EXJT BLOG

Mindenkinek Jehova Tanúiról

HTML doboz

Leírás

Minden éremnek két oldala van... Jehova Tanúi szervezetének is. Mi ennek a vallási közösségnek a kevésbé ismert oldalával foglalkozunk, hogy lehetőleg minél több embernek segítsünk egy objektív nézőpont kialakításában. Ha Jehova Tanúja vagy, ne félj, hiszen rengeteg Tanú olvassa még rajtad kívül az oldalt! Például vének, kisegítőszolgák, bételesek és persze a legtöbben, akik átlagos Tanúk. A névtelenségnek köszönhetően itt szabadon kérdezhetsz, cáfolhatsz és hozzászólhatsz, de szépen kérünk, előtte olvasd el a témakörrel foglalkozó régebbi cikkeket és kommenteket! Soha ne feledd:

"Nemcsak azt kell megvizsgálnunk, amit személy szerint mi hiszünk, hanem azt is, amit az a vallásszervezet tanít, amellyel kapcsolatban vagyunk. Ha szeretjük az igazságot, akkor semmit nem kell félnünk az ilyen vizsgálattól." -
Az igazság, mely örök élethez vezet, (WTBTS, 1968) 2. fejezet 5. bek.

Flying-brain 2.jpg

Jehova Tanúi történelme:

A Vezető Testület egykori tagjának könyve:

crisis-conscience-ray-franz_hun.png

Raymond Franz - Lelkiismereti válság

Utolsó kommentek

Ide küldd:

writing_01.png

columba [kukac] freemail [pont] hu

k [pont] johnny [pont] joker [kukac] gmail [pont] com

Ha szeretnéd megosztani - névtelenül is -, a kérdésed, történeted, tapasztalatod, véleményed, cikked, tanulmányod vagy javaslatod, akkor bátran írd meg a fenti címre, vagy írd meg közvetlenül az oldalon (regisztráció nélkül is!!!), itt:

>> GYORSBEKÜLDŐ <<

Mindenféle

Gyakran használt bibliaversek

2Mó 33:20 | Zs 146:4 | Pl 4:18 | Pl 8:22 | Pr 9:5 | Ézs 44:24 | Ez 18:4 | Dá 7:13, 14 | Mt 5:5 | Mt 6:7 | Mt 11:11 | Mt 24:14 | Mt 24:36 | Mt 24:45-47 | Mk 13:32 | Lk 23:43 | Jn 1:1 | Jn 1:18 | Jn 2:19-21 | Jn 4:34 | Jn 6:68, 69 | Jn 10:17, 18 | Jn 14:28 | Jn 17:3 | Jn 17:11 | Jn 20:17 ... | Csel 2:34 | Csel 8:30-31 | ... 1Kor 8:6 | ... Kol 1:16 | ...Héb 1:8 | ...

BLOG FÓRUM

CHAT a jelenlévőkkel

"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod." - Voltaire

„Nekem pedig egészen mellékes, hogy ti vagy egy emberi ítélőszék megvizsgál-e engem. Sőt, magam sem vizsgálom magamat. Mert semmiről sem tudok, ami ellenem szólna. De ez még nem bizonyít igazságosnak, ugyanis Jehova az, aki vizsgál engem.” (1Korintusz 4:3, 4)

"Ha a szervezeten kívül vagy, meghalsz. Ha a szervezeten belül vagy akkor pedig nagyon kell igyekezned, hogy ne halj meg." - Resign

"A legfájóbb kín örömet színlelni." - Márai Sándor

"Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel teremtettük őket." - Albert Einstein

"Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek." - Jókai Mór

"A tudatlanságod legmagasabb foka az, amikor elutasítasz valamit, amiről nem tudsz semmit." - Wayne Dyer

TIPP: A böngésződ típusától függően a Ctrl gombot nyomva tartva a + és - gombokkal nagyíthatod és kicsinyítheted az oldalt, a jobb olvashatóság érdekében.

TIPP: Kérdésekkel taníts, ne kijelentésekkel! Érvelésedben használd a Bibliát és a Tanúk kiadványait is! Vitáidban ne kövess el érvelési hibákat!

TIPP: Ha nem vagy inkognitóban, kérünk oszd meg a cikkeinket a közösségi oldalakon! (Facebook, Twitter, Google+, stb.)

 

Hogyan adományozzak nektek?

Megtekintések száma

Látogatók: 

free counters


Kedves olvasónk, Te mi vagy?

látogató számláló

Indafotó képek

Egy hírnök a totalitárius Kínában talált rá a gondolat szabadságára

2013.09.18. 00:55 | Johnny Joker | 3 komment

AMBER SCORAH

Búcsú a Tanúktól

Egy hírnök a totalitárius Kínában talált rá a gondolat szabadságára

article_scorah.png

A vének megkértek, hogy találkozzam velük a Nanjing Roadon levő Starbucksnál, Shanghai központjában. A nap fényesen sütött azon a napon; a változatosság kedvéért a szokásos köd már felszállt. Amikor megérkeztem, Steven testvér és Richard testvér üdvözölt. Addigra már rendeltek nekem egy jeges kávét. A jég már elolvadt a tetején. Egy szívószállal kevergettem az italomat.

Steven testvér belekezdett.

„Amber, azért akartunk ma veled találkozni, mert hallottunk bizonyos dolgokról,” mondta, majd a torkát köszörülte. Richard testvér egyenesen elnézett mellettem. „Azért akartunk találkozni veled, hogy bátorítsunk és megadjuk neked azt a segítséget, amelyre szükséged van. Kérlek, nyugodj meg.”

Az arcomba sütött a nap, mintha egy vallatólámpa lett volna.

“Tudod, hogy milyen beszélgetésekre gondolunk?”

Azokra a beszélgetésekre gondoltak, amelyeket egy korábbi bibliatanulmányozómmal, egy fiatal kínai tanárnővel, Jeannel folytattam. Sosem tudtam jól hazudni. Elmondtam nekik az igazat. Azt is, hogy Jean összezavarodott, de úgy éreztem, ez volt a helyes, el kellett magyaráznom neki bizonyos dolgokat.

„Igen, persze,” mondta Steven testvér. „Most, kérlek, mondd el, hogy pontosan miről beszélgettetek.”

Ahogy a kávénkat iszogattuk, pontosan úgy néztünk ki, mint a többi, Kínában élő külföldi, akiket Shanghai környékén látni lehet. Pedig mások voltunk: Jehova Tanúi. Mindegyikünk úgy érkezett ide, hogy a táskája tele volt színes csomagolópapírba göngyölt, vagy zokniba rejtett Őrtorony-kiadványokkal, melyeket azért hoztunk magunkkal, hogy a kínaiakat a saját hitünkre térítsük. Sok történetet hallottunk olyan tanúkról, akiket követtek, figyeltek, lehallgattak, majd kitoloncoltak a kínai hatóságok. A kínai kormány szemében mindhárman bűnözők voltunk, de az egyházam vénei szemében csak egyikünk volt bűnöző, és ez a találkozó a Starbucksban egy másfajta kitoloncolással fog végződni. Azzal fog végződni, hogy gyorsan kihajítanak abból az életből, amelyet már 30 éve éltem, és bekerülök egy félelmetes, bonyolult világba, melyet eddig csak kívülállóként  ismertem.

A mandarin kínai nyelvet 2003-ban kezdtem el tanulni egy esti tanfolyamon, amely lehetőséget a Vancouverben található gyülekezetemben kínálták fel. Buzgó Jehova Tanúja voltam gyermekkoromtól kezdve, és teljes idejű misszionáriusként szolgáltam az érettségi bizonyítvány megszerzésének napjától kezdve. Bármiféle karrierre való törekvést materialista célként ítéltek el, és úgy tekintették, mint ami csak elvonná a figyelmünket attól, ami igazán számít: a prédikálástól.

Hetente négyszer felvettem szerény szoknyámat és kényelmes cipőmet, megtömtem a táskámat folyóiratokkal és más Őrtorony-kiadványokkal, és elsétáltam az otthonomhoz közeli Királyságterembe Kitsilanoban. Ott találkoztam más Tanúkkal, akik autókkal jöttek. Ezután kivonultunk a számunkra kijelölt területekre - a Vancouver nyugati oldalán található gazdag városrészekbe.

Bekopogtunk az ajtókon - utcáról utcára, házról házra. Néhány ember udvarias volt, de a legtöbb inkább bosszús. Esetenként előfordult, hogy valaki az arcomba vágta az ajtót, vagy ordibálni kezdett. A legtöbb ember azonban nem válaszolt. A misszionárius munka Vancouverben nem a legkönnyebb feladat volt.

Ezek a dolgok azonban nem voltak hatással a lelkesedésemre. Fel voltunk készítve az állandó elutasításra a heti három összejövetelen, amelyen részt vettünk - ezek közül az egyiknek az volt az egyetlen célja, hogy megtanítson minket arra, hogyan győzzük le a kifogásokat, és hogyan váljunk jobb hírnökké. Az összes barátom is Tanú volt. "Világi emberekkel" (nem-Tanúkkal) érintkezni tilos volt. Így mindannyian egy hajóban eveztünk, és a hetven-plusz óra alatt, amit egy hónapban prédikálással töltöttünk, jó történetekkel gazdagodtunk. Meg amúgy is tudtuk, hogy ezt az összes embert Isten elpusztítja majd Armageddonkor. Így a durva bánásmód könnyedén lepergett rólunk.

Az egyik nap egy új ötletről hallottam, ami Jehova Tanúi között terjedt: prédikáljunk a kínai bevándorlóknak. A gazdag, önelégült vancouveri típusú emberek helyett én is inkább olyanoknak szerettem volna prédikálni, akik meghallgatnak. A bevándorlók tökéletesnek tűntek erre a célra. Feliratkoztam az egyház által felajánlott ingyenes mandarin nyelvtanfolyamra.

A kínai nyelv tanulása fárasztó folyamat volt. A szájizmaim sajogtak az első óra után. Bár az előrehaladásom lassú volt, hirtelen már több bibliatanulmányozóm volt, mint amennyivel lépést tudtam volna tartani. Végül vásároltam egy olcsó, 1982-es Volvo-kombit, és az egész várost bejártam vele, hogy egy órás bibliatanulmányozásokat vezessek be a kínai bevándorlóknál.

Egy évnyi kínai tanfolyam után úgy döntöttem, hogy kilépek a részmunkaidős állásomból, és Kínába költözöm. A kanadai kínai bevándorlóktól kapott pozitív reakciók miatt nagyon izgatott voltam. Végre megértettem, hogy Isten miért nem hozta még el Armageddont. Volt még 1,3 milliárd további ember, akiket el kellett érnem, mielőtt véget ér a világ.

Jehova Tanúi világszerte heti három alkalommal összegyűlnek 110.000 gyülekezetükben, hogy egy brooklyni székhelyű vezető testület által kiadott anyagot tanulmányozzanak, mindenütt pontosan ugyanazt. A Tanúk összejöveteleinek leggyakoribb témája, hogy hogyan éljék túl Armageddont, a világvégét. A prédikációjuk célja, hogy megtérítsék az embereket, ezáltal megmentve az életüket. Minden Tanúra folyamatos nyomás nehezedik, hogy még több időt töltsön a térítéssel, mivel csak Jehova népe az, amely megmenekül majd. A másoknak történő prédikálást a saját megmenekülésük módjának is tartják.

Erősen ellenzik, hogy a Tanúk egyetemen tanuljanak tovább. Ebben a vallásban nincs helye a kritikusan gondolkodóknak; és akik nem értenek egyet velük, azokat gyorsan eltávolítják a közösségből. Míg elméletben mindenkit arra bátorítanak, hogy vizsgálja meg hitnézeteit, ha valaki valóban megkérdőjelezi a hallottakat, vagy nem hajlandó alkalmazkodni, annak végül a közösségből való kiközösítés a következménye.

Néha hallottam “hitehagyott anyagokról” – ezek olyan irodalomat, videó- vagy audiófelvételeket jelentenek, amelyek a Tanúkat kritizálják, vagy rámutatnak a doktrinákkal kapcsolatos hivatalos álláspontjuk következetlenségeire, vagy olyan aktuális témákat vitatnak meg, mint a vérátömlesztés.  Meglehetősen kíváncsi voltam, hogy miről szólnak ezek az anyagok; Isten tudja, hányszor intettek óva ezektől. Minden ilyesfajta irodalom azonban (mint ez a történet is, például) pusztítónak és alattomosnak van bélyegezve, a szerző pedig még magánál az ördögnél is komiszabb. Az ember egyszerűen nem mer engedni a kíváncsiságának.

Gyermekkorunktól fogva arra tanítottak bennünket, hogy minden energiánkat, tehetségünket, valamint anyagi erőforrásainkat a prédikálószolgálatra összpontosítsuk. Sosem gondoltam arra, hogy karriert építsek – szó sem lehetett róla. Az ideális élet számunkra az volt, hogy találunk egy részidős munkát, például mint ablaktisztítók vagy fodrászok, hogy támogatni tudjuk a prédikálómunkánkat. Hetente háromszor, a Királyságteremben megtartott összejöveteleken az előadásokban, szimpóziumokban, szemléltetésekben, a kérdés-feleletes megbeszélésekben és a beszélgetésekben újra és újra arra biztattak, hogy ezt az életstílust válasszuk. Szinte egyáltalán nem érintkeztünk világi emberekkel, olyanokkal, akik nem voltak Tanúk, mivel el kellett kerülnünk a tőlük érkező romboló hatásokat. A saját külön világunkban és társadalmunkban éltünk.

Amikor megérkeztem Kínába, a helyzet - szükségszerűen - valóban nagyon más volt. A hittérítés illegális, a vallásos összejövetelek be vannak tiltva. A prédikáló munkát és a gyülekezeti összejöveteleket titkos, illegális tevékenységként kellett megtartani. Ez azt jelenti, hogy Sanghaiban a maroknyi Tanú csak titokban találkozhat, ami heti egy alkalomnál többször csaknem lehetetlen. A megszokott módon szervezett prédikálás, azaz ajtóról ajtóra, szintén szóba sem jöhetett. Számomra, aki Tanúként már hozzá voltam szokva egy egységes rutinhoz, ez példa nélkül álló kalandnak tűnt.

Shanghaiba érkezésem után néhány héttel titkos szöveges üzenetet kaptam egy férfitól, aki Jamesnek hívta magát. (Néhányunk hamis nevet használt; tudtuk, hogy a kínai kormány figyeli az elektronikus levelezést.) Találkozót javasolt egy helyi zajos étteremben a francia negyedben (French Concession). Amikor az étteremhez értem, felhívtam a számán, ő pedig integetett, így felismerhettem. Beszélgettünk pár percet, aztán a lényegre tért. Gyakorlott modorral magyarázta el Jehova Tanúi fiókirodájának utasításait, hogy hogyan kell végeznem misszionáriusi munkámat. Fedőmunkát kellett keresnem, például angoltanítást. Aztán pedig kapcsolatokat kellett kezdeményeznem kínai és nyugati világi emberekkel. Ezeket a kapcsolatokat kizárólag a vallási térítés céljából kellett kialakítanom.

Ez őrültségnek hangzott számomra. Életem minden napján arra tanítottak, hogy maradjak távol ezektől az emberektől, és én úgy is tettem. Én voltam az, aki kihúzta magát a munkatársakkal való közös ebéd alól, és aki a középiskolában soha nem csókolta meg azt a fiút, aki szerelmes volt belé. Én voltam az egyetlen, aki nem csatlakozott az iskola utáni sporttevékenységekhez, és aki nem vett részt születésnapi partikon, vagy a saját szalagavatómon, mindezt a beszennyeződéstől való félelem miatt. De most megkaptam az utasításokat, nem volt más választásom.

Az első próbálkozásom, hogy világi barátot szerezzek, egy könyvesboltban történt a Fuzhou úton, néhány tömbnyire a Népek Terétől (People’s Square). Körülnéztem, hogy nincsenek-e biztonsági kamerák. Noha az üzlet tömve volt, én mégis kimagaslottam a többiek közül: egy magas fehér lány a vasárnapi vásárlók egybeolvadó tömegében.

Mivel elég paranoiásan éreztem magam, az angol könyvek részlegéhez mentem, remélve, hogy ott nem tűnök olyan gyanúsnak. Kinyitottam egy angol nyelvi tankönyvet, és közben éberen figyeltem, a könyv fölött kikukucskálva. Ideges voltam, nem ehhez voltam szokva, hanem kapucsengőkhöz és prédikáláshoz. A tetejébe még mindig nem beszéltem valami jól kínaiul. Nem tudtam, hogyan boldogulnék, ha beszélgetésre kerülne sor.

Egy húszas éveinek végén járó, drótkeretes szemüveget viselő lány állt meg mellettem a polcnál. Szűk moher pulóvert viselt és skótkockás gyapjúnadrágot. Hétköznapi egyszerűsége épp elég volt ahhoz, hogy megközelíthetőnek érezzem.

 „Ni hao,” mondtam félénken.

Széles mosoly terült el az arcán. “Te beszélsz kínaiul?” kérdezte.

Bu tai hao.” (Ez azt jelenti: “Nem valami jól.”)

Waaa, tai hao le! ” („Nahát, ez hihetetlen!”)

Hát, így találkoztam Jeannel.

Jean másnap meghívott engem vacsorára. Részletesen leírta, hogyan juthatok el metróval a lakására. A 3-as vonalon menj a Caoxi megállóig. Amikor látod az IKEA-t, akkor tudhatod, hogy már nem jársz messze, majd fordulj be élesen jobbra.

Felmásztam a lépcsőn a lakásáig, és elmentem a többi lakó mellett, akik a nyitott folyosók végén levő közös konyhákban épp főzték az vacsorájukat. Odaértem Jean ajtajához és kopogtam.

Ni hao,” mondta Jean izgatottan, és egy lendülettel kinyitotta a fémrácsos ajtót.

Két, L-alakban elhelyezett ágy volt a szobában. Az egyik mellett, melyen fodros rózsaszín ágytakaró volt, szertartásosan ott állt a szobatársa. Az ágyak közötti asztalon az étel már fel volt tálalva. Négy fogásból állt: serpenyős zöldségek, szójabab paprikával, hús szósszal, sült tofu és a rizsfőzőben rizs.  

Huanying. Qing jin!” (“Örülök, hogy itt vagy, gyere be!”) Jean szobatársa elmosolyodott, és szeme sarkában kis szarkalábak látszottak. Jean leöblítette az evőpálcikákat és a tányérokat a mosogatóban a fürdőszoba mellett, és vizesen odatette őket az asztalra.

„Remélem, ízleni fog. Attól félek, hogy nem sikerült túl jól.”

Jean felnyitotta a digitális rizsfőző tetejét, és mindenkinek szedett rizst a tányérjába.

Chi fan!” (“Egyél!”)

Intett a tálak felé, aztán felvette az evőpálcikáit és egy darab húst tett a rizsemre, majd néhány leveles zöldséget. Biztatott, hogy egyek. Meg akartam várni vele, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ne várjak rá. A szobatársa nézte, ahogy bekaptam egy falatot.

Hao chi!” mondtam lelkesen. A szókincset érintő hiányosságaimat hangsúlyozással próbáltam pótolni.

Jean tapsolt kicsit, nevetett, majd a fejét rázva kitartóan mondogatta: “Bu hao chi!” ("Szörnyű az íze!").

"Nem! Ez nagyon finom." bizonygattam. Tényleg jó szakács volt.

Vacsora közben keverék nyelven beszélgettünk, félig kínaiul, félig pedig angolul. Jean jól beszélt angolul, sokkal jobban, mint én kínaiul; a szobatársa nagyon irigyelte ezért. Éjjel-nappal csak tanult, és ő volt az egyetlen gyerek az észak Jiangsuban fekvő falujában, aki tudott angolul. Az idősebb unokatestvére könyveket hozott neki, amikor üzleti útjairól visszatért Tianjinba. Két évvel ezelőtt Jean Shanghaiba költözött dolgozni. Talált egy recepciós állást egy ingatlanfejlesztő cégnél, de az álma az volt, hogy kínai nyelvtanár lehessen. Minden hónapban elküldte a fizetése egy részét a szüleinek. Az egy-gyermek rendszer ellenére a szüleinek sikerült hat gyermeket (öt lányt és egy fiút) vállalniuk, kicselezve a hatóságokat. Az egyik lányt örökbe adták; a család többi része sokat költözött, hogy elkerüljék a bírságot vagy a sterilizációt. A fiú után nem vállaltak több gyermeket.

Jean elmondta, hogy azért szerette a munkáját, mert a főnöke egy angol férfi volt, és néha összeszedett annyi bátorságot, hogy gyakorolja vele a nyelvet. Boldogan mesélt néhány történetet hétköznapi beszélgetéseikből, amelyek olyan általános dolgokat érintettek, mint például vacsora vagy hajvágás. 1800 renminbit keresett egy hónapban, ami körülbelül $280 átszámítva.

James testvér azt javasolta, hogy mielőtt bármit is felhoznánk a Bibliáról az új barátainknak, tudjuk meg, hogy az adott személy vagy a családja a Kommunista Párt tagja-e. Bárki, aki párttag, potenciális veszélyt jelent, és a kapcsolatot azonnal meg kell szakítani vele; egy párttag ugyanis - a rendszer iránti hűségéből kifolyólag - bármikor beárulhat egy Tanút. Másrészt azt is elmondta, hogy néhány ember csupán azért lett párttag, hogy bizonyos állásokra alkalmas legyen, ami azt jelenti, hogy ők csupán névlegesen kommunisták, és így nem olyan kockázatos velük barátkozni. Megpróbáltam a beszélgetést feltűnés nélkül visszaterelni  Jean családjára.

"Szóval... édesapád mivel foglalkozik Jiangsuban?"

"Gazdaként dolgozik."

Ez biztonságosnak tűnt. Vagy a gazdák is kommunisták? Elvégre, nem úgy van, hogy a terményeik egy meghatározott százalékát be kell szolgáltatniuk az államnak? Egyetlen viszonyítási pontként megpróbáltam visszagondolni a kínai filmekre, amiket láttam.

"Mi a helyzet édesanyáddal?"

"A gyerekekre és a nagymamára vigyáz többnyire. Néha besegít a gazdaságban, vagy kézműves termékeket készít eladásra." Ó, igen, és hat gyermekük van - biztos, hogy nem kommunisták.

"És a testvéreid közül dolgozik valaki?"

"A húgom iskolába jár, a nővéremnek van egy kisbabája. De a bátyám meg a hadseregben szolgál."

Hadsereg? James miért nem mondott semmit sem a hadseregről? Ez megkongatta a vészharangot. Ha a hadseregben szolgálsz, akkor kommunistának kell lenned.

"De mindig ír a szüleinknek a táborból, és azt üzente nekik, hogy popsztár szeretne lenni. Ez nagyon feldúlta őket. De állandóan kunyerált tőlem, így összespóroltam egy kis pénzt, és küldtem neki egy gitárt születésnapi ajándékként. Ez a fotó róla készült, ahogy játszik rajta." Kinyitotta a mobilját és megmutatta a képet. A fiú lusta, tizenévesekre jellemző testtartása megnyugtatott kissé az elnök iránti odaadása mértékét illetően.

Befejeztük az evést; Jean nem engedte, hogy segítsek neki az edények elmosogatásában. "Maradj csak," - utasított, miközben az egyik kezével visszatartott. Miután egymásra helyezte az edényeket a mosogatóban, közölte, hogy van egy meglepetése. Desszert és kávé, mondta ragyogó arccal. Mindkét dolog ritkaságnak tűnt Kínában.

"Az IKEÁ-ban." Szemei csillogtak. "Tudtad, hogy annyi kávét ihatsz, amennyit csak szeretnél, ráadásul teljesen ingyen? A kínaiak ezt nem értik, szerintünk ez őrültség.”

Felvettük a kabátunkat, és lesétáltunk az ötödikről a földszintre. Kezdett már egy kicsit hideg lenni, elvégre október volt. Ahogy közel értünk a sárga és kék monolithoz, még nem osztoztam az új barátom izgalmában. Azonban idővel, ahogyan a Shanghaiban töltött hónapok évekké nyúltak, hasonló áhítatot kezdtem érezni a kifogyhatatlan kávé iránt.

Az étterem kínálatában volt néhány kínai étel, de minden más tekintetben azonos volt a többi IKEÁ-val, olcsó és vidám. Mintha csak Vancouverben lettem volna, leszámítva a kaotikus tolakodást a sorokban, és az asztalokon otthonról hozott rizst ebédelő embereket. Az állandó vevők olyan helyi lakosok voltak, akik a hatalmas sárga épület mögötti sikátorok romos házaiban éltek. A helyiek kihasználták az áruházat, élvezték az ingyenes légkondicionálást, így  az IKEA a korábban csak álmaikban létező nappalijukká vált.

Én egy mini sajttortát választottam egreslekvárral, Jean egy csokipudingot. Minden tiltakozása ellenére fizettem, majd a kávégépekhez mentünk, hogy megtöltsük a bögrénket. Az emberek fölpakoltak a kis papírcsomagolásban kitett tejporból és cukorból. Egy idősebb hölgy még le is hordott, amiért nem vettem részt a fosztogatásban. "Ingyen van!" - mondta sürgetve.

Találtunk egy kis üres asztalt az ablak mellett. Körülöttünk emberek táboroztak, és csak a maguk dolgával foglalkoztak az üres tálcákkal és tányérokkal teli asztaloknál üldögélve. Az idősebb hölgyek unokáikra vigyáztak. Néhány gyermek a bemutatótermek felé rohant, hogy az ott berendezett gyerekszobákban játsszon. Jeannel sokáig beszélgettünk. A bögrénket kétszer is újratöltöttük  kávéval. Megegyeztünk, hogy a hétvégén együtt megyünk biciklizni. Jean mutatni akart nekem egy Hunan éttermet.

Ilyen módon tehát - lassan és akaratlanul - kezdtem beszivárogni ebbe az új világba.

Elkezdtem naponta mandarin-órákra járni, együtt a világ minden részéről származó külföldiekkel, akiknek fogalmuk sem volt vallási hovatartozásomról. A tanáromat lenyűgözte a fejlődésem, gyakran hasonlított össze, az ő kissé érzéketlen kínai modorában, a többi tanulóval: "Te folyékonyan beszélsz majd két év múlva. Te," - mutatott a mellettem ülő hallgatóra, - "nem fogsz,"-  mondta a fejét rázva. Órák után a diáktársaimmal lógtam, akik mind különböző motivációval tanultak kínaiul. Néhányan szórakozni jöttek Kínába, néhányan azért, hogy kínai lányokkal ismerkedjenek meg és feküdjenek le, néhányan, hogy pénzt keressenek. Én továbbra is homályos kifogásokat hoztam fel arról, hogy miért is tanulok kínaiul. James, aki ideges típus volt, a lelkemre kötötte, hogy semmit se áruljak el magamról. Én pedig, mivel engedelmességre neveltek, ragaszkodtam ahhoz a mesémhez, hogy csak egy angol nyelvtanár vagyok, akit rejtélyes módon érdekel a kínai emberek élete.

Amikor ezekkel a világi emberekkel lógtam, nehéz volt elnyomnom magamban azt az érzést, hogy valami rosszat teszek. Káromkodtak, dohányoztak, és néhányuk elég sokat ivott is. Gyakran voltak olyan megjegyzéseik, amelyeket nem tudtam követni. Nem értettem a célzásaikat, nem ismertem azokat a könyveket és filmeket, amelyeket ők. De gyorsan tanultam, és bele kellett mennem a játékba, ha nem akartam felfedni a kilétemet, és mellesleg, egész érdekes volt megismerni az életüket. Mivel tökéletesen követtem a kapott utasításokat, mindezt bűntudat nélkül tehettem meg.

Új iskolai barátaimon kívül minden nap arra is szántam időt, hogy olyan kínaiakat keressek, akikkel beszélgethetek. Éttermekben üldögéltem, csavarogtam a Huaihai parkban, könyveket olvastam a köztereken, vagy metróra, buszra szálltam, és bárkivel gyorsan barátságot kötöttem, aki elég türelmes volt, vagy eléggé szeretett beszélgetni ahhoz, hogy elviselje tört kínai beszédemet. Istenhez imádkoztam segítségért, de könnyű volt olyanokat találnom, akik érdeklődést mutattak egy idegen iránt, főleg olyasvalaki iránt, aki valamennyire tudott is kínaiul.  

Jean lett az első bibliatanulmányozóm. A hétvégi biciklitúránk után vetettem fel a dolgot. Az a nap már egy információgyűjtő misszióvá lett, és mire leültünk a főtt marhahúshoz és párolt halfejhez, már elő is készítettem magamban néhány gondolatot, melyeket Jehova Tanúi bevezetőit tartalmazó szellemi 'névjegytartómból' merítettem.

„Jean, tudod, amikor említetted, hogy meghalt a nagymamád, akkor eszembe juttott, mit éreztem, amikor az apukám meghalt. Tökéletesen megértem, hogyan érzel.”

Jean felelt valamit, de én már a következő mondatomat fogalmaztam magamban.

„Tudom, ez talán furcsán hangzik, de tudtad, hogy lehetséges, hogy egy nap majd újra találkozz vele?”

Jean, a drága lélek, meglepve rám nézett és udvariasan megkérdezte: „Valóban?”

„Igen. Amikor szomorú vagyok az apukám miatt, akkor mindig elolvasom, mit ír a Biblia a halálról. Olvastad már valaha a Bibliát?”

„Nem, de nagyon érdekel! Annyira szeretem a karácsonyt. Az első külföldi barátom egy keresztény hölgy volt, aki nagyon kedves volt hozzám. Még a családomat is meglátogatta egyszer. De aztán itt kellett hagynia Kínát, így többé nem láthattam.”

„Nahát, ez remek, nem is tudtam, hogy te is így gondolkodsz. Legközelebb, ha akarod, hozhatok neked egy könyvet és egy Bibliát. Azt hiszem, nagyon vigasztalónak találod majd.”

Jean lelkesen beleegyezett. Megkönnyebbültem, hogy végre azt tettem, amit tennem kellett, és büszke voltam az első kínai bibliatanulmányozómra. Szerettem volna hazaküldeni egy emailt, de nem volt szabad az itteni munkánkról beszélnünk. Felismertem, hogy egy olyan úton vezetem Jeant, amely feltételezhetően törvényen kívüli, és amelynek az lesz a következménye, ha minden jól megy, hogy Jean az állam titkos ellenségévé válik, korlátoznia kell a kapcsolatait a családjával, szakítani a barátaival, és valószínűleg nem fog férjhez menni és gyerekeket szülni – a Tanúknak csak a vallásukon belül szabad házasodniuk, és Kína szárazföldi részén nagyon kevés Tanú volt – de úgy éreztem, ez nem olyan nagy áldozat Jean részéről azért, hogy megismerheti az igazságot. Ha meg tudom téríteni, túlélheti Armageddont.

De még mindig óvatosnak kellett lennem. Nem volt szabad megmondanom neki, hogy hol lakom. Eleinte közparkokban találkoztunk, és ott tanulmányoztunk, mígnem egy nyirkos napon észrevettem, hogy két férfi poliészter öltönyben egyik fotót a másik után készíti rólunk. Elváltunk egymástól Jeannel, és a biztonság kedvéért nem a hazafelé, hanem a másik irányba menő metróra szálltam fel. Ezután különböző nyugati kávézókba hívtam meg Jeant, de sohasem voltunk két hétig ugyanazon a helyen. Az Őrtorony-kiadványok borítójára színes csomagolópapírt ragasztottam, így az emberek nem láthatták, mik is valójában.

Jean szerette a nyugati kultúrát. Korábban, Jiangsuban, az a titkos vágya indította az angol nyelv tanulására, hogy megismerje a kinti világot. Én voltam számára a tökéletes eszköz erre, és ő is az volt számomra. Félig kínaiul, félig angolul tanultunk; a járókelők számára úgy tűnhetett, mintha nyelvórát tartottunk volna. Jean mindennel, amit mondtam, lelkesen egyetértett. Megtanulta, hogyan mondják angolul: Isten, Jézus és Armageddon. És nagyon megszerette a cappuccinót.  

Hamarosan lelkesen bicikliztem egész Shanghaiban, a hátizsákomban könyvekkel, át- meg átszelve a várost, hogy bibliatanulmányozást folytassak kínai tanítványaimmal. Ahogy egyre jobban beszéltem a nyelvet, kezdtem észrevenni, hogy a szárazföldi Kína területén mennyire másképp reagálnak az emberek az üzenetemre, mint annak idején a vancouveri bevándorlók. Azok a dolgok, amelyeket a Bibliából tanítottam nekik, számukra felfoghatatlanok voltak. Teremtés? Isten? Örök élet? Ne menjünk főiskolára? Ne akarjunk sok pénzt keresni? Néha nevettek ezeken, főképp az utóbbi gondolaton. De egyikük sem akarta abbahagyni a tanulmányozást. Kezdtem tőlük ebédmeghívásokat kapni hatalmas éttermekbe, ahol ott volt a családjuk is, és ahol mindig az én tányéromra tették a legfinomabb falatokat.

Jean és én hétről hétre találkoztunk. Nagyon összebarátkoztunk, segített nekem a kínai nyelv tanulásában, én pedig segítettem neki tanárként állást találni egy külföldiek által fenntartott nyelviskolában. Tehetséges tanár volt. Sokszor arra gondoltam, milyen jó hírnök lesz majd belőle, ha kész lesz rá.

Ahogyan egyre jobban megismertem Jeant, és ahogyan ő kezdte elég magabiztosnak érezni magát ahhoz, hogy kedvesen őszinte legyen, megértettem, hogy az első vacsoránk alkalmával, amikor Hunan-ételt ettünk, Jean, hogy megalapozza a barátságunkat, örömest egyetértett volna bármivel, amit mondtam, még a feltámadással is. Ez igaz volt az összes többi bibliatanulmányozómra is. A legtöbben, akik Kína szárazföldi részén élnek, nem tudnak azonosulni olyan nyugati elgondolásokkal, mint például a feltámadás, a teremtés vagy a paradicsom. Vancouverben, most már megértettem, én csupán egy angoltanár voltam, aki megjelent a Volvójával, és ingyenes leckéket ajánlott fel a kissé összezavarodott, de hálás bevándorlóknak. Kínában már minden egyértelmű volt, most hogy már értettem a nyelvet. Ez az 1,3 milliárd ember, akiket én igyekeztem megmenteni, teljesen más módon tekintett az életre. Azok az elgondolások, amelyeket én igyekeztem velük megértetni és elfogadtatni, számukra bizarr elvonatkoztatások voltak, olyan, nem is túlzottan kellemetlen sajátosságok, amelyeket elfogadtak, csakhogy lehessen egy nyugati barátjuk.

Előbb-utóbb a tanulóimmal folytatott tanulmányozásokon a könyvben eljutottunk az Armageddont taglaló fejezetig, amelyben egy kétoldalas képen látható az égből jövő tűzeső és a haldokló emberek, amint egy szakadékba tántorognak. Amint elkezdtem magyarázni ezeket a dolgokat egy új nyelven és új helyen, első alkalommal kezdtem meghallani, hogy mit is mondok valójában: "Tehát azért, mert te ide születtél, és nem az én világomba, Isten meg fog ölni a családoddal, barátaiddal és társaiddal együtt, míg engem életben hagy. Mivel másképp neveltek téged, egy másik kultúrában, és ezért más magyarázatod van az életre, a szellemi dolgokra, a jóságra és arra, hogy mi az igazán fontos, te meg fogsz halni, én pedig élni fogok. Ez azért van, mert engem ötéves koromtól fogva hétről hétre tanítottak, és így ez az egész tökéletesen érthető számomra. Neked viszont nem tanították meg ezeket." (Nyisd ki a könyvet a kétoldalas Armageddon poszternél.)

Kezdtem zavarba jönni.

A világ egyik leginkább elzárt, diktatórikus országában, életemben először megkaptam a gondolkodás szabadságát. Már nem rohantam a részmunkaidős állásomból prédikáló találkákra, bibliatanulmányozásokra, gyülekezeti összejövetelekre és kongresszusokra, illetve gyülekezeti társas tevékenységekre. Nem töltöttem többé a napjaimat ajtókon való kopogtatással. Többé nem ültem a Királyságterem hallgatóságában hetente háromszor, hogy jelentkezzek és visszaöklendezzem a válaszokat az Őrtorony-kiadványokból. Nem töltöttem többé kevés szabadidőmet azzal, hogy egyik összejövetel után máris a következőre készüljek.

Eltelt egy év. Már nem tudtam szemöldökráncolás nélkül olvasni az Őrtorony-kiadványokat, vagy úgy, hogy ne kutattam volna a kínai tűzfal által korlátozott interneten más nézőpontok után. Fokozatosan egyre nehezebbnek találtam elhinni azt, hogy ez a vallás az egyetlen igaz vallás, és a boldogsághoz vezető egyetlen út. Tudtam, hogy el fogok pusztulni Armageddonkor az ilyen gondolataim miatt, de előtte még kirúgnak az egyházból, a barátaim és a családom pedig kiközösítenek.  A bűnösöket ki lehet közösíteni, és meg is teszik ezt: házasság előtti szex, házasságtörés, homoszexualitás, iszákosság, dohányzás... és hasonló bűnök miatt. Ismertem a következményeket, hiszen sok évvel azelőtt már kirúgtak egyszer, mivel lefeküdtem egy Tanú barátommal, és utána a szexuális együttléteink részleteit egy olyan bizottságnak tártam fel, amely három idős férfiból állt. Senki sem kényszerített minket a vallomásra; a bűn elrejtése, a kettős élet pusztuláshoz vezet Armageddonkor, mivel Isten mindezt látta. A három vén viszont, aki összegyűlt meghallgatni az ügyemet, nem látta az egészet. Így aztán  előállt az a nyilvánvalóan szükségszerű feladat, hogy újra felelevenítsük azt a találkozást, amely a szüzességem elvesztéséhez vezetett.

“Hányszor csináltátok?”

“Milyen események vezettek ahhoz, hogy ezt tegyétek?”

“Volt-e heves előjáték?”

“Mennyi időbe telt, míg megtörtént a dolog?”

“A fiú  ejakulált?”

“Használtatok óvszert?”

“Ki vette meg az óvszert?”

“Volt-e - khm - orális kapcsolat?”

A barátomat és engem kiközösítettek. Ha gyülekezetbe akartunk menni - ami a visszafogadáshoz szükséges volt - akkor a hátsó sorban kellett ülnünk, és azonnal távoznunk a program után. Senkinek sem engedélyezték, hogy beszéljen hozzánk.

Édesapám abban az évben halt meg. Elmentem a temetésére a Királyságterembe. A hátsó sorban ültem. Senki sem szólt hozzám.

Azon a napon, amelyen a vének szembenéztek velem a Starbucksnál, én két lehetőség között ingadoztam: akarjak-e vajon visszatérni ahhoz a balzsamként nyugtató tudathoz, hogy nekem van igazam mindenki mással szemben, vagy kövessem belső megérzésemet, hogy talán nem is kellene többé ezt az életet élnem.

Richard és Steven testvérek türelmesen várták a válaszomat.

“Nem sokat láttam Jeant az utóbbi időben és tudtam, hogy össze lesz zavarodva és nem érti, miért nem tanulmányozok vele többé. Azt mondtam neki, hogy végeztem némi kutatást és arra jutottam, hogy néhány dologban nem volt igazam.”

A vének tollat ragadtak és jegyzetelni kezdtek.

"Azt mondtam neki, hogy kérdőjelezze meg, amit tanítottam neki; hogy azt hittem, ez az igazság és, hogy soha sem akartam félrevezetni őt, de vannak dolgok, amelyek nem úgy vannak, mint ahogy hittem."

Steven testvér felnézett, amikor megálltam és elismerően így szólt: "Köszönjük, hogy ilyen őszinte vagy."

"És végül elmondtam neki, hogy szeretem, és hogy továbbra is a barátja szeretnék lenni, ha engedi."

Nem mentem bele jobban. Nem meséltem nekik a kritikus szemléletű könyvekről, amiket olvastam és amelyek közül az egyiket a Vezető Testület egykori tagja írt, akit kiközösítettek komoly és alapos kutatómunkája miatt. Nem beszéltem nekik a hírekben olvasható történetekről, amelyek az Őrtorony Társulat által eltitkolt gyermekmolesztálási eseteket részletezik, vagy azokról az emberekről, akik a vérátömlesztés visszautasítása miatt haltak meg egy ősi törvény zavaros értelmezése következtében. Nem beszéltem nekik arról a vancouveri gyülekezetembe járó testvérről sem, akit homoszexualitás miatt közösítettek ki, és aki ezután felakasztotta magát a vancouveri egyetem erdejében. Nem említettem, hogy szinte minden rubrikát be tudtam jelölni a "Szekták jellemzői" listán. Nem beszéltem arról a tényről, hogy elitisták vagyunk, és hogy a világot "mi"-re és "ők"-re osztottuk fel. És nem hoztam fel azt sem, hogy úgy éreztem, ügynökök vagyunk, akik önmagunkat is becsapva a szeretet illúzióját áruljuk.

Csend szállt közénk, de én nem mondtam el nekik, amit tudtam. Láttam a szemükben, hogy tudják, mire utaltam, vagy legalábbis Steven biztosan tudta. Nekik azonban megvoltak a saját okaik, amiért a vallásban maradtak, én pedig a legrosszabb és a legkevésbé megbocsátható bűnt követtem el mind közül, azt a bűnt, amit Isten sem bocsát meg. A hitehagyásból nem volt visszatérés.

Kértek egy percet, hogy tanácskozzanak. Én elmentem a mosdóba. Megmostam a kezemet. Minden, ami számított, lassan távolodott tőlem: a barátaim, a családom, az emlékeim, a céljaim, az életem értelme, a jövőm.  És ezt én magam választottam.

Ahogyan elsétáltam arról a találkozóról az új utasításaimmal - hogy maradjak csendben, és tartsam távol magam tőlük - egy sor jutott eszembe az egyik hitehagyott könyvből, amelyet olvastam. Egy idézet volt John. F. Kennedytől:

„Az igazság legnagyobb ellensége gyakran nem a hazugság – szándékos, vagy becstelen – hanem a kitartó, meggyőző és irreális mítosz. A mítoszokban való hit megengedi a vélemény komfortérzetét a gondolkodás kényelmetlensége nélkül.”

Úgy gondolom, eléggé világiassá váltam. New York Cityben élek, karriert építek, szexelek a pasimmal, új barátaim vannak, és esti főiskolára járok. Néha, egy kemény nap után elmegyek futni a Battery parkba, ahol nehéz nem észrevenni, ahogy a vörös őrtoronyjel rám pislog a folyó túloldalán fekvő brooklyni központból. Vagy reggelente, amikor kilépek a metróaluljáróból a Grand  Centralnál, látom a “belső békétől” zombiként tengődő testvérnőket, mindegyiküknél folyóiratok vannak, a Paradicsommal a borítójukon. Emlékszem, milyen kellemes érzés volt a mítoszban hinni.  De most már vannak önálló gondolataim, amik ugyan zavarhatnak, de legalább a sajátjaim.

Amber Scorah a kanadai Vancouverből származik. Hat évet töltött Taipeiben és  Sanghaiban. Ő találta ki és vezette a Dear Amber: The Insider’s Guide to Everything China [Kedves Amber: Egy bennfentes útikalauza mindenhez, ami  Kína] című heti rádióadást,  külföldiként a szárazföldi Kínában az életről.  Amber most New York Cityben él és ír, és folyékonyan beszéli a mandarin kínai nyelvet.

Forrás: http://www.believermag.com/issues/201302/?kread=article_scorah

Fordította: Eve, Columba, Laura, Nalarion, JJ

 

Amennyiben érdekesnek találtad a posztot, nyomjál bátran egy LIKE-ot, mert fontos nekünk a visszajelzésed. 

Címkék: élettapasztalatok

A bejegyzés trackback címe:

https://jehovatanui.blog.hu/api/trackback/id/tr945521590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Volt Tanú 2013.09.18. 15:48:27

A tanulság: szabad gondolkodás szempontjából a kommunista Kína is jobb hely, mint az Őrtorony Társulat.

reboot (törölt) 2013.09.21. 10:40:46

Wow, látom már nam csak a rövidített verzió van itt, hanem az eredeti sztori :) remélem sok jt elolvassa és elgondolkozik egy kicsit azokon a viszás dolgokon, ami Ambertet is gondolkozásra késztette.

csaposnak 2013.09.28. 10:38:19

én is köszönöm a munkátokat, remélem nem értetek félre, ha elmondom, hogy egy kicsit csalódtam. Nem a fordításban, hanem a történetben. Ez majdnem egy "általános" elkülönülés. Amire én számítottam, az az, hogy miket értett meg a kínai gondolkodás alapján, amiért megkérdőjelezi a keresztényeket.
De ez a részlet nagyon fontos, mindig is gondot okozott a megértése: "Tehát azért, mert te ide születtél, és nem az én világomba, Isten meg fog ölni a családoddal, barátaiddal és társaiddal együtt, míg engem életben hagy. Mivel másképp neveltek téged, egy másik kultúrában, és ezért más magyarázatod van az életre, a szellemi dolgokra, a jóságra és arra, hogy mi az igazán fontos, te meg fogsz halni, én pedig élni fogok. Ez azért van, mert engem ötéves koromtól fogva hétről hétre tanítottak, és így ez az egész tökéletesen érthető számomra. Neked viszont nem tanították meg ezeket."
Persze ugyanez igaz az indiaiakra, japánokra, indiánokra stb.
Mit tartogat számukra a Teremtő ???