Sziasztok!
Mióta rátaláltam erre az oldalra, gyakori olvasója vagyok, és a személyes történetek példáját követve gondoltam én is digitális tollat ragadok és lefirkantom a személyes tapasztalataimat Jehova Tanúival kapcsolatban ide a monitor üvegére. Nehezen szántam rá magam az írására, lévén, hogy nem vagyok se gyorsgépelő se újságíró (és utálok magamról beszélni). Magamról annyit, hogy 28 éves srác vagyok a Balaton déli partjának vonzáskörzetéből (vagyis Somogy megye).
Ez is amolyan családi sztori lesz a többi hasonló történet mellé ráadásnak, hogy aki esetleg hasonló cipőben jár okulhasson belőle, érezze, hogy a problémáival bizony nincs egyedül. Nyilván ahány ház annyi szokás, vagyis e történet is egyedinek fog tűnni a maga nemében, de biztos lesznek hasonlóságok más emberek tapasztalataival is. A történet írása közben igyekszem egyszerűen, egyértelműen és elfogulatlanul fogalmazni (kerülöm a hivataloskodó fogalmazást). Mivel én is ember vagyok az is előfordulhat, hogy néhol elragadtatom magam és elkezdek személyeskedni, esetenként trágárkodni (de szókimondani biztos). Ha ez téged zavar, kérlek, ne olvass tovább (vagy cenzúrázd ki, kedves közzétevő – Nem tettem. A közzétevő.). Nem állítom, hogy a szervezet tanúi gonoszak, jórészt csak családi vonatkozásokból, saját tapasztalatokból tudok kiindulni, ezt kérlek, vedd figyelembe.
A történet réges rég (egy messzi-messzi galaxisban :-) kezdődik, van talán 15 vagy több éve is, (konkrét időpontokra nem igazán emlékszem, ekkor még gyerek voltam), hogy anyámat felkereste néhány idegen a JeTa testvériség bolygójáról. (JeTa értsd: Jehova Tanúi :-) És hipp-hopp egyszer csak tanú lett. De komolyra fordítva a szót, homályosak a kezdet emlékei. Mivel gyerek voltam nem igazán emlékszem, egy bibliatanulmányozást kivéve a lakóhelyünkön (község). Gondolom én és a húgom több ilyen tanulmányozáson részt vehettünk, mert lévén, hogy nálunk a családban az alkoholizmus már-már családi tradíció, anyám nem mert apámmal hagyni minket. Apám hál'Istennek nem az az agresszív típus, ha iszik, de azért "világát nem tudja". Öreganyám a szomszédban lakott, de a probléma vele is ugyanaz volt, így akarva akaratlanul is kötelezően ajánlott volt gyerekfejjel eljárnunk ezekre az "összeröffenésekre". (Majd később "összejövetelekre" és "kongresszusokra" is). Én már akkor is szabadszellemű voltam, nem szerettem, ha irányítani akarnak, rám erőltetni, kényszeríteni valamit. (Szerintem ezzel mindenki így van.) Utáltam ott dekkolni és hallgatni az akkor nekem még unalmas beszélgetést, az egy helyben ücsörgést, hogy nem bandázhatok a pajtásaimmal. A kedvencem a kongresszusokra járkálás volt, pláne ha többnapos :-). Ott aztán ha a stadion tribünje közepén ültünk, se ki se be... az egész napot végigülhettük pár szünettel, pl. ebéd. Engem nem tudott lekötni, amiről ezeken a "konferenciákon" :-) beszéltek. Egyszer anyám beleegyezésével el is csatangoltam a stadionban enyhíteni a kilóméterhiányomat. Mivel nem "szabad akaratomból" voltam ott nekem hatványozottan mesterkéltnek tűnt az egész. Ami pozitívum volt ebben a helyzetben az talán az volt, hogy alkalmam nyílt független kívülállóként megfigyelnem ezt-azt. Azért írom ezt így "felnőtt"fejjel, mert nekem az jött le ezekből az "összejövetelekre" járkálásokból, hogy egy csapat ember összejön minden vasárnap egy kis örömködésre (esetenként jópofizásra is szerintem) egy terembe, ahol vasárnapi ebédként úgymond "szellemi táplálékot" szolgálnak fel. Csak mostanság, "felnőtt" fejjel esett csak le, hogy anyám miért lett JeTa. Mert az asszimetrikus családi közegünkből ebbe menekült! Később a húgom is követte őt, azóta is tanúk. Persze mikor anyám tanú lett egyből elkezdték bírálni, főleg apám és apám anyja (a mamám, a szomszédunk).
Mondanom se kell ez nem, hogy segített volna, az ellentétek még jobban elmélyültek. Ment hosszú éveken keresztül az alkesz családokra oly jellemző "szövetségesdi", majd évekkel később a keserű beletörődés. Válni (és változtatni) nem akart anyám, anyagi okokból, és szerintem a "tanok" hatására se, ez mindig is vitatéma volt kettőnk között. Meg talán azért se, mert ő mind a mai napig külső segítséget vár szinte mindenben, ahelyett hogy a sarkára állt volna. Ez mondjuk a húgommal nekünk se sikerült még. (A tátott száj és sült galamb esete...) Visszatérve, mindkét oldal minket, akkor még gyerekeket akart meggyőzni a saját igazáról, ellenségként beállítva a másik blokkot. (Tipikus politikus mentalitás :-) Hogy jobban értsd két "rezsim" uralkodott nálunk: 1. anyám, aki próbált úgymond domináns szerepet betölteni a családban apám helyett/rovására. 2. öreganyám és apám, akik szapulták anyámat a "hite" miatt. Tehát én és a húgom (a nép) két tűz közé kerültünk, sikerült is állandó bizonytalanságban felnőnünk, ez és az alkoholizmus következtében fellépő csóróság miatt.
Anyám,- visszatérve a dominálni akaró szerepére- talán azért lett ilyen (vagy ez is közrejátszott), mert az alkoholizmus teljesen aláásta apám tekintélyét mint családfőét. Próbálta is sugalmazni anyám a nevelésével azt mintha csak 3 fős család lennénk a 4 helyett. (Uszítás, lásd fentebb.) Én változatlanul nem akartam "behódolni" egyiküknek se (na jó azért néha sikerült), a saját oldalamon álltam. Talán ezért érezhette anyám, hogy nehezen kezelhető vagyok, pedig csak ő ismert félre. Ha gyerekként nem csináltam meg a kiadott munkát (lévén apámra nem lehetett számítani), hanem inkább megszöktem és a haverokkal lógtam, hogy addig se legyek otthon, akkor anyám ezt engedetlenségnek, lustaságnak címkézte felém. Ezen "megállapításainak" állandóan hangot is adott hol a kuncsaftjainak (ekkor még varrónőként dolgozott otthon), hol a boltban, buszon, hol pedig összejöveteleken, néha még hallótávolságra tőlem is! Igazából tök mindegy volt, hogy ki, csak valaki hallgassa meg az ő panaszáradatát a családi szennyesről. Mivel állandóan depressziós volt a családi közeg miatt, így semminek se tudott örülni. Ha néha napján megcsináltam, amit mondott akkor meg folyton csak a hibákat kereste benne. (Hülyének, alkalmatlannak címkézés.) Így már érthető, miért bújtam ki a feladatok alól és miért kezdtünk egyre jobban eltávolodni egymástól (gyerekként!), ami azóta is tart. És ezen a ponton nem tudtam hova tenni azt a kettősséget, amit ő képviselt. Otthon ment állandóan a dorgálás, címkézés, a "gyülekezetben" meg a jópofi. Kérni sohasem tudott, mindig a tekintélyelvű diktatórikusság révén akart parancsolni. Ezzel csak azt érte el nálam, hogy eztán már "csakazértse" csináltam meg, amit mondott. Igazából soha nem éreztem úgy, hogy elfogadott volna olyannak amilyen vagyok, mert saját magát sem tudta/tudja elfogadni. Teljesen félreismert engem, és erre csak "felnőtt" fejjel jöttem rá. Kicsi gyerekként még éreztem a szeretetüket, de mikor elkezdek "kialakulni" a családi dolgok az érzés is elillant. Talán azért mert a felgyülemlett stresszt így vagy úgy, de rajtunk vezette le. Mindig azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy a pajtásaimnak szép házuk van, normális ruháik, finom kajájuk, jó játékaik, a szüleik aranyosak és hogy nálunk miért nincs ez? Visszatérve, sokszor azt éreztem mikor "kiadta az ukászt", hogy nem az én dolgom lenne ez hanem az övék ha már egyszer gyereket vállaltak. Ezt sokszor a fejükhöz vágtam, az igazság persze nem tetszett nekik. Mikor veszekedésre került a sor és előjött a pofátlanul őszinte énem arra az volt a reakció, hogy anyám egyszerűen túlkiabált, ahelyett, hogy beismerte volna szülői felelőtlenségét, apám dettó. Mindig jöttek a különböző érzelmi zsaroló technikáikkal és a mentegetőzéssel. Szóval lényeg a lényeg, anyámnak elég bénán sikerült átültetnie a "tanokat"a gyakorlatba, de ez mindmáig az önismeret hiányából fakad szerintem. Tudom, hogy folyton őt emlegetem, de gyerekként őtőle vártuk a változást a húgommal, apám menthetetlen iszákossága miatt! Visszatérve írásom eredeti céljához, ezt a döbbenetes negatív változást, bár homályos az emlék, az után lehetett hatványozottabban tapasztalni, hogy JeTa lett. Eluralkodott rajta is ez a "világvégearmageddon" hangulat. Minek dolgozni, bármit is csinálni, változtatni a dolgokon, hogy jobb legyen, úgyis mingyá' itt a vég. Gáz, hogy némely JeTák mindenüket erre az egy kártyára teszik fel és ennek megfelelően élik le hátralevő életüket, abba bele sem gondolva, hogy maguknak és másnak milyen testi-lelki, netán anyagi problémákat okoznak ezzel. Szerintem itt is a tanok értelmezésével van a probléma. (Ez a félreértelmezés az oka annak, hogy ennyiféle "vallás" van.) Nem értek hozzá, de szerintem Jézus nem ezt tanította...
A másik személyes tapasztalatom: egyszer gyerekként, nem fakultatív módon részt vettem egy vasárnapi összejövetelen, és aki tartotta az előadást szóba hozta a tipikus "a mi vallásunk a frankó, ha nem állsz be a sorba el fogsz kárhozni öcsém!" agymosó témát. Persze biztos nem így fogalmazott, csak leegyszerűsítettem. Ez engem gyerekként eléggé szíven ütött lévén, hogy anyám is ezt hajtogatta. El is gondolkodtam komolyan rajta és végül arra a következtetésre jutottam (gyerekként!), hogy én, - csak azért, hogy "megmeneküljek" - inkább nem leszek a tagja ennek a szektának. Nem veszem fel a "muszáj mellényt" csak azért, hogy bekerüljek a "paradicsomba" függetlenül a tetteim jó vagy rossz mivoltától...
Szerintem nevezhetjük paradicsom helyett akár "Új Világrendnek" is. Ez szerintem szánalmas és ellenkezik az elveimmel, hogy valaki csak azért tesz, vagy nem tesz meg valamit, lép be valahova (szervezetbe), hogy ebből hasznot húzzon magának, figyelmen kívül hagyva a valódi tanításokat. Itt világosodott meg számomra már "felnőtt" fejjel, hogy anyám azért lett tanú, mert ebbe menekült... (nem mindegy, hogy valaki hithű vagy csak vakbuzgó) És le merném fogadni, hogy azok a családok ahol viszonylagos harmónia uralkodik, kevésbé vannak kitéve ennek az ún."illetéktelen befolyásnak".
Tipikus a hasonlóság egyébként a szekták dogmái, módszerei és a különböző politikai demagógiák között. A propagandájuk kísérteties hasonlóságot mutat: 1. Mindkettő felfest először egy ellenségképet: pl. gonosz világ, sátán, kommunisták, fasiszták, terrorizmus, bűnözés, stb., hogy beinduljon a félelmed. 2. Aztán megfestik neked egy idilli világ képét, hogy milyen jó lesz ez meg az, ha harcolsz a vélt vagy valós ellenségeid ellen, (szellemi harcot is értek ezalatt) beállsz a sorainkba, mert mi különbek vagyunk ám a többieknél. Ez az idilli világ persze vagy körmönfont hazugság, sohasem vagy csak jelentős belefektetett munka árán valósul meg, ahol az a rossz, aki nem velünk van, ha megkérdőjelezed a "rendszert" vagy a szabályait akkor pedig te vagy a hülye. Magyarán mindegyik a félelmeiden keresztül igyekszik manipulálni elméd és ebből következően cselekedeteid is.
Kissé eltértem a témától, elnézést kérek érte meg ezekért a filozofikus összehasonlításokért is, akit bővebben érdekel a tudatmanipuláció annak ajánlanám Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép című könyvét. Netről le lehet tölteni. Lehet, hogy néhány, tanúkat, extanúkat érdekelhető oldalt majd küldök belőle ide is...
Visszatérve anyámra, nem lett feltétlenül jobb ember a tetteiből ítélve, (a mostani tetteiből is) de megkapta a "szervezettől" a valahová tartozás hamis illúzióit, hogy - akármilyen pocsék is az életed -(és erről te is tehetsz nem csak "sátán"), legalább addig minden szupi amíg összejövetelen, kongresszuson, bibliatanulmányozáson veszel részt, netán esetleg az utcán "eljársz egy verbunkost" (értsd "prédikálsz" :-) egy járókelőnek.
Elnézést kérek utólag is a szabadszájú fogalmazásomért, ha ezzel valakit megsértettem. (Nem sikerült elfogulatlanul megfogalmaznom az írásom.) Csak próbáltam önmagam adni az írásba. Ezt egyébként szerintem sok tanúból módszeresen kiöli a szervezet, hogy a tanúk önmaguk lehessenek, plusz tagadjanak meg mindent, ami emberivé tesz. Ennek hosszú távon szerintem nagyon károsak a hatásai. Én még nem találkoztam (jóllehet nem is kerestem) igazán boldog és felszabadult tanúval, hiába mutatja egyik-másik az ellenkezőjét. A látszat gyakran csalóka ám... ;-) A jéghegynek csak a legfelső csúcsát írtam most le, a probléma ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb, lehet, kitenne egy könyvet is. Ha írásommal tudtam segíteni vagy elgondolkodtatni téged bizonyos dolgokról, akkor már megérte leírnom.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Kapcsolódó dokumentum a Könyvtárunkból: Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép
Utolsó kommentek