EXJT BLOG

Mindenkinek Jehova Tanúiról

HTML doboz

Leírás

Minden éremnek két oldala van... Jehova Tanúi szervezetének is. Mi ennek a vallási közösségnek a kevésbé ismert oldalával foglalkozunk, hogy lehetőleg minél több embernek segítsünk egy objektív nézőpont kialakításában. Ha Jehova Tanúja vagy, ne félj, hiszen rengeteg Tanú olvassa még rajtad kívül az oldalt! Például vének, kisegítőszolgák, bételesek és persze a legtöbben, akik átlagos Tanúk. A névtelenségnek köszönhetően itt szabadon kérdezhetsz, cáfolhatsz és hozzászólhatsz, de szépen kérünk, előtte olvasd el a témakörrel foglalkozó régebbi cikkeket és kommenteket! Soha ne feledd:

"Nemcsak azt kell megvizsgálnunk, amit személy szerint mi hiszünk, hanem azt is, amit az a vallásszervezet tanít, amellyel kapcsolatban vagyunk. Ha szeretjük az igazságot, akkor semmit nem kell félnünk az ilyen vizsgálattól." -
Az igazság, mely örök élethez vezet, (WTBTS, 1968) 2. fejezet 5. bek.

Flying-brain 2.jpg

Jehova Tanúi történelme:

A Vezető Testület egykori tagjának könyve:

crisis-conscience-ray-franz_hun.png

Raymond Franz - Lelkiismereti válság

Gyakran használt bibliaversek

2Mó 33:20 | Zs 146:4 | Pl 4:18 | Pl 8:22 | Pr 9:5 | Ézs 44:24 | Ez 18:4 | Dá 7:13, 14 | Mt 5:5 | Mt 6:7 | Mt 11:11 | Mt 24:14 | Mt 24:36 | Mt 24:45-47 | Mk 13:32 | Lk 23:43 | Jn 1:1 | Jn 1:18 | Jn 2:19-21 | Jn 4:34 | Jn 6:68, 69 | Jn 10:17, 18 | Jn 14:28 | Jn 17:3 | Jn 17:11 | Jn 20:17 ... | Csel 2:34 | Csel 8:30-31 | ... 1Kor 8:6 | ... Kol 1:16 | ...Héb 1:8 | ...

Utolsó kommentek

Ide küldd:

writing_01.png

columba [kukac] freemail [pont] hu

k [pont] johnny [pont] joker [kukac] gmail [pont] com

Ha szeretnéd megosztani - névtelenül is -, a kérdésed, történeted, tapasztalatod, véleményed, cikked, tanulmányod vagy javaslatod, akkor bátran írd meg a fenti címre, vagy írd meg közvetlenül az oldalon (regisztráció nélkül is!!!), itt:

>> GYORSBEKÜLDŐ <<

Mindenféle

BLOG FÓRUM

CHAT a jelenlévőkkel

"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod." - Voltaire

„Nekem pedig egészen mellékes, hogy ti vagy egy emberi ítélőszék megvizsgál-e engem. Sőt, magam sem vizsgálom magamat. Mert semmiről sem tudok, ami ellenem szólna. De ez még nem bizonyít igazságosnak, ugyanis Jehova az, aki vizsgál engem.” (1Korintusz 4:3, 4)

"Ha a szervezeten kívül vagy, meghalsz. Ha a szervezeten belül vagy akkor pedig nagyon kell igyekezned, hogy ne halj meg." - Resign

"A legfájóbb kín örömet színlelni." - Márai Sándor

"Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel teremtettük őket." - Albert Einstein

"Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek." - Jókai Mór

"A tudatlanságod legmagasabb foka az, amikor elutasítasz valamit, amiről nem tudsz semmit." - Wayne Dyer

TIPP: A böngésződ típusától függően a Ctrl gombot nyomva tartva a + és - gombokkal nagyíthatod és kicsinyítheted az oldalt, a jobb olvashatóság érdekében.

TIPP: Kérdésekkel taníts, ne kijelentésekkel! Érvelésedben használd a Bibliát és a Tanúk kiadványait is! Vitáidban ne kövess el érvelési hibákat!

TIPP: Ha nem vagy inkognitóban, kérünk oszd meg a cikkeinket a közösségi oldalakon! (Facebook, Twitter, Google+, stb.)

Hogyan adományozzak nektek?

Megtekintések száma

Látogatók: 

free counters


Kedves olvasónk, Te mi vagy?

látogató számláló

Indafotó képek

1. Kisgyerekkor

2010.12.01. 11:43 | Johnny Joker | Szólj hozzá!

- 6 -


1. Kisgyerekkor


1980 februárjában születtem Észak-kelet Magyarországon József és Júlia szerelmének első gyümölcseként. Édesapám egyke gyerekként nőt fel a közeli Nyírségben és elmondása szerint fiatal korától az élet értelmének keresése foglalkoztatta. Anyai nagymamája ugyan Jehova Tanúja volt, de szülei Gyula és Mária eleinte nem voltak tagjai a vallásnak, így a kis családjából elsőként, 17 évesen döntött a megkeresztelkedés mellett, ami kihatással volt a továbbtanulására is. Akkoriban Jehova Tanúi Magyarországon illegális szervezetként működtek, ezért bár jó tanuló volt, az orvosi pályán való továbbtanulását a középiskola igazgatója „államellenes nézetei” miatt nem javasolta. Így döntött hát a műszerész szakma elsajátítása mellett.

Édesanyám a bodrogközi Semjénben született Zoltán és Juliska első lányaként, pár évvel később csatlakozott családjukhoz húga, Edit is. Anya születése óta Jehova Tanújaként nevelkedett, sőt már a nagyszülei – az én déd nagyszüleim – is ismerték az „igazságot” (így utalnak a Tanúk egymás között a szervezet tanításaira) egészen az 1920-as évek közepétől.

A Bodrogköz egyébként Magyarországnak egyik olyan része, ahol Jehova Tanúi először gyökeresedtek meg nagyobb számban, Semjén községben például volt olyan időszak, amikor Jehova Tanúi aránya 1:10-hez volt a más vallás tagjaihoz viszonyítva. A fő utcában például 4 egymást követő házban éltek Tanúk. Én, a születésem után, ezen négy ház egyikébe kerültem újszülöttként.

Korai éveimről nem sok emlékem maradt fenn, de minden bizonnyal semmit sem nélkülöztem, hiszen a ház baromfiudvarán és a kertjében bőven akadt finomság, amit az anyuka és az újdonsült nagymama kétségkívül finoman el tudott készíteni, hogy Gáborkának ne maradjon üresen a kis pocakja. Az akkor 50 éves nagyapa is nagyon büszke volt a formás kisfiúra, aki az első unokája volt. Egy dolog hiányozhatott egyedül: az apai szeretet, fegyelem, hiszen édesapám mintegy 2 és fél évet töltött rács mögött a baracskai fogházban, mert akkoriban a fiatalembereknek kötelező volt pár év katonai szolgálat és ő ezt lelkiismereti okokból megtagadta.

Az akkori Tanú „fiúk” közül szinte minden katonai szolgálatra alkalmas fiatalember részt vett a „főiskolán”, ahogy a börtönre egymás között utaltak. Emlékszem, hogy később, amikor apa ismeretlen testvérekkel (Jehova Tanúi testvérek és testvérnőkként utalnak egymásra) találkozott,

Memoire 30
|2010.


- 7 -


szinte kihagyhatatlan téma volt, hogy ki melyik évben volt a „főiskolán”, és ki kivel volt együtt, aztán gyakran jöttek a különböző börtönös történetek. Apa például gyakran elmesélte ismerősöknek az egyik történetét, ami a vallási irodalom börtönbe csempészésével volt kapcsolatban.

Jól megszervezett rendszere volt az irodalom csempészetének, külső futárok egy előre egyeztetett időpontban hozták az irodalmat a börtön kerítéséhez, ahonnan a belső „ügyintézők” továbbították a cellákba, miután egy ideig földbe ásott tejeskannában tárolták őket. Minden a tervek szerint haladt az ominózus napon is, ám váratlanul egy őrkutyát állítottak szolgálatba éppen arra a kerítésszakaszra, ahol a szállítmány érkezése várható volt. Ha a kutya ugatni kezd, akkor az egész jól működő rendszer borul, és ezt a forgatókönyvet mindenképpen meg kellett akadályozni.

Apa akkoriban a börtönorvos mellett dolgozott, és azonnal értesült a helyzetről. Megkérték, hogy legyen szíves készíteni valami hatásos „kutyaeledelt” a helyzet kezelése érdekében. Apa sohase állt nagy állatbarát hírében, ezért gondolom nem okozott neki lelkiismeret furdalást a kérés teljesítése, így készített is egy célnak megfelelő kolbászt, aminek a belsejébe rendkívül sok nyugtatót tett.

Az akció során a kritikus időpont előtt a kéretlen őrkutya meg is kapta a „vacsoráját”, amit jóízűen teljesen el is fogyasztott. Azonnal elaludt, a szállítmány időben megérkezett, és minden a tervek szerint haladt. A kutya később felébredt ugyan a mély álmából, de sohase volt a régi, és használhatatlanná vált. A börtönőrök nem értették a helyzetet, nem tudták, hogy mi lett a kutyával, de sejtették, hogy valami „történt”. Apának sok más története is volt még a börtönből, de valahányszor megkérték, hogy mesélje el őket, mindig úgy érzetem, hogy valami miatt zavarban van, és kissé nehezére esik a kérést teljesíteni.

Nagyon pici voltam még a börtönös évek alatt ezért Gyula nagyapám elmeséléséből tudom csak a következő történetet. Nyírtelekről indultunk egy nagyon kora hajnali órában apát meglátogatni, a német nagyszülőkkel és anyával. Akkoriban egy piros kereklámpás 1200-as Ladájuk volt, így azzal keltünk útra. Már közel jártunk Budapesthez az M3-as autópályán, de a hajnal még nagyon nem akart pirkadni. Teljes volt a sötétség.

A pályán haladva az újszerű autó egyszer csak szaggatni kezdett, majd leállt. Gyula nagyapa próbálta újra indítani, de nem sikerült. A sokszor elmesélt történetet általában így szokta folytatni: „Egyszer csak megszólal Gáborka a hátsó ülésről, hogy ’Duja Papa, húsd rá a megsivatót!’ Édes
 

Memoire 30
|2010.


- 8 -


gyermekem, gondoltam magamban erre a forró motorra, szivatóval ráindítani?! De azért megpróbáltam, és hát nem beindult!? Most képzeljétek el, Istenem, hát biztos valami dugulás lehetett” – szokta mondani. Gond nélkül célba értünk.

Nem tudom, hogy az ekkori látogatás során maradt meg bennem valami, vagy másik látogatás során, de a későbbiekben elmeséltem a családnak olyan emlékképeket, amelyek a börtönnel kapcsolatosak, és nem elmondásból tudom. Emlékeztem rá, hogy egy piros busz vitt minket a börtönbe és egy hosszú kerítés bal oldalán mentünk a busszal hosszan, majd jobbra kanyarodtunk ahol egy sorompó volt. A sorompón belül két épület volt és a bal oldali épületből sapkás egyforma ruhába öltözött emberek mentek szépen sorban a jobb oldali épületbe. Hát ennyire emlékeztem, de azt mondták a többiek, hogy amit elmondtam, az nagyjából egyezett a valósággal.

A Semjénben töltött első pár évemből nem emlékszek sok másra, Deák nagyapám mesélte, hogy egyszer elkóboroltam a kutyájukkal és nem tudták merre vagyok, mire egy távolabbi szomszéd hozott vissza. Azt mondta talált egy kisfiút egy kutyával és mintha a Deák Zolinak lenne az unokája, úgyhogy hazahozott. Előkerültem. Szokták még azt is mesélni, hogy kis háromkerekű biciklivel lebicikliztem a nagyapa pincéjébe, amit ő nyugodtan végignézett, mert ugye látta, hogy a pince felé tartok egyenesen, de nem gondolta, hogy le is akarok menni. Hát ezek szerint le akartam menni.

Ja, most jut még eszembe, hogy a börtönös évek alatt ért egy baleset, amikor is anya látogatóban volt Baracskán és egyedül maradtam otthon a nagyszülőkkel. A szomszéd testvér család tőlem egy évvel idősebb unokájával, a Zsoltival valahogy, valami miatt összetűzésbe kerültem és az eredmények azt mutatják, hogy én húztam a rövidebbet. Ugyanis amikor anyukám hazaért látogatóból, bekukkantott megnézni a kisfiát, aki mély álomban volt a kiságyában, de furcsa módon a nyár kellős közepén vastag sapka volt a fején. Anya kérdőre vonta a nagymamámat, aki röstellve bevallotta, hogy valami történt a baromfiudvaron, és Gáborka hanyatt esett és a fejét sikerült a félbevágott vashordó élébe beleütnie. Hát azon a helyen a mai napig nem nő haj a fejemen, de talán maradandó károsodás nélkül sikerült megúszni a fejsérülést. Se a karom, se a lában nem volt eddig soha eltörve, de a fejemet, azt azóta is, többször érte sérülés.

Miután apa szabadult a börtönből, a hatályos jogszabályok ellenére, a büntetett előélete mellett a Semjén melletti közigazgatási központban, Ricsén, sikerült kiváltania a kisiparosi engedélyt, így magánvállalkozóként
 

Memoire 30
|2010.


- 9 -


kezdett dolgozni. Röviddel a szabadulása után a 3 fős Német család Sárospatakra költözött a Határ utca 6. szám alá, egy kis régi parasztházba.

El tudom képzelni, hogy mennyire örülhettek a szüleim, hogy bár egyszerű körülmények között, de a szülőktől külön, önálló családként élhettünk, és a 2 és fél éves börtön után újra együtt lehettek, mint férj és feleség. Nem is kellett sokáig várni, anya hasa nőni kezdett, és 1984 szeptemberében, 4 és fél éves koromban megszületett a kishúgom Boglárka.

Jól emlékszem, hogy apa az egyik estén elmagyarázta, hogy anyával most el kell mennie a kórházba, és én egyedül leszek itthon egy darabig, de ne aggódjak, nem lesz semmi baj, nemsokára vissza fog jönni. Emlékszem, hogy akkoriban egy vegyes tüzelésű kályhával fűtöttünk a szobában, aminek az elején üvegcsíkok voltak, és ahogy apa lekapcsolta a villanyt a tűz megnyugtató vörös csóvákat festett a falra, teljes biztonságban érzetem magam. Elmondása szerint, amikor a szülés után hajnalban hazaért, ugyanolyan békésen aludtam, mint amikor otthagyott.

Apa akkoriban órák és háztartási gépek javításával foglalkozott, a ház mögött volt egy kis műhelye. Anya mindig is otthon volt, a háztartásban dolgozott, arra emlékszek, hogy egyszer apa azt mondta, hogy ő, amikor iskolába járt sohasem ehetett otthon, mindig ebédlőben kellett ennie, és azt szerette volna, hogy a gyermekeinek jobb dolga legyen. Hát az is lett, mert sohasem kellett az iskolai menzán étkeznünk, hanem iskola után otthon várt a finom házi koszt.

A kisházunk 3 fő helyiségből állt, volt egy úgynevezett első szoba, mögötte volt a konyha, amiből nyílt egyik oldalra az előszoba a másik oldalra pedig a fürdőszoba, és hátul volt a „hátsó szoba”, amit a kishúgom érkezése után lomtárolóból szobának alakítottunk. A hátsó szobát, ha jól emlékszem eleinte egy nagy, csúnya nem túl jó kályhával fűtöttük, majd később az első szobában lévő kályhához hasonló üveges elejű, folyton égő kályha vette át a helyét. Este, ha megraktuk és lezártuk, reggelig égett benne a tűz.

Azért írok a kályháról, mert a hátsó szobában éjszaka gyakran féltem. A tűz éjszakai fényjátéka a sötét hátsó szoba falán nem volt megnyugtató számomra, és ráadásul a szülők is oly messze voltak az első szobában. Emlékszem, hogy gyakran annyira úrrá lett rajtam a félelem, hogy csendesen kisomfordáltam a szobából, át a konyhán és belopakodtam az első szobába, ahol anyáék aludtak egy kihúzhatós ágyon. Általában alulról bebújtam közéjük, és ott teljes biztonságban éreztem magam. Volt, hogy fel sem ébredtek, csak reggel vették észre, hogy ott vagyok. De jó is volt ott ébredni! Tudtam azonban, hogy nincs ínyükre az, hogy én rendszeresen
 

Memoire 30
|2010.


- 10 -


hozzájuk járok aludni. Ezért gyakran hosszú-hosszú ideig ott vártam az ajtójuk előtt, mert a hátsó szobában féltem, de hozzájuk is féltem bemenni.

Különösen akkor féltem, amikor egy rendszeresen visszatérő rémálmom után riadtam fel a sötét éjszaka kellős közepén. Ez az álom újra és újra visszatért mialatt a hátsó szobában volt az alvóhelyem. Azt álmodtam, hogy valaki becsenget, és ez már önmagában rémisztő volt az éjszaka közepén. Valami miatt én mentem mindig kinyitni az előszobaajtót, ami pontosan a kiskapuval volt szemben. Amikor kinyitottam az ajtót egy fényes, félelmetes nehezen azonosítható alakot láttam a kapuban, és kivétel nélkül mindig önkéntelenül ordítani kezdtem, amint megláttam.

Ez az álom rendszeresen visszatért, és egy idő után már előre tudtam, hogy mi fog történni, és már szinte akkor ordítani kezdtem, mikor meghallottam a csengetést, de valami miatt bár nagyon nem akartam, mindig erőt vettem magamon, és kinyitottam az ajtót. Újra csak a jól ismert, furcsa, félelmetes, nehezen azonosítható fényes alak volt ott. Újra meg újra. Ez a rémálom akkor ért véget, amikor 11 éves koromban leromboltuk a kisházunkat és a helyére egy teljesen újat építettünk. Nem tudom, hogy esetleg a régi ház korábbi lakói által lomtárolónak használt hátsó szobába valamelyik zugában, kályhacsövében nem húzta-e meg magát valamilyen démoni tárgy. Mindenestre a rémálmok megszűntek az új házban.

Arra emlékszem még ebből a korszakból, bár lehet, hogy az később volt, hogy Német mamától kaptam egy nagyon jó gokartot, ami igen jól működött hosszú ideig. Sőt ha levettük a kerekeiről a gumi futófelületet, akkor jól lehetett vele farolgatni, mert a műanyag jól csúszott a betonon.

Aztán jött a kötelező óvodai nagycsoport. Szilva volt a jelem. Az első nap nagyon sírtam, amikor a szülők elindultak a lépcsőn lefelé. Azonnal visszafordultak és akkor megnyugodtam. Nem nagyon volt ínyemre az óvoda, de nem is voltak olyan túl rossz meghatározó élményeim. Az óvoda a busz és vasúti pályaudvar mellett volt, egy öregek otthonával szemben. Emlékszem, hogy tavasszal egyre többet játszottunk az óvoda udvarán és örültem, hogy jön a nyári szünet.

1986 nyarán az első osztály előtti nyári szünetben volt egy kalandos utunk Bécsbe, anyával és Editkével mentünk hármasban. Elvégre kellet egy 6 éves férfiember is a két csaj mellé! Apa nem tudott jönni, mert a büntetett előélete miatt nem kaphatott még útlevelet, úgyhogy otthonmaradt Bogikával. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnt az út Bécsig a Trabant hátsó ülésén, ahol a kis méretem miatt nem lehetett panaszom a szűk helyre. Ha jól emlékszem az volt az első magyar nyelven is megtartott kongresszus
 

Memoire 30
|2010.


- 11 -


Bécsben, de nem sok mindenre emlékszem a drámán, és a „jégfagyin” kívül. Ez utóbbit akkor ettem először, nagyon jól esett a rekkenő hőségben, de volt ott dobozos kóla, banán, meg minden finomság is, amit a magyarok ingyen osztott jegyek ellenében kaphattak meg. Ja igen, a cigándi Kiss Gyuszi testvér megszólt, hogy a fehér rövidnadrágom koszos. Igaza volt, de rosszul esett. Minden különösebb baj nélkül megúsztuk a nagy utat, és hazaértünk a „nyugati” ajándékokkal. Ezzel lezáródtak az iskola előtti éveim.
 

Memoire 30
|2010.


Vissza az Előszóhoz

Tovább az 2. Iskolás évek, megkeresztelkedés című fejezethez

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Címkék: ébredjetek!

A bejegyzés trackback címe:

https://jehovatanui.blog.hu/api/trackback/id/tr572485622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.