Az Őrtorony arra bátorítja Jehova Tanúit, hogy úgy tekintsenek a korábbi tagokra, mint dühös tiltakozókra, de vajon vannak ésszerűbb módjai is annak, hogy áttörjünk a betanításon?
Halványan vissza tudok emlékezni a legutolsó alkalomra, amikor “hitehagyottakkal” találkoztam azokban az években, amikor aktív Tanú voltam. Úgy emlékszem, hogy egy nyári kongresszuson jelentek meg.
Bármilyen üzenetet is kívántak közvetíteni, úgy tűnik, hogy azt megfojtotta az a rendkívüli félelem, amit abban az időben mindenki iránt éreztem, aki szembehelyezkedett a szervezettel. Mindössze arra emlékszem, hogy így gondolkodtam: “miért éppen a MI vallásunkat szemelték ki, amikor annyival több rossz dolog van mondjuk a katolikusokkal kapcsolatban?”
Az a képesség, hogy valaki vissza tudjon gondolni arra az időre, amikor még betanított Tanú volt és arról elmélkedjen, hogy milyen is volt mindentől és mindenkitől félni, aki ellene volt “Jehova szervezetének,” sajnálatos módon olyan tulajdonság, amelynek az aktivistaként tevékenykedő egykori Tanúk nincsenek mindig a birtokában.
Időnként, amikor látjuk azokat a módszereket, melyeket a korábbi Tanúk aktivistaként való tevékenységük közben használnak, kétség merülhet fel bennünk, hogy vajon képesek-e egyáltalán bármire is visszaemlékezni abból, hogy milyen volt egykor Tanúnak lenni – amikor halálra rémültek a hitehagyott mumusnak még a látványától is, nemhogy még dühös szavaikra is odafigyeltek volna.
Nemrégiben olyan videók kerültek fel a YouTube-ra, amelyek olyasmit ábrázolnak, amit “agresszív aktivizmusnak” neveztem el – egykori Tanúk letámadják Jehova Tanúit az utcán, vagy imádati helyeiken; és provokálják, gúnyolják őket leereszkedő és becsmérlő szavakkal.
Mióta csak Tanú lettem, jól ismerem ezt a hozzáállást, és az igazat megvallva, meg tudom érteni. Amikor úgy érezzük, hogy valamit elvettek tőlünk, amit nem tudunk pótolni, függetlenül attól, hogy egy családtagról (a kapcsolattartás megvonása miatt) vagy a szekta szolgálatában eltöltött évekről van-e szó, nehéz megállni, hogy túl ne csorduljon a düh, és ki ne mutassuk valahogy.
Gyakran elképzeltem, hogy valamelyik kongresszuson jelenetet csinálok – győzködve magamat, hogy ezt kizárólag azzal a céllal tenném, hogy felébresszem az embereket, de valójában a lelkem mélyén tudtam, hogy egyszerűen csak arról lett volna szó, hogy végre szabad utat engedhessek a bosszúvágyamnak, és kitöltsem egy csapat elképedt és rémült szektaáldozaton.
A józan ész is azt diktálja, hogy ha már hozzá akarunk fogni ahhoz a kényes feladathoz, hogy megpróbáljuk eltávolítani azt a különösen erős indoktrinációt, melyet a szekta hosszú évek alatt épített bele az emberekbe, akkor ezt nem kiabálással vagy megfélemlítéssel fogjuk elérni.
A vitában nem annak van igaza, aki a leghangosabban kiabál, hanem annak, aki a legmeggyőzőbb érvet tudja előadni, ha erre lehetősége adódik. Az indoktrináció áldozata nem képes semmiféle információt sem érdemben feldolgozni, ha ezt akarata ellenére zúdítják rá. Aki az ellenkezőjét állítja, az nem értette meg kellőképpen, mi is az az illetéktelen befolyásolás, és hogyan működik.
Az a probléma, hogy mostanában az agresszív aktivizmus olyan sok esetével találkozunk, hogy már tabuvá vált az egykori Tanúk között az, hogy felhívják a figyelmet arra, mennyire mélységesen haszontalan ez és még nem kívánt eredményre is vezethet. Erre a saját káromon jöttem rá nemrég, amikor merészeltem rámutatni az elefántra a porcelánboltban az egyik meglehetősen ártalmatlan bejegyzésemben a Facebook oldalamon. Noha a megfigyeléseim több, mint 300 “like”-ot eredményeztek, ezzel együtt egy erőteljes negatív reakciót is kiváltottak.
Azzal vádoltak, hogy “ítélkező” és “megosztó” vagyok, illetve egy weboldal még azt is megengedte valakinek, hogy közzétegyen egy hosszú kirohanást arról, hogy én egy kiberzsarnok és önjelölt szektavezér vagyok. Ugyanez a személy azzal folytatta, hogy további vádakat írt ellenem, melyek egyértelműen rágalmak voltak, azt sugallva, hogy én egy szexuális bűnöző vagyok, és belerángatta a feleségemet és csecsemő kislányomat is a megjegyzései közé – mindezt pedig azért, mert elkövettem azt az eretnekséget, hogy hangot adtam őszinte véleményemnek egy olyan témában, amit én fontosnak tartok.
Az egyszerű igazság az, hogy a legtöbb ember, aki bármit is tud az illetéktelen befolyásolásról, és arról, hogy mennyire átható is ez, mélyen legbelül megérti (még ha vonakodna is elismerni), hogy az agresszív aktivizmus legalábbis potenciálisan káros az indoktrinált emberek felébresztésének céljából.
Természetesen nem vagyunk egyformák, és alkalmanként mindig akadnak olyan Tanúk, akik válaszolnak a kiabálásra és a hitük kigúnyolására. Minden egyes ilyenre azonban bizonyosan több tucatnyi olyan jut, aki még mélyebbre vonul vissza az indoktrinációjába, amikor dédelgetett hitnézeteiket fenyegetik. Ez így tehát csak a számok kérdése, és a logika azt diktálja, hogy ha egy bizonyos megközelítés hátrányos a többség számára, akkor azt mellőzni kell a hatásosabb alternatíva érdekében.
Az úgynevezett “stratégiai aktivizmus” formájában pedig máris rendelkezésre áll egy ilyen alternatíva.
Az internet egyre inkább az Őrtorony végzetének bizonyul. Nem csupán szabadon és könnyen elérhetővé teszi az objektív információkat olyan mértékben, amilyet soha azelőtt nem láttunk. Ezen felül az értelmes aktivizmus szinte bárki számára elérhető a terjeszkedő közösségi média jelenség keretében.
A YouTube különösképpen ma lehetővé teszi bárki számára, akinek van valami mondanivalója, hogy ezreket, vagy akár milliókat szólítson meg. A legtehetségesebb kongresszusi szónokok is bármit megtennének, hogy olyan a nézettségi adatokkal büszkélkedhessenek, amelyek megvalósíthatóak egy jól összeállított YouTube-videóval.
Figyelembe véve azokat a lehetőségeket, amelyek ma már elérhetőek a modern aktivista számára - melyhez még olyan szektaszakértők tanácsai is párosulnak, mint Steven Hassan, aki egy “stratégiai megközelítést” sürget - teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy a múltbeli túlfűtött, kihívóbb módszerek szükségtelenek, eredménytelenek és elavultak.
Azáltal, hogy agresszív, vagy támadó módon viselkedünk, belesimulunk az Őrtorony “elméjükben betegek” sztereotípiájába
De ami még fontosabb, bárki, aki még emlékszik egyáltalán arra, hogy mit is jelent Tanúnak lenni, láthatja, hogy ezek a tapintatlan módszerek sokkal inkább fogják késleltetni, mintsem felgyorsítani valakinek az ébredését.
Kivonulni az utcára egy saját készítésű transzparenssel vagy egy hangszóróval talán a hatalom érzését kölcsönözheti egyeseknek, akik mély sebeket hordoznak magukban és sürgetést éreznek, hogy ezt valamiképpen kiéljék, azonban mi tartozunk annyival azoknak, akik még mindig bent vannak, hogy megkönnyítjük számukra a távozást – nem pedig megnehezítjük. Azáltal pedig, ha megadjuk magunkat elemi bosszúszomjunknak, kiabálunk és provokáljuk az Őrtorony illetéktelen befolyásolásának összezavarodott áldozatait, pontosan abba sztereotípiába préseljük bele magunkat, amelyet az Őrtorony nekünk, “elméjükben betegeknek” kialakított.
Ezért van az, hogy most szilárdan elhatárolom magam azoktól, akik az agresszív aktivizmus valamely fajtájában részt vesznek. Túlságosan is a szívemen viselem ahhoz az egyszerű Tanúk és gyermekeik sorsát, hogy egyetértsek azokkal, akik – még ha szavak nélkül is – ilyen magaviseletet tanúsítanak.
Tudom, hogy ezzel az állásfoglalásommal ellenségeket szerzek – ennyi egyértelműen kiderült azokból a támadásokból, melyek már eddig is értek. De ha van valami, amit az ellenfeleimnek tudniuk kell, az az, hogy ha el akarnak hallgattatni, akkor csak még hangosabban fogok kiáltani. És az, hogy megvizsgálom és támogatom Jehova Tanúi felébresztésének eredményes, konfrontációmentes módjait, úgy gondolom, olyan ügy, amely érdemes arra, hogy felemeljem a szavam érte.
Fordította: Eve, Columba
Utolsó kommentek