Az hagyományos keresztény tanítás szerint a Jelenések könyvében említett ezeréves uralom szimbolikus: ez a jelenlegi egyházkorszakot jelképezi Krisztus első eljövetele és második eljövetele között. A „tekercsek” (vagy könyvek) kifejezés, melyet a Jelenések 20:12 említ, az emberek evilági tetteinek feljegyzésére utal. Az ítéletkor – amely a végső napon, Krisztus második eljövetelekor következik be – minden halott a földi életében véghezvitt cselekedetei alapján lesz megítélve. Mivel a nyilvános kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban teljessé vált és lezárult, nem várunk új isteni törvényeket vagy kinyilatkoztatásokat a jövőben; Isten üdvözítő terve teljességében feltárult az Egyház számára. Az „első feltámadás” (Jel 20:5) a hívők lelki újjászületését, Krisztusban való megváltását jelenti, míg a tényleges, testi feltámadás és az utolsó ítélet az ezeréves korszak végén, az idők beteljesedésekor fog megtörténni.

Ezzel szemben Jehova Tanúi eszkatológiája szó szerint értelmezi a Jelenések 20. fejezetét, és úgy véli, hogy Krisztus ezeréves uralma alatt egy földi paradicsomi királyság jön létre. Felfogásuk szerint a „tekercsek”, amelyek felnyittatnak (Jel 20:12), új utasításokat, törvényeket tartalmaznak majd. Tanításuk szerint a „feltámadás napján” a halottak milliói – igazak és igazságtalanok egyaránt – fognak feltámadni az ezeréves uralom kezdetétől fogva. Ők egy kiterjedt „teokratikus oktatási program” keretében megismerhetik a Biblia tanításait és ezeket az új, ezer évre szóló isteni rendelkezéseket (az ún. „új tekercsek” tartalmát). A Tanúk szerint ekkor minden ember fokozatosan eljuthat Ádámhoz és Évához hasonló testi-lelki tökéletességre, ha engedelmeskedik ezeknek az útmutatásoknak. Az ezer év végére, miután Sátán egy utolsó próbára bocsátja az emberiséget, akik kitartanak Isten mellett, végleg beírathatják nevüket „az élet könyvébe”, és örök földi életet nyernek. Fontos eleme ennek a tanításnak, hogy Isten a feltámadottakat nem a jelenlegi földi életükben elkövetett bűneik alapján ítéli meg – hiszen a Tanúk értelmezése szerint halálukkal azokért már megfizettek (vö. Róma 6:7) – hanem az ezeréves uralom alatti tetteik és engedelmességük alapján. Így lényegében egy „második esélyt” kapnak a feltámadott emberek arra, hogy Krisztus ezeréves uralma alatt tanúsított engedelmességükkel elnyerjék az üdvösséget.

A rendelkezésre álló bibliai és teológiai bizonyítékok azonban erőteljesen ellentmondanak ennek a Jehova Tanúi-féle értelmezésnek. Először is, a Jelenések 20:12 eredeti görög szövegében sehol nem szerepel az „új” szó a tekercsek említésekor – a Biblia tehát nem beszél „új tekercsekről”, ez a kifejezés és koncepció utólagos emberi hozzátoldás. A szöveg egyszerűen ezt mondja: „…és tekercsek nyittattak fel… és megítéltettek a halottak azokból, amik a tekercsekben meg voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” Nyilvánvaló, hogy ezek a „tekercsek” a cselekedetek feljegyzéseit jelentik. A görög szövegben egyértelműen nincs semmi utalás arra, hogy ezek a tekercsek új törvényeket tartalmazó könyvek lennének – ezt a „új” jelzőt kizárólag a Jehova Tanúi tanítása fűzi hozzá a szöveghez. Ez a tanítás így nemcsak szövegidegen, de ellentétes a keresztény kinyilatkoztatás teljességével is: a hagyományos keresztény felfogás szerint Isten üdvösségtervének és erkölcsi akaratának kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban befejeződött, ezért nem várunk még egy, a jövőben megnyitandó „harmadik Szentírást” vagy törvénygyűjteményt. Emellett a Szentírás más részei is azt tanítják, hogy „az ember számára el van rendelve, hogy egyszer haljon meg, azután pedig ítélet következik” (Zsidók 9:27) – vagyis nincs szó egy ezeréves próbaidőről a feltámadás után. Jézus is világosan kijelentette, hogy az utolsó napon előjönnek mindazok, akik a sírban vannak, és „akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt tették, az ítélet feltámadására” (vö. Jn 5:28–29). Nincs közbülső „nevelési időszak” említve. Végül pedig teológiai szempontból a „második esély” tan összeegyeztethetetlen Krisztus egyszeri és tökéletes váltságáldozatának elvével: ha az ember saját erőfeszítései és új törvényeknek való engedelmessége révén üdvözülhetne a millennium alatt, az kérdésessé tenné Krisztus keresztáldozatának elégségességét és a kegyelemből való megigazulás tanát.

Látható tehát, hogy a Jelenések 20:12 helyes értelmezése körüli vita tétje igen nagy: az örök üdvösség rendjéről, Isten kinyilatkoztatásának teljességéről és Krisztus váltságművének jelentőségéről van szó. Az alábbiakban először összefoglaljuk a vita lényegét és a hagyományos álláspontot, majd lépésről lépésre részletesen megvizsgáljuk a kérdést a Szentírás, az egyházi hagyomány és az észszerű teológiai gondolkodás alapján, hogy alátámasszuk az amillenarista nézetet és megcáfoljuk az Őrtorony-féle értelmezést.

1. Előszó – A vita tétje és módszertani megjegyzések

A Jelenések 20:12-ben említett „tekercsek” értelmezése körül komoly vita bontakozott ki a keresztény teológiában, különösen Jehova Tanúi és a hagyományos keresztény tanítás között. A Tanúk álláspontja szerint ezek a tekercsek valójában „új tekercsek”, melyeket Krisztus ezeréves uralma alatt fognak felnyitni, és amelyek Isten részletes követelményeit tartalmazzák majd az akkori világ számára. Ezzel szemben a hagyományos nézőpont szerint a Jelenések könyve apokaliptikus szimbólumrendszerében a „tekercsek” az emberek életének isteni mérlegelését szolgáló feljegyzésekre utalnak, és a végső ítélet során ezek alapján, vagyis a földi életben véghezvitt tetteik szerint lesznek megítélve mindannyian.

Ebben a tanulmányban alaposan megvizsgáljuk a vonatkozó bibliai szöveget, a teológiai összefüggéseket és a patrisztikus (ókori egyházatyákra támaszkodó) értelmezési hagyományt, hogy cáfoljuk Jehova Tanúi értelmezését és megerősítsük a hagyományos álláspontot. Célunk, hogy világosan és meggyőzően bemutassuk: miért nem állja meg a helyét az „új tekercsek” tana, és hogyan torzítja el ez a kegyelemről szóló keresztény tanítást. A tanulmány során a Szentírás tanúságát, a szenthagyomány elveit és a patrisztikus-skolasztikus teológiai örökséget egyaránt igénybe vesszük érveink alátámasztására. Reméljük, hogy ez az írás nemcsak teológiai szempontból nyújt útmutatást, hanem lelkipásztori szempontból is segítséget ad a híveknek a helyes eszkatológiai remény megértéséhez és megőrzéséhez.

2. A hagyományos amillenarista eszkatológiai alapállás

2.1 A kinyilatkoztatás zártsága

A hagyományos keresztény tanítás szerint a nyilvános isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus személyében és az apostoli korban véglegesen beteljesedett és lezárult, az Üdvözítő Jézus Krisztusban az egész kinyilatkoztatás befejeződött. Következésképpen minden, ami az üdvösségünkhöz szükséges, kinyilatkoztatást nyert Krisztusban, és átadatott az apostoli tanítás által az egyháznak. Ebből az következik, hogy a Jelenések könyvében foglalt próféciák sem utalhatnak olyan új, eddig ismeretlen isteni követelményekre vagy tanításokra, melyek a jövőben – például egy ezeréves földi uralom idején – kerülnének nyilvánosságra. Bármiféle további „tekercsnyitás” legfeljebb magánkinyilatkoztatás lehetne, amely azonban nem változtathatja meg a Krisztusban egyszer s mindenkorra megalapozott üdvrendet vagy az üdvösség feltételeit. Ez az alapelv eleve megkérdőjelezi a Jehova Tanúi elképzelését az „új tekercsekről”, hiszen az üdvtörténet hagyományos amillenarista értelmezése szerint Isten nem tervezett egy harmadik szövetségi kinyilatkoztatási korszaktörést a második eljövetel előtt, amelyben új tanítások vagy törvények válnának szükségessé.

2.2 Amillenarizmus röviden

Az amillenarizmus – melynek klasszikus képviselői közé tartozik többek között Hippói Ágoston (†430) és Aquinói Tamás (†1274) – a Jelenések 20. fejezetében említett „ezer évet” jelképes időszaknak tekinti. E felfogás szerint az ezer év Krisztus első eljövetelétől a második eljöveteléig tart, vagyis a jelenlegi egyháztörténeti korszakot jelöli. A Szentírásban az „ezer” gyakran a teljesség szimbóluma, nem pedig konkrét, szó szerinti időtartam. Így hát most élünk abban az „ezeréves” királyságban, amelyben Krisztus – bár nem látható földi uralkodóként – mégis uralkodik a szívekben és az egyházban, és amelyben a sátán hatalma korlátozás alá került. Maga Jézus utalt erre, amikor azt mondta: „Láttam a sátánt villámként leesni az égből” (Lk 10:18), ami arra utal, hogy már első eljövetele során megtörte a gonosz erejét és megkötözte a sátánt (vö. Jel 20:2).

Ezen értelmezés szerint a Jelenések 20:4-ben említett „trónuson ülők” nem egy jövőbeli földi királyság politikai hatalmasai, hanem az üdvözült lelkek – elsősorban a mennyben uralkodó szentek – akiket Krisztus bevon mennyei uralmába. A „lelkeik megelevenedése” (vö. Jel 20:4–5) az első feltámadásként a hívők lelki újjászületését jelenti, illetve azt, hogy haláluk után Krisztussal élnek. Ezzel szemben a testi feltámadás – az összes halottak univerzális feltámadása – és az utolsó ítélet egy közös eseményként fog megtörténni Krisztus dicsőséges második eljövetelekor. Jézus egyértelműen egy „óráról” beszél, melyben „mindazok, akik a sírokban vannak”, előjönnek (Jn 5:28–29). Ugyanígy Szent Pál is azt írja, hogy amikor az Úr eljön, „mindnyájan átalakulunk” (1Kor 15:51–52) – vagyis a még élők és a feltámadott halottak együtt részesülnek a végső átváltozásban. Az Egyház hagyományos tanítása tehát nem ismer két egymástól ezer évvel elválasztott testi feltámadást, sem pedig egy földi utópiát Krisztus második eljövetele előtt. A földi történelem Krisztus visszatérésekor zárul le, ekkor következik be a végső ítélet és az örökkévalóság kezdete – az üdvözültek számára a menny (új ég és új föld dicsősége), a kárhozottak számára a „második halál” (vö. Jel 20:14–15).

3. A Jelenések 20 szövegkritikája és értelmezési kerete

Mielőtt rátérnénk a „tekercsek” jelentésének részletes vizsgálatára, érdemes néhány szövegkritikai és értelmezési megjegyzést tenni a Jelenések 20. fejezetével kapcsolatban, mivel ezek is rávilágítanak a Jehova Tanúi értelmezés problémáira.

3.1 A „többi halott” betoldás elhagyása (Jel 20:5)

A Jelenések 20:5-ben a legtöbb magyar fordításban szerepel egy mondat: „A többi halott pedig nem elevenedett meg, míg be nem telt az ezer esztendő.” Fontos tudni, hogy ez a mondat szövegkritikai szempontból vitatott eredetű. A legkorábbi és legmegbízhatóbb Újszövetség-kéziratok nem tartalmazzák ezt a félmondatot. A modern kritikai kiadások, mint amilyen a Nestle–Aland-féle Novum Testamentum Graece 29. kiadása, zárójelbe teszik vagy lábjegyzetben jelzik e szavak bizonytalan eredetét. Valószínű tehát, hogy ez egy későbbi betoldás (glossza), melyet valamely másoló illesztett be magyarázó szándékkal.

Miért fontos ez? Jehova Tanúi teológiája nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a „többi halott” csak az ezer év végén „keljen életre” – ők ezt úgy értelmezik, hogy az igazságtalanok fokozatosan jutnak el a teljes életre (tökéletességre) az ezer év alatt. Az hagyományos keresztény értelmezés ezzel szemben nem választja külön időben az igazak és igazságtalanok feltámadását, hanem egyetlen egyetemes feltámadásról beszél a végítéletkor. A szövegkritikai adatok fényében a Tanúk érvelése – mely ezt a bizonytalan eredetű mondatot dogmatikai sarokpontként kezeli – meglehetősen ingatag. Ha ugyanis ez a mondat nem eredeti része a Jelenések könyvének, akkor még kevésbé alapozható meg belőle egy olyan tan, amely szerint két, időben elkülönülő feltámadás lenne (egy az ezer év elején és egy a végén). Márpedig a korai egyházatyák és a teljes hagyomány is azt támasztja alá, hogy az Írások egységesen egy végső feltámadásról tanúskodnak.

3.2 A kettős feltámadás tana és annak következményei

Jehova Tanúi eszkatológiájában központi szerepet kap a két elkülönülő feltámadás tana: szerintük az „első feltámadás” (Jel 20:5–6) csak a szó szerint 144 000 főből álló „égi reménységű felkent keresztényt” érinti, míg a „többi halott” – az igazságosak és igazságtalanok milliói – a Krisztus ezeréves uralma alatti fokozatos földi feltámadásban részesülnek, hogy akkor tanulják meg Isten törvényét. Ez a felfogás azonban ellentétben áll a Szentírás átfogó tanításával. Jézus és az apostolok nem két külön üdvtörténeti feltámadásról beszélnek, hanem egy egységes, mindenkit érintő feltámadásról az ítélet napján.

Az „első feltámadás” a Jelenésekben – amint arra Ágoston is rámutatott – a lelkek mennyei életre kelését, a Krisztusban való uralmat jelenti (a vértanúk és a szentek megdicsőülését a mennyben), nem pedig egy testi feltámadást a földön. A végső, testi feltámadás pedig egyszerre éri majd utol mind az igazakat, mind a gonoszokat. Szent Pál világosan írja: „lesz feltámadása mind az igazaknak, mind a gonoszoknak” (ApCsel 24:15), de nem utal arra, hogy ezt egy ezeréves királyság választaná szét. Sőt, azt mondja: „vagyunk bizonnyal Isten ítéletének is alávetve mindnyájan, hogy ki-ki megkapja a fizetséget aszerint, amit a testben cselekedett, jót vagy rosszat” (2Kor 5:10). Vagyis az apostoli tanítás szerint a jelenlegi földi élet dönt az örök sorsunkról, és nem egy utólagos próbaidő.

Összességében tehát a Jelenések 20. fejezetének helyes értelmezése – figyelembe véve a szövegkritikai eredményeket és a teljes bibliai kinyilatkoztatás kontextusát – nem igazolja a Jehova Tanúi által vallott kettős (két fázisú) feltámadás elméletét. Ez már előre jelzi, hogy a „tekercsek” Tanúi-féle magyarázata is problematikus lesz, hiszen egy nem létező, második próbaidőhöz köti azokat.

4. A „tekercsek” fogalma a Bibliában

A „tekercsek” (vagy könyvek) említése több bibliai helyen is előfordul, és ezek megértése segíthet értelmezni a Jelenések 20:12-ben szereplő képet is. Fontos látni, hogy a bibliai kontextus a „könyvek” alatt gyakran a cselekedetek feljegyzését érti, míg az „élet könyve” kifejezés az üdvözültek névsorára utal.

4.1 A „tekercsek” mint a cselekedetek nyilvántartásai

A Szentírásban a könyv vagy tekercs gyakran jelképes értelemben szerepel Isten emlékezete vagy ítélete eszközeként. Például Dániel próféta látomásában „könyveket nyitottak meg” a végítélet színhelyén, mielőtt az Ősöreg ítéletet tartott (Dán 7:9–10). Hasonlóképpen említi Malakiás: „Emlékkönyv íratott előtte azok számára, akik félik az Urat, és becsülik az ő nevét” (Mal 3:16) – ebben a könyvben a hívők hűségének feljegyzései vannak. Ezek a példák azt sugallják, hogy Istennek „nyilvántartása” van a világban tett jóról és rosszról.

A Jelenések 20:12-ben azt olvassuk: „…és tekercsek nyittattak fel… és megítéltettek a halottak a tekercsekben megírtak alapján, a tetteik szerint.” A görög szöveg szerint: „καὶ ἐκρίθησαν οἱ νεκροὶ… ἐκ τῶν γεγραμμένων ἐν τοῖς βιβλίοις κατὰ τὰ ἔργα αὐτῶν”, vagyis – szó szerint – „a halottak megítéltettek a könyvekben megírtakból, a cselekedeteiknek megfelelően”. Látható, hogy a „könyvek” (a görög κτλ. biblia szó) a cselekedetek feljegyzéseit tartalmazzák, hiszen ezek alapján folyik az ítélet. Semmi jel nem utal arra, hogy e tekercsek tartalma új törvények vagy parancsok gyűjteménye lenne; a szöveg logikája szerint feljegyzett tartalomról van szó, amit összevetnek az emberek tetteivel, hogy igazságos ítélet szülessen.

4.2 Az „élet könyve” – páli és jánosi párhuzamok

A Jelenések 20:12 másik említett tekercse az „élet könyve”. Ez a kép szintén nem előzmény nélküli a Bibliában. Mózes könyveiben találunk utalást egy könyvre, amelyben Isten nyilvántartja az övéit – Mózes így imádkozik: „Bocsásd meg vétküket! – de ha nem, törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32:32–33). Isten válasza: „Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki könyvemből.” Vagyis létezik egy „isteni névjegyzék”, melyből ki lehet kerülni hűtlenség esetén. A zsoltáros is könyörög, hogy ellenségeik „ne kerüljenek be az élők könyvébe” (Zsolt 69:29).

Az Újszövetségben Jézus azt mondja tanítványainak: „Annak örüljetek inkább, hogy nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10:20). Pál apostol beszél bizonyos munkatársairól, „akiknek neve benne van az élet könyvében” (Fil 4:3). A Jelenések könyve pedig több helyen is utal az „élet könyvére” mint az üdvösség jelképére (vö. Jel 3:5; 21:27).

Fontos látni, hogy az „élet könyve” nem törvényeket, hanem neveket tartalmaz: azoknak a neveit, akik üdvözülnek. A végítéleti jelenetben – Jelenések 20:12–13 – az történik, hogy a halottak cselekedetei és az élet könyve között mintegy összevetés történik: ha valakinek a neve nincs beírva az élet könyvébe, az a „tűz tavába” vettetik (vö. Jel 20:15). Ennek az üzenete: az üdvösség nem automatikus, hanem azoké, akik Istenhez tartoznak, akiket Jézus megváltása megtisztított bűneiktől, és akiknek neve így „be van írva” az élet könyvébe.

Összefoglalva tehát a Biblia összefüggéseit, a „tekercsek” kifejezés a Jelenésekben összhangban áll azzal a szimbolikával, amely szerint Isten nyilvántartja az emberi cselekedeteket, míg az „élet könyve” az üdvözült személyeket tartalmazza. Ez a keret már önmagában is ellentétben áll azzal a gondolattal, hogy itt új isteni tanítások könyveiről lenne szó – sokkal inkább a már megtett cselekedetek számonkéréséről, illetve az üdvösségre való alkalmasság megállapításáról van szó.

5. A Tanúk értelmezése röviden: „új tekercsek” és második esély

Miután láttuk a hagyományos amillenarista értelmezés alapvetéseit, nézzük meg kicsit részletesebben, hogyan is gondolja Jehova Tanúi teológiája a Jelenések 20:12-ben említett tekercsek szerepét. Fontos megérteni az ő nézőpontjukat, hogy utána pontról pontra reflektálhassunk rá. 

5.1 A feltámadás utáni „oktatási program” elmélete

A Jehova Tanúi tanítása szerint Krisztus ezeréves uralma alatt egy hatalmas arányú, központosított teokratikus oktatási program valósul meg. Ennek keretében a nagy nyomorúságot túlélt „nagy sokaság” (Jel 7:9,14) és a fokozatosan feltámadó emberek együtt tanulmányozzák majd a Szentírást és azokat az új kinyilatkoztatásokat, melyeket Isten a „tekercsek” megnyitásával ad közre. A Tanúk gyakran úgy fogalmaznak, hogy „új tekercsek nyittatnak fel” az ezer év során, amelyek „Isten írott utasításait” tartalmazzák majd arra nézve, hogyan kell élni az új világban【Forrás: Őrtorony, 2010. ápr. 15. 11. bek.】. Ezek lesznek az alapjai az oktatásnak és az ítélkezésnek is a millennium folyamán.

A jövőbeli oktatás kiterjedtségét illetően Jehova Tanúi irodalma gyakran hangsúlyozza, hogy míg napjainkban néhány millió bibliatanulmányozást vezetnek világszerte, addig az ezer év alatt „kétségkívül sok millió” ilyen tanulmányozás zajlik majd, immár nemcsak a Biblia, hanem az „új tekercsek” alapján is【Forrás: Ezékiel próféciája c. könyv, II. 67. o.】. Ezen program során eleinte a földi életben Armageddont túlélt Tanúk tanítanak majd, később pedig – amint előrehaladnak ismeretben – a feltámadottak is bekapcsolódnak tanítókként. Így mindenkinek lehetősége lesz fokozatosan megismerni és követni Jehova akaratát. A Tanúk gyakran utalnak Ézsaiás 26:9-re: „mert amikor ítéleteid vannak a földön, igazságot tanulnak a földkerekség lakói” – ezt úgy értelmezik, hogy a millennium alatt, Isten királyságának kormányzása alatt tanul majd meg az emberiség igazságosan élni.

5.2 A „második törvényadás” és az üdvrend megfordítása

Lényegében Jehova Tanúi egyfajta „második törvényadásnak” tekintik azt, amit Isten az ezer év elején tenni fog. Ahogyan Mózes idejében az izraeliták részletes törvénygyűjteményt kaptak (a mózesi Törvényt), és ahogyan az első században Jézus és az apostolok új utasításokat adtak a keresztény gyülekezetnek, úgy – mondják a Tanúk – az ezeréves Királyság kezdetén Jézus Krisztus, mint Király, új írott rendelkezéseket fog kihirdetni a földön élők számára【Forrás: Isten Királysága uralkodik! c. könyv, 19. fej., 185. o.】. Ezek a rendelkezések a „tekercsek” felnyitásával válnak ismertté, és azt tartalmazzák majd, hogy Jehova Isten mit vár el az emberektől az ezer éves uralom idején. A Tanúi terminológia szerint ez lesz Jehova „részletes követelményeinek” tárháza a millenniumra nézve.

Ennek a felfogásnak azonban van egy komoly teológiai implikációja: azt feltételezi, hogy az Újszövetség, amelyet Jézus Krisztus a saját vérével pecsételt meg (vö. Lk 22:20), az ezeréves uralom kezdetén lejár, vagy legalábbis kiegészítésre szorul. A Tanúk szerint ugyanis a jelenlegi Új Szövetség kizárólag a Krisztussal együtt uralkodó 144 000 „felkentre” vonatkozik. A földi emberek tömegei nem részesei ennek az Új Szövetségnek, ők csak haszonélvezői Krisztus váltságáldozatának, de nem közvetlen címzettjei a szövetségi ígéreteknek. Így az ezer évben, amikor a 144 000 már mennyei dicsőségben van, az Új Szövetség „elmúlik”, és helyette az „új tekercsek” törvényrendszere lesz mérvadó a földön élő emberek számára.

Ezzel gyakorlatilag a Tanúk egy párhuzamos üdvrendet vázolnak fel: míg a mennyben uralkodó „kicsiny nyáj” (Lk 12:32) az Új Szövetség által nyerte el üdvösségét kegyelemből, addig a földön élő „más juhok” (Jn 10:16) az ezeréves uralom alatt az új törvényeknek való engedelmesség és fokozatos megtisztulás által juthatnak el az üdvösségre. Ez egy kulcsfontosságú eltérés a történelmi kereszténység tanításától, mely szerint egy üdvrend van, és abban Krisztus áldozata és kegyelme minden üdvözülő számára ugyanúgy szükséges és elégséges. A Tanúk rendszerében viszont Krisztus áldozatának szerepe némileg háttérbe szorul a millennium alatt: ahelyett, hogy minden ember ott és akkor nyerne teljes megigazulást Krisztus érdeméért, a millennium során egyre „tökéletesebbé” válnak majd fokozatos engedelmesség által, és csak az ezer év végén, a végső próba után nyernek jogosultságot az örök életre.

Miután összefoglaltuk, mit is tanít Jehova Tanúi egyháza a kérdésről, áttérhetünk a kritikai elemzésre. A következőkben lépésről lépésre megvizsgáljuk, miért tartja a keresztény hagyomány ezt a tanítást megalapozatlannak és tévesnek – előbb a Szentírás konkrét szavai, majd a teológiai érvek, végül a hagyomány és lelkipásztori szempontok alapján.

6. Biblikus cáfolat – Mit mond valójában a Szentírás?

Elsőként nézzük meg közelebbről a Szentírás tanúságát. Itt kifejezetten a Jelenések 20:12 szövegére, annak nyelvi-historikus elemzésére és más ide vonatkozó bibliai passzusokra támaszkodunk. Meg fogjuk látni, hogy a Biblia nem támasztja alá az „új tekercsek” hipotézisét, sőt kifejezetten ellentmond neki.

6.1 A görög szövegben nincs „új” tekercs

Kezdjük a legalapvetőbb ténnyel: a Jelenések 20:12 eredeti görög szövegében sehol sem szerepel az „új” (görögül kainosz vagy kainē) jelző a tekercsek előtt. A szóban forgó mondat így hangzik görögül: „…καὶ βιβλία ἠνοίχθησαν· καὶ ἄλλο βιβλίον ἠνοίχθη, ὅ ἐστιν τῆς ζωῆς…” – azaz: „…és tekercsek nyittattak fel; és egy másik tekercs is felnyittatott, amely az életé”. Jól látható, hogy a „tekercsek” sima többes számban szerepel, mindenféle módosító jelző nélkül. Az „új tekercsek” kifejezés tehát szó szerint nincs benne a Bibliában.

Amikor a Jehova Tanúi publikációk ezt a verset idézik vagy magyarázzák, szinte mindig hozzáteszik az „új” jelzőt – például „új ’tekercsek’ nyittatnak fel”. Ez azonban sajnos a bibliai szöveg önkényes kibővítése, mondhatni interpolációja. Figyelmeztető tény, hogy maga a Jelenések könyve a végén szigorúan inti az olvasót: „Ha valaki hozzátesz ezekhez… Isten ráadja mindazokat a csapásokat, amelyek e könyvben megírattak” (Jel 22:18). Nem állítjuk, hogy a Tanúk szándékosan akarnának „hozzátenni” Isten szavához – valószínűleg ők úgy gondolják, hogy ez az értelmezés része –, de a gyakorlatban mégis ezt teszik: olyan szóval és gondolattal egészítik ki a kinyilatkoztatást, ami abban explicit módon nem található meg. Érdemes itt megjegyezni azt is, hogy a Jehova Tanúi sok más tanítást (például a Szentháromságot) azért utasítanak el, mert úgymond „nincs benne a Bibliában szó szerint”. Ezzel szemben a „új tekercsek” eszméje egyszer sem fordul elő a Szentírásban – mégis alapvető hittétellé vált náluk. Ez a kettős mérce rávilágít arra, hogy az „új tekercsek” tanát nem a Biblia szövege sugallja, hanem a Őrtorony Társulat sajátos értelmezési tradíciója alakította ki azt. Márpedig, ha visszatérünk a puszta bibliai szöveghez, azt látjuk: Isten ítélő könyveiről van szó, nem pedig egy új törvénykönyv kihirdetéséről.

Összefoglalva: az „új tekercsek” kifejezés hiánya a görög eredetiben önmagában erőteljes érv amellett, hogy óvatosnak kell lennünk minden olyan tanítással szemben, amely erre épít. A keresztény értelmezés – híven a sola Scriptura elvéhez, melyet elvben maga a Őrtorony is alkalmazni szeret – azt mondja, hogy nem taníthatunk olyat, ami sehol nincs leírva a Szentírásban. Márpedig az „új tekercsek” tana ilyen.

6.2 Időrend és kontextus: a tekercsek az ezer év után nyílnak fel

Nézzük meg közelebbről a Jelenések 20 narratív időrendjét is. A Tanúk úgy tanítják, hogy a tekercsek az ezeréves uralom alatt lesznek felnyitva, és annak ideje alatt fejtik ki hatásukat az oktatásban és ítélkezésben. A bibliai szöveg viszont ennek ellentmond.

A Jelenések 20:7–8-ban ezt olvassuk: „Mikor pedig eltelik az ezer esztendő, szabadon bocsáttatik a sátán a tömlöcből, és kimegy, hogy megtévessze a föld négy szegletén lévő népeket…”. Tehát először világosan lezárul az ezer év, majd zajlik egy utolsó sátáni kísértés és lázadás (Góg és Magóg története). Ezt követően, a 10. versben Sátán örökre elvetetik a tüzes tóba. Csak mindezután következik a 11–12. vers, amely leírja a nagy fehér trónt és az ítéletet a halottak felett: „És láttam egy nagy fehér trónt… És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, a trón előtt állni, és tekercsek nyittattak fel… megítéltettek a halottak… a tetteik szerint.”

Figyeljük meg: az Írás szerint a tekercsek felnyitása és a halottak megítélése az ezer év végén, Sátán végső elpusztítása után történik. Sehol sem utal a szöveg arra, hogy ezek a tekercsek már az ezer év elején felnyíltak volna, és végig nyitva lettek volna a millennium során. Tehát az időrendi elhelyezés alapján is problémás a Tanúk értelmezése. Ha komolyan vesszük a Jelenések könyve eseménysorát, azt kell mondanunk: az utolsó ítélet a végidőben, nem pedig a messiási uralom közepette zajlik. Isten trónja elé mind a halottak odaállnak (nagyok és kicsinyek egyaránt), és ott, akkor derül ki a végső sorsuk. Ez nem hagy teret egy olyan modellnek, ahol az ítélet egy ezer éven át húzódó folyamat lenne, amelynek során a halottak fokozatosan „jönnek ítéletre” a feltámadásuk után.

Egy további logikai érv is ide kívánkozik: feltéve (a Tanúk értelmezése szerint), hogy a tekercsek új törvényeket tartalmaznak, amik csak az ezer év elején lesznek kihirdetve – hogyan lenne igazságos Isten részéről ezek alapján ítélni a feltámadottakat? Hiszen az ítélet jelenete a Tanúk magyarázata szerint is az ezer év végén játszódik (amikor a „tekercsekben írottak szerint” megítéltetnek). De ha valaki csak a millennium alatt ismerhette meg ezeket az új parancsolatokat, és mondjuk 100 évvel a millennium vége előtt halt meg (feltámadt emberként), akkor értelemszerűen nem is ismerhette a teljes tekercstartalmat mindvégig. Az ő megítélése tehát egy olyan – részben ismeretlen – törvényrendszer alapján történne, amit életében talán nem is teljesen sajátíthatott el. Ez az elképzelés súlyosan sérti Isten igazságosságának képét. A hagyományos keresztény felfogásban ilyen probléma nincs, hiszen mindenki azon kinyilatkoztatott törvény alapján ítéltetik meg, amely életében ismert volt számára (akár a kinyilatkoztatott isteni törvény, akár a lelkiismeret törvénye – vö. Róm 2:12–16). A Tanúk modellje azonban azt feltételezi, hogy Isten egy új törvénykorpusz alapján ítél a végén, amelyet a történelem korábbi szakaszaiban senki sem ismert. Ez a gondolat már önmagában is kérdéses.

6.3 „Tetteik szerint” – Az ítélet tárgya a mostani élet cselekedetei

A Jehova Tanúi által hangoztatott egyik érv az, hogy „Isten nem ítélheti meg a feltámadottakat az előző életbeli tetteik alapján, hiszen a halállal megfizettek bűneikért (Róma 6:7)”. Ezért szerintük a „tetteik” (amelyek alapján ítéltetnek) az ezeréves uralom alatti tetteik. Ezt az állítást azonban a Szentírás egészének fényében meg kell vizsgálnunk, mert könnyen belátható, hogy téves következtetésről van szó.

Először is, nézzünk meg néhány újszövetségi kijelentést az ítélettel kapcsolatban:

• 2Korintus 5:10: „Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit a testben tett, aszerint, hogy jót cselekedett-e vagy gonoszat.” – Pál itt világosan azt mondja, hogy a testben eltöltött életünk cselekedetei szerint kapunk jutalmat vagy büntetést. Vagyis az ember jelenlegi földi életének morális döntései határozzák meg az ítéletkor való megítélését.
• Máté 25:31–46: Jézus a végítéletről szóló nagy képes beszédében (a juhok és kecskék példázata) arról beszél, hogy amikor eljön dicsőségében, minden népet egybegyűjt maga elé, és szétválasztja őket, mint a pásztor a juhokat a kecskéktől. Az ítélet kritériuma: „amit egynek e legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek” vagy nem tettétek. Tehát az irgalmasság cselekedetei, ill. elmulasztásaik a földi életben! Jézus sehol sem utal arra, hogy lenne egy ezeréves új lehetőség a jobb cselekedetek gyakorlására. Éppen ellenkezőleg, a példázatból az világlik ki, hogy az ítélet a földi élet lezárultával, Krisztus eljövetelekor történik és végleges.
• Róma 2:6–8: „[Isten] megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik türelemmel, jót cselekedve dicsőségre… törekednek, örök életet ad; akik pedig önzők… haraggal és bosszúval fizet.” Pál apostol itt is arról ír, hogy Isten igazságosan megítéli az embereket cselekedeteik alapján. Nincs említés semmiféle utólagos emberi tökéletesedési folyamatról vagy plusz próbaidőről.

Most térjünk vissza a Róma 6:7-re, amit a Tanúk gyakran idéznek: „Aki meghalt, felmentetett a bűn alól” (vagy a saját fordításuk szerint: „aki meghalt, felmentést kapott bűne alól”). Fontos megérteni, hogy Pál itt nem általános erkölcsi-ítélkezési elvet fektet le, hanem a megszentelődésről beszél, képes beszédben. A Római levél 6. fejezete arról szól, hogy a keresztség által meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Krisztusban. A 6:7-ben az eredeti görög szövegben a „felmentetett” szó valójában azt is jelenti: „igazzá nyilváníttatott” vagy „megigazult”. Pál tehát azt mondja: aki meghalt (Krisztussal együtt meghalva a keresztségben a bűn számára), az megszabadul a bűntől. Nem arról beszél, hogy aki fizikailag meghal, annak minden bűne automatikusan el van intézve Isten előtt! Ha így lenne, az teljesen szembemenne a Biblia egészével – hiszen akkor a hitetlen és gonosz emberek halála egyfajta megváltást jelentene számukra, ami abszurd. A Zsidók 9:27 ehelyett világosan kijelenti: „Az ember számára el van rendelve, hogy egyszer haljon meg, azután pedig ítélet következik.” Nincs utalás arra, hogy a halál egyenlő lenne a bűnök lerovásával Isten szemében. A „halál bérének” (Róm 6:23) kifejezés is azt jelenti, hogy a bűn következménye a halál – de nem azt, hogy aki meghal, annál ezzel le van tudva minden, és tiszta lappal indul a feltámadáskor. Épp ellenkezőleg: a Jelenések képe szerint a halottak előjönnek a sírból és úgy állnak Isten elé, mint akiknek a cselekedeteik följegyeztettek.

Összefoglalva: a Szentírás következetesen azt tanítja, hogy ebben az életben dől el az üdvösségünk vagy kárhozatunk kérdése. A végső ítélet ennek nyilvános, isteni megerősítése lesz, amikor Isten mindenkit megítél a saját igazságos mércéje szerint, de amíg tart a földi élet, addig tart a lehetőség a megtérésre. Nincs bibliai alapja annak a feltételezésnek, hogy a halál után még lenne egy tanulóidőszak vagy „pótvizsga” az üdvösségre.

A Jelenések 20:12 „tekercsei” tehát igenis értelmezhetők úgy, ahogyan a keresztény hagyomány mindig is értelmezte: Isten igazságos ítéletének dokumentumai, melyek a mi e világi életünk tetteit tartalmazzák. És a halottak ezek alapján – vagyis életük morális mérlege alapján – nyernek eljutást az örök életre vagy a kárhozatra. Ennek fényében teljesen fölöslegessé válik a Tanúk által elképzelt „új parancskönyvek” hipotézise, sőt az, mint látjuk, ellentmond a Biblia szavának.

7. Teológiai cáfolat – A hit, a kegyelem és Krisztus művének egysége

A bibliai alapok áttekintése után vizsgáljuk meg teológiai szempontból is a kérdést. Tegyük fel a kérdést: összeegyeztethető-e az „új tekercsek” tanítása a keresztény hit alaptételeivel – különös tekintettel a kegyelemből való megigazulásra, Krisztus egyszeri és tökéletes váltságára, valamint az Új Szövetség egyetemességére? Amint látni fogjuk, a Tanúk eszkatológiája e pontokon is súlyos ellentmondásban van az apostoli tanítással.

7.1 Törvény helyett kegyelem: Jeremiás új szövetsége és Kolossé 2

Már Jeremiás próféta megjövendölte (Jer 31:31–34) azt az új szövetséget, amelyet Isten köt népével a végső időkben. Ennek kulcsa: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, és szívükbe írom” – mondja az Úr –, „és nem emlegetem többé vétküket, bűnükről nem emlékezem meg.” A keresztény egyház hite szerint ez az új szövetség Jézus Krisztusban teljesedett be: ő a saját vérével pecsételte meg (vö. Lk 22:20), és a benne hívők szívébe a Szentlélek által beíródik Isten törvénye. A Zsidókhoz írt levél két teljes fejezeten át (Zsid 8–10) kifejti, hogy Krisztus új szövetsége tökéletesen beteljesíti és meghaladja a régi (mózesi) szövetséget.

Ha most a Tanúk elképzeléseit nézzük, azt látjuk, hogy ők gyakorlatilag egy harmadik szövetséget is feltételeznek a jövőben: egy ezeréves „új törvényadást”. Kérdezzük meg: mi szükség lenne erre? A páli teológia fényében semmi. Szent Pál a Kolosséiakhoz írt levélben azt írja, hogy Krisztus a kereszten „eltörölte a követeléseiben ellenünk szóló adóslevelet, eltette az útból, odaszegezve a keresztfára” (Kol 2:14). Ezzel azt fejezi ki, hogy minden írott törvény, amely vádolhatna bennünket, érvényét vesztette Krisztusban, mert ő a bűn és a törvény átka alól megszabadított minket (vö. Gal 3:13). Ha Krisztusban „a szabadság törvénye” (Jak 1:25) alatt élünk, milyen alapon várnánk, hogy Isten egy jövőbeli korszakban ismét külső törvények „rabságának igájába” hajtsa az emberiséget?

A Tanúk ezeréves királysága, tele új parancsolatokkal és szabályokkal, valójában visszalépés lenne a törvény vallásosságába. Ezzel szemben a keresztény evangélium arról szól, hogy Krisztusban Isten kegyelme és igazsága teljes mértékben megjelent, és a Szentlélek által vezérelt élet váltotta fel a kőtáblákra írt törvényeket (vö. 2Kor 3:3,6). Pál figyelmeztet: „Ha a törvény által jön az igazságosság, akkor Krisztus hiába halt meg” (Gal 2:21). Ezt az erős kijelentést nyugodtan alkalmazhatjuk a kérdésünkre: ha valóban törvények és rendeletek új rendszerére volna szükség a millennium alatt az emberek megigazításához, akkor Krisztus halála – legalábbis az akkor élők szempontjából – hiábavaló lett volna. Ám mi hisszük, hogy Krisztus áldozata minden korban, minden ember számára egyetlen reményként elegendő és hatékony.

7.2 „Egyszer s mindenkorra” – Krisztus áldozatának elégsége

A keresztény tanítás központi eleme, hogy Jézus Krisztus váltsághalála egyszer s mindenkorra tökéletesen kiengesztelte Istent és megnyitotta az üdvösség útját az emberiségnek. Ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz: Krisztus „egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10:14). Ez azt jelenti, hogy aki Krisztusban van, annak nincs szüksége semmiféle kiegészítő „váltságműre” vagy plusz tökéletesedési programra. A megszentelődés persze folyamat, de az üdvösség feltétele, a megigazulás alapja már adott és befejezett Krisztus keresztjén.

Ehhez képest mit mond a Jehova Tanúi tana? Azt állítja, hogy a Krisztus-áldozatból fakadó új szövetségi kegyelmi állapot csak a kiválasztott keveseké (144 000 főé), a többiek pedig csak a messiási uralom végére nyerhetik el a teljes feloldozást és örök életet – de addig nekik „tökéletesedniük” kell a majdani új törvények által. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Krisztus áldozata önmagában nem volt elegendő mindenki üdvösségéhez, hanem kiegészítő „munkára” van szükség a részünkről. Pál apostol viszont nagyon keményen figyelmeztet az ilyen gondolkodásra: „Elestetek a kegyelemből mindazok, akik a törvény által akartok megigazulni” (Gal 5:4). Bár a Tanúk nem a mózesi törvényhez akarnak visszatérni, hanem új törvényeket vizionálnak, a lényeg ugyanaz: nem a kegyelmet, hanem a teljesítményt helyezik az üdvösség középpontjába. Ezzel – szándékuk ellenére – azt a benyomást keltik, mintha Krisztus műve hiányos volna, és a millennium alatt kellene azt „befejezni” az emberek erőfeszítéseinek.

A keresztény hit ezzel szemben vallja, hogy Krisztusban minden kész (vö. Mt 22:4, Jn 19:30). Az Egyház szentségei, így különösen a keresztség és az Eucharisztia, már most közvetítik a bűnbocsánatot és az örök élet magvát az embereknek. Nincs semmilyen jövőbeli „upgrade” vagy kiegészítő csomag az üdvösség tervében. Természetesen hisszük, hogy a történelem végén Isten mindent újjáteremt (vö. Jel 21:5), de ez az újjáteremtés nem új kinyilatkoztatások formájában, hanem a jelenlegi üdvrend beteljesítéseként fog megvalósulni. Krisztus második eljövetelekor nem új törvényeket hoz, hanem ítélni jön, és megdicsőíteni a benne hívőket.

7.3 Az üdvrend „megsokszorozása” kontra Zsid 9:27–28

Végezetül érintsük az üdvtörténet időrendjének kérdését. Jehova Tanúi tanában az üdvösség rendje mintegy két szakaszra oszlik: van egy mostani idő, amelyben a kiválasztott kevesek üdvözülnek (az égiek), és majd a millennium ideje, amelyben a nagy többség „második esélyt” kap az üdvösségre. Ez a felosztás azonban idegen a Biblia gondolkodásától. A Szentírás szerint „most van az üdvösség napja” (2Kor 6:2). Most hangzik az evangélium hívó szava, most kell dönteni Krisztus mellett. Jézus példabeszédei (pl. a tíz szűz: Mt 25:1–13) arra figyelmeztetnek, hogy készüljünk fel idejében az Úr érkezésére, mert amikor megjön, már nincs mód pótolni, amit elmulasztottunk. A gazdag ember és Lázár történetében (Lk 16:19–31) Ábrahám világosan kijelenti a halott gazdagnak, hogy amit elmulasztott földi életében, azt már nem teheti jóvá a halála után: köztetek és köztünk nagy szakadék van, nem lehet átjutni. Mindez arra mutat, hogy a halál egyfajta pecsétet tesz az ember sorsára – közvetlenül utána pedig „ítélet következik” (Zsid 9:27), nem pedig egy második földi élet.

Jehova Tanúi gyakran hivatkoznak arra, hogy Isten igazságos, és ezért meg kell adnia a lehetőséget azoknak is az üdvösségre, akik „tudatlanságban” haltak meg (pl. sosem ismerték Istent vagy a Bibliát). Azonban a hagyományos keresztény teológia szerint Isten ezt a lehetőséget már most, a földi életben megadja mindenkinek a maga módján: Isten minden embernek felkínálja a kegyelmet – ha máshogy nem, a lelkiismeret által, vagy rendkívüli módon ismerteti meg velük az igazságot. Isten nem ment fel senkit az erkölcsi felelősség alól amiatt, hogy mondjuk nem hallott misszionáriusokról; viszont azt is tanítja az Egyház, hogy aki a saját lelkiismerete szerint keresi a jót és követi a fényt, amit kapott, azt Isten nem fogja eltaszítani. Ehhez nincs szükség egy ezeréves halasztott ítélkezésre.

Mindezek fényében a Tanúk érvelése, miszerint „a szerető Isten nem pusztíthat el milliárdnyi tudatlan embert, ezért lesz még egy oktatási korszak”, valójában alábecsüli Isten mostani munkálkodását az emberek szívében, és alábecsüli Krisztus megváltásának egyetemességét. Úgy tűnik, mintha Istennek menet közben módosítania kellene az üdvtervét, mert az első körben nem sikerült elérni mindenkit. Ezzel szemben a hagyományos keresztény hitfelfogás Isten tervét tökéletesnek és véglegesnek látja Krisztusban – nincs B-terv vagy utánjátszás. A Zsidók 9:28 azt mondja: Krisztus „másodszor nem a bűn miatt fog megjelenni, hanem üdvösségükre azoknak, akik várják őt”. Vagyis amikor visszajön, nem egy újabb bűntől való megtisztítási folyamatot hoz el (hiszen azt első eljövetelekor megtette), hanem véglegesen üdvözíti a benne hívőket. Akik pedig nem várják őt hitben, azok számára nem marad más, csak az ítélet.

Összefoglalva a teológiai érveket: az „új tekercsek” tana és a mögötte álló második esély teológia ellentmond a sola gratia (egyedül kegyelemből) és solus Christus (egyedül Krisztus által) alapelveknek. Új törvényeskedést vezet be oda, ahol Krisztus már beteljesített mindent. Kettévágja az üdvrendet ott, ahol Isten egységes üdvtörténetet tárt fel. Ily módon nemcsak biblikailag megalapozatlan, de teológiailag is veszélyesen félrevezető.

8. Patrisztikus és skolasztikus tanúságtételek

Nemcsak a Szentírás és a teológiai megfontolások szólnak az „új tekercsek” tanítása ellen, hanem az egyház történelmi hagyománya is. A korai egyházatyák és a középkori skolasztikus teológusok műveiben ugyanígy találunk olyan megállapításokat, amelyek erősítik a hagyományos amillenarista értelmezést, és ellentétben állnak a Tanúk késői elgondolásaival.

8.1 Hippói Ágoston tanítása (De civitate Dei, XX. könyv)

Hippói Ágoston, a nyugati egyház egyik legnagyobb atyja, Isten városa (De civitate Dei) című művének 20. könyvében részletesen tárgyalja a Jelenések 20. fejezetét és az ezer éves uralom kérdését. Ágoston amillenarista álláspontot képviselt: szerinte az „első feltámadás” a Jelenésekben a hívők lelki feltámadására, újjászületésére utal (amely a megtérésben és a keresztségben valósul meg), míg a „második feltámadás” a test szerinti feltámadás az ítéletkor【Ágoston: De civ. Dei XX, 6–10】. Ágoston határozottan elvetette azt az akkoriban is létező millenarista nézetet, hogy Krisztus ezer évig földi királyságot tartana fenn a második eljövetele után.

Ami a végső ítéletet illeti, Ágoston azt tanította, hogy az utolsó napon Krisztus fog megjelenni bíróként, és a feltámadottak – egyetemes feltámadás után – az ő ítélőszéke elé állnak. Ágoston nem említ semmiféle új könyveket vagy törvényeket, amelyek alapján tanulniuk kellene a feltámadottaknak. Ellenkezőleg, következetesen arról ír, hogy minden ember evilági életének minősége dönti el, hogy üdvözül-e vagy elkárhozik. Az „ezer év” szerinte a mostani világkorszakot jelképezi, amely után következik a végső ítélet【uo. XX, 7】. Az „ítélet könyveiről” (tekercseiről) Ágoston egy helyen megjegyzi: ezek Isten mindentudásának és igazságának a jelképei, melyekből semmi sem hiányzik majd az emberek cselekedetei közül【uo. XX, 14】. Ez pontosan egyezik az általunk kifejtett értelmezéssel.

Ágoston tekintélye különösen fontos, mert ő zárta le tulajdonképpen a korai egyház millenniumi vitáit. Az ő álláspontját fogadta el a mainstream egyházi tanítás (míg a krisztusi földi uralomban hívő irányzatokat – Montánusz, illetve néhány keleti atya – fokozatosan elvetették). Ebből következik, hogy a katolikus hagyományt követő teológusok mind Ágoston nyomdokain haladva értelmezték a Jelenések 20-at, és soha nem vetették fel olyan ideát, hogy majd új kinyilatkoztatások jönnének a végső időkben. Ez a gondolat a történelem során csak szektariánus mozgalmakban bukkant fel (pl. a 19. századi adventisták és russelliták körében), de sem az óegyházi, sem a középkori tanításban nincs nyoma.

8.2 Aquinói Tamás

Aquinói Tamás, a középkor legjelentősebb teológusa, a Summa Theologiaca-ban foglalkozik az utolsó ítélet és a feltámadás kérdéseivel. Tamás megerősíti, hogy a végső ítéletkor minden ember feltámad, és Krisztus fog ítélni mindenki felet. Részletezi az ítélet „jeleinek” kérdését is – például beszél az előjelekről, a világ megpróbáltatásairól a vég előtt –, de nem beszél semmiféle új törvénykönyvről vagy tekercsekről, amelyekből akkor tanítani kellene az embereket.

Tamás kifejti, hogy a feltámadás után az emberek állapota meg fog változni (romlandóból romolhatatlanná lesznek), de a lelkiállapotukat illetően nem válnak „tökéletesebbé” a feltámadás aktusától önmagában – vagyis aki kegyelmi állapotban hunyt el, az feltámadván is kegyelemben lesz, aki nem, az nem. Nem vár semmiféle utólagos morális javulást a feltámadás után. Sőt, Tamás azt mondja: a végítélet Isten irgalmasságának és igazságosságának teljes kinyilvánulása lesz, de az ítélet alapja az lesz, hogy ki hogyan viszonyult Istenhez a földi élete során【ST Suppl. q.89 a.5】.

Aquinói Tamás – miként a többi skolasztikus teológus – sem hagyott jóvá olyan ötletet, hogy Krisztus feltámadottai egy új próbaidőt kapnak. Őket ismerve, valószínűleg eretnek gondolatnak minősítették volna, hiszen ellentétes az Írásokkal és a hagyománnyal. Ez mutatja, hogy a Tanúk „új tekercsek” elmélete mennyire gyökértelen az egyház történeti tanúságtételében.

9. Lelkipásztori és ökumenikus szempontok

Mielőtt lezárnánk értekezésünket, érdemes kitérni arra is, milyen lelkipásztori következményei vannak a kétféle felfogásnak, és hogyan érinti ez a keresztény egységre törekvést (ökumenét). Nem pusztán elméleti vitáról van szó, hiszen az eszkatológiai remény alakítja a hívők Isten-képét, önértelmezését és motivációit a mindennapokban is.

9.1 A törvényeskedés pszichológiája – félelem és bizonytalanság

Jehova Tanúi „második esély” paradigmája első hallásra könyörületesebbnek tűnhet („Isten ad még egy lehetőséget a halál után is”), valójában azonban egy igen szigorú és bizonytalan rendszert eredményez követői számára. Gondoljunk bele: a Tanú-hívő úgy él, hogy még ha most meg is hal hűségesen, a hite szerint a feltámadás után is egy ezer éves próbatétel vár rá, ahol még mindig elbukhat. Sőt, az ezer év végén jön egy utolsó próbára bocsátás, amikor Sátán elhitetése újra veszélybe sodorhatja. Tehát a Tanúk szemében az üdvösség soha nincs biztonságban, amíg azon az utolsó próbán is át nem megy valaki. Ez a szemlélet akarva-akaratlanul is egyfajta félelemben tartást eredményez. A hívők úgy gondolkodhatnak: „Nem elég, hogy most helytállok; még ezer évig kell majd bizonyítanom… mi lesz, ha akkor leszek hűtlen?” Ahelyett, hogy az üdvösség örömteli bizonyosságát élnék át Krisztusban („Tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe”: 1Jn 3:14), a Tanúknak nincs valódi üdvbizonyosságuk, hiszen a legvégső próba még hátra van – sőt, tulajdonképpen a legtöbbjük számára a tényleges ítélet még el sem kezdődött.

Ezen túlmenően az a gondolat, hogy majd egy egész könyvtárnyi új törvény szabályozza az élet minden részletét a paradicsomi földön, egy igen legalista vallásosságot sejtet. Már most, a Tanúk mindennapi vallási életében is tetten érhető egy erős szabály-orientáltság és konformizmus (amit ők „teokratikus rendnek” neveznek). Elképzelhetjük, hogy ha hitük szerint a jövőbeli üdvösség is attól függ, mennyire lesznek képesek betartani egy új törvényrendszert, akkor ez a törvényeskedésre való hajlam még erősebb motivációt kap. Pál apostol azonban arra figyelmeztet, hogy „a betű öl, a Lélek pedig éltet” (2Kor 3:6). A túlzott szabálycentrikusság könnyen átcsap abba, hogy valaki elfelejti a törvény lelkét, és csak a betűjére figyel – ez volt a farizeusok hibája is Jézus korában. Lelkipásztori szempontból tehát az „új tekercsek” eszméje egy meglehetősen terhes és kockázatos spiritualitást kelt: az üdvösség bizonytalan távolba tolását és a folyamatosan fenntartott megfelelési kényszert.

9.2 A keresztény remény prófétai vonzereje – kegyelem és bizalom

Ezzel szemben a keresztény eszkatológiai remény a jelenben megélt kegyelemre és a jövő iránti bizalomra épül. Azt hirdeti, hogy „íme, most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja” (2Kor 6:2). Isten országa már köztünk van (Lk 17:21) – még nem a maga teljességében, de valóságosan jelen van az egyházban és a szentségekben. Az a hívő, aki most Krisztusban él, már birtokolja örökségének zálogát (vö. Ef 1:13–14), és bízhat abban, hogy „akiben elkezdte a jó művet, az be is fejezi Krisztus Jézus napjára” (Fil 1:6). Ez a biztos remény nem gőgös elbizakodottság, hanem a Szentlélek által a szívünkbe áradt bizalom (Róm 5:5), ami arra sarkall, hogy szeretetben éljünk és jót cselekedjünk – nem azért, hogy bizonytalanul kiérdemeljük az üdvösséget, hanem mert már megkaptuk ajándékba. A jócselekedetek így nem feltételei, hanem gyümölcsei az üdvösségnek. „Az ő alkotása vagyunk Krisztus Jézusban, jó cselekedetekre teremtve, amelyeket előre elkészített az Isten” – írja Pál (Ef 2:10), közvetlenül azután, hogy hangsúlyozta: kegyelemből üdvözültünk, hit által, nem a magunk erejéből.

Ez a kegyelmi bizonyosság és jelen idejű öröm az, ami keresztény reményt vonzóvá és prófétai erejűvé teszi. Nem arra hívjuk az embereket, hogy csatlakozzanak egy emberi szervezethez és majd valamikor a távoli jövőben esetleg örök életük lesz, hanem arra, hogy most találkozzanak Krisztussal, most tapasztalják meg a bűnbocsánat és az istengyermekség örömét, és így várják bizalommal Uruk érkezését. A végső ítélettől sem kell rettegniük, mert azt remélhetjük, amit Szent János ír: „Bizalommal lehetünk az ítélet napján, mert ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem…” (1Jn 4:17–18).

Ökumenikus szempontból nézve is jelentős ez a különbség. A történelmi egyházak (katolikus, ortodox, protestáns) eszkatológiája ebben a pontban egyhangú: az üdvösség Krisztus kegyelmi ajándéka, és nincs „kétlépcsős” megváltási terv. Jehova Tanúi viszont e tekintetben is sajátos, a keresztény fősodortól eltérő tant hirdetnek. Ha szeretnénk párbeszédet folytatni velük, fontos rámutatnunk arra, hogy az ő reménységképük valójában mennyire bizonytalan és emberi erőfeszítéstől függő. Ugyanakkor megmutathatjuk nekik a keresztény remény szépségét: azt, hogy Isten szeretete Jézus Krisztusban feltétel nélkül kiáradt, és aki azt hittel elfogadja, annak a neve már most fel van írva a mennyben (Fil 4:3, Zsid 12:23). Nem kell várnunk egy ezer évig tartó „próbaidő” végéig, hogy megtudjuk, Isten szeret-e minket: most szeret, és „örök szeretettel szeretett” (Jer 31:3). Ez a bizonyosság persze nem lustít el minket, hanem hálára és szentségre ösztönöz – de nem rettegésből, hanem szeretetből.

10. Összegzés – „Íme, újjáteszek mindent!” (Jel 21:5)

Elérkeztünk értekezésünk végéhez, így ideje összefoglalni a legfőbb tanulságokat. A Jelenések könyve utolsó fejezeteiben Isten ezt ígéri: „Íme, újjáteszek mindent!” (Jel 21:5). Figyeljük meg: mindent újjá tesz, nem pedig azt mondja, hogy „új iránymutatásokat hoz elő”. Az újjáteremtés a már meglévő teremtés beteljesítése lesz, nem egy vadonatúj üdvrend bevezetése. A Biblia záró látomása új eget és új földet mutat (Jel 21:1), ahol maga Isten lakik az emberekkel, letöröl minden könnyet, és nem lesz többé halál (Jel 21:3–4). Ebben a vízióban nem szerepelnek új törvénykönyvek vagy tekercsek, amelyeket tanulmányozni kellene; nem szerepel egy új próbaidő, amelyen át kell vergődni. A történet célja és csúcspontja nem más, mint az Istennel való tökéletes közösség helyreállítása – amit a Szentírás képei menyegzőként (Jel 19:7–9) és mennyei Jeruzsálemként (Jel 21:10kk) jelenítenek meg.

A Jehova Tanúi által hangoztatott „új tekercsek” tana ezen ragyogó bibliai kijelentésekhez képest idegen testnek tűnik. Szövegidegen, mert sem közvetlenül, sem közvetve nem olvasható ki a Szentírásból. Krisztus-ellenes (természetesen nem szándékoltan istenkáromló értelemben, de következményeit tekintve), mert minimalizálja Krisztus művének univerzalitását és teljességét, és helyébe egy részben emberi érdemeken nyugvó rendszert állít a jövőben. Lelkipásztorilag terhes, mert követőit bizonytalanságban és törvényeskedésben tartja, ahelyett hogy a fiúság lelkületét adná nekik.

Ezzel szemben a hagyományos amillenarista felfogás – amely a szentírási és apostoli hagyomány hű kifejezése – arra hív minket, hogy most és itt éljünk Krisztus kegyelméből, várva boldog reménységünket, Urunk eljövetelét (Tit 2:13). A mostani idő a kegyelem korszaka, amikor a szívünkbe írt Szentlélek által már most megismerhetjük és követhetjük Isten akaratát. Ha ebben kitartunk mindhalálig, nem kell félnünk: az élet könyvében ott lesz a nevünk. Isten nem kíván tőlünk lehetetlen dolgokat, sem pedig nem akar becsapni minket egy utólagos feltétellel. A keresztény remény bizonyosságát táplálja bennünk, hogy aki Krisztusban van, annak örök élete már elkezdődött (vö. Jn 5:24; 1Jn 5:13). Az ítélet napja ennek a kegyelemnek diadalmas kinyilvánítása lesz, amikor Krisztus szavai szerint „fénylik majd az igazak, mint a nap, Atyjuk országában” (Mt 13:43).

Végezetül mondjuk Pál apostollal: „Ki szakaszt el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8:35). Sem jelen, sem jövendő, sem élet, sem halál, sem ezer évnyi idő nem választhat el attól, hogy Isten kegyelme Krisztusban beteljesüljön bennünk. Nincs szükségünk képzeletbeli „új tekercsekre” – elegendő a Szentírás örömhíre, amely már most feltárja előttünk az örök életre vezető utat. Erről tanúskodik az Egyház kétezer éves hagyománya is. Bízzunk tehát Isten igéjében és irgalmában, és legyünk hálásak, hogy Jézusban minden kinyilatkoztatott tudást és kegyelmet megkaptunk üdvösségünkhöz. Így várjuk reményteljesen az Úr napját, amikor hitünk szeme helyett már színről színre láthatjuk Őt, és az Ő életének teljességében lesz részünk mindörökké.