EXJT BLOG

Mindenkinek Jehova Tanúiról

HTML doboz

Leírás

Minden éremnek két oldala van... Jehova Tanúi szervezetének is. Mi ennek a vallási közösségnek a kevésbé ismert oldalával foglalkozunk, hogy lehetőleg minél több embernek segítsünk egy objektív nézőpont kialakításában. Ha Jehova Tanúja vagy, ne félj, hiszen rengeteg Tanú olvassa még rajtad kívül az oldalt! Például vének, kisegítőszolgák, bételesek és persze a legtöbben, akik átlagos Tanúk. A névtelenségnek köszönhetően itt szabadon kérdezhetsz, cáfolhatsz és hozzászólhatsz, de szépen kérünk, előtte olvasd el a témakörrel foglalkozó régebbi cikkeket és kommenteket! Soha ne feledd:

"Nemcsak azt kell megvizsgálnunk, amit személy szerint mi hiszünk, hanem azt is, amit az a vallásszervezet tanít, amellyel kapcsolatban vagyunk. Ha szeretjük az igazságot, akkor semmit nem kell félnünk az ilyen vizsgálattól." -
Az igazság, mely örök élethez vezet, (WTBTS, 1968) 2. fejezet 5. bek.

Flying-brain 2.jpg

Jehova Tanúi történelme:

A Vezető Testület egykori tagjának könyve:

crisis-conscience-ray-franz_hun.png

Raymond Franz - Lelkiismereti válság

Gyakran használt bibliaversek

2Mó 33:20 | Zs 146:4 | Pl 4:18 | Pl 8:22 | Pr 9:5 | Ézs 44:24 | Ez 18:4 | Dá 7:13, 14 | Mt 5:5 | Mt 6:7 | Mt 11:11 | Mt 24:14 | Mt 24:36 | Mt 24:45-47 | Mk 13:32 | Lk 23:43 | Jn 1:1 | Jn 1:18 | Jn 2:19-21 | Jn 4:34 | Jn 6:68, 69 | Jn 10:17, 18 | Jn 14:28 | Jn 17:3 | Jn 17:11 | Jn 20:17 ... | Csel 2:34 | Csel 8:30-31 | ... 1Kor 8:6 | ... Kol 1:16 | ...Héb 1:8 | ...

Utolsó kommentek

  • Atyek: @Cynthi: Igen, nálunk is már minden rendben. :-) Ugyan, ne köszönd. Ez nálam alap. (2018.11.27. 04:46) :( in memoriam Marci
  • Cynthi: @Atyek: Nagyon örülök neki, hogy sikerült tovább lépned, őszintén kívánom ezt mindenkienk. Akkor most nyugodtan fordít... (2018.11.26. 20:14) :( in memoriam Marci
  • Atyek: @Cynthi: Ha már a film szóba került, ezt még nagyon ajánlom (a feliratot be kell kapcsolni, ha nem indulna el automat... (2018.11.26. 08:40) :( in memoriam Marci
  • Atyek: @Cynthi: Szia. Nagyon köszönöm a kedves szavakat. Emlékszem, anno sokat beszélgettünk privátban is. :-) Igen, számun... (2018.11.26. 08:24) :( in memoriam Marci
  • Cynthi: Sziasztok, Catharine vagyok, csak olyan rég jártam itt, hogy a saját fiókomra már be sem tudok lépni xD Mégis mi a j... (2018.11.26. 00:46) :( in memoriam Marci
  • ORION: @a századik juh: A TÖRVÉNY CSAK ÉS KIZÁRÓLAG A zsidóknak adatott! Mózes III. könyve:27:34 Ezek azok a parancsolatok, ... (2018.11.04. 08:43) Ahogyan a szervezet "TÉNYEKRŐL" beszél
  • ORION: @a századik juh: Most hogy jön ide a TÖRVÉNY átka???--Ha Isten átkozta meg az embert .miért nem az ISTEN átkától válto... (2018.11.03. 23:47) Ahogyan a szervezet "TÉNYEKRŐL" beszél
  • a századik juh: @ORION: "Az igaz Isten soha sem átkozta meg az eberiséget!!!" Akkor hogyan válthatott ki minket Jézus Urunk a Törvény... (2018.11.03. 19:42) Ahogyan a szervezet "TÉNYEKRŐL" beszél
  • ORION: @a századik juh: Az igaz Isten soha sem átkozta meg az eberiséget!!!A kigyót és a földet igen -de nem az embert!Az emb... (2018.11.02. 07:37) Ahogyan a szervezet "TÉNYEKRŐL" beszél
  • a századik juh: @ORION: Illés és Mózes is az emberiséget megátkozó Istent szolgálta, de mégis Jézus Urunkkal együtt látták őket a taní... (2018.11.01. 09:29) Ahogyan a szervezet "TÉNYEKRŐL" beszél
  • Utolsó 20

Ide küldd:

writing_01.png

columba [kukac] freemail [pont] hu

k [pont] johnny [pont] joker [kukac] gmail [pont] com

Ha szeretnéd megosztani - névtelenül is -, a kérdésed, történeted, tapasztalatod, véleményed, cikked, tanulmányod vagy javaslatod, akkor bátran írd meg a fenti címre, vagy írd meg közvetlenül az oldalon (regisztráció nélkül is!!!), itt:

>> GYORSBEKÜLDŐ <<

Mindenféle

BLOG FÓRUM

CHAT a jelenlévőkkel

"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod." - Voltaire

„Nekem pedig egészen mellékes, hogy ti vagy egy emberi ítélőszék megvizsgál-e engem. Sőt, magam sem vizsgálom magamat. Mert semmiről sem tudok, ami ellenem szólna. De ez még nem bizonyít igazságosnak, ugyanis Jehova az, aki vizsgál engem.” (1Korintusz 4:3, 4)

"Ha a szervezeten kívül vagy, meghalsz. Ha a szervezeten belül vagy akkor pedig nagyon kell igyekezned, hogy ne halj meg." - Resign

"A legfájóbb kín örömet színlelni." - Márai Sándor

"Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel teremtettük őket." - Albert Einstein

"Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek." - Jókai Mór

"A tudatlanságod legmagasabb foka az, amikor elutasítasz valamit, amiről nem tudsz semmit." - Wayne Dyer

TIPP: A böngésződ típusától függően a Ctrl gombot nyomva tartva a + és - gombokkal nagyíthatod és kicsinyítheted az oldalt, a jobb olvashatóság érdekében.

TIPP: Kérdésekkel taníts, ne kijelentésekkel! Érvelésedben használd a Bibliát és a Tanúk kiadványait is! Vitáidban ne kövess el érvelési hibákat!

TIPP: Ha nem vagy inkognitóban, kérünk oszd meg a cikkeinket a közösségi oldalakon! (Facebook, Twitter, Google+, stb.)

Hogyan adományozzak nektek?

Megtekintések száma

Látogatók: 

free counters


Kedves olvasónk, Te mi vagy?

látogató számláló

Indafotó képek

2. Iskolás évek, megkeresztelkedés

2010.12.01. 12:43 | Johnny Joker | 1 komment

- 12 -


2. Iskolás évek, megkeresztelkedés


1986-ban kezdtem el az alsó tagozatos éveimet a sárospataki Esze Tamás Általános Iskola Várkerthez közeli épületében az úgynevezett „Kiseszében”. Meglehetősen más légkör uralkodott az iskolában, mint az óvodában, furcsa volt minden. Egyedül a szomszéd Marika nénit láttam néha szünetekben, aki ott volt tanítónő, de engem nem tanított. Ő is olyan furcsán nézett rám, visszaköszönt ugyan, de nem valami kedvesen.

Arra tanítottak otthon, hogy verekedni nem szabad, és én igyekeztem is így viselkedni, de egyszer valami miatt nekem jött egy tőlem picit idősebb cigánylány és megvert. Én védekezés nélkül tűrtem, de nagyon rosszul esett, és megalázva éreztem magam. Nem értettem, hogy miért nem szabad megvédenem magamat.

Egy másik kellemetlen élményre is emlékszek, az egyik órán az állatokról beszéltünk. Általában nem nagyon jelentkeztem az órákon, mert zavarban éreztem magam, úgy tűnt minden más gyerek tudja, hogy mit csinál, tudja, hogy szünetekben hová kell menni, én meg mint egy idegen vagyok ott, nincsenek barátaim, csapongok jobbra-balra, és mintha a többiek kerültek is volna egy kicsit.

Na mindegy – gondoltam magamban – erőt veszek magamon, és amikor a tanító néni megkérdezte, hogy hol van a háziegér élőhelye, úgy gondoltam, eljött az én időm, és feltettem a kezemet. „Tessék Gábor” – jött a válasz. „Hol él a háziegér?” Gáborka jól végiggondolta a választ, és mivel egeret szabadban sohase látott csak a házban, és mivel „háziegérről” van szó, határozottan így válaszolt: „A házban”. Erre az egész osztály nevetésben tört ki, még a tanítónő is nevetett, hogy hogyan is lehet ekkora hülyeséget mondani. „A háziegér a mezőn él Gábor” – jött a válasz. Jól van gondoltam, akkor miért nem nevezik „mezeiegérnek”? Na mindegy, erőt vettem magamon és újra csak kinevettek, zavarba hoztak.

Nem az én világom volt. Minden nap csak azt vártam, hogy mikor lesz vége. Az egészben az volt a jó, hogy apa akkoriban a város közepén bérelt egy műhelyt, ami nagyon közel volt az iskolához. Így iskola után egyből oda tudtam menni, a műhelyben pedig jó hangulat volt mindig. Ott volt Deák Csaba, együtt dolgoztak apával, általában szólt a zene, jöttek-mentek az ügyfelek, nevettek. Mindig örültek, amikor megérkeztem az iskolából, szívesen láttak, jó érzés volt, hogy itt nem gúnyolódnak velem.

Memoire 30
|2010.


- 13 -


Végeláthatatlanul hosszú idő volt, mire letelt az első tanév. Mint utólag megtudtam azért kerültem ilyen „szedett-vedett” osztályba, mert Jehova Tanúja család gyereke voltam, és nem vettek fel jobb iskolába. Nem baj, végre eljött a nyári szünet, ami kisgyerekfejjel a tanévhez hasonlóan igen hosszúnak tűnt.

Az alsó tagozat második osztálya jelentős változást hozott a kisdiák életemben. Apáék ugyanis – gondolom amiatt, hogy ne kelljen újra végigszenvedni egy évet a szedett-vedett osztályban – a szomszédos Hercegkút nevű sváb település iskolájának második osztályába írattak be. A település igazi sváb falu volt, egy hosszú fő utcából, a Petőfi utcából állt, aminek az egyik végét felvégnek a másik végét alvégnek nevezték. Tiszta, rendezett település volt, egyetlen egy roma cigány család sem lakott ott, az emberek jólétben éltek, mindenkinek volt szőlője, és minden házhoz tartozott egy pince is.

Az 5 kilométeres utat minden reggel busszal tettem meg, az állomásra apáék mindig kivittek. Nagyon élveztem, ahogy a vezető a hatalmas buszt vezeti, néztem, hogy hogyan kormányoz, hogyan fékez, hogyan vált sebességet, szinte ittam magamba minden mozdulatát. Emlékszem, általában nyikorgott a régi sárga Ikarus buszok rugós vezetőülése, sőt gyakran a sebváltó is, már amikor bevette a sebességet. Kívülről ismertem az összes vezetőt, általában egy alacsony szétcigizett fejű, ráncos arcú sofőr volt, akinek nem ért le a lába és úgy fékezett, hogy a cipője hegyével éppen elérte a fékpedál tetejét. Nem volt túl szimpatikus, Ráskusnak neveztem el.

A hercegkúti iskolában csak alsó tagozat volt, és az 1,3 valamint a 2,4 osztályoknak összevontan tartották az órákat. Voltak aktív és önálló órák, a tanárnő az aktív csoportnak tartotta az órát, az önálló csoport pedig feladatokat oldott meg. Általában nem éreztem magam rosszul az iskolában, a buszozást élveztem, egyedül az volt furcsa, hogy amikor megérkeztem a hercegkúti buszmegállóba egy csomó felső tagozatos diák várt már ott, akik az én buszommal mentek be Sárospatakra, mivel a faluban nem volt felső tagozat.

Az volt furcsa érzés, hogy Gáborka egyedül kibuszozik Hercegkútra, onnan meg ugyanazzal a járattal 30-40 gyerek bebuszozik Sárospatakra, akik integetnek nekem, és nevetnek, amikor megérkezem. Ez így normális? Furcsán néztek rám, mint valami csodabogárra. A szüleim azzal indokolták a helyzetet, hogy szeretnék, ha nyelvet tanulnék és erre akkoriban csakis Hercegkúton volt lehetőség, mivel sváb falu volt. Ez indokolta a helyzetet. Jól van gondoltam magamban, nem bánom.

Memoire 30
|2010.


- 14 -


Csodabogár voltam az biztos. Nem vehettem részt egyetlen ünnepen sem, mert minden ünnepnek pogány eredete van, és ilyesmi nem tetszene Jehovának – hangzott az ismerős érvelés. Hát, ha Jehovának nem tetszik, akkor az nekem se tetszik, ezt így teljesen el tudtam fogadni. Felnőtt fejjel azonban furcsa, hogy az izraeliták élete – akik a Biblia szerint egy ideig Isten választott népe voltak – tele volt különféle ünnepekkel.

Volt egy nagyon jó élményem is, amire a mai napig emlékszem és ez is a csodabogársággal van összefüggésben. Általában lenéztek és kigúnyoltak a gyerekek amiatt, hogy semmiben sem veszek részt, nem vagyok kisdobos és úttörő. Ám az egyik ünnepségen fordult a kocka. Szerintem már negyedikes lehettem, amikor is az iskolaudvaron volt valamilyen ünnepség, amiben mindenki részt vett, csak én nem, szokás szerint félre állítva néztem az eseményeket. Az egyik tanító bácsi hirtelen odajött hozzám, és megkért, hogy legyek már szíves kezelni az erősítőt és a lemezjátszót, ha már úgyis ott állok tétlenül, így ő jobban ki tudja venni a részét az ünnepélyből.

Nekem se kellett több, azonnal elvállaltam a feladatot, nem állt tőlem messze a dolog. Az ünnepség szépen zajlott, a tanító bácsi rám nézett, bólintott, én bekapcsoltam a zenét. Újabb jelzésénél kikapcsoltam. Nagyon szépen ment minden, a gyerekek pedig, akik sorban álltak az ünnepségen sárgultak az irigységtől, hogy micsoda jó dolgom van nekem. Utána sorba jöttek oda hozzám a fiúk, hogy hú, de jó lehetett nekem, és honnan tudtam, hogy hogyan kell kezelni az erősítőt. Hát tudtam, apukám ilyesmivel foglalkozott. Ez nagyon jó érzés volt. Végre jó irányban ülhettem a lovon! De sajnos ez volt a ritkábbik helyzet.

Rendszeresen kínos helyzetbe kerültem, amikor szóba került, hogy hol dolgozik anyukám. A kapitalista világban elismert helyzet, ha az anyukának nem kell dolgoznia, de akkoriban még a szocialista világ utolsó leheleteinek az idejét éltük, ahol a munkakerülés büntetendő cselekmény volt. Újabb furcsaság a csodabogár Gáborkával kapcsolatban. Na és a karácsony egy újabb rendszeres lelki trauma volt. „És te mit kaptál karácsonyra?” – jött a kérdés az osztálytársaktól.

Gyakran próbáltam elterelni a szót, vagy nem meghallani a kérdést, de ha ez nem sikerült, akkor ezt mondtam halk hangon: „Hát, mi nem ünnepeljük a karácsonyt”. „Hogyhogy nem, azt mindenki ünnepli! Képzeld, én ezt meg ezt kaptam, tök jó”. De ez még csak a kisebbik kellemetlenség, a nagyon kellemetlen az volt, amikor az órán a tanárnő kérdezte végig mindegyikünktől, hogy ki mit kapott karácsonyra, és az egész osztály előtt kellett elmondani, hogy „mi nem …..”.

Memoire 30
|2010.


- 15 -


Jól van gondolhatjuk, ezt a helyzetet már nem lehet tetőzni. Dehogynem. Gáborka továbbra is csodabogár maradt. Egyre nagyobb. Eljött a hétfő reggel, és miről beszéltek a gyerekek? Hű, láttátok a szombat esti filmet? Tök jó Piedone, vagy Stallone film volt, te is láttad Gábor? „Nekünk nincs tévénk” – válaszolta Gáborka egyre fokozódó gyomorgörccsel. Az rendben, hogy Jehova nem szereti az ünnepeket, értem. Én sem szeretem. Az is rendben, hogy Jézus nem karácsonykor született, de attól függetlenül miért nem kaphatunk ajándékokat? Ezt már nem teljesen értem. De a TV-vel mi a baj? Azt se szereti Jehova? Nekünk semmit sem szabad? Ez így jó? Kinek jó ez? Nekem nem jó így.

A TV-vel kapcsolatban arra emlékszem, hogy egyszer Nyírtelken voltunk a Német nagyszülőknél, akik adni akartak nekünk egy TV-t, amit apa heves tiltakozások mellett nem fogadott el. Mindannyian szerettük volna, ha lenne TV-nk, de nem lehetett. A nagyszülők azt hitték, azért nincs TV-nk, mert nincs rá pénzünk. Tény, hogy nem túl sok pénzünk volt akkoriban, de nem ez volt az oka. „A TV az egyszemű hipnotizőr, Sátán ilyen módon akar manipulálni bennünket” – jött a válasz a családfőtől. Igaza is volt.

Ok, Gáborka nem ünnepli az ünnepeket, se születésnap, se névnap, karácsonyra nem kap ajándékot, és szegényeknek TV-jük sincs. Jól van, gondolhatjuk, ezt a helyzetet már nem lehet tetőzni. Dehogynem. Gáborka továbbra is csodabogár maradt. Egyre nagyobb. Elég volt, hogy levetkőzzünk testnevelésóra előtt és kiessen a zsebemből az otthoni kulcscsomó. „Ez meg mi?” – kérdezik nevetve a többiek. „Ez a kulcs mit nyit?” „Hát ez nyitja a kiskaput, ez pedig a bejárati ajtót” – mondtam kételkedve, hogy ugyan ezzel mi bajuk lehet. „Nektek még ilyen régi kulcsotok van?” – kérdezik, és büszkén előveszik az ő kis biztonsági zárt nyitó kulcsaikat, mondván, hogy ők már rég lecserélték ezeket a régi zárakat, új biztonsági zárakra, és hogy ilyen kulccsal csak a kamrát zárják a hátsó udvarban.

A sírás környékezett, de nem mertem sírni. Miért van az, hogy velem mindenkinek baja van? Ok, hogy nem ünnepeljük az ünnepeket, de miért kell kis vacak házban lakni? Miért piszkál mindenki? Miért nevetnek rajtam a többiek? Olyan jó lenne közéjük tartozni. Miért kell nekem kijárni ebbe a faluba? Miért csinálok én mindig mindent máshogy, mint a többiek? Még anyukám se dolgozik. És ráadásul TV-nk sincs! Mire jó ez? „Tudod Gáborkám, mi nem vagyunk része a világnak?” – jött a válasz. „A világ gyűlölni fog minket, ezt már Jézus is megmondta, és ez bizonyítja, hogy mi az Ő követői vagyunk. Jehova ezt várja el tőlünk” – jött az ellentmondást nem tűrő válasz. Hát jól van, nem tudok mit tenni – gondoltam.

Memoire 30
|2010.


- 16 -


Ahogy írtam, jobban éreztem magam Hercegkúton, mint az első osztályban, de az egész hangulatra rányomta a bélyegét az, hogy „Jehova mit vár el tőlünk”. Így telt el az alsó tagozat, 4. év végén volt egy kis ballagás, az ötödik évet már Sárospatakon folytattam tovább. Ballagásra egy nagyon szép piros, nagykerekű, távirányítású Mitsubishi terepjárót kaptam a Német nagyszülőktől. Úgyhogy való igaz, 4-8 évente ha nem is karácsonyra, de ballagásra Jehova Tanúja kisgyerekként is kaptam ajándékokat.

Na jó, máskor is kaptam, biztos. Egy nagyon jó élményem van, ezekben a kisiskolás években lehetett, hogy apával elmentünk kettesben a helyi játékboltba játékot vásárolni. Ritka élmény az ilyesmi. Már nem emlékszem, hogy mit vettünk, de alapos nézelődés után két szép játékot szemeltem ki magamnak, nagyon tetszett mind a kettő. Apa kérdezte, hogy melyiket szeretném, ha megvennénk, de nem tudtam dönteni és azt mondtam, hogy „hát én szeretném, ha mind a kettőt megvennénk”. „Jól, van megvesszük” – felelte. Teljesen le voltam döbbenve, mert nem ilyen választ vártam, de nagyon jól eset, és azóta se felejtem el. Nagyon megbecsültem, és vigyáztam mind a két játékra.

1989 nyarán egy nagy nyugat-európai körutazást tettünk, ha jól emlékszem, akkor kapta meg apa először az útlevelet, amivel nyugatra is lehetett utazni, és ki akarta használni. Akkoriban vettünk egy új Skoda 105L típusú kocsit, amivel a szülők neki mertek vágni a nagy útnak, Ausztria, Svájc, Németország, mind sorra kerültek. Rengeteg gyönyörű helyet láttunk, sok élménnyel gazdagodtunk, bár rányomta az utazásra a bélyegét az, hogy alig volt pénzünk, és előfordult, hogy már a fejem fájt az éhségtől. Szó szerint. Na akkor bementünk egy boltba és kértünk zsemlét felvágottal. A boltos minden egyes zsemlébe kb. 8 db felvágottat tett bele, mire apáék teljesen elszörnyülködtek, hogy mire jó ez a pazarlás. Ki is szedtük a zsemléből a sok felvágottat, és a maradék száraz fekete kenyérrel fogyasztottuk el. Érdekes módon megszűnt a fejfájásom.

Mindenképpen nagyon örültem az utazásnak, de elgondolkodtatott az, hogy a szép helyek mellett vannak szép éttermek, az autópálya pihenőkben is jó étkezők vannak, és az emberek sokkal jobb kocsikkal közlekednek, mint mi. Sőt bemennek, és étteremben esznek. Vagy isznak egy kávét, ha jól esik. Vagy esznek egy fagyit. Nekünk ilyesmire nem nagyon futotta. Jó az utazás során egyszer vettünk 2x1 gombóc fagyit, meg Lichtensteinben ittunk Coca-colát egy étteremben. De jó is volt! Nagyon jó volt!

Memoire 30
|2010.


- 17 -


Irigyeltem azokat az embereket, akik megtehettek olyan dolgokat, amiről én úgy gondoltam, hogy alapvető dolgok lennének. Fájt belülről, hogy a nyugat-európai emberhez képest szegények vagyunk. Ugyanakkor sok ismerős gyerek el sem jutott olyan helyekre, mint mi, ezzel is tisztában voltam. Érdekes élmények, vegyes érzések.

Érdemes még megemlíteni apa szervezet iránti odaadásának a mértékét, ami a németországi utazásunk alatt is erősen megnyilvánult. Mindenképpen meg kellett látogatni a seltersi nyomdaüzemet, ilyenkor nem számított se a távolság, se az üzemanyag fogyasztás, de egy puszta látogatás nem volt elég, szó szerint bekuncsorogta magát, hogy ott aludhassunk. Mai fejjel tudom, hogy ehhez nem kis arc kellett, de akkor gyerekfejjel nem fogtam fel.

Hulla fáradtan, nagy kerülő után érkeztünk oda, és sikerült elintéznie, hogy kapjunk egy szobát. Aznap este összejövetel volt a Bétel Királyság-termében, és természetesen az egész családnak kötelezően részt kellett vennie, 45 perces nyilvános előadás, utána pedig egy órás Őrtorony-tanulmányozás. Alig bírtuk ki, de apa szemmel láthatóan nagyon élvezte, még hozzá is szólt a tört német tudásával, mire nagyon szépen megdicsérték. Hát ilyen élmények értek a nyári szünetben.

A felső tagozat 5-ik osztályát a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájában kezdtem, immáron kezdtem nagyobb fiúcska lenni, így túl az első X-en. Emlékszem egy izgatott utazásra Semjénből hazafelé, amikor is a szülők közölték velünk, hogy jövő tavasszal építkezni fogunk. Teljesen leromboljuk a régi kisházat és egy szép, teljesen új házat építünk a helyére. Másik sorsdöntő fordulat is bekövetkezett, anya hasa újra gömbölyödni kezdett, és decemberre vártuk az új családtag érkezését, de akkor még nem tudtuk, hogy Sárika, vagy Ábel személyében köszönthetjük az új tagot.

Emlékszem, hogy lázas készülődés előzte meg a tavaszi építkezés elkezdését, az anyagbeszerzés már jóval korábban elkezdődött, és a ház mögötti terület egyre jobban kezdett megtelni építőanyagokkal. Az új családtag budapesti születése is egybe volt kötve anyagbeszerzéssel. Akkoriban még nem volt telefon a lakásban, távirat formájában lehetett üzenni, vagy utcai telefont lehetett használni. Deák nagymamával maradtunk otthon, mialatt a szülők Pesten voltak és Német nagyapától kaptuk a hírt, hogy megszületett Sárika, úgyhogy a húgom, Bobka járt jól – gondoltuk – mert én fiút, ő pedig lányt szeretett volna.

Memoire 30
|2010.


- 18 -


Pár nap múlva meg is érkezett a jövevény még a kisházba, de sajnos a kishúgomnak csalódnia kellett, mert kiderült, hogy a kisbaba fiú lett, úgyhogy Sárikát gyorsan el kell felejteni és meg kell barátkozni Ábellal. Hát szó, ami szó, az első napokban elég furcsa feje volt a túlsúllyal született kisbabának, de úgy egy hét elteltével kezdett igen formás, szeretnivaló kisbaba lenni. Nagyon megszerettünk, én különösen.

Ahogy elérkezett a tavasz elköltöztünk a kisházból Editke lakótelepi lakásába, és elkezdődött az építkezés. Az ütemterv szerint augusztusra el kellett készülnie a háznak, és sikerült is befejezni. Eleinte elsősorban csak megfigyelőként vettem részt a munkálatokban, majd egyre többet dolgoztam. Nagy sürgés-forgás volt, sokan segítettek a házépítésben és jól haladt a munka. Emlékszem a vége felé volt olyan, hogy egyedül betonoztam, megkevertem a betont, beletettem a talicskába, felvittem emelővel az emeletre és bedolgoztam. Mostani fejjel már nem biztos, hogy megcsináltam volna olyan vakmerőségeket, mint egyedül vinni 11 éves gyerekként 50 kilós cementes zsákokat. Nem kellett volna ilyesmit tennem, de jól esett, hogy megdicsértek, hogy a munkám majdnem felért egy felnőtt ember munkájával. Jól esett a kemény munka.

Az építkezés vége felé lehetett, amikor egyszer apa nagyon megvert Bobkát is és engem is, és sajnos a mai napig nem tudom, hogy mi volt az oka. Igazságtalannak éreztem, mert erőn felül próbáltam kivenni a részemet a munkálatokból, és ha még csináltam is valami hülyeséget (de sem akkor, sem most nem tudom, hogy mit), az igyekezetet értékelhette volna, de mindegy, biztos ki volt merülve az építkezés végére, nem volt tragikus a dolog. Csak jól esett volna egy kis dicséret, ehelyett brutális verést kaptam. Egyébként általában tudtam, hogy miért kapok büntetést, és általában következetes is volt a fenyítés.

Jól emlékszem, hogy még elég kicsi voltam és a kis zöld biciklimről már leszereltük a pótkereket; meg volt határozva, hogy a ház előtt balra a sarokig biciklizhettem a járdán, jobbra pedig Emil bácsiék kerítése végéig. Ez elég is volt és nem is akartam tovább biciklizni, meg mondta is apa, hogy ki fogok kapni, ha tovább megyek. Nem is volt ezzel gond, mígnem az egyik napon az egyik szomszéd gyerek arra tévedt, és mondta, hogy menjünk egy kicsit tovább. Én vonakodtam, de végül belementem. Tovább bicikliztünk, és miután visszafordultunk, kit látok a kapunk előtt állni? Sose láttam azelőtt, hogy apa figyelt volna, de akkor pont ott termett. Lebuktam. Természetesen kikaptam.

Szóval az 5. és 6. osztály közötti nyári szünet kemény munkával telt el, és mire újra iskolába kellett menni, már nem a régi nagy kulcsokat kellett

Memoire 30
|2010.


- 19 -


magammal vinni, hanem a város egyik legszebb, legújabb házának a kulcsát! Nagyon jó érzés volt, önbizalommal töltött el, amire olyan nagy szükségem volt. Ráadásul a sok munkában jól meg is erősödtem, és úgy érzetem, hogy a legtöbb osztálytársamtól erősebb is vagyok fizikailag. Ez be is bizonyosodott, amikor is az iskola szervezett egy sport napot, aminek a részeként volt egy Szkander bajnokság is. 6-odikos voltam, de mindenkit sikerült lenyomni a 6. évfolyamban, sőt a 7-ben is, egyedül néhány 8-ikos fiúval nem bírtam el, de akkor is hősnek nyilvánítottak. Ez is jól esett a sok megaláztatás miatt, amit Jehova Tanúja gyerekként kellett átélnem.

A fizikai erőmmel sohase éltem vissza. Nem verekedtem, mondjuk nem is tudtam, de biztos meg tudtam volna tanulni a fortélyokat. Szkanderezni azt szerettem, de egy idő után senkinek se volt kedve kiállni ellenem. Egyszer használtam az erőmet, akkor is úgy gondolom, nem visszaéltem vele, hanem visszább hangoltam egy nagyszájú gyereket. Lekvárnak hívták, egy osztállyal járt felettünk, és állandóan a hős történeteit mesélte, meg hogy a testvéreivel ők képesek lennének egész Sárospatakot lekaszabolni. Ők egy hadsereg ellen is kiállnának, és senki se maradna élve – mondogatta. Nagyon unszimpatikus gyerek volt, és senki sem szerette igazán, de a nagy hangja miatt nem mertek visszaszólni neki. Úgy vettem észre engem azért került egy kicsit, de mivel nekem nem volt nagy hangom egy idő után engem is kezdett kóstolgatni.

Eleinte lerendeztem annyival, hogy hagyjál már békén és ez egy darabig működött is. De nem akarta abbahagyni, egyre több mindent megengedett magának. Egyszer már becsengettek szünetről és mentünk az osztály felé, és újra belém kötött. Kb. 10-12-en voltak körülöttünk és nekem jött, már nem tudom milyen alibivel. Ekkor betelt a pohár, de nem megütöttem, hanem teljes erőmből ellöktem magamtól, hogy hagyjon már békén. A gyerek három-négy lépést tett meg hátrafelé, míg végül a sarka beleakadt a nyitott beépített szekrény küszöbébe, és nagy koppanás mellett hanyatt beesett a kabátok, táskák közé. Teljes volt a megaláztatása, a „nézőközönség” éljenzett és azt kiabálta, hogy „úgy kell neki”. A gyerek felállt, és szó nélkül, lógó orral az osztályterme felé kullogott. Ezt követően az egész osztályomat békén hagyta egy darabig, de utána csak újra kezdte a „mesterségét”.

Ahogy idősebb lettem, úgy gondolom, egyre több önbizalmam lett hála a testi erőmnek, a szép házunknak, és talán annak, hogy kicsit több pénzünk lett. A felső tagozatos éveim alatt volt egy olyan időszak, amikor nagyon népszerű voltam a társaim körében. Minden évben megrendezésre került a diáknap, amikor is a diákok vették át a tanárok helyét, és aznap diák

Memoire 30
|2010.


- 20 -


igazgató vezette az iskolát. A diákigazgatót szavazással választották meg és az osztályom minden áron azt akarta, hogy induljak, mondták, hogy ők teljes mértékben támogatni fognak, meg tudnám nyerni a diák választásokat.

Nagyon jó érzés volt ez a mértékű támogatás, és szívesen indultam is volna, de édesapám biblián és kiadványokon alapuló „tanácsot” adott, és saját magam beláttam, hogy mennyire helytelen dolog is lenne indulni. Olyannyira népszerű voltam a lányok körében is, hogy amikor betegség miatt (pár tizeddel 37 Celsius fok fölötti „lázzal”) hosszabb ideig hiányoztam és bementem az iskolába a kishúgomért, aki szintén oda járt, a lányok észrevettek a földszinti sarokban, és kiáltozni kezdtek, hogy „itt van Gábor” majd csapatostól lejöttek, és érdeklődtek a hogylétem felől. Ez nagyon jól esett, már-már zavarba is jöttem, hogy minek köszönhető ez a népszerűség.

Iskolába járni és tanulni egyébként nem szerettem. Nagyon örültem a betegszabadságnak, és iskolás éveim végére már sikerült is kifejleszteni a leghatékonyabb módját annak, hogy a lázmérő a kért testhőmérsékletet mutassa. A kutatás+fejlesztés program elég szerencsétlenül indult még kisiskolás koromban, amikor úgy próbáltam a higanyos lázmérőt feljebb „csavarni”, hogy nekinyomtam a kályhaüvegnek. A lázmérő pár pillanat alatt szétrobbant. Amikor be kellett számolni a történtekről, azt mondtam a szülőknek, hogy a lázmérő leesett és széttört, de valahogy apa kiderítette az igazságot és a hazugságért kikaptam.

Aztán próbálkoztam a „feldörzsölős” módszerrel, ami működött, de ha figyeltek, akkor nehéz volt feltűnés nélkül feldörzsölni a paplan alatt. Ezután jött a végső, jól működő megoldás: látványosan „leráztam” a lázmérőt, ami véletlenül fordítva volt, és a higanyszál felfelé rázódott. Előfordult, hogy túl magasra ment, vagy két részre szakadt a higanyszál, de sebaj, ekkor már rendesen tartva szó szerint lefelé rázva be lehetett állítani a „megfelelő” értéket, úgy kb. 37,5 az még hihető, de elég magas, hogy ne kelljen iskolába menni. Ilyen módon ki lehetett tolni pár nappal a betegszabadságot.

A felső tagozatban egyébként volt egy Jehova Tanúja osztálytársam Jánoky Eszter. Ám az ő szülei például elengedték őt osztálykirándulásokra, engem viszont nem. Ő több mindent megtehetett, és ebből voltak is bonyodalmak, mert amikor az osztályfőnököm kérdőre vont, hogy ezt, vagy azt miért nem teszem meg, akkor azt mondta, hogy Eszter is Jehova Tanúja, ő neki mégis meg lehet tenni.

Memoire 30
|2010.


- 21 -


Volt egy emlékezetes alkalom, amikor az osztályban el kellett énekelni a himnuszt az osztályfőnök kérésére. Felálltunk és hátramentünk az osztályterembe, de én tudtam, hogy nekünk nem szabad énekelni. Úgy tanultuk, hogy felállni szabad, de énekelni nem, ezért igyekeztem mindent megtenni, amit lehetett. El is kezdődött az éneklés, de én nem énekeltem. Az osztályfőnököm erre mérgesen rám kiáltott, hogy „Gábor, nyisd már ki a szádat!”

Gyorsan átgondoltam, hogy a szám kinyitása, vajon elfogadható-e még, és úgy döntöttem, hogy ha nem éneklek, akkor akár a számat is kinyithatom. Ki is nyitottam a kérésnek megfelelően. Az osztályfőnök erre leállította az éneklést, és elkezdett rám kiabálni, hogy mennyire tiszteleten vagyok. Utólag végiggondolva el is hiszem, hogy így érzett, de akkor a pillanat hevében tényleg a lehető legjobb indulat vezérelt, hogy a legtöbb kérésének eleget tegyek. Szóval azért akadt bőven továbbra is hátrányos megkülönböztetés és csodabogárság.

Ez időben volt, hogy apát megbízta a szervezet azzal a feladattal, hogy sajtóképviselő legyen, és tartsa a kapcsolatot a helyi médiával, számoljon be nekik olyan helyi eseményekről, ami érdekes lehet számukra. Igen ám, de hogyan lehet ilyen feladatnak eleget tenni, úgy, hogy nincs otthon TV? Azon nyomban beszerzésre került hát egy kis képernyős, de akkoriban csúcsminőségűnek számító TV. A korábbi elveket az „egyszemű hipnotizőrrel” kapcsolatban azonnal felülírta a szervezeti megbízatás. De sebaj, mi csak örültünk neki, akkor ment délutánonként a Kojak, nagy örömmel néztük a TV-t saját otthonunkban! Hihetetlen!

Az építkezés után a sátoraljaújhelyi gyülekezetbe kezdtünk járni, mert akkoriban Patakon már két gyülekezet volt, Újhelyben pedig csak egy kicsi. A gyülekezetbe járást rutinként éltem meg, egyfajta kötelező szertartásként, amit valahogy túl kell élni. Általában nem figyeltem oda, unalmasnak tartottam, mindig ugyanazt mondták. Jehovát azonban mindig is szerettem, hálás voltam/vagyok neki a szeretetéért, az életemért, mindazokért a dolgokért, amit élvezhetek és tőle kaptam. A testvéreket is szerettem, főleg az időseket, mert úgy éreztem viszont szeretnek engem is, és úgy gondoltam, sokat lehet tőlük tanulni. Feltekintettem rájuk azért, mert olyan régóta szolgálják Jehovát, és azt gondoltam magamban, hogy bárcsak én is képes lennék erre.

Hétfő esténként rendszeresen családi tanulmányozás volt otthon, amit csakis negatívumokkal tudok jellemezni, sajnos a gyülekezetben pozitívumként megélt néhány élménnyel ellentétben a családi tanulmányozásban semmi jót nem tudtam találni. Egyszerűen borzasztó

Memoire 30
|2010.


- 22 -


volt! Egy meghatározott program szerint olvastuk a Bibliát családként, felválta ki-ki egy részt, de dög unalom volt, főleg az Ószövetségen végigvergődni magunkat és hallgatni, ahogy apa próbálja felfedezni, hogy ki kinek az unokatestvére, nagybátyja, sógora.

Feltett kérdéseket, de én általában nem tudtam a választ, nem is érdekelt, egyenesen irritált a családi tanulmányozásnak ez a gyakorlatiasságtól fényévekre lévő változata. Keserű tehetetlenségemben megkérdeztem apát, hogy miért nem lehetne aktuális Őrtorony, vagy Ébredjetek cikkeket megvizsgálni, olyan cikkeket, ami érdekes lehetne a családnak, de válasz nem érkezett. Tovább folytatódott a jól bevált Bibliaolvasás én mást nem tudtam tenni, mint túlélni a hétfő estéket. Szerencsére akkor már volt TV, és családi után lehetett nézni, ez egy kis erőt adott ahhoz, hogy kibírja az ember.

A ’90-es évek elején kezdődtek el Magyarországon a jelenlegihez hasonló körzetfelvigyázói látogatások. Emlékszem, hogy az első körzetfelvigyázó, aki meglátogatott bennünket Gál Gyuri testvér volt és a felesége Aranka. Nálunk aludtak, mint általában a gyülekezetet látogató utazó felvigyázók, és meghívást kaptak a családi tanulmányozásunkra, amit persze örömmel elfogadtak. Arra már nem emlékszem, hogy éppen akkor is a Bibliát olvastuk-e, vagy valami mást tanultunk, de az jól emlékezetemben maradt, hogy olyan nagy belső feszültséget éreztem magamban, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és sírásban törtem ki. Elég kellemetlen helyzet alakult ki, senki se tudta igazából, hogy miért sírok, már nem is voltam olyan kisgyerek. Legjobbnak láttam felállni, és felmenni a szobámba, ott folytattam tovább a sírást. Szégyelltem magam, de nem bírtam visszatartani az érzéseimet.

A tanulmányozás után apa feljött, és megkérdezte, hogy miért sírtam, de sajnos nem tudtam neki megfogalmazni rendesen, csak annyit tudtam mondani neki, hogy olyan képmutatásnak érzem az egészet. Nem tudom mit szűrt le a helyzetből, szerintem valami tinédzserkori érzelmi válságnak tudta be, mert utána nem esett szó róla többet. Pedig azóta közel 20 év eltelt, kinőttem a tinédzserkorból, kikerültem a családból, de az érzéseim továbbra is változatlanok. És igazából most kezdem csak tudni összerakni a képet, és most tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért sírtam akkor közel 20 évvel ezelőtt kis tinédzserként. De erről majd később írok, az Összegzés fejezetben.

Szóval ilyen érzések közepette éltem meg a keresztény életutat fiatalként, és így kezdett az én szellemiségem is alakulni. Több kérdésem is felmerült a tanításokkal kapcsolatban, de kielégítő választ nem kaptam rájuk soha.
 

Memoire 30
|2010.


- 23 -


Nemhogy kielégítő választ nem, egyáltalán semmilyen választ sem. Apával többször jártunk dolgozni kettesben, és ilyenkor az utazások alatt alkalom adódott mélyebb kérdésekről is beszélni, de amikor feltettem neki a kérdéseimet, a legtöbb esetben néma hallgatás volt a válasz. Nem emlékszek rá, hogy olyat valaha is mondott volna, hogy „ezt nem tudom” vagy beszélt volna olyasmiről, hogy neki is vannak kételyei, és hogy miként tudja félretenni őket, és mi ad neki erőt a szolgálathoz. Sohase láttam rajta, hogy a szolgálat önmagában igazi örömet adott volna neki, inkább a Királyság-termek építése, vagy más emberi szemmel is látható „alkotás”.

Sohase értettem például, hogy a „hű és értelmes rabszolga” a gyakorlatban hogyan működik, vagy, hogy Armageddonkor tényleg mindenki el fog-e pusztulni, aki nem Jehova Tanúja. Ezt fiatalkorban is nehéz volt elhinni, és később még inkább. Azt sem értettem, hogy ha egy Királyság-terem szépen felépül, arra miért mondjuk, hogy Jehova áldása van rajta. Ha felépül gyorsan egy Tesco áruház, akkor azzal mi a helyzet? Apát ilyesmivel ki lehetett akasztani. Amikor ő mondott valamit, hogy odanézz ez vagy az milyen hamar felépült, és én azt mertem neki mondani, hogy „biztos Jehova áldása van rajta”, akkor eltorzult fejjel ennyit mondott: „Kérlek, nem mondj ilyet!”

Olyan furcsa volt, hogy egy apukának miért kell ilyen hivatalosan beszélni a gyerekével, és egyáltalán miért nem ad választ a kérdéseimre, vagy miért nem mondja, hogy Gáborkám ne haragudj, de nem tudom. Nem várom el, hogy mindent tudjon, sokkal inkább elvárnám, vagy legalábbis értékeltem volna, ha őszinte. Vagy oda kellett volna mennem egy másik véntestvérhez, és neki feltárni a kérdéseimet? Lehet. De hát apa volt az elnöklő, elvileg ő volt a legilletékesebb. A látogató körzetfelvigyázóknak még inkább nem mertem elmondani a kérdéseimet, így hát megtartottam őket magamnak.

Apa hozzáállása idegesített, sok esetben egyenesen irritált. Egyszer elmentünk ketten prédikálni, nagyon nem volt kedvem hozzá, de hát nem tudtam kibúvót találni. Az volt az utolsó prédikálásunk együtt. Egy lépcsőházat „munkáltunk” Újhelyen, és bekopogtunk az egyik ajtón. Egy hölgy nyitotta ki az ajtón lévő kisablakot, mire apa minden köszönés, vagy bemutatkozás nélkül így szólt: „Kinéz egy gondterhelt arc.” Ez nekem annyira nagy tiszteletlenséget és felsőbbrendűséget tükrözött az ő részéről, és annyira nagy ellentétben volt az egész Krisztusi tanításmód szellemével, hogy elhatároztam, én többet nem megyek vele szolgálatba.
 

Memoire 30
|2010.


- 24 -


El is mondtam neki, és tiszteletben tartotta az álláspontomat. Egyszer-egyszer azért utána is „rápróbált”, hogy jó lenne együtt elmenni a szolgálatba, de én határozott voltam és mondtam neki, hogy tudja jól, miért nem akarok vele menni. Ha esetleg tovább feszítette volna a húrt, akkor biztos elmondtam volna bárkinek, hogy miért nem akarok vele menni. Nem tette. Szerintem tudta, hogy igazam van.

Ilyen módon éltem a mindennapjaimat, az általános iskola után a gimnáziumot egy fizetős, speciális angol osztállyal kezdetem, ahol heti 20 angolóránk volt, és a cél a középfokú angol nyelvvizsga letétele volt az év végén. Érdekes volt a felvételire való felkészülés. Apa megkérdezte, hogy ha a felvételin megkérdezik, hogy miért szeretnék ebbe az intenzív angol osztályba járni akkor mit fogok válaszolni? Betaníttatta velem a következő szöveget, vagy valami nagyon hasonlót: „Azért szeretnék ide járni, mert Jehova Tanúja vagyok, és a vallásunkon belül az angol a hivatalos nyelv, és a jövőben szeretném a valláson belül hasznosítani az angol nyelvtudásomat, meg eleve az angol a világnyelv. Ezért szeretnék ide járni”. Felvettek.

Az a tanév egyébként fantasztikus volt, nagyon élveztem az angol nyelv tanulását, és ment is elég jól, mert az összes tantárgy közül ennek láttam egyedül értelmét. Nagyon nehezemre esett olyasmit megtanulni, amiből nem láttam, hogy mi a hasznom. Érdekes, hogy a naivitásom sokszor olyan nagymértékű, hogy csak évek múltán értek meg egy-egy helyzetet. Például jól betanultam azt, hogy mit kell a felvételin mondani, ha felteszik az előző kérdést, de én a magam részéről csak annyit tartottam fontosnak, hogy az angol a világnyelv, mindemellett szépen elmondtam a válasz első részét is, amikor feltette a kérdést a felvételi bizottság. Csak pár évvel ezelőtt állt össze a kép, hogy miért volt hajlandó apa kifizetni egy elég jelentős összeget az angol nyelvtanulásért. Azért, hogy a Bételbe nagyobb eséllyel bekerülhessek. Erről akkoriban fogalmam se volt.

Szóval a hitem, szellemiségem „szépen” fejlődött, a rendszeres családi tanulmányozás, és a rendszeres gyülekezeti részvétel, valamint a hiterősítő apa-fiú beszélgetések, mind megtették a hatásukat, és édesapám kezdeményezésére kereszteletlen hírnök lettem. Volt egy idő, hogy heti rendszerességgel részt vettem a szolgálatban, kivonulásokon, volt saját területkártyám is, de sohase élveztem a szolgálatot, inkább az motivált, hogy legalább egy pár órát leadjak munkajelentésként, mert ez így egyszerűbb, mint hogy utána piszkálódjanak, hogy miért nem adok le órákat.
 

Memoire 30
|2010.


- 25 -


Ekkortájt volt, hogy kényszerpályán lévő életemet próbáltam volna feldobni valamivel, és mivel nagyon szeretem az állatokat, különösen a kutyákat, szerettem volna egy szép, okos kutyát magamnak. Vettem is egy könyvet, ami a nagytestű kutyafajtákat mutatta be jellemzőik szerint, és ki is néztem egy fajtát, amit szerettem volna (úgy emlékszem alapos mérlegelés után a németjuhászra esett a választásom).

Kertes családi házban laktunk, és amikor elutaztunk több napra valahová, mindig volt valaki a házunkban, tehát semmi ésszerű akadályát nem láttam a kutyatartásnak. Többszöri erőteljes kérlelésem ellenére sem engedte meg apa, hogy kutyám legyen. Kértem, hogy indokolja meg az álláspontját, de semmi épkézláb magyarázatra nem emlékszem. Nagyon sajnáltam, és végképp bosszantott, és irritált az a helyzet, hogy Jehova Tanújaként olyan sok minden meg volt vonva az embertől, és mindez nem elég, még egy ilyen ártatlan dologra sincs lehetőségem.

Egy másik idegesítő élményem a zenével volt kapcsolatban. Zenét nem nagyon lehetett hallgatni, kazettáim nem lehettek, úgyhogy maradt a rádiózás. Egyszer elegem lett belőle, hogy nekem semmi kazettám sincs, és egy zenei katalógusból, nagyon alapos megfontolás után kiválasztottam két CD-t, olyan zenéket, amelyekről úgy gondoltam, hogy nem lehet „beléjük kötni”. Ambientális örökzöld zenék voltak az őserdők és trópusi mocsarak állatvilágának hangjaival aláfestve, kellemes, pihentető zenék. Egy-két héttel a rendelés után meg is hozta a postás a lemezeket, nekem nagyon tetszettek. El is jött az „ítélet órája” apa is kíváncsi volt a zenére, és büszkén le is játszottam neki, biztos voltam benne, hogy ebben ugyan semmi kifogást nem lehet találni!

Legnagyobb meglepetésemre nem ez volt a helyzet. Vélemény: „a melódiák olyan irányba viszik az ember gondolatait, ami nem helyes.” Sajnos a fenti élmények után legnagyobb akaratom ellenére sem tudtam nélkülözni a csalódottság, ingerültség és tehetetlenség érzését. Úgy érzetem nincs szabad akaratom, és szükségtelen terheket kell hordoznom. A farizeusok jutottak eszembe, akik szükségtelen terheket tettek a nép vállára, meg az írásszöveg, hogy „ti szülők ne ingereljétek gyermekeiteket”. A legjobb akaratom ellenére is szó szerint ingerelve éreztem magam.

Nem telt el sok idő 15-16 éves lehettem, amikor apa felvetette, hogy szívesen tanulmányozná velem az Ismeret könyvet, mert már nagyfiú vagyok és ideje lenne megkeresztelkedni. Vonakodtam eleinte, de egyre csak emlegette a javaslatát, úgyhogy beadtam a derekamat, mert gondoltam, hogy jó, kezdjünk el tanulni, ez még nem jelenti azt, hogy meg is kell keresztelkedni. Meg ugyan mit kapnék én, ha azt merném mondani,
 

Memoire 30
|2010.


- 26 -


hogy én nem akarok megkeresztelkedni…. Belegondolni is rossz. jó, hogy én is „így Egyébként rettegtem attól a gondolattól, hogy körbeállnak, én bemegyek az alámerítő medencébe, utána pedig majd gratulál mindenki, hogy milyen döntöttem”.

Így kezdődött el a Bibliatanulmányozás apával. Felmentünk a szobámba, imádkoztunk, és elkezdtük az Ismeret könyvet tanulmányozni az első fejezettől. Szörnyű hangulata volt az egésznek, a családi tanulmányozáshoz tudnám hasonlítani, azzal az eltéréssel, hogy itt kettesben voltunk, és ez még szörnyűbb volt. Egyszer kétszer még itt is próbáltam feltenni a kérdéseimet, vagy hangot adni a kételyeimnek, de lényegi választ nem kaptam, csak még tovább tartott a tanulmányozás, úgyhogy azt a stratégiát vettem fel, hogy minden kérdésre gyorsan megadom a helyes választ, tudjuk le minél hamarabb a tanulmányozást, és menjen ki-ki a dolgára.

Működött is a stratégia, apa egyszer meg is dicsért, hogy milyen jól tudom a válaszokat, eddig még rajtam kívül csak egy tanulmányozóval találkozott, akinek ilyen jól vágott az esze. „Jól van akkor” – gondoltam magamban. Ahogy előrehaladtunk a tanulmányozásban beláttam, hogy két választásom van. Vagy megkeresztelkedek, vagy véget nem érő szekatúrának teszem ki magamat amiatt, hogy miért nem keresztelkedek már meg. Ez utóbbira akkor még nem voltam felkészülve se testileg, se lelkileg, így maradt az első alternatíva.

Elérkezett a tanulmányozás vége, jött az önátadás kérdése, meg a vénekkel a kérdések. Valahogy túl kell esni az önátadáson, mert tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogják kérdezni, hogy megtörtént-e már. Hazudni nem akartam, ezért rászántam magam és valami ilyesmit mondtam imában: „Jehova hozzád fordulok, mert szeretlek téged, ebben biztos vagyok, te látod a helyzetemet, én szeretnélek téged szolgálni, de nem tudom, hogy ez az egész, hogy van. Ámen.” Na jó, hát erre rá lehet fogni, hogy megtörtént az önátadás.

Ezután jöttek a vénekkel a kérdések, általában tudtam a válaszokat, mind a három vén jóváhagyta a megkeresztelkedésemet. Nagyszerű, már csak arra kellene valami megoldást találni, hogy ne lássa senki az alámerítkezésemet, mert nem bírnám ki ép ésszel, hogy ott figyelje a családom, amint „vízbe merítkezéssel nyilvános jelét adom az önátadásomnak”. Ez sikerült is, mert 1996 nyarán volt Nyíregyházán is kongresszus, meg volt Budapesten is nemzetközi kongresszus, és én kifejezettem kértem, hogy a nemzetközi kongresszuson keresztelkedhessek meg gondolván, hogy ott több ember lesz, jobban el lehet a tömegben tűnni.
 

Memoire 30
|2010.


- 27 -


Így is volt, sőt legnagyobb örömömre a keresztelkedés nem a stadionban felállított medencében történt, hanem busszal elszállítottak minket egy uszodába, és én kértem, hogy egyedül szeretnék menni, ne kísérjen el egyik családtag sem. Így is lett. Amikor a keresztelkedési előadásban feltették a kérdéseket, a következő történt: 1. kérdés: Megbántad-e a bűneidet, átadtad-e magad? Erre teljes szívből igennel válaszoltam, mert persze, nagyon sajnálom, hogy követtem el bűnöket korábban, igen a leghatározottabb igennel megbántam, és át is adtam magam. 2. kérdés: Elfogadod-e a „hű és értelmes rabszolgát” és azt, hogy a keresztelkedés után, mint Jehova Tanúját azonosítanak.

Hát a kérdés második részét persze elfogadom, de az első részével kapcsolatban mindig kételyeim voltak. Ezért erre a kérdésre nem válaszoltam, de hát ugye ezt senki sem vette észre. Mai napig nem tudom, hogy akkor is érvényes-e a keresztelkedés, ha az ember nem válaszol mindkét kérdésre. De mindegy is, a lényegen nem változtat semmit.

Szóval az előadás után buszba ültünk, elmentünk az uszodába, szépen annak rendje és módja szerint, átöltöztem, beálltam a sorba, alaposan körbenéztem, hogy látok-e ismerőst magam körül, de nem láttam. Nagyon örültem. Valaki alámerített, utána gratulált, majd mentünk az öltözőbe, felöltöztünk vissza a buszba, és a stadionba. Ezennel Gáborka önátadott, megkeresztelt Tanú lett. Gratulálunk neki szívből jövő döntéséhez!

Megkeresztelt Tanúként már lehetőségem volt mások előtt hangosan imádkozni étkezések előtt, úgyhogy aznap este apa meg is kért büszkén, hogy én imádkozzak a vacsora előtt. Ez új dolog volt, hozzá kellett szokni ehhez is. Igyekeztem semleges dolgokat foglalni az imába és felnőni ehhez a feladathoz is, bár nem volt ínyemre. Nem maga az imádkozás, hanem a nyilvános ima, és az, hogy ennek a lehetősége a megkeresztelkedéshez van kötve. A megkeresztelkedés pedig a szívből jövő önátadás szimbóluma. Na jó hagyjuk, mert itt már jártunk. Borzasztó. Úgy éreztem nem vagyok ura az életemnek. Úgy gondoltam előbb utóbb úgyis majd rendeződik ez a helyzet valahogy, kiderül az igazság, de hogy hogyan, azt nem tudtam. Így hát jobb ötlet – vagy lelki erő – híján, játszottam tovább a szerepemet.

Az egész akcióhoz erőt adott az a tudat, hogy a keresztelkedésem után egy pár hétre Londonba utazhatok testvérekhez. Így is volt, pár nappal a kongresszus után indult a buszom Londonba az Erzsébet-térről, és 4 hetet töltöttem ott. Meghatározó élményekkel lettem gazdagabb, és nagyon örültem, hogy apáék elengedtek. Londonban újra végigültem a kongresszus mindhárom napját, fenn akartam tartani a jó keresztény látszatát, bár a vendéglátóim felajánlották, hogy mást is csinálhatnék.
 

Memoire 30
|2010.


- 28 -


A pesti stadionhoz hasonlóan itt is repülőgépek szálltak a stadion felett, de itt már láttam Jumbo Jetet is, sőt mi több Concorde-ot is, úgyhogy sokkal izgalmasabb volt a program. Itt meg kell jegyeznem, hogy az intenzív angol évfolyam végén az iskola szervezésében lehetőségem lett volna egy hétre Angliába utazni, nagyon szerettem volna, de nem engedtek el. Cserébe viszont ebben az esetben bőven kárpótolva lettem, mert egy hét helyett négy hetet tölthettem Londonban, nem iskola szervezésében, hanem egyénileg, oda mentem ahova csak akartam, szóval bőséges kárpótlást kaptam az iskolai kirándulásról való lemondásért cserébe.

Volt azonban a követező tanévben egy igazi „hitpróba”, amit sikerült hősiesen kiállnom. Kaptam egy olyan ajánlatot, ami „nekem volt” tervezve, kitalálva. Egyszer csak a tanév során az egyik este csörög a telefon és apa szól nekem, hogy a matek tanárnőm keres. Köpni-nyelni nem tudtam, hogy mi a csoda lehet ez, mert a tanárokkal nem voltam túl jóban, ővele meg főleg semmilyen kapcsolatban nem voltam. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat.

Kezdi előadni, hogy azért hív, mert korábban egy katonai iskolában tanított, és most megkeresték a korábbi kollégái, hogy nem tud-e angolul jól tudó diák tolmácsokat keresni a Magyarországon állomásozó IFOR csapatoknak, és ezzel kapcsolatban hív. Az útiköltségeket fizetnék, napi fizetést adnának és igazoltan lehetne hiányozni az iskolából. Hát ez utóbbiért még fizetnék is szívesen – gondoltam magamban – nemhogy ők fizetnek; nagyon jól hangzott. Mondta, hogy gyorsan kellene dönteni, ha lehet még ma este.

Hihetetlen jó ajánlat volt, de hát nagyon rosszul hangzott, hogy katonáknak kell fordítani, próbáltam valami kiskaput találni, de nem sikerült. Felhívtam hát, hogy sajnos nem tudom vállalni, mire mondta, hogy nem baj, megoldják máshogy. Húú gondoltam magamban, micsoda lehetőséget szalasztottam el. Már majdnem kezdtem magam túltenni az egészen, amikor újra csörög a telefon egyik este. Megint ő volt, és mondja, hogy újra megkeresték a volt munkatársai hasonló témában, de most nem Magyarországra kellene a tolmács, hanem az USA-ba Louisiana-ba. Egy hónapra (!) kellene menni (februárban, tehát az nem nyári szünet), igazolt lenne a hiányzás, természetesen fizetnék az útiköltséget, szállást, étkezést, és minden napra kapnék egy jó fizetést is. Tudnék-e hamar dönteni az ügyben.

Hát ez már több volt a soknál. Jobb ajánlatot el sem tudtam volna képzelni. Komolyan. Egy hónap igazolt hiányzásért én nem is tudom mire nem lettem volna képes. De nemcsak ennyi, egy hónapos USA utazás, teljes
 

Memoire 30
|2010.


- 29 -


költségtérítés, ráadásul egy csomó pénzzel, és tapasztalattal gazdagabban jöhettem volna haza… De hát Jehova megkeresztelt tanújaként tudtam, hogy vissza kell utasítanom az ajánlatot. Így is tettem, és beajánlottam az egyik osztálytársamat magam helyett, aki kapott is az alkalmon, elment és azt mondta, hogy nagyon jó volt, finomakat ettek, nem kellett sokat dolgozni, lejártak a tengerpartra, és mivel visszafelé lekésett egy átszállást, így egy csomó plusz pénzt fizettek neki azért, mert 8 órán át kellett várakoznia egy repülőtéren. Szegény gyerek! Azt mondta fizettek, mint katonatiszt. Hát erről lemaradtam.

Keresztelkedésem után már a gyülekezetben is felkértek imára, az első ilyen felkérésem persze édesapámtól jött, aki lazán nem is szólt előtte erről semmit, hanem az ének bejelentése után közölte, hogy a befejező imára pedig megkérjük Német Gábor testvért. Tágra nyílt szemekkel ránéztem, hogy jól hallottam-e, erre bólogatni kezdett az emelvényről. Jól van gondoltam, akkor van két versszaknyi ének, hogy átgondoljam mit is akarok mondani. Semmi nem jutott hirtelen eszembe. Nem emlékszem már mi sikerült, de valami rövid nehéz szülés ima lehetett, remegő hanggal. Nem baj gondoltam az embernek edződnie kell, ki tudja mi vár még rám. Szóval egyre több feladatot kaptam a gyülekezetben is, amelyeket igyekeztem legjobb tudásom szerint elvégezni, mint amit Jehováért teszek, de továbbra sem értettem sok mindent és nem kaptam választ a kérdéseimre.

Egyedüli hobbim a biciklizés volt, talán a 8-ik végén volt, hogy kaptam egy jó minőségű biciklit, és azzal tekertem rengeteget. Volt, hogy eszembe jutott, és elbicikliztem valamelyik nagyszülőhöz 40-50 kilométerre, másnap pedig hazajöttem. A leghosszabb egynapos túra Debrecenbe volt, és mivel kerülő úton mentünk, így aznap 140 km-t bicikliztünk. Hulla fáradtak voltunk. Nagyon vigyáztam a biciklire, volt olyan, hogy este lefekvés után, ha elkezdett esni az eső, akkor képes voltam kimenni az udvarra, hogy megnézzem, betettem-e a járgányt a műhelybe. Jó állapotban is volt mindig, öröm volt közlekedni vele.

Akkoriban már volt jogosítványom és nyaranta több hetet töltöttem Semjénben, mert a Deák nagyapám nyugdíjas éveiben alapított egy közös mezőgazdasági vállalkozást a nagybátyámmal, és nekik segítettem az aratás idején, amikor sok munka volt. Nagyon élveztem, mert szerettem dolgozni, és különös élvezetet jelentett a traktor vezetése, a szerelvény összeszerelése és mindenfajta traktoros munka, legyen szó tárcsázásról, szántásról, vagy szállításról. Nagyon sokat dolgoztunk, volt olyan hogy hajnal fél 5 körül már indultam ki szántani és egészen este 10-ig, 11-ig is
 

Memoire 30
|2010.


- 30 -


eltartott, mire beértünk az aratásból. Egy kevés óradíjat kaptam a munkámért, de nem az motivált elsősorban, hanem maga a munkavégzés, traktorvezetés öröme.

Nagy megtiszteltetés és elismerés volt, hogy miután meglett a jogosítványom, azonnal rám mertek bízni egy közúti fuvart. Semjénből Kisvárdára kellett egy teli pótkocsi terményt szállítani úgy 40 kilométerre, és leadni a malomban. Nagy öröm volt a 10 tonnás, 8 kerekű szerelvényt navigálni, és igyekezni a lehető legkisebb forgalmi fennakadást okozni, majd a célba érve leméretni a szerelvényt, lebillenteni az árut és hazajönni. Sikerült minden baj nélkül megtenni az utat.

Ekkortájt lehetett, hogy önkéntesen jelentkeztem a Királyság-terem építő csoportba, amelynek a feladata az ország Dunától keletre lévő részein épülő termek építésének az előmozdítása volt. A gipszkartonos csoportban dolgoztam egészen 1999-ig, és jó néhány terem építéséből kivettem a részemet. Az egyik kiemelkedő munka Szeged volt, ahol több hetet töltöttem az egyik nyári szünetben, és különleges kihívás volt az ívelt mennyezet normál gipszkartonokból történő kartonozása.

Erre a helyzetre sikerült kitalálnom egy megoldást, miszerint az egyenes lapokat egy hétig súly alatt „görbítettük”, amelyek az idő elteltével ívelt alakzatot vettek fel, így könnyebben „bevették” az ívelt mennyezet görbületeit. Szívesen részt vettem az ilyen munkálatokban, jó volt dolgozni, sok hasznos dolgot tanultam, meg hát eleve az iskolás éveim alatt nem volt sok dolgom, jó volt kimozdulni otthonról.

Új házunk a felépítése után hamarosan vendégházként nyitotta meg kapuit, így sok vendég megfordult, fizetős és nem fizetős egyaránt. Ez jó volt, mert amikor vendégek voltak, akkor jobb hangulat volt otthon, egyébként nagyon nem szerettem a hangulatot, amikor csak a család volt otthon egyedül. Inkább elmentem biciklizni, vagy valahova, csak ne kelljen otthon lenni. Szerencsére azért egyre több vendégünk lett, így szinte mindig volt lehetőség valakivel valami érdekeset csinálni, vagy kirándulni, vagy elmenni a szomszédos fürdőbe.

Kedvenc időtöltésem egyike volt tavasszal a fürdőzés, miután már megnyitották a kinti medencét általában május 1-e környékén. Ilyenkor szinte minden nap átmentem a fürdőbe iskola után, ha esett, ha fújt, mert a víz jó meleg volt, és ha fáztam, akkor közelebb húzódtam a befolyó forró termálvízhez, így különleges élmény volt a fürdőzés. Szerettem hanyatt feküdve nézni, kémlelni a kék eget, a zöld fákat, és élvezni, ahogy a kellemesen meleg, kénes szagú, vörösesbarna víz áramlik az oldalam
 

Memoire 30
|2010.


- 31 -


mellett, és a csőből megnyugtatóan csobog a gőzölgő forró víz. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, erősnek, elengedtem a fantáziámat és bíztam egy szebb jövőben, ahol a kék ég szabadsága lesz a domináns érzés az életemben és kikerülök ebből a megmagyarázhatatlan, képmutatós, kételyekkel fűszerezett, szövevényes, nyomott hangulatú valóságból, amit jelennek nevezünk.

A vendégházunkban szép számmal megfordultak vendégek a Bételből is, ugyanis apa felajánlotta, hogy bárki, aki a Bételben, vagy kiemelt pozícióban szolgál, ingyenesen nyaralhat nálunk. Ezért sok ismerősre tettünk szert a Bétel-családból, mert többen is éltek ezzel a lehetőséggel. A legtöbben kellemes élményekkel távoztak, és nyugtázták magukban, hogy milyen szép család, szépen élnek, és előtérbe helyezik a szolgálatot, és a Királyság-munka előmozdítását. Felállt a hátamon a szőr, amikor ilyen megnyilvánulásokat hallottam, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, mert a felszínen tényleg rendben volt minden. Az én lelkivilágomban azonban nem. Sodródtam egy árral, amelyből szerettem volna kikerülni, de nem tudtam, hogy hogyan tehetem ezt meg.

Ilyen helyzetben közeledett a középiskolai tanulmányaim vége, és el kellett dönteni, hogy hogyan tovább. Beadtam a jelentkezésemet főiskolára, de semmi kedvem nem volt tovább tanulni olyan témát, ami nem köt le. A nyelvek – angol, német – jól mentek, de a többi tantárgy nem érdekelt, és így nem is lettek jók tanulmányi eredményeim.

A gyakran megforduló vendégink között volt Haraszti Zoli és felesége Magdi, akiket apa különleges figyelemben részesített; és legjobb tudásom szerint több alkalommal anyagilag is kifejezte nekik, hogy mennyire értékeli az önfeláldozó szolgálatukat, amit Jehova munkájáért tesznek. Micsoda nemes lelkűség! Ingyen vendéglátás, zsebpénzzel kiegészítve. Ezzel mind nincs is semmi baj, csak egy téli estén érdekes dolog történt. Fent voltam a szobámban, mire apa szólt, hogy menjek le. Mondta, hogy hívtak a Bételből és szeretnék, ha egy hétre el tudnék menni, segíteni valamilyen munkában, és kérdezték, hogy mikor érnék rá.

Teljesen le voltam döbbenve, nem is tudtam, hogy ilyet szoktak csinálni, azt tudtam, hogy a kongresszusokon lehet jelentkezni és nagy szerencsével lehet a Bételbe bekerülni, elsősorban úttörőknek, több évi szolgálat után. Kérdeztem, hogy ugyan ki telefonált, ki hívott engem. A válasz: Haraszti Zoli. Az ismerős, különleges bánásmódban részesült régi vendégünk.
 

Memoire 30
|2010.


- 32 -


Naivitásomban először nem sikerült összerakni a képet, de idővel igen. Micsoda istentelen gyakorlat a korrupció, ami az istentől elidegenedett sátáni gaz rendszerre jellemző! Még szerencse, hogy mi nem vagyunk része a világnak, és távol tartjuk magunkat az e világra jellemző romlott gyakorlatoktól!

Szóval meghívást kaptam, amit illik elfogadni, eleve segítettem több Királyság-terem építkezésen, nem tudtam megindokolni, hogy miért ne fogadnám el a meghívást. Mivel még iskolába jártam, így a legközelebbi alkalmas időpont a téli szünet volt. Kérdeztem apától, hogy csak úgy odaállítsak a Bétel-recepcióhoz, hogy szervusztok, itt vagyok, telefonáltak, hogy jöjjek? Mondom nincs semmi írott meghívó, vagy valami ilyesmi? Erre rövidesen érkezett egy fax a Bételből, amiben hivatalosan is meghívtak, aláírás: Haraszti Zoltán, Magyarországi Jehova Tanúi.

Vonattal érkeztem a Keleti-pályaudvarra, ahol a megbeszélés szerint várni fognak rám. Erdész Benjámin várt a peronon, akivel akkor még nem ismertük egymást, egy Őrtorony-t tartott a kezében, hosszú világos kabát volt rajta. Bemutatkoztunk egymásnak, elindultunk az autó felé, és pici büszkeséget éreztem rajta, amikor jelezte, hogy a ránk váró gépjármű az itt parkoló fekete VW Passat kombi. Illedelmesen kikulcsolta nekem az anyósülés ajtóját, kinyitotta, én pedig urasan beültem. Az autó ismerős volt, mert párszor megfordult már nálunk, sőt ültem is benne.

Ha jól emlékszem, a XV. kerületi volt szállítási osztályra mentünk a hóesés közepette, ahol az udvaron várt rám a szálláshelyem, egy jóvágású lakókocsi. Benjámin kinyitotta az ajtaját, ideadta a kulcsát, és mondta, hogy 1-2 órán belül fognak megérkezni Uwe Jungbauerék, akik összejövetelen vannak, és majd velük tudok másnap reggel bemenni a Bételbe a reggeli imádatra. A kocsiban jó meleg volt, a hűtőben találtam egy kis vacsorára valót – sajtot, felvágottat, kenyeret meg gyümölcslevet, vizet. Kényelmes ágy volt benne, és jó hangulata volt, hogy a tél közepén meleg lakókocsiban vagyok. Este be is köszöntek Uwe-ék, üdvözöltek, megmutatták, hogy hol van a fürdőszoba, megkérdezték, hogy van-e mindenem, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel bementünk a „központba”, volt egy pár ismerős arc, meg egy csomó ismeretlen is. Belecsöppentem egy közegbe, egy hangulatba, és – újra csak a naivitásom, vagy jóindulatom mélységére kell rádöbbennem – fogalmam se volt róla, még csak eszem ágában sem fordult meg, hogy a közeljövőben mindennapossá válik ez a hangulat. Már nem emlékszem, mit dolgoztunk, csak arra, hogy az egy hét eltelte után
 

Memoire 30
|2010.


- 33 -


megkérdezték, mikor jövök legközelebb. Ezen is meglepődtem, mondtam, hogy nyár elejéig iskolában vagyok, a nyáron tudok jönni legközelebb. Kérdezték, hogy mennyi időre tudok jönni, amin kicsit meglepődtem, gondoltam, hogy ha most egy hétig voltam, akkor nyáron tudok két hétre jönni.

Ez volt az első Bételes élményem, szép tiszta rendezett volt minden, látszott, hogy nincs pénzhiány, többször figyeltem fel pazarlásra is, vagy legalábbis arra, hogy az illető nincs tudatában, hogy az adott művelet milyen kiadásokkal jár. Ettől eltekintve azonban furcsa hangulat uralkodott, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen körülmények között én hosszú távon jól érezzem magam.

Ráadásul az eszmével alapjába véve nem tudtam egyet érteni, hogy azért dolgozzunk, hogy megmentsük magunkat és másokat, a közelgő, nagyon közel lévő ítéletnapon. Egyszerűen sem akkor, se most nem tudom felfogni, hogy hogyan gondolhatják – vagy rosszabb esetben csak állíthatják – komolynak tűnő, nagy élettapasztalattal rendelkező emberek, hogy mi életben maradunk, a többiek meg elpusztulnak. Jehova szolgálata vonzó volt számomra, és még mindig az, de a Bétel–szolgálat nem.

1999 nyarán tehát befejeztem a gimnáziumot, leérettségiztem, angol, német nyelvből kitűnő, a többi tantárgyból elégséges eredménnyel. A magyar közepes lett. Lezárult egy fejezet, jött a nyár, hogyan tovább? Furcsa érzés volt. Azt tudtam, hogy nyáron két hétre mennem kell a Bételbe, azt is tudtam, hogy a nyári kongresszuson hivatalosan is be kell adni a jelentkezésemet Bétel-szolgálatra, meg azt is tudtam, hogy szeretnék újra elmenni Londonba. De mi van akkor, ha nem vesznek fel a Bételbe? Mihez kezdek akkor?

Vissza a 1. Kisgyerekkor című fejezethez

Tovább az 2. Iskolás évek, megkeresztelkedés (folytatás)

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 

Címkék: ébredjetek!

A bejegyzés trackback címe:

https://jehovatanui.blog.hu/api/trackback/id/tr832485751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ihletett 2017.10.05. 21:32:16

A mindenit! Ez aztán combos irat volt.

Nekem is végig kell járjam ezt az utat.
Annyira kár azért a forditó munkáért én azt sajnálom a legjobban!

Gábor alias Jonhy ez a te életed?