltatja a hiányzó szabályt. Louw és Nida nem a 10.48-as szemantikai tartomány alá sorolja a πρωτότοκος szót; ez a bejegyzés az ἔκγονος, „unoka” szóra vonatkozik. A releváns elsőszülött-bejegyzés a 10.43, miközben a Kol 1,15-öt ezenfelül a 13.79, „előbb létező / korábban létező”, valamint a 87.47, magas státusz vagy rang tartományába is besorolják. A Kol 1,15 esetében kifejezetten elismerik a „minden teremtés előtt létező” és a „minden teremtés fölött álló” alternatívákat. Bárhogyan is ítéljük meg e lehetőségeket, ez a lexikográfiai kezelés nem idézhető bizonyítékként arra, hogy a kifejezésnek szükségképpen teremtett osztálytagságot kell kódolnia. A szemantikai tartományok szerinti besorolás éppen azt a kontextuális poliszémiát regisztrálja, amelyet egy változhatatlan partitivus szabály eltörölne.

Ugyanez a módszertani pont Wallace-ra is érvényes. A partitivus genitivusról adott általános leírása megmagyarázza, mit foglal magában egy valóban partitivus konstrukció; nem állapítja meg, hogy a Kol 1,15 ebbe a kategóriába tartozik. Wallace magát a πάσης κτίσεως szerkezetet is tárgyalja, és ellenkező ítéletre jut: az alárendelési genitivust részesíti előnyben, a viszonyt pedig így adja vissza: „az egész teremtés fölötti elsőszülött”. E besorolással lehet vitatkozni, de módszertanilag jogtalan a partitivitásról szóló általános leírását a Kol 1,15 bizonyítékaként idézni, miközben figyelmen kívül hagyjuk éppen annak a szakasznak a kifejezett elemzését, amelyre az általános tipológiát alkalmazza.

Hasznos zsidó-görög kontrollt nyújt a 3Makk 2,2–3. Isten megszólítása itt δέσποτα πάσης κτίσεως, „az egész teremtés Ura”, amit közvetlenül ez a magyarázó kijelentés követ: σὺ γὰρ ὁ κτίσας τὰ πάντα, „mert te vagy az, aki mindent teremtettél”. A szerkezet nem közvetlen szintaktikai párhuzama a πρωτότοκος πάσης κτίσεως kifejezésnek, hiszen a főtag δεσπότης, és hiba volna egyszerűen átvinni az egyik főnév genitivusi viszonyát a másikra. Relevanciája szűkebb, de így is jelentős. A πάσης κτίσεως kifejezés zsidó görög nyelvben tökéletesen alkalmas arra, hogy azt a kozmikus tartományt jelölje, amelyhez viszonyítva személyes címet állítanak valakiről, anélkül hogy a cím viselőjét e tartományba helyeznék; sőt az uralmi viszonyt rögtön az egyetemes teremtői cselekvés magyarázza. A párhuzam tehát nem önmagában dönti el az exegézist, hanem a módszertani pontot erősíti meg: a πάσης κτίσεως nem hordoz beépített utasítást arra, hogy az azt vonzó főnévnek a teremtés egyik tagját kell jelölnie. A teljes konstrukció szemantikáját a főnév és diskurzuskörnyezete alapján kell meghatározni.

A korpuszanyag következésképpen szerényebb következtetést indokol, mint a javasolt partitivus szabály. A szó szerinti πρωτότοκος-kifejezések nagyon gyakran családi vagy biológiai csoporttagságot feltételeznek, és a πρωτότοκος πάσης κτίσεως partitivus olvasata nyelvtanilag lehetséges. Amit a korpusz nem állapít meg, az egy olyan változhatatlan konstrukciós szabály, amely szerint a πρωτότοκος egy tartományt jelölni képes genitivusszal automatikusan e tartományon belülre helyezi referensét. Ha ezt az erősebb állítást visszavonjuk, a Kol 1,15-öt az ambivalens genitivusokra alkalmazható szokásos kontextuális eljárásokkal kell elbírálni. Ezért továbbra is döntő marad a πάσης κτίσεως, és mindenekelőtt a 16. vers magyarázó ὅτι-mondatának vizsgálata: a kérdés nem az, hogy szerkeszthető-e partitivus értelmezés, hanem az, hogy a diskurzus a teremtésen belüli tagság vagy a teremtett totalitáshoz viszonyított elsőszülötti elsőbbség mellett szolgáltat-e jobb bizonyítékot.

3.6. πρωτότοκος és az „elsőként teremtett” kontrafaktuális érv: hasznos, de korlátozott megfontolás

A gyakori szentháromságos kérdést — „Miért nem használt Pál kifejezetten ‘elsőként teremtett’ jelentésű kifejezést, ha ez volt a szándéka?” — visszafogottan kell kezelni. A görög nyelv képes volt közvetlenül kifejezni az elsőként teremtettség fogalmát, de egy ilyen megfogalmazás puszta rendelkezésre állása nem bizonyítja, hogy Pál aktív szókincséhez tartozott, vagy hogy köteles lett volna ezt választani. Ezért túl erős az a kontrafaktuális állítás, hogy Pál bizonyosan más melléknevet használt volna. Ezzel szemben az ariánus válasz — hogy Pál a családi közelség, az elsőszülöttségi motívum és a 18. verssel való párhuzam miatt részesítette előnyben a πρωτότοκος szót — csupán azt mutatja, hogy egy „első teremtmény” krisztológiát valló szerző elvileg választhatta volna a πρωτότοκος-t; azt nem mutatja meg, hogy Pál itt valóban így járt el. A lexikailag biztos pont ennél szűkebb: a πρωτότοκος önmagában elsőszülötti cím, nem pedig teremtési predikátum, családi-örökösi szemantikája pedig kontextuális elbírálást kíván, nem automatikus átalakítást az „elsőként teremtett” állítássá.

4. πάσης κτίσεως és a genitivus szemantikája

4.1. Miért nem dönti el önmagában a kérdést a genitivus?

A görög genitivus morfológiája az angol elöljárószókhoz képest szemantikailag alulspecifikált. A klasszikus és koiné nyelvtanok az adnominalis viszonyok széles körét ugyanazon morfológiai eset alá sorolják. Ezért módszertanilag jogosulatlan a „κτίσεως genitivusban áll” állításból közvetlenül arra következtetni, hogy „Krisztus a teremtés egyik tagja”. Még a hagyományos grammatikai tipológián belül is szerepelnek partitivus, összehasonlító, relációs és alárendelési elemzések a releváns javaslatok között.

Egy valóban partitivus szerkezet magában foglalja a főtag referensének tagságát a genitivus által jelölt egészben. Ezt el kell ismerni. A döntő kérdés azonban az, hogy ez a kifejezés valóban partitivus-e. Nem elegendő „wholative”-nak, vagyis a partitivus genitivus egy másik elnevezésével „egészre vonatkozónak” nevezni, majd ebből ontológiát levezetni. Maga a címke az az exegetikai következtetés, amely bizonyításra szorul.

4.2. Az alárendelési genitivus

Wallace a Kol 1,15 πάσης κτίσεως szerkezetét alárendelési genitivusnak minősíti: a genitivus azt határozza meg, ami a főnévnek alá van rendelve, így az értelme: „az egész teremtés fölötti elsőszülött”. Érvelése kifejezetten kontextuális, nem dogmatikus. Elismeri a partitivus javaslatot, de az alárendelési elemzést „sokkal valószínűbbnek” ítéli, mert a πρωτότοκος lexikai mezeje magában foglalja a kiválóságot és az elsőbbséget, a következő oksági mondat pedig a címet azzal magyarázza, hogy minden Krisztusban teremtetett.

Ennek megfelelően Wallace nyelvtanának más pontján adott általános leírása a partitivus genitivusról nem idézhető pozitív bizonyítékként arra, hogy a Kol 1,15 partitivus, miközben e konkrét szerkezet kifejezett elemzését elhallgatjuk. Az általános tipológia a partitivus viszony jellemzőit határozza meg; az exegetikai kérdés az, hogy a πάσης κτίσεως valóban ezt a viszonyt valósítja-e meg, Wallace saját válasza pedig az, hogy ebben a kontextusban az alárendelés lényegesen valószínűbb.

Az „az egész teremtés fölötti” fordítást ezért nem úgy kell védeni, mintha a görög szövegben lexikailag benne volna egy „fölött” jelentésű szó. Ez a genitivusi viszony értelmező visszaadása. Ezt fontos elismerni. A fordítás mindig kíván ilyen döntéseket. Az ÚVF „más” szavával való releváns összevetés nem az, hogy ez a szó formálisan jelen van-e a görögben, a másik pedig nincs, hanem az, hogy milyen szemantikai információt szolgáltatnak. A „fölött” egy elismert genitivusi viszonyt tesz explicitté; a „más” ezzel szemben halmazkizárást ad hozzá — teremtés mínusz Krisztus —, amelyet külön kell igazolni.

4.3. Összehasonlító és relációs alternatívák

Régebbi kommentátorok, köztük Lightfoot, gyakran összehasonlító vagy relációs terminusokban írták le a viszonyt. Lightfoot azért utasította el a szűken partitivus értelmezést, mert a következő kontextus Krisztust az egész teremtés közvetítőjeként, örököseként és uraként mutatja be; ezért a genitivust úgy értette, mint amely a Fiúnak a teremtés egészéhez fűződő elsőszülötti viszonyát fejezi ki. Megfogalmazása különösen hasznos, mert nem tesz úgy, mintha valamely modern grammatikai címke ihletett lenne: a kifejezés azt jelenti, hogy Krisztus „πρωτότοκος-viszonyban áll az egész teremtéssel”, miközben az örökösi státuszt és az uralmat a cím kontextuális ereje adja hozzá.

A relációs megfogalmazás exegetikai előnye a módszertani józanság. Elismeri, hogy a morfológiai genitivus önmagában nem kódolja a teljes szemantikai viszonyt, és lehetővé teszi, hogy a 16–17. vers határozza meg ezt a viszonyt. A kontextuális kérdés ekkor válik döntővé: a diskurzus Krisztust a teremtett sorozat első elemének írja-e le, vagy olyan személynek, akitől a teremtett totalitás oksági, célirányos és fenntartó függésben áll?

4.4. A „miért csak a Fiú?” ellenvetés

Olykor azt kérdezik ellenvetésként, hogy ha az „elsőszülött” a teremtéshez viszonyított főhatalmat fejezi ki, akkor miért nem nevezik sem az Atyát, sem a Lelket „elsőszülöttnek”. A kérdés összekever egy személyes-relációs címet egy isteni tulajdonsággal. A szentháromságos teológia nem a πρωτότοκος szót tekinti a mindenhatóság vagy általában az istenség szinonimájának; e cím a Fiúnak a teremtett örökséghez fűződő fiúi viszonyát jelöli. Az aszimmetria ezért várható. Csak a Fiú „Fiú”; ebben a mondatban csak a Fiút nevezik a láthatatlan Isten εἰκών-jának; az elsőszülött-örökös nyelvezet pedig éppen ehhez a fiúi üdvrendi szerephez tartozik. A cím kizárólagos alkalmazása a Fiúra ezért éppoly kevéssé jelenti azt, hogy a Fiúnak teremtménynek kell lennie, mint ahogy az Atya kizárólagos „Atya” megnevezése sem jelent különbséget az isteni lényegben. Továbbra is a Fiú és a κτίσις közötti szemantikai viszonyt kell megállapítani, nem pedig azt, hogy mindhárom isteni személy osztozik-e minden személyes címben.

5. A Kolossze 1,15 és 1,18 párhuzama

5.1. Valós párhuzam, de nem azonos szerkezetek

A 15. és a 18. vers párhuzama valós, és nem szabad kisebbíteni. A 15. vers Krisztust πρωτότοκος πάσης κτίσεως-nak nevezi; a 18. vers pedig ἀρχή, πρωτότοκος ἐκ τῶν νεκρῶν-nak. A πρωτότοκος ismétlése tudatos megfelelést hoz létre Krisztus teremtésbeli elsőbbsége, valamint feltámadásbeli és új teremtésbeli elsőbbsége között. A nem szentháromságos érv akkor a legerősebb, amikor rámutat arra, hogy a 18. versben a kronológiai elsőbbség valóban releváns. Krisztus feltámadása nem pusztán tiszteleti cím; olyan eszkatologikus rendet nyit meg, amelyben mások is részesednek.

A mondattan azonban nem azonos. A 18. vers ἐκ τῶν νεκρῶν szerkezetet használ, amely kifejezetten azt jelenti: „a halottak közül”. A 15. vers viszont puszta genitivust használ: πάσης κτίσεως. A különbség nem bizonyítja, hogy a 15. vers nem lehet partitivus — puszta partitivus genitivusok léteznek —, de kizárja azt az állítást, hogy a két tagmondat szintaktikailag felcserélhető volna.

5.2. Lázár és a rossz ellenérv

Egy népszerű szentháromságos válasz azt állítja, hogy Krisztus nem lehet időben első a 18. versben, mert Lázár, Jairus leánya és mások korábban keltek életre. Ez az érv túlságosan leegyszerűsítő. A releváns elsőbbség itt nem a Szentírásban elbeszélt legelső, átmeneti halálból való visszatérés, hanem az eszkatologikus, a halált legyőző életre való feltámadás, amelyet Krisztus nyit meg. Az ariánus érvet tehát nem lehet egyszerűen a csodatörténetek kronológiájával megcáfolni.

5.3. ἵνα és πρωτεύων

Az erősebb kontextuális megfigyelés a cél- vagy eredményhatározói mondatban rejlik: ἵνα γένηται ἐν πᾶσιν αὐτὸς πρωτεύων, „hogy mindenben ő maga legyen az első”. A πρωτεύω jelentése: elsőnek lenni, az első helyet elfoglalni, elsőbbséggel bírni. A mondat nem a πρωτότοκος szótári meghatározásaként működik, de feltárja a kettős elsőszülött-motívum retorikai célját. A két állítás egyetemes elsőbbséghez vezet.

Az ariánus következtetést — „Krisztus az eredeti teremtésben elsőként jött létre, ahogyan az új teremtésben is elsőként jutott feltámadási életre” — a párhuzam nem követeli meg. Az irodalmi párhuzam rendszerint megőrzi a tematikus kapcsolatot, miközben különbségeket enged a szemantikai szerepekben. Itt a közös téma az elsőbbség, a szöveg azonban maga különböző magyarázatokat ad: a teremtés tekintetében az ok az egyetemes teremtés Krisztusban, általa és érte; a feltámadás tekintetében Krisztus ἀρχή és a halottak közül való elsőszülött, hogy mindenben az első helyet foglalja el. A párhuzam ezért közvetlenebbül támogatja az átfogó elsőbbség teológiáját, mint az „első teremtmény” és „első feltámadott teremtmény” kétlépcsős ontológiáját.

5.4. A ἵνα-mondat és az az állítás, hogy a rang kronológiai elsőbbségen alapul

A párhuzamra építő ariánus érv erősebb változata különös súlyt helyez a 18. vers ἵνα γένηται ἐν πᾶσιν αὐτὸς πρωτεύων mondatára. Az érvelés szerint Krisztus azért elsőszülött a halottak közül, hogy elsőbbségre jusson; ebből azt a következtetést vonják le, hogy a feltámadási szakaszban a kronológiai elsőbbség a rang oksági alapja, majd ugyanezt az oksági szerkezetet átviszik a 15. versre. E megfigyelés első felét el kell ismerni: a ἵνα célt vagy szándékolt eredményt jelöl, és a feltámadásbeli elsőbbség hozzájárul a Fiú eszkatologikus elsőbbségéhez. A következtetés azonban nem következik ebből. A ἵνα-mondat a feltámadási komplexum teloszát jelöli meg; nem ad szótári meghatározást a πρωτότοκος-ról, és nem mondja azt sem, hogy az időbeli elsőség a πρωτεύων egyetlen oksági alapja. Még fontosabb, hogy az első szakasznak saját magyarázó szintaxisa van. A 16. vers nem azt mondja, hogy a Fiú azért teremtetett elsőként, hogy elsőbbségre jusson, hanem ezt: ὅτι ἐν αὐτῷ ἐκτίσθη τὰ πάντα. A párhuzam tematikus — elsőszülötti elsőbbség a teremtésben és a feltámadásban —, nem pedig az ontológiai mechanizmus azonossága.

A különbség formálisan is megfogalmazható. A 18. vers megnevezi azt az átmenetet, amelyben Krisztus részt vesz: ἐκ τῶν νεκρῶν, mert a megtestesülés és a halál által valóban belép a halottak osztályába, majd feltámadási életben előjön közülük. A 15–16. versben nincs ennek megfelelő kijelentés arról, hogy belépett volna a teremtett létezők osztályába. Ha tehát a feltámadási szakaszból az „elsőként létrehozott” gondolatát visszük át a teremtési szakaszba, éppen azt az állítást tesszük hozzá, amely vita tárgya. A párhuzam mindkét szakaszban alátámaszthatja az elsőbbséget anélkül, hogy az elsőben megalapozná a teremtett osztálytagságot.

6. A Kolossze 1,16 magyarázó ὅτι-ja

A 15. vers értelmezésének eldöntésében a legfontosabb diskurzussajátosság az a ὅτι, amely a 16. verset bevezeti. A mondat természetesen magyarázó vagy oksági: Krisztus πρωτότοκος πάσης κτίσεως azért, illetve amiatt, hogy benne teremtetett minden. Ez a fő oka annak, hogy Wallace az alárendelési értelmezést részesíti előnyben a partitivussal szemben.

Az ariánus modell képes koherens parafrázist előállítani: Krisztus az első teremtmény, majd megteremtése után közvetítővé lett, akin keresztül a teremtés fennmaradó része létrejött. Ez a modell azonban egy korábbi teremtő aktust importál a szakaszba, amelyről a szöveg soha nem beszél. A tényleges ὅτι-mondat nem azt mondja, hogy „mert ő teremtetett először”, és nem azt, hogy „mert miután őt megteremtette, Isten rajta keresztül teremtette a többit”. A cím alapját a Fiúnak a teljes teremtett rend létrejöttéhez való viszonyában adja meg.

Ez a különbség nem pusztán teológiai preferencia. A magyarázó koherencia számít a diskurzuselemzésben. Ha a πρωτότοκος szándékolt értelme az volna, hogy „az elsőként teremtett létező”, akkor e megjelölés legközvetlenebb oka saját megteremtésének időbeli ténye lenne. Pál ehelyett az egyetemes kozmikus okság nyelvén ad magyarázatot. A szentháromságos értelmezés kevesebb kimondatlan állítással illeszkedik a felszíni logikához: Krisztus azért birtokol elsőszülötti elsőbbséget a teremtéshez viszonyítva, mert a teremtés egésze hozzá való viszonyban nyeri létét.

Az oksági értelmezés nem pusztán modern grammatikai javaslat. A negyedik századi latin recepcióban Poitiers-i Hilarius pontosan ugyanezt a magyarázó sorrendet adja vissza: Primogenitus itaque omnis creaturae est, quia in ipso creata omnia sunt (De Trinitate VIII.50), vagyis: „Az egész teremtés elsőszülöttje tehát azért, mert minden benne teremtetett.” A recepciótörténet önmagában nem döntheti el az első századi mondattant, Hilarius mégis jelentős tanú, mert Pál quia/ὅτι kötőszavát pontosan abban a diskurzusviszonyban olvassa, amelyet itt védünk: a címet a teremtés Krisztusban való létrejötte magyarázza, nem egy azt megelőző aktus, amelyben maga Krisztus teremtetett.

7. τὰ πάντα és a teremtett totalitás terjedelme

7.1. Az univerzális kifejezések kontextusérzékenyek

Minden felelős érvelésnek el kell ismernie, hogy a πᾶς kontextusérzékeny. A természetes nyelv univerzális kvantorai a diskurzus által meghatározott tartományokon működnek. A „mindnyájan vétkeztek” nem foglalja magában Istent; az, hogy „egész Júdea kiment hozzá”, nem szükségképpen jelent minden egyes személyt kivétel nélkül. Ezért hamis az a puszta szemantikai állítás, hogy a τὰ πάντα „mindig abszolút mindent, kivétel nélkül” jelent.

A releváns kérdés az, hogy maga a Kol 1,16 milyen tartományt épít fel. Itt a diskurzus nem leszűkíti, hanem kibővíti a tartományt. Pál a τὰ πάντα kifejezést páros kozmikus kategóriákkal bontja ki: menny és föld, látható és láthatatlan, majd trónusok, uralmak, fejedelemségek és hatalmasságok. A felsorolás a teremtett rend merisztikus kiterjesztéseként működik, különösen a magasztos láthatatlan hatalmakra is kiterjedve, amelyeket egyébként kivételnek lehetne gondolni.

7.2. Merizmus és a maximális releváns terjedelem

Helyesebb ezt a lehető legszélesebb releváns kozmikus tartománynak nevezni, mint matematikai értelemben vett „kivétel nélküli totalitásról” beszélni. A szakasz továbbra is hétköznapi nyelvet használ. A diskurzuson belül azonban a retorikai mozgás félreérthetetlenül maximalizáló. Az ismételt τὰ πάντα, amelyet térbeli és ontológiai párok erősítenek, nem rejtett kivételt jelez, hanem bezárja a lehetséges réseket az olvasó teremtésről alkotott mentális térképén.

Ez azért fontos, mert a Jehova Tanúi/ÚVF-olvasat egyetlen, teológiailag rendkívül jelentős kivételt kíván: a legmagasabb rendű teremtett lényt, állítólag az isteni cselekvés legelső termékét, lexikai jelölés nélkül kizárja a totalitásból. Ez a kivétel nyelvileg nem lehetetlen. Egyszerűen nem maga az univerzális kifejezés alapozza meg. A 15. vers értelmezéséből kell importálni.

7.3. Kolossze 1,20 és 1,23 mint belső terjedelmi kontrollok

Két, ugyanebből a levélből származó szöveghelyet olykor azért idéznek, hogy gyengítsék a 16. vers τὰ πάντα kifejezésének erejét. A Kol 1,20 a τὰ πάντα megbékéltetéséről beszél, az 1,23 pedig azt mondja, hogy az evangéliumot ἐν πάσῃ κτίσει τῇ ὑπὸ τὸν οὐρανόν hirdették. Mindkettő helyesen mutatja, hogy az univerzális kifejezések tartományát a predikátum és a diskurzus határozza meg. Ez az engedmény azonban nem támogatja a 16. versben feltételezett kivételt. A megbékéltetés tartományát szoteriológiailag maga a predikátum természete határolja, a 23. vers hirdetési formulája pedig konvencionális missziós univerzalizálás, nem kozmikus létezők taxonómiája. A 16. vers másként viselkedik: ahelyett hogy a predikátum szűkítené a tartományt, Pál kozmikus merizmusok sorával — menny és föld, látható és láthatatlan — tágítja a referenciát, majd megnevezi a legmagasabb láthatatlan hatalmakat, mielőtt újra megismétli a τὰ πάντα kifejezést. A belső összevetés tehát éppen a módszertani pontot erősíti meg: ugyanannak a kvantornak különböző tartományai lehetnek, a 16. vers tartományát pedig magából a 16. versből kell megállapítani, nem pedig egy másik predikátumból importálni.

8. ἐν αὐτῷ, δι’ αὐτοῦ és εἰς αὐτόν

8.1. A közvetítés nem jelenti a teremtményi létet

Az Atya mint forrás és a Fiú mint közvetítő cselekvő közötti különbségtétel valós, és nem szabad eltörölni. Az 1Kor 8,6 az ἐξ οὗ τὰ πάντα kifejezést az Atyára, a δι’ οὗ τὰ πάντα kifejezést pedig Jézus Krisztusra alkalmazza. A Kolossze levél hasonlóképpen kerüli az ἐξ αὐτοῦ használatát a Fiúról. E grammatikai különbséget gyakran annak bizonyítékaként hangsúlyozzák, hogy a Fiú nem Teremtő, hanem csupán eszköz.

A következtetés többet állít, mint amit az elöljárószók hordoznak. A genitivussal álló διά közvetítést vagy közvetítői cselekvést jelöl; nem kódolja a cselekvő ontológiai státuszát. Maga a niceai teológia is jellegzetesen úgy beszél a teremtésről, mint amely az Atyától a Fiú által van. A forrás és a közvetítés megkülönböztetése tehát tökéletesen összeegyeztethető a személyek különbségével és a szentháromságos teológián belüli rendezett viszonnyal. Önmagában nem dönthet isteni és teremtett közvetítő között.

8.2. A triász jelentősége

Ennél is fontosabb, hogy a Kolossze levél nem csupán δι’ αὐτοῦ-t mond. A Fiú három kifejezéssel kapcsolódik a teremtett totalitáshoz: ἐν αὐτῷ, δι’ αὐτοῦ és εἰς αὐτόν. Az ἐν αὐτῷ pontos ereje vitatott, és nem szabad túlságosan metafizicizálni valamiféle technikai fordulattá, például „metafizikai alap”-pá. Együttesen azonban a triász feltűnő. A teremtés Krisztushoz való viszonyban helyezkedik el, Krisztus által közvetítődik, és Krisztus felé mint végcélja felé irányul.

Az utolsó kifejezés különösen ellenáll annak a zenekari analógiának, amelyet az ariánus apologetikában olykor alkalmaznak. A zenekar lehet eszköz, amely által egy művet előadnak, de ettől a mű még nem „a zenekarért” van mint kozmikus végcélért, és nem is „a zenekarban” áll fenn. Azok az analógiák, amelyek csupán a διά-t emelik ki, nem adnak számot a himnusz teljes mondattanáról.

8.3. A Róma 11,36 mint analóg, de nem azonos formula

A Róm 11,36 Istenre alkalmazza a triászt: ἐξ αὐτοῦ καὶ δι’ αὐτοῦ καὶ εἰς αὐτόν. A Kol 1,16 Krisztusra alkalmazza: ἐν αὐτῷ, δι’ αὐτοῦ és εἰς αὐτόν. A formulák nem azonosak: az ἐξ és az ἐν nem mosható össze. Mindazonáltal a retorikai analógia teológiailag súlyos. Pál mindkét esetben egy univerzális totalitást átfogó oksági és teleologikus viszonyba helyez egy isteni referenssel. A különbség támogatja a személyek rendjét (taxis); az átfedés ellenáll annak, hogy a Fiút pusztán külső, teremtett eszközzé redukáljuk.

9. πρὸ πάντων és συνέστηκεν

A 17. vers tovább fokozza a kozmikus állításokat: καὶ αὐτός ἐστιν πρὸ πάντων. A πρὸ πάντων természetes értelme időbeli: „mindenek előtt”. Nem szabad közvetlenül rangra vonatkozó lexikai állítássá alakítani. Egy ariánus koherensen mondhatja, hogy az első teremtmény minden későbbi teremtmény előtt létezett; ezért ez a kifejezés önmagában nem döntő. Ereje kumulatív: az, akiben, aki által és akiért a teremtett totalitás létezik, időben is megelőzi ezt a totalitást.

A következő tagmondat, καὶ τὰ πάντα ἐν αὐτῷ συνέστηκεν, folyamatos viszonyt ad hozzá. A συνέστηκεν perfectum activum indicativus, nem jelen idő, de eredményállapotot vagy statikus fennállást kifejező ereje magyarázza, miért természetesa modern fordításban az „minden őbenne áll fenn” fordítás. A teremtett rend nem csupán történetileg közvetítődik Krisztus által; koherens totalitásként folyamatos viszonyban áll vele. Ez ismét nem homoousios-t bizonyító formális szillogizmus, de a krisztológiai profilt jóval a „teremtmény, akit egyszer eszközként felhasználtak” minimális állítása fölé emeli.

10. Hagyhatja-e a görög implicit módon a „más” szót?

10.1. Az általános nyelvi lehetőséget el kell ismerni

Az, hogy a Kol 1,16-ban nincs ἄλλος vagy ἕτερος, önmagában nem teszi lehetetlen fordítássá a „más” szót. A BDF §480 kifejezetten elismeri azt a sajátosan görög jelenséget, hogy a „más” fogalma elmaradhat olyan kontextusokban, ahol visszanyerhető. Ezt a tényt minden további nélkül el kell ismerni.

Hasonlóképpen a fordítók rendszeresen hozzáteszik a „más” szót olyan helyeken, mint a Lk 13,2, ahol Jézus azt kérdezi, vajon bizonyos galileaiak bűnösebbek voltak-e πάντας τοὺς Γαλιλαίους. Mivel a szóban forgó személyeket a szöveg már galileaiakként azonosította, az „összes többi galileai” természetesen teszi explicitté a halmazviszonyt. A Lk 21,29 hasonló jelenséget kínál a „fügefa és minden fa” kifejezéssel.

10.2. Miért nem döntik el ezek az analógiák a Kolossze levél kérdését?

A döntő különbség az előzetesen adott osztálytagság. A Lk 13,2-ben az első csoport kifejezetten „galileai”; a Lk 21,29-ben a fügefa lexikailag fa. Az X ∈ Y viszony már adott, mielőtt a fordító hozzátenné a „más” szót. A Kolossze levélben más a helyzet: a „Krisztus ∈ teremtés” állítás éppen az, ami vitatott. Az ÚVF analógiája csak akkor működik, ha a 15. vers ariánus értelmezését már elfogadtuk.

Ezt a pontot olykor elfedi az az állítás, hogy Krisztus „a cselekvő”, nem pedig a mondatban szereplő dolgok egyike. Ez általános szabályként túl erős megfogalmazás: egy cselekvő elvileg tartozhat ahhoz a tágabb osztályhoz, amelyből a közvetlen tárgyi tartomány pragmatikailag leszűkül. Az erősebb érv egyszerűen az, hogy a Kolossze levél nem sorolja Krisztust függetlenül a teremtmények közé, mielőtt a terjedelmi korlátozást javasolnák.

10.3. 1Korintus 15,27

Az 1Kor 15,27 bizonyítja a kontextuális kivétel általános elvét: a Krisztusnak alávetett „minden” nem foglalja magában azt, aki mindent alávet neki. Pál azonban kifejezetten jelöli a kivételt: δῆλον ὅτι ἐκτὸς τοῦ ὑποτάξαντος. A szöveg ezért nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy a Kol 1,16-ban jelöletlen Krisztus-kivétel áll fenn. Legfeljebb azt mutatja, hogy az univerzális kifejezések pragmatikailag korlátozhatók — ezt egyik félnek sem kell vitatnia.

Ebből sem szabad olyan általános páli szabályra következtetni, hogy minden kivételt kifejezetten jelölni kell. Egyetlen szöveghely nem alapozhat meg ilyen univerzális szokást. A szerényebb pont elegendő: az ÚVF által paradigmaként idézett szakasz explicit kivételt tartalmaz, a Kolossze levél viszont nem.

10.4. Ádám, Sirák és más korlátozott univerzális analógiák

További analógiák sem változtatják meg a probléma szerkezetét. A Róm 5,12 beszélhet arról, hogy Ádám által a halál „minden emberre” elterjedt, jóllehet maga Ádám is ember; Sirák Ádámot „minden élő” fölé helyezheti; a Sir 1,4 pedig azt mondhatja, hogy a Bölcsesség mindenek előtt teremtetett. Ezek a szövegek azt bizonyítják, hogy a πᾶς-nyelvezet pragmatikailag korlátozható — ezt már elismertük. A Kol 1,16 releváns korlátozását azonban nem alapozzák meg. A Római levélben Ádám önállóan és kifejezetten ember, továbbá a bűn és a halál történeti belépési pontja, nem pedig az emberiség fennmaradó részének megteremtését közvetítő ok. A Sir 1,4-ben ráadásul a Bölcsesség teremtményi volta kifejezetten állítva van: a Bölcsesség „teremtetett”, mielőtt az összehasonlításra sor kerül. A Kolossze levélben nincs ennek megfelelő állítás, hogy „a Fiú teremtetett”. Az analógiák tehát csak akkor válnak szerkezetileg párhuzamossá, ha előbb beillesztjük a 15. versbe éppen azt a vitatott állítást.

10.5. Ellipszis, feleslegesség és stiláris állítások

Az a felvetés, hogy Pál azért hagyott el egy egyébként értett ἄλλος szót, mert az stilárisan fölösleges vagy a himnuszt zavaró lett volna, lehetséges, bizonyító ereje azonban csekély. A BDF §480 azt állapítja meg, hogy a görög elhagyhatja a „más” értett fogalmát; nem ad olyan stiláris szabályt, amely szerint ilyen elhagyást mindenütt feltételezni kellene, ahol a fordító kényelmetlennek találja a kifejezett terminust. Az ellipszis a visszanyerhetőségtől függ. A Lk 13,2-ben és 21,29-ben az elhagyott viszony visszanyerhető, mert az osztálytagság lexikailag vagy a közvetlen szövegkörnyezetből adott. A Kol 1,16-ban a feltételezett kizárt tag csak akkor nyerhető vissza, ha már előzetesen eldöntöttük a 15. vers vitatott exegézisét. A stiláris elegancia nem szolgáltathatja a hiányzó szemantikai premisszát.

11. Fordításelmélet: explicitáció vagy dogmatikai eldöntés?

A „más” fordításelméleti védelme akkor a legerősebb, ha szerényen fogalmazzuk meg. A fordítók explicitté tehetnek implicit szemantikai viszonyokat. BeDuhnnak elvi szinten igaza van. A kérdés nem az, hogy előfordul-e kiegészítés, hanem az, hogy mi jogosítja azt éppen ebben a versben.

Ha a 15. vers félreérthetetlen görögséggel azt mondaná: „az Isten által elsőként teremtett teremtmény”, akkor a 16. vers τὰ πάντα kifejezését „minden más dologként” visszaadni védhető explicitáció volna, sőt idiomatikus modern fordításban talán szükséges is az önteremtés látszatának elkerülésére. A 15. vers azonban nem ezt mondja félreérthetetlenül. A fordítás így a célnyelvi szövegben eldönt egy vitatott szintaktikai és krisztológiai kérdést, ahelyett hogy azt az olvasó számára nyitva hagyná.

Ez nem teszi az ÚVF megfogalmazását technikai értelemben vett szövegromlássá. Senki nem állít olyan kézirati variánst, amelyben ἄλλα szerepelne. Pontosabb értelmező fordításnak vagy teológiai explicitációnak nevezni. Ez a leírás egyaránt pontosabb és analitikailag hasznosabb, mint a puszta „szóbetoldás” polemikus vádja.

12. Az Új világ fordítás saját magyarázata

A jelenlegi Jehova Tanúi Tanulmányozó Biblia szokatlanul nyíltan fogalmaz. A Kol 1,16-hoz fűzött jegyzete kijelenti, hogy a szó szerinti fordítás „minden dolog”, majd azzal érvel, hogy ez a megfogalmazás azt a benyomást kelthetné, mintha Jézus Teremtő volna, nem pedig teremtett; ezért a hozzáadott szó igazolására a 15. versre, a Jel 3,14-re, több „minden más” párhuzamra és az 1Kor 15,27-re hivatkozik.

Ez a hivatalos indoklás tisztázza a logikai sorrendet. A „más” nem a πᾶς lexikai szemantikájából származik. Egy tágabb dogmatikai értelmezésből következik, amelyben a 15. vers és a Jel 3,14 már megállapította a Fiú teremtményi voltát. Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, a fordítás koherenssé válik. Egy premissza elfogadása utáni koherencia azonban nem szolgáltat független bizonyítékot magára a premisszára.

E beismerés jelentőségét nem szabad szöveghamisítás vádjává felnagyítani. A jegyzet nem tesz úgy, mintha valamely kéziratban ἄλλος állna; kifejezetten értelmező fordítást kínál. A probléma ismeretelméleti, nem szövegkritikai: a folyó fordítás egy vitatott exegézis következtetését helyezi bele a célnyelvi szövegbe. Emiatt a megfogalmazás nem használható független bizonyítékként éppen arra a következtetésre, amely lehetővé tette. A logikai sorrend tehát premisszafüggő: először a 15. vers és kapcsolódó kontrollszövegek alapján teremtettként osztályozzák Krisztust; csak ezután kerül be a „más” a 16–17. versbe. Az az olvasó, aki e logikai előtörténet ismerete nélkül találkozik a „minden más dolog” fordítással, érthetően vélheti az értelmező következtetést a görög szöveg közvetlen sajátosságának.

Az ÚVF régebbi kiadásai a „más” szót zárójelbe tették, láthatóan jelezve a betoldott anyagot. A mai kiadások elhagyják a zárójeleket, miközben megtartják a hozzáadás magyarázatát tartalmazó tanulmányozási jegyzeteket. A zárójel nem általános követelménye a jó fordításnak, hiányát pedig nem szabad rosszhiszeműség bizonyítékaként kezelni. Mindazonáltal ott, ahol a betoldott szó egy jelentős krisztológiai vitát dönt el, különösen fontos az átlátható jelölés.

13. Formális logika és a körkörösség vádja

Az érvet gondosan kell reprezentálni. Legerősebb formájában nem szükségképpen formálisan körkörös: (1) a 15. verset úgy értelmezik, hogy Krisztus teremtmény; (2) mivel Krisztus nem közvetítheti saját megteremtését, a 16. vers τὰ πάντα kifejezésének tartományát a teremtés fennmaradó részére szűkítik; (3) a „más” ezt a leszűkített terjedelmet teszi explicitté. Ez lineáris érvelés, amelynek sebezhető pontja az (1) premissza.

A körkörösség akkor keletkezik, amikor a (3) lépés lefordított megfogalmazását ezután az (1) lépés független bizonyítékaként idézik: „minden más dolog Krisztus által teremtetett, tehát Krisztusnak a teremtett dolgok közé kell tartoznia”. Ezen a ponton a fordítás már kódolta az exegézis következtetését, majd ezt használják fel annak az exegézisnek az igazolására, amely létrehozta. A pontosabb kritika tehát az, hogy a „más” premisszafüggő, és akkor válik körkörössé, amikor bizonyítékként visszacsatolják.

Ez a különbségtétel a tudományos méltányosság miatt fontos. Az ariánus modell belsőleg koherens, ha elfogadjuk a 15. vers partitivus olvasatát. Az exegetikai vita ezért ott összpontosul, ahol valóban kell: vajon maga a szöveg erősebben igazolja-e ezt az olvasatot, mint a relációs vagy alárendelési értelmezést.

14. Kiegészítő kontrollszövegek

14.1. János 1,3

A Jn 1,3 fontos kánoni kontrollt nyújt, mert univerzális kijelentését negatív megfogalmazás erősíti meg: πάντα δι’ αὐτοῦ ἐγένετο, καὶ χωρὶς αὐτοῦ ἐγένετο οὐδὲ ἕν ὃ γέγονεν. A Logoszt a létrejött dolgok kategóriájához viszonyítva helyezi el: minden ilyen dolog általa lett, és egyetlen sem lett nélküle. A Jn 1,1 ἦν imperfectumát önmagában nem szabad az abszolút örökkévalóság nyelvtani bizonyítékává tenni, de a diskurzus kontrasztja az „kezdetben volt” Logosz és a rajta keresztül „lett” totalitás között nehezen egyeztethető össze azzal, hogy a Logoszt az utóbbi kategóriába helyezzük.

14.2. 1Korintus 8,6

Az 1Kor 8,6 inkább megerősíti, mint eltörli a forrás és a közvetítés közötti különbséget. Az Atya ἐξ οὗ τὰ πάντα; Jézus Krisztus δι’ οὗ τὰ πάντα. A vers nem mondja, hogy a Fiú a πάντα egyike. A διά ugyanakkor azt sem bizonyítja, hogy teremtetlen. Jelentősége teológiai és relációs: Pál a Fiút abba az egyedülálló oksági hitvallásba foglalja bele, amelyben a kozmosz az egy Istenhez és az egy Úrhoz kapcsolódik. A szöveg ezért sem valamiféle leegyszerűsített modális összeolvadást, sem valamiféle leegyszerűsített „teremtett eszköz” következtetést nem támaszt alá.

14.3. Zsidók 1,2.10–12 és a Fiú általi teremtés

A Zsidókhoz írt levél különösen hasznos kánoni kontrollt nyújt arra a következtetésre, hogy a Fiú „általi” teremtés szükségképpen teremtett közvetítővé fokozza le őt. A fejezet először úgy írja le a Fiút, mint aki δι’ οὗ által Isten megalkotta a korszakokat vagy a világrendet (Zsid 1,2). Néhány verssel később azonban, a Fiúra alkalmazott szentírási predikátumok sorában, a szerző a Zsolt 101,26–28 LXX (MT 102,25–27) szavait idézi: Σὺ κατ’ ἀρχάς, κύριε, τὴν γῆν ἐθεμελίωσας, καὶ ἔργα τῶν χειρῶν σού εἰσιν οἱ οὐρανοί, „Te, Uram, kezdetben megvetetted a föld alapját, és kezed alkotásai az egek” (Zsid 1,10). Ugyanaz a diskurzus tehát összekapcsolja a közvetített teremtés nyelvezetét a Fiúra vonatkozó közvetlen Teremtő-predikációval.

Ez nem olvasztja össze a Fiút az Atyával; a Zsidókhoz írt levél következetesen megkülönbözteti őket. A διά-nyelvezetet azonban megakadályozza abban, hogy olyan ontológiai szabályként működjön, amely szerint annak, aki által a teremtés végbemegy, a teremtett rendhez kell tartoznia. A szerző állíthat differenciált cselekvést — Isten a Fiú által teremt —, miközben egyidejűleg a Fiúra alkalmaz olyan szentírási nyelvezetet, amely a megszólított személynek tulajdonítja a föld megalapozását és az egek megalkotását. A Zsidókhoz írt levél ezért megerősíti azt a szerényebb következtetést, amelyre már a Kolossze levél és az 1Kor 8,6 alapján jutottunk: a forrás és a közvetítés nyelvtani megkülönböztetése önmagában nem hoz létre Teremtő–teremtmény különbséget az Atya és a Fiú között.

14.4. Jelenések 3,14

A Jel 3,14-et nem szabad úgy használni, mintha a lexikai bizonyíték egyirányú volna. A Ἡ ἀρχὴ τῆς κτίσεως τοῦ θεοῦ többféleképpen értelmezhető. A BDAG ezt a verset az ἀρχή „első ok” jelentése alatt tárgyalja, miközben azt is elismeri, hogy egy „elsőként teremtett”-hez közelítő értelem nyelvileg valószínű. A NET jegyzete hasonlóképpen kijelenti, hogy a „kezdet”, az „uralkodó” és az „eredetadó” nyelvileg lehetséges, kontextuálisan pedig az „eredetadó” megoldást részesíti előnyben.

Ennélfogva a Jel 3,14 nem működhet vitán felüli külső bizonyítékként, amely előre rögzíti a Kol 1,15 értelmét. Ugyanahhoz a tágabb krisztológiai vitához tartozik, és maga is kontextuális értelmezést kíván. A felelős szentháromságos érvelésnek el kell ismernie az ariánus olvasat lexikai lehetőségét, miközben tagadja, hogy ez volna az egyetlen vagy szükségszerű olvasat.

14.5. Példabeszédek 8,22

A Péld 8,22 történetileg fontos, mert a LXX-ban κύριος ἔκτισέν με áll, és ez a nyelvezet központi szerepet kapott az ariánus vitában. A Kolossze levélre való alkalmazása azonban két további lépést igényel: a Bölcsesség költői megszemélyesítését azonosítani kell a preegzisztens Fiúval, majd a költemény minden predikátumát közvetlenül át kell vinni a krisztológiai ontológiára. A héber קנה szemantikai tartománya tágabb a „teremt” jelentésnél, a későbbi görög fordítók, például Aquila és Symmachus pedig a κτίζω helyett szerzésre vagy birtoklásra utaló nyelvezetet használtak. A szöveg ezért a Bölcsesség-krisztológia valódi háttere, nem pedig olyan lexikai aduász, amely eldönti a πρωτότοκος πάσης κτίσεως értelmét.

14.6. Izajás 44,24 és a delegált cselekvésre való hivatkozás

Az Iz 44,24-re gyakran úgy válaszolnak, hogy megkülönböztetik a végső forrást a delegált cselekvéstől: JHWH mondhatja, hogy „egyedül” teremtett, miközben alárendelt mennyei munkatársat alkalmazott. Elvont cselekvéselméleti elvként ez a megkülönböztetés lehetséges; az ókori szerzők a cselekményt tulajdoníthatják a fő cselekvőnek akkor is, ha eszközöket használ. Izajás retorikája azonban megnehezíti ezt az alkalmazást. A kontextus lényege JHWH összehasonlíthatatlan teremtői szuverenitása a rivális isteni és kézműves igényekkel szemben. Egy teremtett kozmikus demiurgosz, aki által az ég és a föld teljes fennmaradó része létrejött, teológiailag jelentős második cselekvő volna, nem közönséges eszköz, mint egy emberi szerszám. A szöveg ezért nem bizonyítja mechanikusan a niceai ontológiát, de növeli annak a modellnek a kánoni költségét, amely egy teremtett lényt JHWH mellé helyez a teremtés egyetemes közvetítőjeként. A szentháromságos teológia ezzel szemben az Atya forrásszerepét és a Fiú közvetítését az egyetlen isteni teremtő cselekvésen belül értelmezi.

14.7. A „csak új teremtés” alternatíva

Egy különálló, nem niceai javaslat úgy kerüli el az „első teremtmény” következtetést, hogy a Kol 1,15–17-et elsősorban a feltámadás utáni „új teremtés” létrehozásaként értelmezi, különösen a trónusok, uralmak, fejedelemségek és hatalmasságok felmagasztalt Messiás alá rendezéseként. Ez az olvasat hasznosan mutatja meg, hogy a nem szentháromságos exegézis nem monolitikus. Nehézségét azonban Pál saját nyelvezetének terjedelme okozza. A „mennyekben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok” protologikus kozmikus merizmus, amely jóval szélesebb az egyházi vagy adminisztratív tisztségeknél, a 17. vers πρὸ πάντων kifejezése pedig legtermészetesebben azt jelenti, hogy Krisztus megelőzi az imént felsorolt totalitást. Sean McDonough kolosszei teremtéstanulmánya amellett érvel, hogy bár a Bölcsesség-motívumok relevánsak, a szakaszt valódi teremtési keretben a messiási uralom és a 89. zsoltár dávidi elsőszülöttje uralja. N. T. Wright hasonlóképpen a páli krisztológiai monoteizmus strukturált, költői kifejezéseként olvassa a Kol 1,15–20-at, nem pedig pusztán egy feltámadás utáni adminisztratív rend leírásaként. A „csak új teremtés” olvasat ezért nem ad jobb magyarázatot sem a kozmikus merizmusokra, sem a 15. és 16. vers magyarázó viszonyára.

14.8. Közvetlen kontextuális óvatosság: az εἰκών önmagában nem dönti el a kérdést

Mivel a 15. vers azzal kezdődik, hogy a Fiút εἰκὼν τοῦ θεοῦ τοῦ ἀοράτου-nak nevezi, egyes ariánus érvek a „képmás” fogalmát eleve származtatottnak, ennélfogva teremtményinek tekintik. Ez a következtetés nem lexikai. A képmás különbözik ősképétől, de a különbség önmagában nem határozza meg az ontológiai osztályt; az emberek lehetnek Isten képmásai, Pál pedig a 2Kor 4,4-ben is használhatja az εἰκών szót Krisztusra az isteni dicsőség kontextusában. A terminus ezért nem döntheti el függetlenül a Teremtő–teremtmény kérdést. A Kolossze levélben betöltött funkcióját a közvetlenül utána következő tagmondatokkal együtt kell olvasni, nem pedig azokat megelőző, mindent irányító lexikai bizonyítékként.

15. Patrisztikus recepció és a niceai kérdés

15.1. Az ariánus következtetés ősi

Az „az egész teremtés elsőszülöttje, tehát a teremtmények egyike” következtetés nem modern Őrtorony-találmány. Athanasziosz az ariánusok ellen írt második beszédében pontosan ezt az ariánus érvet őrzi meg. E történeti folytonosságot érdemes elismerni, mert megmutatja, hogy a modern vita egy ősi exegetikai törésvonalat aktivál újra, nem pedig újat talál ki.

15.2. Nicea előtti bizonyítékok az ariánus vita előtt

Az „elsőszülött a teremtésből” és az „első teremtmény” azonosításának elutasítása nem redukálható a niceai vita által kiváltott negyedik századi reakcióra. Jelentős bizonyítékok megelőzik Ariust. Antiochiai Theophilosz közvetlenül a Logoszra alkalmazza a πρωτότοκος πάσης κτίσεως kifejezést, miközben ugyanazt a Logoszt annak tekinti, aki által Isten mindent megalkotott. Fogalmi nyelvezetét nem szabad utólag a későbbi niceai metafizikába beilleszteni: a Logosz mint belső és mint kimondott Ige közötti megkülönböztetése sajátosan második századi teológiai kerethez tartozik. Használata mindazonáltal bizonyítja, hogy egy keresztény szerző alkalmazhatta magát „az egész teremtés elsőszülöttje” kifejezést anélkül, hogy azt „az Isten által létrehozott első teremtmény” áttetsző szinonimájának tekintette volna.

Novatianus még kifejezettebb értelmezést kínál. Miután Krisztust primogenitus omnis creaturae-ként idézi, a megnevezést így magyarázza: secundum divinitatem ante omnem creaturam ex Patre Deo sermo processit — vagyis istensége szerint az Ige minden teremtmény előtt az Atyaistentől származott. A magyarázó viszony tehát a teremtéshez képest fennálló elsőbbség, nem pedig tagság annak legkorábbi elemeként.

A legfeltűnőbb példa Római Dionysioszé, aki egy Athanasziosz által megőrzött töredékben (De decretis 26) így feddi meg azokat, akik a Fiút létrehozott műnek minősítik: Ὦ ῥιψοκίνδυνοι ἄνθρωποι· ποίημα ὁ πρωτότοκος πάσης κτίσεως; — lényegében: „Vakmerő emberek! Talán teremtett mű az egész teremtés elsőszülöttje?” Dionysiosz tehát ismeri a kolosszei megnevezést, és kifejezetten ellenáll annak a következtetésnek, amely a πρωτότοκος πάσης κτίσεως kifejezésből teremtményi létre jut. Ez nem állapítja meg Pál genitivusának grammatikai funkcióját; szűkebb történeti pontot igazol: az „első teremtmény” következtetést a kiforrott ariánus vita előtt sem tekintették magától értetődően lexikai következménynek.

15.3. Athanasziosz és a kontextus logikája

Athanasziosz cáfolatát nem szabad egyszerűen nyelvtani bizonyítékként kezelni, mert exegézise teológiai és polemikus. Egyik megfigyelése azonban szövegileg továbbra is jelentős: Pál közvetlenül azzal magyarázza az „egész teremtés elsőszülöttje” kifejezést, hogy minden a Fiúban teremtetett. Athanasziosz ezért úgy érvel, hogy az oksági mondat megkülönbözteti az Igét attól a teremtéstől, amelynek léte hozzá viszonyul. Lényegében ugyanez a diskurzusszintű pont jelenik meg modern grammatikusok, például Wallace elemzésében is, még ha a fogalmi apparátus eltérő.

Athanasziosz a modern fordítási vita szempontjából különösen érdekes megfogalmazással élezi ki a pontot. Azt állítja, hogy ha maga az Ige is a teremtmények egyike volna, a Szentírás úgy beszélne róla, mint „más teremtmények elsőszülöttjéről” (πρωτότοκος τῶν ἄλλων κτισμάτων); ehelyett az egész teremtés elsőszülöttjeként beszél róla. E megfigyelés történeti jelentőségét nem szabad Pál szándékának nyelvtani bizonyítékává felnagyítani. Mégis figyelemre méltó, hogy a modern „minden más dolog” fordításhoz szükséges fogalmi kiegészítést — vagyis hogy a teremtést Krisztus kizárása után „a többi teremtett dologként” értelmezzük — a negyedik századi antiariánus exegézis már éppen olyan többletviszonyként azonosította, amelyet Pál megfogalmazása nem fejez ki kifejezetten.

15.4. Khrüszosztomosz és Ambrus az elsőszülött/elsőként teremtett különbségtételről

Khrüszosztomosz homiletikai exegézise recepciótörténeti szempontból azért értékes, mert ugyanarra a fogalmi lépésre válaszol anélkül, hogy úgy tenne, mintha a πρωτότοκος áttetsző szinonimája volna a „teremtetlen” szónak. Az egyetemes teremtési mondatokat a cím értelmét szabályozó kontextusként olvassa, és szembeállítja a Fiú teremtéshez való viszonyát a teremtményekre illő nyelvezettel. Az ilyen patrisztikus bizonyíték nem helyettesítheti az első századi szemantikát, de megmutatja, hogy az antiariánus olvasat nem az Új világ fordításra adott modern reakció. A negyedik századi vita már azon fordult meg, koherensen állítható-e az egész teremtett rendről, hogy azon keresztül létezik, aki maga pusztán e rend első példánya.

Khrüszosztomosz szokatlanul kifejezetten fogalmazza meg a lexikai kontrasztot. Szembesülve azzal a következtetéssel, hogy „‘elsőszülöttet’ mondott, tehát teremtmény”, azt feleli, hogy Pál Krisztust „elsőszülöttnek”, nem pedig „elsőként teremtettnek” nevezte (Hom. Col. 3). Ugyanez a megkülönböztetés függetlenül megjelenik a latin Nyugaton is: Ambrus lényegében ugyanígy ragaszkodik ahhoz, hogy „elsőszülött, nem elsőként teremtett” (De fide I.7.48). Egyik kijelentés sem bizonyítja, hogy Pál nyelvileg köteles lett volna más melléknevet választani, ha „első teremtmény” krisztológiát akart volna kifejezni — amint fentebb láttuk, ez a lexikai kontrafaktuális állítás túl erős. Történeti értékük szűkebb és biztosabb: ókori görög és latin nyelvű exegéták kifejezetten megtagadták az „elsőszülött” és az „elsőként teremtett” szemantikai felcserélhetőségét.

15.5. A nemzés és a teremtés dogmatikai megkülönböztetése

A niceai γεννηθέντα οὐ ποιηθέντα formulát sem nem szabad lexikai glosszaként becsempészni a Kol 1,15-be, sem nem szabad úgy kizárni, mintha figyelmen kívül hagyná a bibliai problémát. Éppen annak a különbségnek a dogmatikai eldöntése, amelyet a szakasz felvet: a Fiú személyes viszonyban áll az Atyával, mégsem sorolható azok közé a dolgok közé, amelyeknek teremtett létét hozzá való viszonyban állítja a szöveg. A modern filozófiai elemzés kimutatta, hogy a keleti proniceai teológia nemzés és teremtés közötti különbségtétele tartalmi metafizikai különbségnek készült, nem puszta verbális kibúvónak. A jelen érvelés tudatosan szűkebb marad: a Kolossze levél önmagában nem bizonyítja a későbbi proniceai metafizika minden tételét, de nem is szolgáltatja azt a lexikai vagy szintaktikai premisszát, amelyre szükség volna ahhoz, hogy a Fiú „elsőszülött” megnevezésével megcáfoljuk a Teremtő–teremtmény különbséget.

15.6. Mit bizonyíthat, és mit nem a Kolossze levél?

A niceai γεννηθέντα οὐ ποιηθέντα formula nem a πρωτότοκος πάσης κτίσεως fordítása. Negyedik századi ontológiai ítélet, amely a Fiú eredési viszonyát kívánja megkülönböztetni a teremtmények létrehozásától. A hitvallás ezután rögtön megvallja: δι’ οὗ τὰ πάντα ἐγένετο, „aki által minden lett”.

A Kolossze 1,15–17 önmagában nem bizonyítja az örök nemzés vagy a homoousios későbbi tanának egészét. Az „egész teremtés elsőszülöttje” azonban a niceai megkülönböztetést sem cáfolja. Az ariánus érv csak akkor működik, ha az „elsőszülöttet” az „elsőként teremtettel” tesszük egyenértékűvé, márpedig éppen ezt az azonosságot nem sikerül megalapoznia a lexikai és kontextuális bizonyítéknak.

16. A fő ariánus/Jehova Tanúi érvek újravizsgálata

16.1. „Minden elsőszülött egy csoporthoz tartozik”

Sok szó szerinti használat leíró megfigyeléseként ez az állítás nem meglepő; változhatatlan szemantikai szabályként azonban nincs bizonyítva. Az implicit „csoport” olyan rugalmasan rekonstruálható, hogy az állítás csaknem cáfolhatatlanná válik. A Kolossze levélben nem az a kérdés, elképzelhetünk-e valamiféle kortárscsoportot egy relációs cím mögé, hanem az, hogy a πάσης κτίσεως nyelvtanilag valóban azt az egészet jelöli-e, amelynek Krisztus a tagja. A következő oksági magyarázat éppen az ellen szolgáltat bizonyítékot, hogy ezt tegyük a meghatározó viszonnyá.

16.2. „A 18. vers rögzíti a 15. vers jelentését”

A párhuzam közös elsőszülött-motívumot állapít meg, de nem szemantikai azonosságot. A 18. versben ἐκ τῶν νεκρῶν és feltámadási kontextus áll; a 15. versben πάσης κτίσεως és teremtési kontextus. A közös retorikai végpont a πρωτεύων. Jogos következtetés, hogy mindkét tagmondatban összekapcsolódik az elsőbbség és a főhatalom; az viszont nem jogos, hogy „a feltámadottak osztályának első tagja” fogalmát független szintaktikai bizonyíték nélkül egyszerűen átültessük „a teremtett osztály első tagjára”.

16.3. „A πᾶς rugalmas, tehát a ‘más’ indokolt”

A premissza igaz, a következtetés azonban nem következik belőle. A tartomány rugalmassága lehetőséget állapít meg, nem a tényleges tartományt. A Lk 13,2 és hasonló szakaszok azért mutatnak jogos explicitációt, mert az osztálytagság függetlenül adott. A Kolossze levélben ez a független premissza hiányzik, hacsak előbb nem olvassuk a 15. verset ariánus értelemben. A fordítási érvnek ezért nincs önálló bizonyító ereje.

16.4. „A διά teremtményi eszközt mutat, nem Teremtőt”

Ismét: az állítás első fele részben helyes. A διά megkülönbözteti a közvetített cselekvést az ἐξ forrásjelölő nyelvezetétől. A teremtményi következtetés azonban nincs benne az elöljárószóban. Ráadásul a kolosszei mondattan nem merül ki a διά-ban; az ἐν és az εἰς, továbbá a πρὸ πάντων és a συνέστηκεν a Fiúnak átfogó kozmikus viszonyt tulajdonít. A személyek rendjének (taxis) teológiája úgy tud számot adni e különbségről, hogy közben nem sorolja a Fiút a teremtmények közé.

16.5. „A 89. zsoltárban Dávid még mindig a királyok osztályán belül marad”

Ez a válasz valós tényt azonosít, csak éppen rossz forráshoz köti. Dávid azért tagja a királyok osztályának, mert ettől függetlenül király; tagsága nem a πρωτότοκος lexémából származik. A 89. zsoltárban az elsőszülötti címet ráruházzák, az ezt követő összehasonlítás pedig a létrejövő királyi felemelést magyarázza. A Kol 1,15 éppen a vitatott ponton különbözik: az még nincs megállapítva, hogy Krisztus függetlenül tagja volna a κτίσις-nek. A dávidi analógia ezért a rangszemantikát támogatja anélkül, hogy szolgáltatná a hiányzó teremtményi osztálytagsági premisszát.

16.6. „Az elsőszülött mindig egy kortárscsoport legelső tagja”

Az „elsőszülött” magyar megfelelőjének a „legelső”, „legfőbb” vagy hasonló melléknévre cserélése nem bizonyítja a javasolt görög szemantikát. A fordítási helyettesítések nem őrzik meg szükségképpen egy lexéma argumentumszerkezetét vagy konvencionális metaforáit. Még alapvetőbb probléma, hogy az állítólagos kortárscsoport olyan rugalmasan rekonstruálható — Dávid esetében királyok, Izrael esetében nemzetek, Efraim esetében törzsek —, hogy az állítás a cáfolhatatlanság veszélyét hordozza. A releváns kérdés nem az, hogy minden elsőszülött valamilyen elképzelhető osztályhoz viszonyítható-e, hanem az, hogy ebben a mondatban a πάσης κτίσεως genitivus valóban olyan egészet jelöl-e, amelynek Krisztus teremtett része. Ez szintaktikai és kontextuális kérdés, nem magyar parafrázispróba.

16.7. „A LXX és az Újszövetség egységes partitivus mintát állapít meg”

A javasolt korpuszszabály túlzó. A πρωτότοκος újszövetségi előfordulásai több különböző szerkezetet használnak — abszolút használatot, ἐν + dativust, ἐκ + genitivust, az ἐκκλησίᾳ-tól függő többes számú genitivust, valamint a Jel 1,5 puszta genitivusát —, nem pedig egyetlen változhatatlan „elsőszülött + osztályt jelölő genitivus” mintát. Több, e minta példájaként olykor beszámított septuagintai hely, köztük a Kiv 12,29, a Zsolt 77,51 és a Zsolt 104,36 valójában ἐν + helyhatározói kifejezést használ. A valódi szó szerinti elsőszülött/genitivus viszonyok bizonyítják, hogy megfelelő biológiai kontextusokban a partitivitás rendelkezésre áll és gyakori; azt viszont nem bizonyítják, hogy a πρωτότοκος változhatatlan szintaktikai követelményként bármely utána álló genitivus tartományán belülre helyezné referensét. A korpuszgyakoriság csak akkor állapít meg használati tendenciát, ha előbb helyesen osztályoztuk a releváns konstrukciókat; ezt az osztályozást nem helyettesítheti.

17. A Kolossze 1,15–17 pozitív trinitárius olvasata

A fegyelmezett szentháromságos olvasatnak nem kell többet állítania annál, amit a szöveg elbír. A Fiú a láthatatlan Isten εἰκών-ja, vagyis képmása: olyan terminus, amely képviseletet és megjelenítést fejez ki, de önmagában nem bizonyítja az egylényegűséget. Ő πρωτότοκος πάσης κτίσεως: az egész teremtéshez viszonyítva elsőszülött, olyan cím, amely elsőbbséget, örökösi státuszt és uralmat idéz fel anélkül, hogy lexikailag „elsőként teremtettként” határozná meg. A genitivust legjobban alárendelésiként, vagy óvatosabban olyan relációs genitivusként olvashatjuk, amelynek erejét a következő mondatok oldják fel.

A 16. vers adja ezt a feloldást. A ὅτι-mondat nem a Fiú állítólagos megteremtésének eseményében alapozza meg a címet, hanem abban, hogy a τὰ πάντα benne teremtetett. A totalitást ezután a menny/föld és látható/láthatatlan merizmus bontja ki, majd kiterjeszti a legmagasabb kozmikus hatalmakra. Ugyanerről a totalitásról mondja, hogy általa és érte teremtetett. A 17. vers időbeli elsőbbséget és folyamatos kozmikus koherenciát ad hozzá. A 18. vers a feltámadásban tükrözi az elsőszülött-motívumot, és kimondja az egész mozgás célját: hogy Krisztus mindenben πρωτεύων, azaz első legyen.

Ez az olvasat nem attól függ, hogy úgy tegyünk, mintha a „fölött” formálisan benne volna a görögben, vagy mintha a „más” nyelvtanilag lehetetlen volna. Két diskurzusmodell relatív magyarázó erejétől függ. Az ariánus modellnek egy ki nem mondott első teremtő aktust — a Fiú megteremtését — kell feltételeznie a ὅτι-mondat előtt; a szentháromságos modell magát a ὅτι-mondatot olvassa a szerző által adott közvetlen magyarázatként. Ez utóbbi ezért erősebb igénnyel bír a kontextuális gazdaságosságra.

18. Az ÚVF fő analógiáinak részletes értékelése

18.1. Lukács 13,2 és az explicit halmaztagság

A Lk 13,2-t gyakran a Kol 1,16 legerősebb fordítási analógiájaként mutatják be, mert sok idiomatikus fordítás a πάντας τοὺς Γαλιλαίους kifejezést „az összes többi galileai” formában adja vissza. A megoldás oka átlátható: a diskurzus már galileaiakként azonosította az áldozatokat. A halmazviszonyt nem valamely vitatott metaforából vagy teológiai állításból következtetik ki; maga a mondat lexikailag kijelenti. Amikor ezután ezeket a galileaiakat a galileaiak tágabb osztályával hasonlítja össze, az modern fordítás természetesen hozzáteszi a „más” szót, hogy elkerülje azt az értelmetlen benyomást, mintha az eredeti csoportot megkülönböztetés nélkül egy önmagát is magában foglaló osztállyal vetné össze. A forrásnyelv visszanyerhetően hagyja a kontrasztot; a célnyelv nyílttá teszi.

A döntő aszimmetria a Kolossze levéllel ezért szemantikai, nem pusztán szintaktikai. „Ezek a galileaiak galileaiak” analitikus viszony, amelyet a közvetlen szöveg ad. „A Fiú teremtmény” viszont nem analitikus a πρωτότοκος πάσης κτίσεως kifejezésben; pontosan ez az az állítás, amelyet az ariánus olvasat bizonyítani kíván. Így a Lk 13,2 fordítási lehetőséget bizonyít, de nem a releváns kontextuális feltételt. Az analógia csak akkor válik bizonyító erejűvé, ha a vitatott krisztológiai osztálytagságot előzetesen importáljuk.

18.2. Lukács 21,29 és lexikai hiponímia

A Lk 21,29 még világosabb. A fügefa a „fák” kategóriájának egyik faja; a hiponima–hiperonima viszony lexikai. Ezért „a fügefa és minden más fa” természetesebb fordítás lehet, mint a formailag közelebbi „a fügefa és minden fa”. Semmi hasonló nincs a „Fiú” vagy „elsőszülött” és a „teremtmény” között. Az utóbbi viszony nem nyerhető vissza lexikai taxonómiából. A Lk 21,29 kontrollként való használata ezért inkább előfeltételezi a központi szemantikai kérdést, mintsem megoldja.

18.3. Filippi 2,21 és a diskurzív korlátozás

A Fil 2,21 — „mindnyájan a maguk javát keresik” — olykor annak bemutatására szolgál, hogy a πᾶς nyilvánvaló diskurzus-résztvevőket kizárhat. Ez igaz. Pál nem szándékozik Krisztust, Istent, saját magát vagy Timóteust egy korlátlan univerzális halmazba foglalni. Ez a példa azonban csak azt mutatja, hogy az univerzális kvantifikáció tartományérzékeny. Nem ad szabályt a Kol 1,16 tartományának azonosítására. A Filippiben az állítmány és a diskurzus résztvevői pragmatikailag határolják be a csoportot. A Kolossze levélben maga a szerző tágítja a tartományt kozmikus merizmussal. A kontextuális nyomás iránya ellentétes.

18.4. 1Korintus 15,27 és a jelölt kivétel

Az 1Kor 15,27 további hangsúlyt érdemel, mert nem pusztán a korlátozott „minden” példája; azt is szemlélteti, miként jelölhet Pál teológiailag fontos kivételt. Az ἐκτὸς τοῦ ὑποτάξαντος kifejezés explicit módon eltávolítja Istent a Krisztusnak alávetett dolgok halmazából. Ez nem állapít meg merev páli szabályt, amely szerint a kivételeket mindig nyíltan kell jelezni. Megakadályozza azonban, hogy a helyet bizonyítékként használják arra, hogy a Kolossze levél ugyanezt a fajta jelöletlen kizárást tartalmazza. Az analógia a szemantikai lehetőséget bizonyítja, és ugyanakkor éppen a hasonló jelölés hiányát emeli ki a Kolossze levélben.

18.5. A BDF §480 és amit valójában megállapít

A BDF §480-ra való hivatkozás jogos, de gyakran túlterjesztik. A BDF megjegyzi a görögnek azt a sajátosságát, hogy elhagyhatja a „más” fogalmát ott, ahol a kontraszt kellően visszanyerhető. Ez a görög ellipszis ténye, és minden méltányos ÚVF-értékelésbe be kell építeni. Egy lehetséges ellipszist leíró nyelvtan azonban nem dönti el, hogy minden olyan helyen valóban ellipszis történik, ahol az értelmező számára kényelmes lenne a „más”. Az alkalmazás továbbra is exegetikai. A helyes következtetés: a görög megengedi a jelenséget, tehát az ἄλλος hiánya nem dönti el az ügyet. A helytelen következtetés: a görög megengedi a jelenséget, tehát a Kol 1,16 tartalmazza is ezt a jelenséget.

19. A versengő olvasatok szemantikai modellezése

19.1. Az ariánus modell

Az ariánussal összeegyeztethető modell karikatúra nélkül is ábrázolható. Jelölje C Krisztust, K pedig a teremtett létezők halmazát. Az értelmezés először azt állítja a πρωτότοκος πάσης κτίσεως alapján, hogy C ∈ K. Ezután C-t K legkorábbi tagjaként rendezi el. Mivel C nem lehet saját létrejöttének közvetítője, a 16. vers τὰ πάντα kifejezésének tartománya K − {C}-re szűkül. Az oksági sorrend tehát: Isten megteremti C-t; majd Isten C által megteremti K − {C}-t; C ennek következtében elsőbbséget élvez K fölött. A modell logikailag koherens. A vita arról szól, hogy a szöveg szolgáltatja-e az első lépést.

Ha az első lépést elfogadjuk, több későbbi lépés magától értetődővé válik. A „más” természetes módja K − {C} kifejezésének; a πρὸ πάντων azt jelenti, hogy C megelőzi az összes többi teremtett létezőt; a közvetítői διά-nyelvezet pedig illik egy magas rangú, de származtatott kozmikus cselekvőhöz. Ez megmagyarázza, miért válnak meddővé azok a viták, amelyek kizárólag a „más” szóra korlátozódnak. A fordítási kérdés a 15. vershez rendelt ontológia következménye.

19.2. A szentháromságos modell

A szentháromságos modell már kiinduláskor más viszonyt rendel. K ismét a teremtett totalitást jelölje, de C-t ne helyezzük K-ba. A πρωτότοκος πάσης κτίσεως K-hoz viszonyított elsőszülötti elsőbbséget fejez ki. A 16. vers ezután megmagyarázza ezt a viszonyt: K ἐν C, διὰ C és εἰς C jön létre. A 17. vers időbeli értelemben C < K-t állít, vagyis C előbb létezik, és K-t C-ben fennállóként írja le. Nincs szükség tartománykivonásra, mert C-t eleve nem soroltuk K tagjai közé. A modell ezért a teremtési mondat τὰ πάντα kifejezését a diskurzus által felépített teljes teremtett tartományként kezeli.

19.3. Magyarázati gazdaságosság

A releváns kritérium nem az, hogy valamelyik modell logikailag következetessé tehető-e; mindkettő az. A kérdés az, melyik igényel kevesebb kimondatlan premisszát, és melyik illeszkedik jobban azokhoz a magyarázó viszonyokhoz, amelyeket a szerző ténylegesen a szöveg felszínére helyez. Az ariánus modellnek a τὰ πάντα elbeszélt megteremtése előtt egy ki nem mondott első eseményt — Istennek a Fiút megteremtő aktusát — kell feltételeznie; a πάσης κτίσεως kifejezést osztálytagságként, nem pedig a rendelkezésre álló más genitivusi viszonyok egyikeként kell értelmeznie; a τὰ πάντα tartományát K − {C}-re kell szűkítenie; majd a πρὸ πάντων kifejezést a fennmaradó részhez viszonyított elsőbbségként kell értenie. A szentháromságos modellnek nincs szüksége a Fiú semmiféle említetlen megteremtésére, és megtarthatja a felszíni „minden” formát. Ez önmagában nem az egyszerűségből vett bizonyítás, de a magyarázati gazdaságosság akkor válik bizonyító erejűvé, amikor az egyszerűbb modell egyúttal követi a szerző kifejezett ὅτι-mondatát is. Módszertanilag a lehetőség, a valószínűség és a szükségszerűség közötti különbségről van szó: az „első teremtmény” olvasat lehetségessé tehető; nyelvtanilag nem szükségszerű; a kumulatív diskurzus pedig kevésbé valószínűvé teszi annál az olvasatnál, amelyben a Fiú elsőszülötti elsőbbségben áll a teremtett totalitás fölött és oksági viszonyban áll vele.

19.4. Miért nem „a teológia helyettesíti a nyelvtant”?

A relációs vagy alárendelési értelmezés előnyben részesítése nem azt jelenti, hogy a későbbi niceai teológiát lexikai szabállyá tesszük. Az érv a homoousios említése nélkül is megfogalmazható: a nyelvtan egynél több genitivusi viszonyt enged meg; a πρωτότοκος lexikai mezeje magában foglalja a rangot és az örökösi státuszt; a közvetlen oksági mondat a címet az egyetemes teremtésben alapozza meg; a teremtett totalitást pedig több módon Krisztustól függőként írja le. Ezek szövegi megfigyelések. A niceai teológia későbbi szisztematikus ítélet arról, hogyan illeszkednek ezek a megfigyelések a tágabb kánonhoz, nem pedig az a premissza, amelyből létre kell hozni őket.

20. A kifejezés az értelmezéstörténetben

20.1. Nicea előtti és niceai kori sokféleség

Az értelmezéstörténet óvatosságra int az olyan leegyszerűsítő hivatkozásokkal szemben, hogy „mit hitt a korai egyház”. A nicea előtti szerzők különféleképpen használják a Logosz és a Bölcsesség kategóriáit, metafizikai pontosságuk pedig a későbbi mércéhez képest egyenetlen. Egyes megfogalmazások szubordinacionistának hangozhatnak; más helyek erősen megkülönböztetik a Logoszt a teremtett rendtől. A negyedik századi vita azért élesítette ki a terminológiát, mert az örökölt bibliai predikátumokat új polemikus nyomás alatt kellett összehangolni. A terminológia történeti fejlődése ezért önmagában sem dogmatikai újítást, sem korszakokon átívelő teljes dogmatikai azonosságot nem bizonyít.

Történetileg bizonyos viszont, hogy a Kol 1,15-ből levont ariánus következtetés a negyedik században már explicit volt, és hogy a proniceai teológusok ugyanazokra a kontextuális sajátosságokra hivatkozva válaszoltak, amelyeket a modern exegézis is hangsúlyoz: az elsőszülött és a teremtmény megkülönböztetésére, az egyetemes teremtési mondatokra, valamint arra, hogy az „elsőszülöttet” relációsan kell olvasni, nem pedig egyszerűen az „elsőként teremtett” szinonimájaként. Athanasziosz ezért nem azért értékes, mintha anyanyelvi görögsége automatikusan garantálná a helyes exegézist, hanem azért, mert dokumentálja a vita régiségét és pontos logikai formáját.

20.2. Athanasziosz és az „egész teremtés” érve

Athanasziosz azt állítja, hogy ha az Ige egy teremtmény volna a teremtmények között, akkor Pál nyelvezete arról, hogy az egész teremtés benne jött létre, koherenciaproblémát teremtene az önmagába foglalás miatt. Retorikája élesebb a modern szemantikai elemzésnél, de a mögöttes kérdés továbbra is releváns: milyen diskurzusviszonyt hoz létre az „egész teremtés” Krisztus és a teremtett totalitás között? Athanasziosz az univerzális oksági nyelvezetet úgy olvassa, mint amely megkülönbözteti a Fiút ettől a totalitástól. A modern partitivus olvasat ezzel szemben annak első tagjává teszi, majd pragmatikailag kivonja az univerzális mondatból. A nézeteltérés szerkezetileg tehát ugyanaz, mint a „más” szó körüli mai vita.

20.3. Nicea formulája mint teológiai, nem lexikai rendezés

Nicea „született, de nem teremtetett” formuláját ennek megfelelően teológiai eldöntésként, nem pedig egyetlen görög kifejezés glosszájaként kell érteni. A zsinat nem állította, hogy a πρωτότοκος szó szerinti jelentése „teremtetlen”. Úgy ítélte meg, hogy a Fiú szentírási fiúsága és az egyetemes teremtésben betöltött szerepe nem sorolható a teremtett dolgok kategóriájába. A formula megőrzi a különbséget az eredésviszony és a teremtményi létrehozás között. A Kolossze levél önmagában nem bizonyítja e tan minden metafizikai részletét, de a Kol 1,15 ariánus olvasata sem állíthatja, hogy maga a kifejezés megszünteti ezt a megkülönböztetést.

20.4. Az ariánus következtetés régisége és a történeti érv korlátai

Az „első teremtmény” értelmezés régiségét el kell ismerni anélkül, hogy a kronológiát az exegézis helyére állítanánk. Athanasziosz olyan ariánus érvet őriz meg, amely feltűnően hasonlít a modern osztálytagsági következtetésre: ha a Fiú „az egész teremtés elsőszülöttje”, akkor a teremtmények egyikének kell lennie. Ez a bizonyíték azt mutatja, hogy a vita ősi; egyik oldal szintaxisát sem teszi önmagát igazolóvá. Ugyanez igaz a későbbi patrisztikus terminológiára is, amely egyenetlenül fejlődött, és új polemikus nyomás alatt élesedett ki. A történeti fejlődés ezért mindkét oldalt óvatosságra inti a leegyszerűsítő állításokkal szemben: sem az, hogy „Arius volt előbb”, sem az, hogy „Nicea győzött”, nem dönti el Pál genitivusát. A recepciótörténet jelentősége diagnosztikai: megmutatja, milyen exegetikai nyomáspontokat észleltek az ókori olvasók.

21. Fordításetika és az explicit megfogalmazás terhe

Az utolsó kérdés a fordítók felelősségét érinti ott, ahol a forrásszöveg exegetikailag vitatott. Minden fordítás értelmező jellegű. Ezért irreális olyan célszöveget követelni, amely teljesen mentes a teológiai ítélettől. Mégis különbség van aközött, hogy a fordító hétköznapi lexikai megfelelőkből választ, és aközött, hogy egy vitatott következtetési viszonyt oly módon tesz explicitté, amely az olvasó számára lezár egy értelmezési kérdést. A „minden más dolog” az utóbbi kategóriába tartozik, mert a „más” nem pusztán az idiomatikusságot simítja; Krisztusnak a teremtett totalitásból való kizárását kódolja azzal, hogy egy korábbi ponton előfeltételezi tagságát ebben a totalitásban.

Egy maximális formai átláthatóságra törekvő fordítás ezért megtartaná a „minden dolog” szöveget, és jegyzetben adná meg az ariánus értelmezést. Egy funkcionális explicitációra törekvő fordítás használhatná a „más” szót, de a tudományos tisztesség megkívánná annak jelzését, hogy ez a fordítás a 15. vers teremtményi nyelvként való értelmezésétől függ. A jelenlegi ÚVF tanulmányozási jegyzete prózában ténylegesen megteszi ezt, noha a főszöveg zárójelek nélkül közli az explicitációt. A valódi kritika ezért nem az, hogy a fordítók megsértettek volna valamiféle szabályt, amely tiltja a hozzáadott szavakat, hanem az, hogy a folyó szöveg egy vitatott teológiai következtetést úgy jelenít meg, mintha az volna a mondat legtermészetesebb szemantikai tartalma.

Ugyanezt a mércét szimmetrikusan kell alkalmazni a szentháromságos fordításokra is. Az „az egész teremtés fölötti elsőszülött” szintén értelmező fordítás. Nyelvtani és kontextuális érvekkel kell védeni, nem pedig úgy tenni, mintha a görög szövegben ὑπέρ állna. A tudományos fordítást erősíti, nem gyengíti, ha mindkét oldal nyíltan megmutatja, hol ér véget a formai megfeleltetés és hol kezdődik az exegézis.

22. Következtetés

A πρωτότοκος πάσης κτίσεως körüli vitát nem lehet jelszavakkal eldönteni. Az „elsőszülött” sem nem az „elsőként teremtett” álcázott szinonimája, sem nem olyan szó, amelynek kronológiai történetét egyszerűen el lehet törölni a „legfőbb” javára. Bibliai szemantikája magában foglalja a szó szerinti születési sorrendet és az elsőszülöttség jogi-rangbeli komplexumát. A 89. zsoltár döntően bizonyítja, hogy elsőszülötti státusz kronológiai elsőszülöttség nélkül is állítható. A görög genitivus morfológiája hasonlóképpen nem határozza meg előre a πάσης κτίσεως viszonyát. A partitivus elemzés nyelvtanilag lehetséges, de nem kötelező, a magyarázó ὅτι-mondat pedig erős kontextuális okot ad az alárendelési vagy relációs elemzés előnyben részesítésére. A tágabb LXX- és újszövetségi anyag sem hoz létre olyan változhatatlan korpuszszabályt, amely szerint a πρωτότοκος egy tartományt jelölő genitivusszal szükségképpen partitivus volna; a releváns előfordulások szintaktikailag heterogének, és a legegyértelműbb tagsági példák jelentős része erejét függetlenül adott családi vagy biológiai viszonyokból nyeri.

Ugyanez a módszertani fegyelem rendezi a „más” körüli vitát is. A görög elhagyhat egy értett „más” szót; a πᾶς kontextuálisan korlátozható; ezért az ÚVF nem cáfolható pusztán az ἄλλος hiányára hivatkozva. Az explicitáció jogossága azonban a visszanyerhetőségtől függ. A Lk 13,2-ben a releváns halmaztagság már explicit. A Kolossze levélben az a kijelentés, amely feljogosítaná a kizárást — hogy Krisztus a teremtés tagja — maga a vitatott exegetikai következtetés. Az ÚVF „minden más dolog” megoldása tehát csak a 15. vers ariánus olvasatának elfogadása után koherens; nem következik önállóan a τὰ πάντα kifejezésből, és ezután nem használható bizonyítékként arra a premisszára, amely lehetővé tette.

Összességében az ariánus/Jehova Tanúi olvasat elszigetelt pontokon nyelvileg lehetséges marad, de a bekezdés egészének értelmezéseként kontextuálisan gyengébb. A diskurzus a Fiút nem a teremtett létezők feltételezett sorozatának első tételeként mutatja be, hanem úgy mint elsőszülöttet, akinek a teremtéshez való viszonyát az magyarázza, hogy az egész kozmikus rend benne, általa és feléje teremtetett, amit azután mindenekhez viszonyított időbeli elsőbbsége és minden dolognak őbenne való folyamatos fennállása követ. Az itt megvizsgált legerősebb ellenvetések — köztük a „természeténél fogva partitivus” állítás, a 18. vers ἵνα-érve, az a kontrafaktuális felvetés, hogy Pál kifejezetten „elsőként teremtett” jelentésű szót használt volna, a Pálnál és Siráknál található korlátozott univerzális kifejezések analógiái, a forrás és közvetítés megkülönböztetése, valamint az új teremtés alternatívája — azt mutatják, hogy felépíthető ariánussal összeegyeztethető olvasat, de egyik sem szolgáltatja a hiányzó „a Fiú teremtetett” állítást anélkül, hogy azt éppen abból az értelmezésből importálná, amely vita tárgya. A meghatározó módszertani különbség ezért a lehetőség, a valószínűség és a szükségszerűség között húzódik: több ariánus lépés lehetséges; egyik sem szükségszerű; együttesen pedig kevésbé valószínűek, mint az az olvasat, amelyet Pál kifejezett magyarázó szintaxisa generál. A „minden más dolog” továbbra is premisszafüggő dogmatikai explicitáció, nem pedig a görög szövegből önállóan visszanyerhető elem.